Pepita
XLI.
Mikor a pirkadó Nap
átragyog a panelházak
rengetegén,
és a munkába induló
szőrös angyal hátán
melegíteni kezdi
a szárnyak helyét,
hogy nyomot hagyva
rajta egy műszak idejére
ő is alászálljon a mélybe,
a mesterséges fény
és a természetes
forróság birodalmába,
ahol ördögök
és bányalovak patája
szabályozza a
munka ritmusát;
akkor a szőrös angyal
a beton repedéseiről
a tömbházak rengetegére
tekint, ám tiszta szemeiből
nem derül ki, hogy
melyik sávház
melyik ablaka mögé
milyen poklot képzel.
XLII.
Amikor a szomorú
csatlósok a
csillébe csalogatott
patkányokat elégették,
csecsemők sírása
szivárgott végig az aknán.
Amikor a komor arcú vájár
kimutatta
a foga fehérjét,
nehezen exponált
a szeretet.
Amikor a bányarigó
füttye végleg eltűnt,
a Nap tökéletes
mosolyát látták
a levegőtlen síneken.
XLIII.
A vájár verejtékére száradt por
és a bányászfeleség arcára
száradt könny
elhomályosítja az emlékezést,
megtisztíthatja a gyászt.
XLIV.
Miért vagy ingerült bányász
Milyen gonosz lakik benned
Melyik rigó füttye zúg a
szomorú csillék mellett
Mi lakik a levegőben
Milyen tűz lobban a végén
Melyik állat vére zúg a
szomorú tárnák mélyén
Mi fullaszt idelenn bányász
Minek az illatát hallod
Melyik száj éneke formál
bányavirágból arcot
Milyen fény világít benned
Mit látnak a lovak ebből
Kinek a lelke szivárog
feléd a néma résekből
Miért vagy ingerült bányász
mikor a levegő lobban
Melyik isten hangja zúgott
végig a sötét pokolban
Miért vagy ingerült bányász
mikor a csille billen
Melyik rigó füttyét fújta
feléd a bányaisten
XLV.
A bányászfeleségek
a házasságot harcként
határozzák meg.
Anyám az aknakereső
élharcosaként többször
győzte le a gépet, mint apámat,
ám semmilyen rendszerhiba
nem tántorította el.
Az aknát ő telepítette,
a számítógépet én.
A frontot apám építette ki,
az otthoni rendszert én.
A bánya sikere apámon múlt,
a harctér sikere nem.
XLVI.
Ó, Szent Borbála, dicső menyasszony,
ki forró tekintettel óvod a sötét belek népét,
testemet és lelkemet én terád bízom!
És terád bízom szerencsémet is,
hogy a kiszáradástól védő tejjel
a brigád egyik tagja se csillapítsa
földalatti szomját, s hogy a
bányaisten kegyeiért egyikük se
itassa a földet anyai kebled fehér
védelmével.
Ó, kíméld meg
a te egyszerűségben is
hűséges szolgádat,
ki töretlenül hiszi,
hogy a bányarigó füttye és
a Nap sugarai nem forrósítják túl az aknát,
s hogy a gyámlyukba ásott támfal
évtizedes szorongása nem omlasztja be
a vájatot.
Vezesd a bergmant is pompás
bányaudvarodba, dicső menyasszony,
majd követeld vissza tőle
a föld gyomrában élők elrabolt
lelkét és elrabolt bátorságát,
hadd feszüljenek
egyszer utoljára forró ágyékodnak!
És ha sötétség borul reám, kérlek add,
hogy álmaimban karbidlámpák
vezessék utamat, mint a bányalovakét!
XLVII.
csendet csendet akartam
sárból összegyúrt csendet
földdé változott vájárt
sárral összekent lelket
csákányt csákányt akartam
soha nem akartam csákányt
kemény a beton alattam
kemény a víz a márvány
tornyot tornyot akartam
testet csonkot egy várból
homokból van a lépcső
homokból és uránból
nevet nevet akartam
nevem a földben éled
feketét feketét kaptam
sötétet sárosat mélyet
XLVIII.
A szénné változott bányászok
lelke miféle meleget őriz?
XLIX.
Apám nagyanyám hamvait egy parkban szórja el.
Nagyanyám úgy száll, mint a virágpor.
Nagyanyám nagyapám hamvait egy urnába szórta.
Nagyapám úgy szállt, mint a szénpor.
Gyönyörrel-fenyegetően.
Gyönyörrel fenyeget.
L.
Mit kezdjen a nosztalgiával,
akinek kevés volt
a saját sötétsége is?
Emlékezzen rá kocsmaként,
részeg csaposként,
korsó sörként és
igya meg.
Mit kezdjen a szárazságtól
roskadozó gyámfa
a bányában megromlott
testek nedveivel?
Gondoskodjon róluk
a szeretet szárazságával,
a nyálat törölje le,
az izzadságot itassa fel,
a könnyekkel viszont
nem kell törődnie.
Tudod, miért?
LI.
Halott vájár.
Érzed az ízét?
LII.
Apám nem bánja
az alattomos azonosításokat.
Apám bánja,
amikor azzá változik,
amit teremtett.
Apám nem bánja
a mélység porait.
Apám bánja
a szörnyeteget, akit
el kellene pusztítani.
Apám nem bánja
a halott vájárok szemüregeiben
összegyűlt sötétséget.
Apám bánja,
hogy a halott vájárok
teste nem hűl ki.
Apám nem bánja,
a forró, véres
szempárokat.
Apám bánja
a nyilvántartási naplók
unalomvonalait. Vörösre
festette őket a szükség.
Apám nem bánja,
pedig a bányaisten testébe vájt
gyámlyukak elkóborolt
gyermekek emlékét őrzik.
Apám nem bánja, hogy
a lányomat nem
Borbálának kereszteltem.
Apám nem bánja,
hogy ő József,
anyám Mária,
én Richárd.
Érthető.
LIII.
ne nézz rám olajos szemmel
ne legyél sárból ne menj el
ne legyen érces a hangod
ne formázz földből harangot
ne ejtsél sebet a földön
feketén csorog a vére
ne akarj meggyőződésből
katétert vájni a mélybe
ne vezess csövet a földbe
ha a szív kátrányba ragad
milyen test sötétje csempész
szénvezetékbe sarat
ne hagyd a tested kihűlni
ne üzenj magasba mélybe
ne feledd a sötétséged
befedték huszonöt éve
ne akarj tudni ha nem kell
ne nézz így olajos szemmel
hiába sírhatsz utána
üres szívvé vált a tárna
LIV.
Milyen is a vörös?
A vörös az olyan, hogy
nem felejt.
A vörösnek nem jut
eszébe húsba hatolni.
Ha vörös, akkor száraz.
Ha száraz, akkor hagyjuk!
A vörös az vagina,
s csak néha-néha vér.
A vörös az véredény
vagy vérrög vagy vér.
A vörös az két összeérő
száj, s az ajkakról
lecsorgó nyál.
A vörös nem gyűlöl,
nem ágál, nem nevet.
A vörös a beléd oltott
állat szeretet nélkül.
A vörös a város,
ami felett nem repül angyal.
A vörös az disznóvágás
közben a hajnal.
A vörös az jelkép,
apám nyakkendője.
Apámnak mindegy,
csak a színe legyen vörös,
mint a rendszerváltás, oly vörös.
A vörös az kommunista,
a vörös az bűn,
a bűn az nyakkendő,
a nyakkendő az rózsa,
a rózsa az rózsa.
A vörös az, hogy
a vérzés bekapcsol.
A vörös az olyan, amikor
az ujj sokáig csenget,
pedig egyedül él.
Fekete Richárd voltam,
miért kerestél?
LV.
aztán a szem kiszáradt
s kiszáradtak az erdők
elfektették a fákat
a földalatti erdők
a szomjúság már vak volt
a tekintet megalvadt
a bányafalról csorgó
verejték is megalvadt
lehunyta fény-szemét a
karbid világú lámpa
s megalvadtak a testek
a koporsó-világba
most magányosan szárad
de áradást keresne
a sötét sorsú szempár
és színeket keresne
LVI.
Tiszta talppal indultam,
nem mocskoltam be semmit,
és a terület sem volt olyan
fehér, mint elsőre hittem.
Komoly beszéd helyett
bátrabbat kerestem,
ám mezítláb mégsem
tanultam meg talajra lépni.
A bányaudvart keresztező
túraút vörös lábnyomaiba
budapesti tüntetők lépteit
illesztem, s a bányavidéket
a hajnal sáros tenyerével
fedem le, e világvégi,
összevérzett lepedővel.
LVII.
az arc törései alatt
a felszín gyűrődései alatt
a gerinc repedései alatt
az ércsatornák vérrögei alatt
és a főváros sugarai alatt
ugyanazok a krumplibogarak
zabálják az éveket
LVIII.
A fél hatos sikta előtti
sör a buszmegállóban
és buszon fejtett rejtvény
mélyértelmezése.
LIX.
Végül leköltözünk
a bányába
aludni.
LX.
Egyszerű az élet, mint a lámpa.
Ha nem pislákol, meglegyinti, hátha.
A villamoson hozzá ér egy táska.
A kormos szemtől megremeg a válla.
A melegséget elérhetné bárhol.
Nem köt csokrot a bányavirágból.
A pálinkára bort próbálna inni.
A proligyerekre azt mondja, libsi.
A mélységeknek kicsit búcsút intett.
Panelházban nem látott még liftet.
A legegyszerűbb életre kíváncsi.
A cigányozóra azt mondja, náci.
A nácizóra meg azt mondja, cigány.
Végül ledől, műbőrből van a hiány.
Szép tartás, mégis kell az esti torna.
Csak egyszer hugyozik a Balatonba.
Elázik, elfekszik, utána szárad.
A bicepszre egy nevet tetováltat.
Tüntetni nem megy, a TV-re rájár.
Januári szél cserzi a száját.
Vasárnaponként otthon esznek, négyen.
Egyszerű az élet, mint a szégyen.
A lámpa vakságából nem kér mintát.
Ha nem pislákol, abbahagyja inkább.
LXI.
Ő azt mondja akna,
én azt mondom keress.
Ő azt mondja érces,
én azt mondom rezes.
Ő azt mondja fúvó,
én azt mondom sűrű.
Ő azt mondja tárna,
én azt mondom gyűrű.
Ő azt mondja Kádár,
én azt mondom János.
Ő azt mondja bánya,
én azt mondom város.
Ő azt mondja csille,
én azt mondom virág.
Én azt mondom csokor,
ő azt mondja brigád.
Én azt mondom fénykép,
ő azt mondja holtak.
Én azt mondom húsvét,
ő azt mondja szombat.
Én azt mondom narancs,
ő azt mondja nem kell.
Én azt mondom gyümölcs,
ő azt mondja rendszer.
Én azt mondom hagyjuk,
ő azt mondja még ne.
Én azt mondom rendben,
ő azt mondja vége.
LXII.
A bányász türelmes, a bányász jóságos,
Főleg, ha józan.
A bányász nem féltékeny.
Pofonokkal neveli az asszonyt.
A bányász nem kérkedik, nem gőgösködik.
Csak amennyire mások. Az esetek túlnyomó többségében.
A bányász nem tapintatlan, nem keresi a magáét.
Csak részegen.
A bányász haragra nem gerjed, a rosszat föl nem rója.
Dehogynem.
A bányász nem örül a gonoszságnak.
A gonoszságnak kevesen örülnek.
A bányász együtt örül az igazsággal.
A sajátjával persze.
A bányász mindent eltűr, mindent elhisz.
Ez így nem teljesen igaz.
A bányász mindent remél, mindent elvisel.
Ezért lett bányász.
A bányász soha el nem múlik.
Pedig elmúlt, de azért igyekezni kell.
LXIII.
Amikor János hörgőire
ráment a házasság,
és a szanatóriumra sem
mondott igent,
akkor robbantották be
a bánya bejáratát
a felszámolás mesterei.
A bányába vetett hit,
a házasságba vetett szeretett
és a szocializmusba vetett
háromszáztízezer bányász,
a tökéletes jelen martalékai.
*
Végy nagy levegőt
és erősen fújd
ki, hadd váljon el tiszta
hitvesétől a torkodra
ragadt mocsok!
Végy nagy levegőt
és erősen mondd
ki, hadd boruljon
bányavirágba a pillanatba
belefeledkezett
násznép!
*
Mi baj a hangoddal vájár?
Mi van a hörgőiden?
Mi szenesíti a torkod?
Miért nem mondhatsz igent?
Mi baj a vájattal bányász?
Miféle levegőt nyeltél?
Háromszáztízezer bányász
háromszáztízezer lelkét?
*
Mikor a pirkadó Nap
átragyog a panelházak
rengetegén,
és a munkába induló
szőrös angyal hátán
melegíteni kezdi
a szárnyak helyét,
hogy nyomot hagyva
rajta egy műszak idejére
ő is alászálljon a mélybe,
a mesterséges fény
és a természetes
forróság birodalmába,
ahol ördögök
és bányalovak patája
szabályozza a
munka ritmusát;
akkor a szőrös angyal
a beton repedéseiről
a tömbházak rengetegére
tekint, ám tiszta szemeiből
nem derül ki, hogy
melyik sávház
melyik ablaka mögé
milyen poklot képzel.
XLII.
Amikor a szomorú
csatlósok a
csillébe csalogatott
patkányokat elégették,
csecsemők sírása
szivárgott végig az aknán.
Amikor a komor arcú vájár
kimutatta
a foga fehérjét,
nehezen exponált
a szeretet.
Amikor a bányarigó
füttye végleg eltűnt,
a Nap tökéletes
mosolyát látták
a levegőtlen síneken.
XLIII.
A vájár verejtékére száradt por
és a bányászfeleség arcára
száradt könny
elhomályosítja az emlékezést,
megtisztíthatja a gyászt.
XLIV.
Miért vagy ingerült bányász
Milyen gonosz lakik benned
Melyik rigó füttye zúg a
szomorú csillék mellett
Mi lakik a levegőben
Milyen tűz lobban a végén
Melyik állat vére zúg a
szomorú tárnák mélyén
Mi fullaszt idelenn bányász
Minek az illatát hallod
Melyik száj éneke formál
bányavirágból arcot
Milyen fény világít benned
Mit látnak a lovak ebből
Kinek a lelke szivárog
feléd a néma résekből
Miért vagy ingerült bányász
mikor a levegő lobban
Melyik isten hangja zúgott
végig a sötét pokolban
Miért vagy ingerült bányász
mikor a csille billen
Melyik rigó füttyét fújta
feléd a bányaisten
XLV.
A bányászfeleségek
a házasságot harcként
határozzák meg.
Anyám az aknakereső
élharcosaként többször
győzte le a gépet, mint apámat,
ám semmilyen rendszerhiba
nem tántorította el.
Az aknát ő telepítette,
a számítógépet én.
A frontot apám építette ki,
az otthoni rendszert én.
A bánya sikere apámon múlt,
a harctér sikere nem.
XLVI.
Ó, Szent Borbála, dicső menyasszony,
ki forró tekintettel óvod a sötét belek népét,
testemet és lelkemet én terád bízom!
És terád bízom szerencsémet is,
hogy a kiszáradástól védő tejjel
a brigád egyik tagja se csillapítsa
földalatti szomját, s hogy a
bányaisten kegyeiért egyikük se
itassa a földet anyai kebled fehér
védelmével.
Ó, kíméld meg
a te egyszerűségben is
hűséges szolgádat,
ki töretlenül hiszi,
hogy a bányarigó füttye és
a Nap sugarai nem forrósítják túl az aknát,
s hogy a gyámlyukba ásott támfal
évtizedes szorongása nem omlasztja be
a vájatot.
Vezesd a bergmant is pompás
bányaudvarodba, dicső menyasszony,
majd követeld vissza tőle
a föld gyomrában élők elrabolt
lelkét és elrabolt bátorságát,
hadd feszüljenek
egyszer utoljára forró ágyékodnak!
És ha sötétség borul reám, kérlek add,
hogy álmaimban karbidlámpák
vezessék utamat, mint a bányalovakét!
XLVII.
csendet csendet akartam
sárból összegyúrt csendet
földdé változott vájárt
sárral összekent lelket
csákányt csákányt akartam
soha nem akartam csákányt
kemény a beton alattam
kemény a víz a márvány
tornyot tornyot akartam
testet csonkot egy várból
homokból van a lépcső
homokból és uránból
nevet nevet akartam
nevem a földben éled
feketét feketét kaptam
sötétet sárosat mélyet
XLVIII.
A szénné változott bányászok
lelke miféle meleget őriz?
XLIX.
Apám nagyanyám hamvait egy parkban szórja el.
Nagyanyám úgy száll, mint a virágpor.
Nagyanyám nagyapám hamvait egy urnába szórta.
Nagyapám úgy szállt, mint a szénpor.
Gyönyörrel-fenyegetően.
Gyönyörrel fenyeget.
L.
Mit kezdjen a nosztalgiával,
akinek kevés volt
a saját sötétsége is?
Emlékezzen rá kocsmaként,
részeg csaposként,
korsó sörként és
igya meg.
Mit kezdjen a szárazságtól
roskadozó gyámfa
a bányában megromlott
testek nedveivel?
Gondoskodjon róluk
a szeretet szárazságával,
a nyálat törölje le,
az izzadságot itassa fel,
a könnyekkel viszont
nem kell törődnie.
Tudod, miért?
LI.
Halott vájár.
Érzed az ízét?
LII.
Apám nem bánja
az alattomos azonosításokat.
Apám bánja,
amikor azzá változik,
amit teremtett.
Apám nem bánja
a mélység porait.
Apám bánja
a szörnyeteget, akit
el kellene pusztítani.
Apám nem bánja
a halott vájárok szemüregeiben
összegyűlt sötétséget.
Apám bánja,
hogy a halott vájárok
teste nem hűl ki.
Apám nem bánja,
a forró, véres
szempárokat.
Apám bánja
a nyilvántartási naplók
unalomvonalait. Vörösre
festette őket a szükség.
Apám nem bánja,
pedig a bányaisten testébe vájt
gyámlyukak elkóborolt
gyermekek emlékét őrzik.
Apám nem bánja, hogy
a lányomat nem
Borbálának kereszteltem.
Apám nem bánja,
hogy ő József,
anyám Mária,
én Richárd.
Érthető.
LIII.
ne nézz rám olajos szemmel
ne legyél sárból ne menj el
ne legyen érces a hangod
ne formázz földből harangot
ne ejtsél sebet a földön
feketén csorog a vére
ne akarj meggyőződésből
katétert vájni a mélybe
ne vezess csövet a földbe
ha a szív kátrányba ragad
milyen test sötétje csempész
szénvezetékbe sarat
ne hagyd a tested kihűlni
ne üzenj magasba mélybe
ne feledd a sötétséged
befedték huszonöt éve
ne akarj tudni ha nem kell
ne nézz így olajos szemmel
hiába sírhatsz utána
üres szívvé vált a tárna
LIV.
Milyen is a vörös?
A vörös az olyan, hogy
nem felejt.
A vörösnek nem jut
eszébe húsba hatolni.
Ha vörös, akkor száraz.
Ha száraz, akkor hagyjuk!
A vörös az vagina,
s csak néha-néha vér.
A vörös az véredény
vagy vérrög vagy vér.
A vörös az két összeérő
száj, s az ajkakról
lecsorgó nyál.
A vörös nem gyűlöl,
nem ágál, nem nevet.
A vörös a beléd oltott
állat szeretet nélkül.
A vörös a város,
ami felett nem repül angyal.
A vörös az disznóvágás
közben a hajnal.
A vörös az jelkép,
apám nyakkendője.
Apámnak mindegy,
csak a színe legyen vörös,
mint a rendszerváltás, oly vörös.
A vörös az kommunista,
a vörös az bűn,
a bűn az nyakkendő,
a nyakkendő az rózsa,
a rózsa az rózsa.
A vörös az, hogy
a vérzés bekapcsol.
A vörös az olyan, amikor
az ujj sokáig csenget,
pedig egyedül él.
Fekete Richárd voltam,
miért kerestél?
LV.
aztán a szem kiszáradt
s kiszáradtak az erdők
elfektették a fákat
a földalatti erdők
a szomjúság már vak volt
a tekintet megalvadt
a bányafalról csorgó
verejték is megalvadt
lehunyta fény-szemét a
karbid világú lámpa
s megalvadtak a testek
a koporsó-világba
most magányosan szárad
de áradást keresne
a sötét sorsú szempár
és színeket keresne
LVI.
Tiszta talppal indultam,
nem mocskoltam be semmit,
és a terület sem volt olyan
fehér, mint elsőre hittem.
Komoly beszéd helyett
bátrabbat kerestem,
ám mezítláb mégsem
tanultam meg talajra lépni.
A bányaudvart keresztező
túraút vörös lábnyomaiba
budapesti tüntetők lépteit
illesztem, s a bányavidéket
a hajnal sáros tenyerével
fedem le, e világvégi,
összevérzett lepedővel.
LVII.
az arc törései alatt
a felszín gyűrődései alatt
a gerinc repedései alatt
az ércsatornák vérrögei alatt
és a főváros sugarai alatt
ugyanazok a krumplibogarak
zabálják az éveket
LVIII.
A fél hatos sikta előtti
sör a buszmegállóban
és buszon fejtett rejtvény
mélyértelmezése.
LIX.
Végül leköltözünk
a bányába
aludni.
LX.
Egyszerű az élet, mint a lámpa.
Ha nem pislákol, meglegyinti, hátha.
A villamoson hozzá ér egy táska.
A kormos szemtől megremeg a válla.
A melegséget elérhetné bárhol.
Nem köt csokrot a bányavirágból.
A pálinkára bort próbálna inni.
A proligyerekre azt mondja, libsi.
A mélységeknek kicsit búcsút intett.
Panelházban nem látott még liftet.
A legegyszerűbb életre kíváncsi.
A cigányozóra azt mondja, náci.
A nácizóra meg azt mondja, cigány.
Végül ledől, műbőrből van a hiány.
Szép tartás, mégis kell az esti torna.
Csak egyszer hugyozik a Balatonba.
Elázik, elfekszik, utána szárad.
A bicepszre egy nevet tetováltat.
Tüntetni nem megy, a TV-re rájár.
Januári szél cserzi a száját.
Vasárnaponként otthon esznek, négyen.
Egyszerű az élet, mint a szégyen.
A lámpa vakságából nem kér mintát.
Ha nem pislákol, abbahagyja inkább.
LXI.
Ő azt mondja akna,
én azt mondom keress.
Ő azt mondja érces,
én azt mondom rezes.
Ő azt mondja fúvó,
én azt mondom sűrű.
Ő azt mondja tárna,
én azt mondom gyűrű.
Ő azt mondja Kádár,
én azt mondom János.
Ő azt mondja bánya,
én azt mondom város.
Ő azt mondja csille,
én azt mondom virág.
Én azt mondom csokor,
ő azt mondja brigád.
Én azt mondom fénykép,
ő azt mondja holtak.
Én azt mondom húsvét,
ő azt mondja szombat.
Én azt mondom narancs,
ő azt mondja nem kell.
Én azt mondom gyümölcs,
ő azt mondja rendszer.
Én azt mondom hagyjuk,
ő azt mondja még ne.
Én azt mondom rendben,
ő azt mondja vége.
LXII.
A bányász türelmes, a bányász jóságos,
Főleg, ha józan.
A bányász nem féltékeny.
Pofonokkal neveli az asszonyt.
A bányász nem kérkedik, nem gőgösködik.
Csak amennyire mások. Az esetek túlnyomó többségében.
A bányász nem tapintatlan, nem keresi a magáét.
Csak részegen.
A bányász haragra nem gerjed, a rosszat föl nem rója.
Dehogynem.
A bányász nem örül a gonoszságnak.
A gonoszságnak kevesen örülnek.
A bányász együtt örül az igazsággal.
A sajátjával persze.
A bányász mindent eltűr, mindent elhisz.
Ez így nem teljesen igaz.
A bányász mindent remél, mindent elvisel.
Ezért lett bányász.
A bányász soha el nem múlik.
Pedig elmúlt, de azért igyekezni kell.
LXIII.
Amikor János hörgőire
ráment a házasság,
és a szanatóriumra sem
mondott igent,
akkor robbantották be
a bánya bejáratát
a felszámolás mesterei.
A bányába vetett hit,
a házasságba vetett szeretett
és a szocializmusba vetett
háromszáztízezer bányász,
a tökéletes jelen martalékai.
*
Végy nagy levegőt
és erősen fújd
ki, hadd váljon el tiszta
hitvesétől a torkodra
ragadt mocsok!
Végy nagy levegőt
és erősen mondd
ki, hadd boruljon
bányavirágba a pillanatba
belefeledkezett
násznép!
*
Mi baj a hangoddal vájár?
Mi van a hörgőiden?
Mi szenesíti a torkod?
Miért nem mondhatsz igent?
Mi baj a vájattal bányász?
Miféle levegőt nyeltél?
Háromszáztízezer bányász
háromszáztízezer lelkét?
*
Háromszáztízezer bányász
rettegett a sújtólégtől.
Nem kaptak levegőt, lángot,
bányavirágot az égből.
Háromszáztízezren várták,
hogy meddő szavakba öntsék:
a bánya és bánja szavak közt
alig hallható különbség.
rettegett a sújtólégtől.
Nem kaptak levegőt, lángot,
bányavirágot az égből.
Háromszáztízezren várták,
hogy meddő szavakba öntsék:
a bánya és bánja szavak közt
alig hallható különbség.
LXIV.
Hiányosak az emlékeim,
úgy kellene összekaparni őket,
mint ahogy nem is kell összekaparni őket.
Jó így emlékezni apám szülőfalujára,
benne öreganyámra,
benne anyámra,
benne magamra.
úgy kellene összekaparni őket,
mint ahogy nem is kell összekaparni őket.
Jó így emlékezni apám szülőfalujára,
benne öreganyámra,
benne anyámra,
benne magamra.
Öreganyámról decemberi disznóvágás,
látni akarom a szúrást,
öreganyám azt ígéri, legközelebb
megehetem az agyat. A disznó
egyébként is okos állat,
ha megeszem az agyát,
én sem leszek ilyen mihaszna.
látni akarom a szúrást,
öreganyám azt ígéri, legközelebb
megehetem az agyat. A disznó
egyébként is okos állat,
ha megeszem az agyát,
én sem leszek ilyen mihaszna.
Apám szülőfalujában hívtak először
disznófülűnek, összekapartam
a disznó betonra száradt vérét
és beledobtam az agyvelőbe,
öreganyám pofonjától úgy
felbőgtem, hogy
bocsánat.
disznófülűnek, összekapartam
a disznó betonra száradt vérét
és beledobtam az agyvelőbe,
öreganyám pofonjától úgy
felbőgtem, hogy
bocsánat.
Öreganyámról decemberi melegedés,
öreganyám vetélőgéppel sző,
szerintem farsangi jelmezt,
szerinte angyalszárnyakat,
közben a születésről beszél,
és arról, hogy panelbe nem
járnak az angyalok,
nem értem összefonódást,
ismét bocsánat.
öreganyám vetélőgéppel sző,
szerintem farsangi jelmezt,
szerinte angyalszárnyakat,
közben a születésről beszél,
és arról, hogy panelbe nem
járnak az angyalok,
nem értem összefonódást,
ismét bocsánat.
Jó így emlékezni.
Keveset értek abból, amit egyszerűen
dobok el, de tisztán látom, hogy
egyszerűen fröccsen szét, akár a velő.
Érteni vélem, hogy
születésemkor miért nem
sírtam fel, mint szúrás előtt
a disznók,
és majdnem eleget értek apám
szülőfalujából, öreganyámból
és anyámból is:
panelgyerekként magzati halálom
ára a lakás lett volna.
Nem csoda, hogy nem sírtam fel.
Bocsánat.
Keveset értek abból, amit egyszerűen
dobok el, de tisztán látom, hogy
egyszerűen fröccsen szét, akár a velő.
Érteni vélem, hogy
születésemkor miért nem
sírtam fel, mint szúrás előtt
a disznók,
és majdnem eleget értek apám
szülőfalujából, öreganyámból
és anyámból is:
panelgyerekként magzati halálom
ára a lakás lett volna.
Nem csoda, hogy nem sírtam fel.
Bocsánat.