Farkas Wellmann Endre

A SZÖVEG FELŐL
 
Hogy Isten meghalt, aztán a szerző,
s az olvasó, meg Gadamer is,
vélhettük volna, hogy lesz valahogy.
S tessék, most a szöveg is meghalt.
Mi itt maradtunk üres gyászkeretnek.
máglyára küld a transzcendencia, mert
aki identitásra vágyik, az lett az eretnek.
 
 
 
 
 
„Azért, mert a képzelet, az élvezetek, a szabadjára engedett vágyak világa, az egyetlen haza, amelyet szeretek, nem élte volna túl sértetlenül az ínséget, a nélkülözést, a megélhetés aggodalmait, a nyomasztó adósságot és a szegénységet. Az álmok és a vágyak nem ehetők. A helyzetem megrendült volna, s önmagam karikatúrájává változom.”
Mario Vargas Llosa: Don Rigoberto feljegyzései
 
A VÁROSÁLMODÓ
 
mint platán bőrét a nyárvégi villám
úgy járta át a legelső tekintet
pórusaim közt a szűk teret
melyet pókhálóval rég beszőtt a nincs
s benne a vágy volt az áldozat
sokszor egyenetlen rothadó
massza volt lelkemben
a vergődő arcok panoptikuma
de a magába hanyatló nyári délutánban
még felkínálta magát egy-egy képzet
egy teremtetlen világról
amelyet épp ezek az arcok laktak:
csoportképre összegyűlt tétovák
s a kép szélein patakba összefolyva
szemeikből a menekülő kékség,
miközben óriási szárnyain a város
zuhanni kezdett a keselyű-torkú, híg alkonyatba.
 
 
A KÖLTŐ, AKI EGY VÁROSRÓL ÁLMODIK
 
„Bennünk, bent, nincs részlet s határ,
nincs semmi tilos;
mi csak mi vagyunk, egy-egy magány,
se jó, se rossz.”
                        Szabó Lőrinc
 
szétvert lakás vagy üres csatahely
magukba zárnak valamit a házak
arcokat s színteret, hol az Egy álmai
egy vidámabb semmibe gravitálnak
az égő Róma régi vörösét
s ebből is csak azt, mi emberi
s nem boldogít, csak felveri
véredben a hemoglobint
halj bele!
vagy örülj neki.
 
valahonnan ismerem őket
nekik ígértem cirkuszt s kenyeret
míg tudtam én is lázadni vagy élni
de arcomat már hiába keresed
láttam a tömeget lábaim előtt
mint trágyalé folyt szét a városon
s ha enni kapott, mélyen hallgatott
vagy Vivat!-ot ordított a plebsz
de képét agyamból kimosni nem tudom
tükröm eltörött
                                   és fogytán a szesz
 
a város se, a nép se, csak a semmi
s fölötte hatalmam megmaradt
a cirkuszból s a népből soha többet
de kenyérből még kéne egy falat
túlélni végül is még adatik
akár naponta több silány alkalom
mégis, csak álldogálok mint az idegen
mint üres pohár a kocsmaasztalon.
 
 
 
AZ IDEGEN
 
Hát hoztam nektek egy várost:
a partraszállás örömét kifizettem
nem hódítottam s dicső hadvezére
sem vagyok hitvány seregemnek
Idegen vagyok: ez rangom s nevem
s hivatásom is ennyi.
 
(a nincsből kilépő herceg a semmi felé
itt indul útra
általa álmodott sziklás partokon
az emlékezet sekélyes vizéből
köztetek itt lép ingoványra
itt néz keresztül rajtatok)
 
látjátok, milyen otthonos a táj
pedig nem a mesék földje, s a csodáké sem ez
szükségképpen nem régi, sem új
a semmiből kreált halálos terep ez.
a kéz legyint: az ujj majd rád mutat
s miközben észre sem veszed
néhány unott és üres mozdulat
megragad s a téren átvezet.
 
 
HIT, REMÉNY, SZERETET
 
a lekottázott végtelen
itt metszi az időt
s új dimenziót nyit a nincs felé
romlott ragozású létigék kora ez
hol fényévekre él önmagától
korcs mása annak kit
egykor Isten alkotott
s ki kénytelenségből
őbenne hazudik új erőt önmagának
 
már nem rettegek a szabadságtól
azt hiszem, hogy unatkozom inkább
és próbálom barátommá tenni az időt
pedig évek óta minden perc
rosszabb egy-egy korbácsütésnél
s bármi, ami mozdul: recseg és nyikorog.
utolsó lázadásom, ha van még ilyen
a hús lázadása a tárgyak ellen
anyag az anyaggal – semmi sem barát
az álmok helyett csak rutin maradt
s mi egykor otthonos volt
ma úgy hívom: helyszín.
 
 
 
„Az élet nem álom, az álmok gyenge hazugságok, tünékeny csalások, melyek csak arra jók, hogy átmenetileg menedéket nyújtsanak a csalódás és a magány ellen, és hogy jobban, még fájóbb keserűséggel értékeljük a való élet szépségét és lényegét, az ehető, tapintható, iható életét; és hogy az mennyivel teljesebb és magasabb rendű annál a látszatnál, melyet a képzelet és a vágy együttes erővel dédelget.”
Mario Vargas Llosa: Don Rigoberto feljegyzései
 
MINDEN HALÁL
 
minden halálról vélhető vagy nem
valamiféle felemás
folytatás vagy
vagy valamilyen biztató
feltámadás
 
s arcodból a gyászt néhány nap alatt
kioldja az idő, mint vért a gyors patak
a gyolcsból.
 
s a van vagy nincs-tovább
így lesz még puhább
így lesz vigasztalóbb
és felemásabb
vagy mondjuk semmilyen
 
s megtart a szeretet
- ha valljuk ennyien.
s hol interferál a föld a hússal
tán országodat építjük, Uram.
 
 
SZÁZ SOR MAGÁNY
 
1. Udvaromba óriási falovat építettem.
az emlékeimet tartom benne.
lakkozott lábain megkopott a fény
faragott sörénye, hosszú vékony szarva volt.
5. a szarvát valaki letörte egyszer.
időnként erre jár Don Quijote és meglovagolja.
nagy köröket nyargal rajta a Tejúton.
De egyszer sárkányölő Szent György is kipróbálta.
Udvaromat régen mások lakták.
10. arcuk álarc volt csak, táskájukban akták.
azóta a házat is mások lakják.
szerelmek, vacsorák kopott helyszínét
mely fölfénylik néha a hol-nem-voltban
a távoli és a közeli múltban.
15. de megvert az Isten emlékezettel:
így udvaromat mindig mások lakják.
éjszakánként a csönd iszonyata
nappal pedig az idegölő és felemás
szimbiózis a növekvő emlékekkel
20. kicserzi az agyat a hallgatás
mint öreg indián homlokát a nap
te vagy bennem a sokév hallgatás
te vagy bennem az éjszaka s a nap.
egyszer azt álmodtam, hogy én vagyok Néró.
25. és nem értettem, hogy mért írok verset
s hogy ne akarjak Néró lenni
sokáig verseket írtam.
egyszer kilovagoltam én is falovamon
éjszaka idegen városba mentem
30. sárga húsát kínálta a félhold
s a várfal alatt dúlt a szerelem
és mézédes volt Akténak a teste
- a hűség neki csupán csak kényelem
mely végre bűnné érett s hogy szeret
35. ezt mondta egyszer s elengedett
rossz lovamról leszállni nem tudok
gondoltam – s átkocogtam az éveken
a folyóknál a révészt kifizettem
hittem, nekem is lesz majd kegyelem
40. majd lenni tanultam újabb ezer évig
s csak azért csoda, hogy még megvagyok
mert nem ért utol a senki kegyelme
s kurvák vigyázták lelkem, nem az angyalok
s az Úristen végtelen szerelme.
45. a fehér papírtól irtóztam csak néha
békét sejtettem, hol más csak álmodott
nem faragtam kőből s fából bálványt
de megköszöntem annak, aki tanított
ez a faló is csak egy hülye játék
50. azt hittem, jobbá tesz majd a tudás
s hatalom, pénz lesz majd a bérem
míg rájöttem: a legnagyobb árulás
s mit érte adtam, nincs hogy visszakérnem
most undorral fordulok magamba,
55. s roppant mód szégyellem magam
hogy itt állok végleg a semmi közepén
vénen, keserűn s szánalmasan
s hogy röhöghet rajtam bárki ismerős
ki egykor erősnek hitt vagy nagynak
60. s ki távolról nézi azóta a látványt
hogy napjaim a szemhéjamra fagynak
röhöghet, hogy nézd, az imperátor
birodalmából csak ő maga maradt
és verseket farag, mint egy eszelős
65. az omladozó várfalak alatt
nicsak! a hódítóból végleg szolga lett
már vérétől csak, ha vörös lesz az ég
minden szava rágós, idegen
és megszaggatta piszkos köntösét
70. s csak röhögnek, hogy nézd, a lantos
s hogy lám, hiába forrt a vére, ó!
torkában immár hideg vas remeg:
Qualis artifex pereo![1]
és porba hull, Isten neve nélkül
75. átadja magát a rothadásnak
s eposza itten örökre véget ér.
így láttam magam s ekképpen láttak
de álom volt, most egy kósza emlék
kéretlen áldozat egy kultúrának
80. most sirat az őrült végtelenség.
de nézd meg jobban barbár arcomat
s két szemem, mely ennél többet látott
én boldog voltam, mint Róma Pál előtt
és más sorsban láttam a világot
85. és nem hittem el: a damaszkuszi úton
ekkora pojáca lett a koravén kamasz
s hogy ő építi majd Istennek jövőjét
s lázadás helyett az ember rászavaz
Ó, atyáim fészke, ó, drága bölcsőm!
90. nem üdvözülsz, hiába a lángok
szobor sem, és porba rajzolt ábra,
a semmi őrzi arcom, s ami Róma volt
csak emlékek mind, falovakba zárva
Pál feje is, mely a porba hullt
95. s nyafog a plebsz azóta, hogy árva…
ám jó volt istenként élni köztetek
jelen lenni, mint végtelen a pontban
mert az történt és annyi s ugyanúgy
mint amire s ahogy számítani tudtam
100. s mindegy az is, hogy végül belebuktam.
 
 
ÜZENET ANTIUMBÓL
 
„Ama Rómában fogsz lakni vélem - mondja Beatrice Danténak -, melynek polgára Krisztus, mindörökre!" ("E sarai meco senza fine cive / di quella Roma onde Cristo č romano" - Purgatórium, XXXII. 107-108. Dante 1962c. DÖM, 814.)”
 
mert ott lesz ön is, asszonyom
majd megoldom szíját és övét
ágyékára mint dúvad, rábukom
én szaggatom meg köntösét
 
 
[1] Néró császár állítólagos utolsó szavai; így búcsúzott, amikor Galba emberei utolérték, és tőrt döfött saját nyakába. Jelentése: Micsoda művész vész el most velem!