KÉT VERS GAÁL IMRÉNEK
1. Jó és rossz istenek harca
Mikor fejek hevernek a földön,
a tied egy angyal illeszti fel.
Ha megszólít az egyik: „most Ön jön”,
tartsd szemmel azt, kést éppen aki fen.
Hogy papírmasé az angyal szárnya?
És nem érted, hogy ki küzd ki ellen?
A lelkedben épített kaszárnya
olyan, mint a megkötözött szellem.
Ez a jó és rossz istenek harca –
öröktől tart s véget sohasem ér.
Az istennek… azt hitted, nincs arca.
Most néz rád akkád, kelta és sumér.
Háborúban ki nyerhet? – megtörnéd a sort,
de elfutni nem hagy fejed, a visszaforrt.
2. Zöld panoptikum
Lehámlik, ég aranyló pikkelye,
föléd magaslik, nézd, a sebhelye;
kohók és golgoták, a nincs-tovább,
panoptikumra tárt, nyitott szobád.
Az elmosódni kényszerült kezek
ha átölelnek, érzed, istenek
e furcsa testű, tört alakzatok –
riadt viaszba mit kavartatok?
Az út, amelyik innen elvezet,
sosem volt más, mint túlvilág-szelet;
kilépnek rá, a fény beléjük ég,
mert hangod viasz, nem hallják: „ne még!”
AKI LÁT
Az íróasztalodnál ülsz.
Minden rezzenéstelen csendben.
Ablakod zárva. A padló
is csak emlékeidben reccsen.
A virág, amit Tamástól
kaptál, mozdul s mozgása zajt csap.
Szemedből úgy hull ki e kép,
mint rövid hajadból a hajcsat.
A növények noha élnek –
de létük csendes, láthatatlan.
A látvány csak: végeredmény,
kötélhágcsó alatt a katlan.
És most mégis folyamat volt,
növekvés, amit érzékeltél –
nem láttad, de meghallottad,
létünknél mi nagyobb: a nemlét.
Tagadnád, hogy beléd tapadt,
lett szimbiózisod a virág?
Miért vájnád ki a szemét
a költőnek – benned aki lát?!
ELTITKOLT ABLAKOK
Rózsássy Barbarának
Az ősz köd-ruhát ölt rád,
magától óvna,
mint az angyalok. Föltárt
– benned bolyongva –
befalazott, eltitkolt
ablakot. Félnél
számba venni, amid volt –
metszőbb az élnél,
hogy már holt, s többé nincsen.
Szemedbe nézni
nem mer, ki érti:
versedben lüktet Isten –
s Föld, Tejút, Minden
hull benne égni.
JANUS NÉZ
A fordítás, az nem rólad szól.
Önző gyerekként nem diktálhatsz.
Hiába mondod, hogy ez a te Lorcád,
ha elhagysz minden garcíásat.
A hűség nem a szóhoz kötött
– szavaknak nincsen tükörképe –,
az átírás tétje mégsem csak annyi,
hogy a vers helyébe új vers lép-e.
Hogy összerándulnak-e képek,
mint mágnesre fémpor-rajzolat.
Meglelheted-e vajon másban költő
énedet, ki utánad kutat?
Mert szimbiózis nélkül nem lesz
két nyelv nemzéspontján újszülött.
Hogyan tudnál úgy felemelni bárkit,
ha nem tartod meg magad fölött?!
ÁRNYÉKOK UTISZ FÖLÖTT
Orosz Istvánnak
A múlt fonákja jobbra dől,
háttal ha állsz önmagadnak.
Közelítesz a fény felől,
pupillányi alkonyat vagy.
Agrigento szomjúsága
cserepesedik a szádon.
Úgy siklasz oszlopsorába,
mintha magad volnál Kháron.
A nemlét antik temploma
csarnokával föléd borul.
Hiába Dürer, Sodoma –
időnk nyakán hurok szorul.
Árnyék nélküli képzelet
vitorláidba hajt szelet.
LAMBEAUX: A CSÓK
A két test egy vágyba merül,
ha fényt bont a csiklón az elszánt szenvedély,
és meztelen bőrükön meghasad az éj –
hiányukból Nap kerekül.
Hunyt szemhéjuk mindent blokkol,
ami kifelé nyitná a figyelmüket.
Fülük csigáját is fal zárja le: süket
a test, míg a lélek csókol.
Megannyi titkos terem tárul:
közös tért nyit a vágy, hogy társul
válaszd, ki árnyad s közted lépked.
Mennyivel könnyebb lenni egy azzal,
akit mindig úgy vittél magaddal,
mint halálod utáni éned.
NINCS AZ A HÍVÁS
Most, hogy a szó már máshova tévedt,
egymagam állok újra előtted.
Zúzmaraként nő rajtam a kétség:
nincs a közelben kéz, ami felránt,
fény, ami éltet – s oly vakon állok,
hogy kezedet, míg húz ki a bajból,
észre se venném. Éjjelek árnyán
bújom a könyvet, bár nem is értem:
képletek ingó házfala mért ad-
ná menedékül holnapi órám?!
Nincs az a hívás, melyre ha indulsz,
össze ne törnéd szembogaradban
egyre növekvő évkarikáid.
Mert ahogy átél téged a sorsod –
vers a tüdődre tárt hideg ablak,
vers a kezednek félsz-remegése,
vers ahogy emlék már a jövőd is.
Elmenekülnél? Vers a futásod!
ALL THAT JAZZ
A paróka alatt műtétnyomok.
Fényszikédtől hasad a büszkeség.
Könnycsatornánkban tüzel a homok,
ólomszárnyat röptet a vesztes ég.
A jazz úgy búcsúzik tőled, mint ki
karon fog és sétára invitál.
A fagyos képből senki nem int ki,
hogy szomjas vagy-e? Egy kis bort igyál!
Értelmetlen! – a siratók tudják.
Csak ketten vagyunk, akik nem értik,
mi zajlik, s milyen körüket futják,
kik a végzettől magukat féltik.
Úgy nő testünkben saját halálunk,
mint árva szerv, belénk metszett idő.
Fogyva gyarapszik. Kár ellenállnunk.
Tiszta, menyasszony-szép, eszményi nő.
HÍVÁS
Nem a tér az, mi visszafog,
ha indulnék múltbéli helyekre –
a messzeség nem rémít, ha egyre
sűrűsödik, mi ritka volt.
Nem is a csend, mely körbevesz,
s átjár, mint minden magányos vándort
(bőrödből versz magad fölé sátort,
ha nincs, éjjel ki beereszt).
Mi az hát, mi pulzál benned,
ha egy emlék a jelenedre tör?
Hívogat is bár, de inkább gyötör
a vágy, hogy magadat megleld.
Hallanád a hívást, mégis
mintha a hang nem belőled szólna.
E furcsa, láthatatlan csatorna
óceántól visz az érig.
Mert minden út oda vezet,
ahol a láng még egészben lobbant –
akit súlya végleg összeroppant,
magadhoz nem kötözheted.
Mondanám, hogy szabad vagyok –
emlékeim: agykérgembe vésve,
s e képzettársítások szeszélye
múltam száz rabságába von.
Egy mozdulat: kirajzolja őt.
Egy íz: egész történetet mond el.
A keret rajta hiába blondel,
ha torz, mi benne testet ölt.
Gyerekként a mélység részed,
bogáncs tapad beléd: a szorongás –
ki nem te vagy, csak ködlő hasonmás:
megrémülsz tőled egészen.
És hiába, hogy felnőttél,
félelmeid veled nőttek közben,
nem láttál célt semmilyen eszközben,
vadjaidra vakon lőttél.
Meglepődtél, hogy találtál?
Lettél volna már inkább te a vad?
Terheket tornyoz rád saját szavad –
mulasztásod: bűzlő ágytál.
Szépíteni minek bármit?!
Fétissé szelídül benned a múlt –
mindaz, mi belőle régen kihullt,
újra összeállni látszik.
Az őrségi ház nyarait
egyetlen nyárként hordod magadban;
mert ott halt meg egykor, halhatatlan
zúgják erdők a szavait.
Helyette a hely nevelt fel,
tója tükrében figyelted magad –
szemedben nézve játszi halakat
boldog gyermekkorod eltelt.
Megkövült verssel kacsázol,
vagy árnyékod mentén lépsz előre?
Kihullsz önnön testedből a földre –
anyád: benned hordott jászol.
Egyke voltál két fivér közt.
Tehozzád olykor apaként szóltak.
S mert volt-magukhoz a riadt holtak
nem tűrnek el túl nagy térközt,
inkább hittél az apádnak:
nap nap után úgy beszéltél vele,
mintha volna malmok hajtószele –
fotoszintézise áthat.
ÁTSEJLŐ SZAVAK
Rózsássy Barbarának, a Pater noster, Dante költőjének
Utánad érkeztem néhány perccel,
a teaház még szinte ki sem nyitott.
Ahogy múltamon e kép átperceg,
és maga elé fodroz finom faport –
megelevenedik a kis herceg,
hogy belénk szelídítse mind, ami volt.
Egykor mintha ültünk volna itt már,
olyképp beszélünk át órahosszakat.
Emlékszel még, Te akkor mit ittál,
és mit ittam én? – két elképzelt alak.
Sejthetjük-e múltunk furcsa titkát,
a csenden most is átsejlő szavakat?
Sorsod ritka vonalát követtem:
nyolc évig ázott bennünk a hallgatás.
A költőkben így érhető tetten
a félelemből nőtt önmegtagadás.
Megértünk-e rá végül mindketten,
hogy legyünk, ki mélységes mély kutat ás?
Mert kalitka-testű minden ember,
s csak néhányan őriznek benn madarat.
Bízz magadban, félned attól nem kell
(„az csak a többi”), mi kívüled maradt.
Ösvényed többé el nem téveszted –
Dantéd vezet, és Te mögötte haladsz.