Falvai Mátyás

Házmesterhal

 

 

Húsvéthétfőn Garamiéknál minden függöny be volt húzva idén. Nem fogadtak locsolókat. Zsófi kiverte a hisztit, hogy márpedig ő ilyen állapotban nem hajlandó a fiúk elé állni. Az ilyen állapot három pattanást jelentett, egyet a két szemöldöke között, egyet az orrcimpája tövénél, és még egy alig észrevehetőt a homlokán. Garaminé hosszasan győzködte, hogy nem fog feltűnni senkinek, még arra is hajlandó volt, hogy jobb meggyőződése ellenére előkeresse saját alapozóját és púderét, hogy eltüntessék a makacs pörsenéseket. Zsófit nem győzte meg az eredmény, és anyja lamentálása sem, hogy akkor most mit fognak kezdeni több tálcányi pudingkockával, vaníliás kiflivel és zserbóval. A piros-, kék-, lila- és zöld tojásokról nem is beszélve, meg a sok csokiról. Szóval Garamiéknál lehúzták a rolót, képletesen és szó szerint egyaránt. Nincsenek itthon. Ha csengetnek, nem nyitnak ajtót.

Pedig csengettek. Tudták, hogy ez csak Marci lehet, ő mindig elsőként érkezik, pontban nyolc órakor. A család némán kuksolt a konyhában. Még a rádiót is lejjebb vették. A csengetés nem maradt abba. Zsófi apja bosszúsan ingatta fejét, a félhomályban csak nehezen tudta kibogarászni keresztrejtvényét. Még egy csengetés, utána szünet. Hosszú percekig. Az elsőt, úgy látszik, megúszták. Anyja felhangosította a rádiót, és nekiállt csörömpölni a mosatlanokkal. Zsófi kezdett fellélegezni, de azért fúrta az oldalát, hogy ki lehetett az. Ekkor hibát követett el. Félrehúzta a függönyt, és kinézett az ablakon. Marci állt ott, tornacipőben, terepszínű nadrágban (éppen Rambós korszakát élte), régimódi, nagygallérú kockásingben és farmerzakóban, arcán ünnepi mosoly. Zsófi sziszegve ugrott el az ablaktól. „Basszuskulcs, meglátott!” Apja fel sem nézett a keresztrejtvényből. „Kicsoda?” Zsófi idegesen húzogatta pizsamafelsőjét. „Marci az.” Garaminé most már nem rábeszélt, parancsolt: „Szegény Marcit be kell engedned. Különben is meglátott.”

 

Zsófiék jóban voltak Tordai Marci családjával, anyukája a nagy Tordai kollégája volt a színházban, ő volt a pénzügyes, ráadásul szomszédok is voltak, a két gyerek pedig osztálytárs. Marci egészen kiskora óta együtt játszott Zsófival, főként orvososat és szerelmesfilmeset. Ha kiengedték őket a térre, ott hőbörögtek, ha nem, akkor is megtalálták a módját. Marciék otthona az utolsó családi ház volt az utcában, ami még megmaradt a többemeletes újépítésűek egyformaságában, mézeskalácsházként ékelődött be közéjük. Ha Zsófi kiment félemeleti lakásuk erkélyére, Marci meg az udvarra, tovább szőhették játékukat. Zsófi időnként ledobott az erkélyről valamilyen játékszert szerelmi zálogul, a fiú pedig olykor felmászott a vadszőlőn, hogy visszaadja neki.

Húsvéthétfőnként mindig Marci volt az első locsoló Zsófiéknál. Kicsípte magát, felszerelkezett anyja méregdrága Gabriela Sabatini-parfümjével, és csengetett. A koreográfia minden esetben hajszálpontosan ismétlődött. Marci kihúzta magát Zsófi előtt, elszavalta a versikét, spriccelt egyet a Gabriela Sabatinivel, majd választott a kosárból. Zsófi mindig kicsit szégyellte, hogy náluk csak piros tojás és csoki van. Tudta, hogy barátnőinél nemcsak Kinder tojás, de még pénz is van, egy-egy ötvenes vagy százas összecsavarva, és magában édesanyját okolta, hogy ő nem olyan népszerű a locsolkodók körében, mint a többiek, hiszen ki törné magát pirosra festett kemény tojásért. Garaminé azonban tartotta magát ahhoz, hogy ez ízléstelen, újgazdag szokás. Marci is gondban volt ilyen helyzetekben, hiszen másoknál járva ő is inkább a pénzt választotta volna. Peti barátja négy-ötszáz forintot is összelocsolkodott egy délelőtt alatt, de őt is úgy nevelték, hogy valahogy pénzt nem illik. A maximum, amíg elmerészkedett, egy-egy sportszelet volt, de Zsófiéknál hősiesen csak egy foltos kék tojást választott, hogy a lánynak ne kelljen szégyenkeznie a szegényes felhozatal miatt a többi locsolónál.

Locsolkodás után jött a sütizés. Marci soha nem vette észre magát, megevett vagy fél tálcával Garaminé pudingkockájából. Ezt a hihetetlen mennyiséget lassan, komótosan, de folyamatosan termelte be, Garaminé pedig kétségbe esve forgatta a szemét, hogy mi marad így a többieknek. Egy idő után ahhoz a trükkhöz folyamodott, hogy a kisütött mennyiségnek csak a felét tette ki tálcára, így a fiú csak a fél felét tudta eltüntetni. Marci másik specialitása az volt, hogy mindig hozott magával egy kishalat Zsófi akváriumába, általában guppit. Amikor végzett az utolsó pudingkockával, megtörölte a kezét, és szertartásos kimértséggel vett elő dudorodó zakózsebéből egy fölül összecsomózott, vízzel teli nejlonzacskót, amiben egy kis, foltos hal úszkált. Szó nélkül ment be Zsófi szobájába, félrehúzta az akvárium tetejét, kicsomózta a zacskót, és beleengedte a guppit. Megkereste az eleséges tubust, pöccintett egy keveset a vízbe, majd magáról megfeledkezve nézegette egy darabig. Ekkorra már általában Zsófi is türelmetlen lett, de azért mindig elmormolt egy kényszerű köszönömöt.

Marci, nem törődve a vendéglátók sürgető hangulatával, ilyenkor odaült Garamiék Petrof pianínójához, és arcán angyali mosollyal kérdezte: „Játsszak kicsit?” Hasztalan lett volna a tiltakozás, ugyanis választ nem várva, azonnal a húrok közé csapott. Gyönyörűen zongorázott, azt mondjuk meg kell hagyni. A Bartók Mikrokozmoszt ilyenkor hanyagolta, tudta, hogy azzal nem sok sikert arat, hiába volt az a kedvence. Helyette Mozart-menüetteket, Scarlattit, Schubertet és néhány filmzenét vezetett elő. Garamiék ekkor már tudták, hogy lassan vége a látogatásnak, lemondóan eleresztették magukat, és néha még élvezték is az egyébként kifogástalan zongorajátékot. Arcukon széles mosollyal kísérték ki a fiút, aki nem is sejtette, hogy az öröm leginkább annak szól, hogy végre-valahára távozik.

 

Zsófi tehát idén pizsamában fogadta Marcit, egyszerre bosszúsan és szégyenlősen. Locsolóvers, egy-két spricc Gabriela Sabatini, kék tojás. Zsófi anyukája ezúttal aggodalom nélkül tálalta elé a sütit, legalább lesz, aki megegye. „Na és hogy megy a suli?” – kérdezte Garaminé. „Köszönöm, jól” – válaszolta kurtán Marci, igyekezve nem megtörni a sütemények kimérten lassú, de megszakítás nélküli betáplálását. Zsófi végső soron örült a fiúnak, akit szemmel láthatóan nem zavartak a pattanások, így is kedves volt hozzá, mi több, zavarba ejtően kedves. Amikor a fiú felemelkedett az asztaltól, a Garami család már tudta, mi következik. Marci zakózsebéhez nyúlt, és előhúzott belőle egy vízzel teli zacskót, amelyben ezúttal nem guppi, hanem egy kis fehér, bajszos halacska keringett. „Ez egy házmesterhal. Azért ilyet hoztam, mert múltkor láttam, hogy ráfér egy kis tisztogatás az akváriumra.” Elmosolyodott a bajsza alatt, mintha valami jó viccet mondott volna, de szerénysége tiltaná, hogy maga is hahotázzon rajta.

Az akvárium valóban piszkos volt. Zsófi talán maga sem emlékezett rá, mikor cserélt benne utoljára vizet. Az üveg falán rétegekben állt az alga, a víz zöldes volt és zavaros, az oxigénadagoló pedig ritkásan böfögött fel pár bágyadt buborékot a vízben tátogó, egyetlen megmaradt guppinak. Belepottyantotta a halat, és tovább magyarázott. „Azért hívják házmesterhalnak, mert megeszegeti az apró kis szemeteket a vízből meg a kövekről, így tisztán tartja az akváriumot. Egyébként harcsaféle, ami a bajszáról látszik.”

Marcit az előszobából érkező zaj riasztotta fel az akvárium nézegetéséből. Zsófi bátyja, Krisztián érkezett haza nagy robajjal a locsolkodásból, magával hozva két osztálytársát is. Krisztián két évvel járt Marciék fölött, erőszakos, izmos, idegesítően élénk fiú volt csakúgy, mint a barátai. A három srác megragadta Zsófit, és elindultak vele a lépcsőn, a kert felé. Zsófi sikoltozott ugyan, de valahogy nem úgy. Marci Garaminé és férje társaságában nézte végig a jelenetet: a három fiú slaggal locsolta le a lányt, aki mindenféle szitkot szórt rájuk, de azért ő is elnevette magát.

 

Krisztián és két barátja a balhétól feldobódva, két kézzel tömték magukba mindazt, amit Marci meghagyott a sütikből. Hamarosan Zsófi is kijött szobájából, átöltözve koptatott farmerjébe és menő, Eddás pólójába. Vizes haját fésülgette, és a falnak támaszkodva, pirulva igyekezett eltitkolni mosolyát. Marci egyre kellemetlenebbül érezte magát. Olyasmi történt vele, ami eddig talán sosem: érezte, hogy mennie kéne. Leült a zongorához. „Játsszak valamit?” Már éppen szólásra nyílt volna Garaminé szája, hogy talán majd máskor, a fiú már bele is kezdett egy Chopin prelűdbe. Ingott a székben, széles taglejtéseket tett, ahogy a tévében látta komoly zongoristáktól, arcára ihletett kifejezést erőltetett, de ügyet sem vetettek rá. Belekezdett egy Schubertbe, szintén kevés sikerrel. A fiúk teli szájjal hahotáztak, és Garamiék adták alájuk a lovat. Az anyuka kiment a konyhába, hogy hozzon még kólát. Zsófi durcát színlelve csavargatta a haját, még mindig a falnak támaszkodva.

Marci a darab közepén hagyta abba a játékot. Nem hirtelen, csak úgy, a maga higgadt módján. Felemelt egy teli kólás poharat az asztalról, és Zsófi szobája felé indult. Már el is feledkeztek róla, amikor egyszer csak megjelent a nagyszoba ajtajában, megköszönte a vendéglátást, elköszönt, majd távozott. Garaminé csak futólag konstatálta, hogy jobb zakóujja könyékig vizes, végigcsöpögtetve az előszobát.

 

Régen elment az utolsó locsoló is, amikor feltűnt Zsófinak, hogy az akvárium a szokásosnál is zavarosabb. A barnásra vált vízben nem látta sem a guppit, sem a házmesterhalat. Rohant édesanyjához, hogy elmesélje, mi történt, de sehol sem találta, talán a kertben matatott valamit. Önkéntelenül benyitott a fürdőszobába is, hátha, de sehol senki. Csak a vécétartályon árválkodott, kis víztócsában egy üres pohár.

 

 

 

 

 

Kevés nőnek áll jól a bajusz, de Charles Bronson kétségkívül közéjük tartozott. A búcsú céllövöldése két liszteszsáknyi mellétől eltekintve a bosszúszomjas filmsztárra emlékeztetett a Chato földjéből, félhosszú, drótszerű haj, szép ívű, éjfekete bajusz és a hasonlóságot mintegy kiemelendő, indiános stílusú homlokpánt. Marci kicsit tartott tőle, a vásári matróna ugyanis tekintete szúrósságában is vetekedett Charles-szal, ám a kíváncsiság és a céllövöldézés iránti vágy erősebb volt a megszeppenésnél. Maradék pénzéből, amelyet még nem költött el dodzsemre, fagyira vagy hullámvasútra, éppen három puskagolyót tudott vásárolni. Eltökélte, hogy hiba nélkül ellövi a hárompálcás Bruce Lee-kártyacsomagot, amely a haladó kategóriájú lövészeknek szánt sorból, alulról a harmadikból szuggerálta. A céllövöldés hirtelen mozdulatokkal húzta fel és töltötte meg a Slavia 631-es légpuskát, amely szinte borítékolhatóan el volt állítva egy-két milliméterrel, hirtelen mozdulatait heves kilengéssel kísérték le irgalmatlan keblei, átnyújtotta Marcinak a fegyvert, és türelmetlenül dobolni kezdett ujjaival a pulton. Marci nem zavartatta magát, tudta, hogy a nyugodtság, az egyenletes légzés és a kérlelhetetlen koncentráció a mesterlövész sikerének záloga. Vett egy nagy levegőt, célra tartott, és azon kapta magát, hogy néhány különös szót mantrázik magában: „Na, gyere, na! Na, nem kell félni, na! Ne féljé’, na! Na gyere, ne féljé’!”

 

Fél ötkor érkeztek, hajnalban természetesen, de Gyuszi bácsi már türelmetlenül várta Marciék családját. Begördültek a tyúkszaros udvarra új Volkswagenjükkel, szinte bocsánatkérőn, hogy nekik ilyenre is telik, kikászálódtak, és megadták magukat a rokoni szeretetkommandónak. Mindenki ölelgetett mindenkit, körbecsókolgatták egymást, lapogatták egymás hátát, még lepakolni se volt idő a drága ajándékokat, a kiolvasott, színes magazinokból álló pakkot, amihez itt falun nehezen vagy csupán jelentős késéssel jut hozzá az ember, a 12 éves whiskey-t, a svájci csokoládét, ilyesmiket, már elő is került a pálinka, addig leülni sem szabadott, amíg álltukban fel nem hajtottak egy kupicával. Gyuszi bácsi, kicsit megtántorodva, Marci arcához is hozzádörzsölte fémesen kaparó borostáját, belelihegett egy barackpálinkásat a nyakába: „Szevasz, kisbratyó!”, megcsapkodta a hátát, hogy a tüdeje majd összeesett, és ha a többiek nem is, Marci észrevette e mozdulatsorban a türelmetlenséget és bosszúságot, hogy csak ilyen későn jöttek, mikor már javában fenn jár a nap. Marci faterja és muterja, na meg a bátyja, Matyi kapkodva cserélték át szép, városi ruhájukat kantáros nadrágra, kinyúlt nyakú pólóra, és a puha bőrcipők helyére is gumicsizma került hamarjában. „Már nyugtalan a koca” – hörögte zavart mosollyal Gyuszi bácsi, és az ól felé biccentett. „Ez még megmaradt, ez az egy disznó, aztán ennyit akkor a disznókról, bassza meg! Minek hizlaljam itet, ha egyszer az áruházban száz forinttal kevesebbért veszem kilóját! Úgyhogy eztet még levágjuk, aztán felszámoljuk ezt a bordellt.” Gyuszi bácsi sercintett egyet. Látszott rajta, hogy kedélyesnek szánta megjegyzését, de sosem volt nagy színész, és a kijelentést követő csönd csak kiemelte e fogyatékosságát. „Ez mán csak ilyen csökevény. Alig ha van valami husa. De zsírja azér’ csak lesz neki.” Gyuszi bácsi, felismerve, hogy nem talált termékeny közönségre, jobbára csak maga elé mormolta mindezt. Marci óvakodva közelítette meg az ólat, Gyuszi bácsi ijesztgette már olyan történetekkel, hogy az éhes disznó, az nem csak makkal álmodik, az bizony megeszi a kisgyerekeket is, úgyhogy nem köll azt sajnálni, ha kimúlik, mert inkább mi együk meg itet, mint ű minket.

A búcsúban Marci nem akart felülni a körhintára. Volt ugyan zsiráfos ülőhely, meg flamingós is, mozdonyos is, már hogy ne lett volna, de már csak a szárnyas disznós volt szabad. Oda nem akart ülni. Anyja türelméből kifogyva rángatta, hogy ha már ki van fizetve, akkor ne fesztiválozzon, üljön föl, aztán jóccakát, de Marci hajthatatlan volt: a disznóba nem ült. Attól félt talán, hogy belül ugyanolyan nyálkás lesz, mint a reggel levágott állat, oda is képzelte netán a fehér hártyával borított bordákat, amelyek kasként óvták a tömlőnyi belsőséget, ki tudja. Csalásnak érezte-e, hogy a disznónak márpedig nincsen szárnya, sőt, nem is rózsaszín, és pláne nem mosolyog, legalábbis amíg él, addig biztosan nem, mert ha már levágták, megpörzsölték, felbontották, és lenyakazták, akkor ott, a keményre taposott földön,  a lilás csíkkal a szájából nedvedző fej már tényleg úgy néz ki, mintha mosolyogna, távolról se vigyorogna, mint ez a körhintás itt, de legalábbis derű költözik az ábrázatára, mintha megkönnyebbülne, hogy megszabadult a test terheitől. A Matyi, az bezzeg nem zavartatta magát, zsákmányt ejtő kalózkapitányként ugrott a szárnyas disznós ülésbe, és alighogy megindult a körkörös pályájú gépezet, elégedetlenül csapkodni kezdte a két oldalát, hogy menne már gyorsabban.

„Hogy hívják a disznót, Gyuszi bácsi?” – kérdezte félénken Marci, egyszersmind tudatva, hogy ő is jelen van, mit jelen van, aktívan részt vesz a dologban, hozzászól, kérdez. „Hogy hívják?” – köhögött Gyuszi bácsi a nevetéstől felszakadt, dohányos váladéktól ingerelve. „Hogy hívnák? Disznónak!” Ahogy Gyuszi bácsi kimondta, érezhető volt benne némi szégyenkezés. Hogy az a nyomorult koca legalább egy nevet megérdemelt volna, de hagyjuk mán a francba a hülyeséget, oszt bökgyük meg a sertést, mert nem lesz belőlünk más, legfeljebb kalaposinas. Aki látott már ilyet, tudja, micsoda kabaréba illő kergetőzés veszi kezdetét ekkor, aki meg nem, az képzeljen maga elé egy ragtime-zongorával kísért burleszk-jelenetet, amelyben csupa meglett, komoly férfi kerget egy szőrös, ormótlan lényt, mindhiába. „Na elég volt, az isten rohassza le a tökit!” Nagy nehezen, káromkodva kergették vissza az állatot az ólba, Gyuszi bácsi pedig az asszonyok kötelező tiltakozása ellenére a golyóspuskáért szalasztotta Matyit, az meg úgy masírozott elő vele, mint egy szerepléstől megittasult mazsorett. Gyuszi bácsi türelmetlenül kapta ki fél kézzel a puskát Matyi kezéből, másik kezével lecsapta az éppen kiürített pálinkás stampedlit, nekiindult az ólnak, közben felkapott egy almát a kosárból, úgy menetelt. Marci csak az ólajtóból kémlelve, kukucskálva látta a jelenetet. Az ormótlan, buta állat feldúltságában is bambán bámult Gyuszi bácsira. Fenyegető, gonosz gombszemei alig látszottak ki hosszú, göndör szőre alól. Marci sose gondolta volna, hogy a disznó szőrös. A tévében mindig szép rózsaszín volt legfeljebb sárga, és feszes, sima bőrű. Amikor hangot adott csodálkozásának, Gyuszi bácsi harákolós nevetésével vágta hátba: „Hájszen ez mangalica, kisbratyó!”, és úgy vélte, ezzel mindent megmagyarázott, noha Marci továbbra sem értette, hogy ha egy sertés mangalica, attól még miért kéne szőrösnek lennie. Pillanatra elbizonytalanodott, hogy lehet, hogy a mangalica az más, mint a disznó, vagy éppen disznó ez is, csak valami betegsége van? Mangalicás? Gyuszi bácsi magához édesgette a jószágot a bal kezében tartott almával, amelyet egyetlen roppantással pépesre zúzott markával, hogy kiszabaduljon ingerlő illata. Az állat erre megjuhászodott, és eleinte gyanakodva, óvatos túrásokkal, végül egyre bátrabban és mohóbban fúrta bele orrát az almát tartó reszelős tenyérbe. Gyuszi bácsi a disznót etető kezének alkarján keresztbe támasztotta a puska csövét, az meg mit sem törődve a homloka közepéhez igazított fegyverrel, önfeledten habzsolt tovább. Fogalma sem volt róla, hogy ez egy puska, vagy hogy egyáltalán mi is az a puska, és mit jelent az a tény, hogy éppen a homloka közepére mutat. Gyuszi bácsi tétovázni látszott, oldalra nézett, az ólajtó felé, Marci felé, elkapta tekintetét. Ettől felocsúdott, mosolyra húzta a száját, Marcira kacsintott, de látszott, hogy a kacsintás mögött szomorú a szeme. Közben maga elé mormogta, nem világos, hogy a disznónak-e, vagy magának: „Na, gyere, na! Na, nem kell félni, na! Ne féljé’, na! Na gyere, ne féljé’!”

Marci nagyon akarta azt a Bruce Lee-kártyapakkot. Annyi mindenről kellet ma már lemondania a búcsúban. Meg volt őrülve a valósághűnél is valósághűbb játékpisztolyokért, de azok túl drágák voltak, szívesen vett volna vattacukrot is, de azt nem lehetett, mert most evett fagyit, de leginkább azért a perselyért volt teljesen odáig, amely egy nagybajuszú, vigyorgó, kalapos parasztembert mintázott, aki letolt nadrággal, feneke két partját szétfeszítve (ahová tudniillik a pénzt kellett bedobni) hajolt előre, válla fölött visszasandítva, olyannyira előredőlve, hogy még két hatalmas heréje is kilátszott  a feneke alatt. De hát, még ha meg is vette volna izzadt tenyerében szorongatott, újra és újra átszámolt zsebpénzéből, már nem lett volna mit beledobni, és akkor lemaradt volna az íjász-sátorról is, ahol mindenáron bizonyítani akart. Egyszóval tétje volt ennek a három lövésnek, ennek a három puskagolyónak, mert jól tudta, hogy itt van vége a mókának, ennél többre ma nem futja. Igyekezett hát mindent beleadni, hogy a nyereménnyel kárpótolja mindazt, ami még lehetett volna, ha kicsit több pénzzel érkezik. Hezitált egy darabig, félre sandított Matyi felé, aki még mindig a szárnyas disznóban ülve őrjöngött, annak oldalát csapkodva, majd visszatért a célponthoz, mély levegőt vett, és lőtt.

Két-három, finom mozdulattal hasították fel a mangalica hasát, amelyet előzőleg gázlánggal pörzsöltek és lapáttal kapargatták róla a fekete sárrá égett szőrt, csak úgy hasadt a bőr az állat hasán, nem is kellett vágni, magától repedt hosszában, ha kicsit beleakasztotta az ember a kést, máris előtűnt a hófehér zsír. Még ott volt Marci orrában az égett szőr átható szaga, még látta a láng alatt rángatózó disznót maga előtt, még próbálta magát meggyőzni, ahogy Gyuszi bácsi is győzködte részben őt is, részben magát, hogy már meg van halva az a koca, csak az idegek rángnak benne, de nem érez az semmit, még igyekezett feledni a kapálózást, amilyet a kutyáknál látni, amikor álmukban futnak valaki után vagy valaki elől, már ki is tépték a fehéren, lilásan, vörösesen fodrozódó, egymásba tekergőző, zsákszerű zsigereket, és a disznó kiürült, mint egy kosár, hogy feldarabolhassák. A duzzadó, hullámos formákban egymásba fonódó belek a talicskába kerültek, Gyuszi bácsi meg éles szekercével csapkodta a bordákat a gerinc mentén, csak úgy repkedtek a hegyes csontszilánkok. Marci még észbe se kapott, már darabokban volt a disznó, amely már nem disznó volt, csak hús, étel, alapanyag. „A szalonnáját a teknyőbe rakjad, Zoli, a tüdejét meg a vödörbe, oszt intíszkeggyé az asszonyoknál, hogy a vérre gondjuk legyen!” – vetette oda Gyuszi bácsi Marci apjának, aki eleget téve a parancsnak, nagy csobbanással dobta bele a tüdőt a vizes vödörbe, amelyben úgy ringatózott a valahai légzőszerv, mint egy mérges medúza. Csakhamar aprítani kezdték a zsírt, hogy minél előbb föltehessék a tűzre tepertőnek, és egyre gyakrabban hangzott fel egy-egy öblös szentségkáromlás, mert a férfiak bizony úgy berúgtak időközben, hogy rendre belevágtak az orvosi szikénél is élesebb késekkel önnön ujjaikba. Marci viszolyogva nézte, ahogy az állat vére a férfiak sajátjával keveredik, arra gondolt, hogy ezt a vért is ugyanúgy megeszik, és fel sem tűnik majd, hogy embervért esznek, hiszen látszatra is ugyanolyan színe van, mint a mangalica vérének. Felidéződött benne a bátyja, Matyi képe is, ahogy Gyuszi bácsi korábban óriásként magasodva fölé kezébe adta a kést, de úgy, hogy Matyi kést tartó kezét nem engedte el, hanem a felvillanyozott fiú mozdulatait irányítva súgta pálinkaszagú utasításait: „Fogjad erősen, kisbratyó! Látod ottan, az álla alatt, oda döfjük a kést, oszt egy erős mozdulattal erre húzzuk.” – és mutatta is a levegőben, Matyi kést tartó kezével hadonászva, hogy hogyan fogják elvágni a már leterített, de szakadatlanul rángó állatot. Matyi sem akarta, hogy puhány városi gyereknek nézzék, kirántotta kezét Gyuszi bácsiéból, és egyetlen, határozott mozdulattal vágta át a disznó torkát, csak úgy ömlött belőle a bíborszínű vér. Alig tudták odébb tessékelni, hogy a kékszegélyű, fehér zománclavórba felfoghassák a vérzuhatagot, mert Matyi megbabonázva, csillogó szemmel és lihegve ált, hitetlenül nézve hol a véres kést, hol pedig áldozatát. Marci félénken nézte diadalittas bátyját, de csak addig, míg apja a részegségtől megtántorodva keresztül nem zuhant rajta.

Az első lövés talált. Charles Bronson már forgatta a szemét türelmetlenségében, és a fiú örömével mit sem törődve még idegesebben és még vadabb kebelrángásokkal húzta fel és töltötte újra a Slaviát. Eddig megvolnánk. Háromból egy. A legfontosabb, hogy ne bízzuk el magunkat. És semmi kapkodás. Bronson nénire meg végképp nem szabad figyelni, elvégre nem áll mögötte senki a sorban, senkit nem hátráltat, a három puskagolyót pedig megvette, úgyhogy akkor lövi el, amikor kedve tartja. A kártyapakli tetején lévő lapon Bruce Lee szigorú, de bátorító nézéssel várta, hogy kiérdemelje őt Marci. Belégzés, kilégzés. Belégzés, kilégzés. Most lassabban: belégzés, kilégzés. És ez a lövés is célba talált! Már csak egy pálca tartotta az áhított prédát. Bronson néni kezdett megenyhülni. Tetszett neki, hogy egy ilyen tökmag egész imponálóan lő. Marci elé rakta az újfent csőre töltött fegyvert, és már-már biztatóan – már amennyi biztatás egy harcedzett indiántól várható – hátrébb lépett egyet, hogy a gyerek zavartalanul célba találjon harmadjára is. Belégzés, kilégzés. Belégzés, kilégzés. És most lassabban: belégzés, kilégzés.

A búcsúból visszafelé Marci elcsigázottan rugdalta a kavicsokat, Matyi szűnni nem akaró vitalitással, változatlanul felvillanyozva szaladgált, anyjuk már az ingerültséghez is kimerülten baktatott. A kapunak támaszkodva mindhárman megütközve vették észre Marci apját, amint vérágas szemekkel, prüszkölve, ujját a torkán ledugva hánytatja magát. Az előtte szétterülő tócsa méretéből ítélve világossá vált, hogy azt nem produkálhatta egymaga, ez volt a hányós hely, ahol időközönként váltották egymást a férfiak. Az udvaron szanaszét hevertek a kések, fenőkövek, teknők és lavórok, rászáradt vérmaradékokkal, cafrangos zsírmaszattal. A hurkatöltés félbehagyva, a töltelék legyek martalékául poshadt a lemenő nap langymelegében, amott egy frissen töltött kolbásszal teli teknő hevert felrúgva, hangyáktól borítottan, a tepertő alatt kihunyt a tűz a katlanban, nem volt rá senkinek gondja, hogy tegyen még rá. Marci anyja álmélkodó szemrehányással fordult a vérágas szemű családfő felé: „Hát ezt meg hogy az úristenben gondoltátok?” Marci apjához el sem jutottak a felháborodás hullámai. „Most mér’?” Azzal vissza is tántorgott a konyhába, egy villanásnyi szégyenről árulkodó pillantást küldve fiai felé. A konyhában a férfiak ülték körül az asztalt: Gyuszi bácsi és a fia, Marci faterja és a szomszéd Botond bá’. Gyuszi bácsi felesége mártírként ült a sarokban, üveges szemeit épphogy ráemelve az újonnan érkezőkre, kezében kétdecis pohárból szopogatva a bodzapálinkát. Ránézett Marci édesanyjára, és bár nem szólt egy szót sem, valahogy mégis azt üzente egész lényével, hogy hagyjátok gyerekek, ezeknek már mindegy. Marci kifordult a konyhából, végigbukdácsolt a véres csatamezőn, az őrjöngő trancsírozás lehangoló nyomain, cuppogva lépdelt keresztül egy kocsonyásra alvadt vértócsán, és bevonult a bűzhödt ólba, lekuporodni, elővenni a Bruce Lee-kártyapakkot, forgatni lapjait. A harci grimaszba torzult ázsiai félisten fotóit vizsgálgatva megpróbálta kiűzni fejéből a férfiak konyhai parádézását, a vérgőzös politizálásból közönséges tréfákba torkolló ivászatot, amely a konyhaasztal körül zajlott, akörül a konyhaasztal körül, amelynek kellős közepén, legyekkel körülzsongott, vigyorgó disznófej trónolt asztali dísz gyanánt, megpróbálta feledni apja fókuszálatlan tekintetét, amellyel hasztalan igyekezett bemérni őket a konyha küszöbén, és Gyuszi bácsi hurutos hangját, ahogy felé fordulva hörgi: „Na gyere ide, ne féljé’, kisbratyó!”

Belégzés, kilégzés. Belégzés, kilégzés. És most lassabban: belégzés, kilégzés. Lövés! A harmadik golyó nem talált. Nem sok híja volt, az igaz, súrolta is a golyó a hurkapálcát, felszakítva kissé rostjait, de a kártyacsomag állva maradt. Márpedig a szabály az szabály. Ha állva marad, akkor nem számít találatnak. Charles Bronson egészen megszánta a lefelé görbülő szájú fiút. Tudta ő jól, az lett volna a csoda, ha eltalálja a szerencsétlen. Ezekkel a szarokkal, amiket puskának becéznek. Nem volt kenyere az érzelgősség, de a végére már ő maga is annyira akarta, hogy a fiúnak szerencséje legyen, hát lekapta a csomagot a falról, és a gyerek kezébe nyomta. Marci értetlenül nézett vissza, de hát ő nem lőtte el a harmadikat. Bronson néni nem volt szószátyár alkat, csak annyira telt tőle, hogy egy hessegető mozdulatot tett, és odaköpte bajsza alól: „Dehonnem, kölök, megvót az. No eriggyé!” Marci még mindig nem tudta, örüljön-e vagy sem, hiszen a kártyacsomag megvolt, ott szorongatta a kezében, de a harmadik lövés mégse sikerült. Csak lépegetett anyja felé tétován, maga előtt tartva a pakkot, és végül jobb híján kitört belőle a sírás.

 

 

 

 

 

„Mint a vérszopó hiénák és sakálok rekedt ordítása folyton borzongatja a szaharai karavánt éjszakai pihenőjén, éppúgy kísérik végig ifjú éveidet az alsóbb ösztönök követelődző támadásai. Bódító színekkel rajzolódik eléd az a gyönyör, élvezet, amit nemi ösztöneid azonnali kielégítése csábítóan ígér. Folytonos kísértések fognak csalogatni, hogy hagyd el az erkölcsi tisztaság útját, mintha valami láncáról szabadult ördög lázongana benned, aki kér, ígérget, gúnyol, kétségbe ejt, csak menj, menj, lépj az ösztönös vágyak csalogató örömei közé.” Marci értette, miről beszél Tóth Tihamér, a tudós paptanár a Tiszta férfiúság című, nagy hatású, felvilágosító dolgozatában. Szinte érezte, hogy háta mögött acsarognak a vérszopó hiénák, szinte fülébe csengett a sakálok rekedt ordítása. Már egy ideje kísértik e dögletes szellemek, egész pontosan azóta, hogy először ömlött tele mindkét marka ezzel a furcsa szagú, sárgás-fehér folyadékkal a zuhanyzó alatt. Marci fitymaszűkületét egy-két évvel azelőtt kezelte a szomszédban lakó orvosprofesszor egy erőteljes rántással, ami után szegény fiú olyan óbégatásba kezdett, hogy szülei megsajnálták, és jutalmul a hősiesen viselt beavatkozásért elvitték a McDonald’s-ba. Marci orvosi utasításra végezte azóta is a zuhany alatt napi gyakorlatát, le-föl, le-föl, nehogy visszahúzódjon a fojtogató előbőr. Ez alkalommal azonban furcsa bizsergés lett úrrá rajta. Egyszerre volt kellemes és kibírhatatlan. Marci nem értette, mi történik, de képtelen volt abbahagyni, míg az elviselhetetlenségig fokozta ezt az állatian öntudatlan dörzsölést, végül olyan hévvel és olyan mennyiségben tört elő belőle ez a valami, és csak jött, csak jött, még mindig jött, hogy valósággal halálra rémült. Lehet, hogy elrontott valamit? Vissza lehet ezt még csinálni? Csak álldogált a zuhanyzó kellős közepén, két teli markába bámulva, mire szép lassan felfogta, hogy most halálos bűnt követett el.

Úgy járt-kelt utána, mint aki biztos benne, látszik rajta, hogy a bűn útjára lépett. Homlokán a skarlát betű, talán még a szagán és érződik annak a ragacsos folyadéknak a sajátos aromája, nem győzte dezodorral fújni magát, és csak behúzott nyakkal, leszegett fővel mert közlekedni. Hányszor fogadta meg azóta, hogy soha többé nem nyúl magához, hogy ez volt az utolsó, aztán ezt még meggyónja, és akkor ennyi volt. De valahogy sose sikerült megállnia, ha rátört a kínzó ingerencia, megvallani pedig képtelen volt. Hiába ment át a szomszéd templomba gyónni, hogy a kisgimnázium paptanárai ne ismerhessék fel még a rácson keresztül sem, amikor a pap eljutott odáig, hogy „És rendetlenkedtél? Magaddal vagy mással?” – majd Marci habozva kimondott nemleges válasza után továbbra is kötötte az ebet a karóhoz, valami élveteg, gonoszkodó makacssággal: „Egész biztosan nem rendetlenkedtél? Magaddal vagy mással?” – Marcit nem vitte rá a lélek, hogy szégyenteljes bűnét mással is megossza. És magában tudta jól, hogy Tóth Tihamér atya kegyes intése ellenére az emberi természet mélyén rejtőző éhes komondorokat és sakálokat eteti, akik vért isznak, az ő friss, üde, fiatal vérét.

 

A Tiszta férfiúság ezután ostorrá vált, amellyel szent bűntudatban gyötörte magát. Kínzó lelki tükörré, amelyben a valóságosnál valóságosabb, degenerált arcképe rajzolódott ki. A kötetet Dédi hagyta elől mindig (ma már tudható, szándékosan), ha a kisonokák náluk vendégeskedtek, és Marci titokban kezdte el bújni, szívében a legnagyobb megrendüléssel. Amikor Dédi rajtakapta, hogy a zongora alatt bújja e lélekerősítő olvasmányt, Marci hihetetlen zavarba jött, de Dédi csak bólintott gyakorta felöltött, kenetteljes arckifejezésével. Marci borzongva olvasta Tihamér atya enumerációját mindazokról a külföldi orvosi szaktekintélyekről, akik egybehangzóan megerősítik azt a nézetet, miszerint az önfertezés és a tisztátalan élet mindenféle testi betegségek okozója, hiszen az idegek és a gerincvelő táplálására szolgáló, ifjonti életerőt közvetítő nedvek ekképpen kárba vesznek, pótlásukra pedig nincsen mód. Nem beszélve arról, hogy az a szerv, amelyik az emberiség szaporodását lesz hivatva szolgálni, csendben, háborítatlanul kell, hogy fejlődjön. „Ha volna fiú” – faggatta olvasóját a derék Tihamér atya – , „aki minden héten egy darabkát levágna a tüdejéből, mondd, mi lenne belőle egy-két év alatt? És gondold meg, fiam, mily bomlasztó hatással jár a fejlődő szervezetre, ha egy ifjú felizgatja, kínozza nemi szervét, amelynek a lehető legnagyobb nyugalomban és érintetlen pihenésben kellene fejlődnie!” De Marcit figyelmeztethették a kiváló egyházfiak és külföldi orvostanárok, csak nem tudott lemondani fojtogató szenvedélyéről. Teljesen átvette fölötte a hatalmat. A helyzeten csak rontott, amikor rátalált édesanyja régi Burda magazinjaira, különös tekintettel a fehérnemű rovatra, amelyben olyan elképzelhetetlen gyönyöröket ígérő ruhadarabok, és olyan már-már szégyenlősen kacér hölgyek mosolyogtak rá, hogy azt képtelenség volt kibírni. Marci későbbi ízlését a nők terén – miszerint inkább a teltkarcsú hölgyeket preferálta – feltehetően nagyban befolyásolta az a tény, hogy a család hölgytagjainak testalkatára tekintettel édesanyja kizárólag a Burda „für starke Frauen” kiadását gyűjtötte.

Innentől pedig nem volt megállás. Megkergülve túrta fel az összes régi magazinhalmot, keresve-kutatva az újabb példányok után, aminek folytán olyan elképesztő kincsre lelt, amilyenre nem is számított: apja meztelennős újsággyűjteményére. Ott volt a magyar Playboy egész 1990-es és 1991-es évfolyama, német nyelvű Penthouse-ok, svéd keménypornó és néhány kötet Träumereien-magazin, ez volt Marci kedvence. A leírhatatlan döbbenet, hogy apjának ilyen portékái vannak, hogy más nők meztelen testére is kíváncsi, nem csak édesanyjáéra, hogy talán – ne adj isten – maga is az önfertezés bűnébe esik néhanapján, csupán néhány percig tartott, helyét felváltotta a lázas remegés, mely mindig erőt vett rajta, ha eluralta testét az izgalom.

 

„És ha késve érkeznénk a misére, a leghelyénvalóbb, ha a »Futva jöttem elibéd« kezdetű énekkel nyitunk.” A Marosi Miklós karnagy úr fésületlen fogsora mögül bő nyállal előfröcskölő viccet fád röhögéssel díjazták a kántorképző növendékei. Marci kényelmetlenül érezte magát e társaságban, és nem csak az idétlen kántorhumor miatt. Nyomasztották az ebben a környezetben kimondottan frivol viseletnek számító, ujjatlan ingecskék anyagán átütő, borotválatlan hónaljszőrzetek, a nagymamás, sprőd, barna árnyalatú (és ránézésre is büdös) nejlonharisnyák látványa, a térd alá érő, lópokróc-finomságú szoknyák szigora, a sminktelen arcokat keretező, csulunkás hajzatok, a férfiak szandálba bújtatott, szürke zoknis lába és a naftalinnal és kölnivízzel (természetesen a szabadosság csimborasszóját jelentő No. 4711-essel) keveredő, permanensen csípős, megszokhatatlan verítékszag. A falon egy kimondottan rusnyán megfestett, feltehetőleg vízfejűségben szenvedő, férfiarcú Szent Cecília-festmény reprodukciója hipnotizált, az óráknak helyet adó imaterem falain mélyülő, ujjnyi széles repedések pedig valódi tartalmat adtak az intézménnyel kapcsolatban előszeretettel emlegetett „patinás” jelzőnek. Marci volt a legfiatalabb a növendékek közül, megfordult itt kántori babérokra törő, középkorú, és szinte borítékolhatóan szűz matrónától kezdve huszonéves, reszketeg, istenfélő ifjún át majdnem mindenféle népség, még a papi szeminárium hallgatói is átjártak liturgikus énekeket és némi orgonajátékot tanulni. A szünetekben dandys hanyagsággal cigarettázó kispapok külön, erőteljes aurával körbevont csoportot alkottak. Állandó céltáblái voltak a savanyú, céltalan nedveikben pácolódó vénkisasszonyok több-kevesebb sikerrel hitbuzgósággá szublimált, erotikus vonzalmának. A papnövendékek tudatában is voltak e kitüntetett figyelemnek, és mellüket düllesztve, kimérten lezser, már-már világias kéztartással emelték szájukhoz a cigarettát.

Hogy Marci hogyan keveredett közéjük, talán némi magyarázatra szorul. Hónapok óta tartó plátói szerelme csalogatta ide. Minden reggel ugyanott, a Baross és a Kazinczy utca sarkán álló, flegmatikus Szent György szobornál találkozott össze egy bizonyos gesztenyebarna szemű és hajú, makulátlan megjelenésű lánnyal. A kiszemelt leányzó hófehér harisnyába bújtatott, izmosan formás lábai, kőkemény, telt keblei, makulátlan fehér bőre, és az a lefegyverző, szégyenlős kedvesség, ahogy minden áldott reggel Marcira mosolygott mélybarna szemeivel, rabul ejtette a fiút, és valóságos fixa ideává nemesült szemében. Marci ekkortájt kezdett öltözködni. Vasalatlan ingben nem volt hajlandó utcára menni, bőrét arctisztító tonikkal dörzsölte vörösre minden este, az orrán előbukkanó minden egyes mitesszerre keselyűként csapott le, hajára jó maréknyi zselét kent, majd művészi gonddal fésülte frizuráját olyanná, amely fogalmai szerint vonzónak tűnhetett egy fiatal lány szemében. A fésűfogak nyoma belemerevedett fakóbarna hajába, akár egy szőlővel ültetett lanka barázdái, amelyek a zselétől bukósisak gyanánt keményedtek fejére. A barnaszemű lány innentől kezdve minden éjjeli és nappali gondolatát hézagmentesen kitöltötte, hosszasan ábrándozott arról a – kétségkívül bekövetkező – pillanatról, amikor majd összeszedi magát végre, és megszólítja. Elképzelte, milyen lesz majd fogni a kezét, csókot adni puha, vörös szájára, együtt sétálni a Baross úton, a Rába-hídon vagy a Radó-szigeten, milyen lesz forró illatát magába lélegezni, magához ölelni, megnevettetni és nevetésében gyönyörködni. Egyvalamit nem tudott csak maga elé képzelni: milyen lehet vele szeretkezni.

 

„Hallottátok, hogy ezt mondták a régieknek: ’Ne paráználkodj!’ Én viszont azt mondom nektek, hogy mindaz, aki asszonyra néz azért, hogy megkívánja őt, már paráználkodott a szívében. Ha pedig a jobb szemed megbotránkoztat téged, vájd ki azt, és dobd el magadtól; mert jobb neked, hogy elvesszen egy a testrészeid közül, mint hogy egész testedet a gyehennára vessék. És ha a jobb kezed megbotránkoztat téged, vágd le azt, és dobd el magadtól; mert jobb neked, hogy elvesszen egy a testrészeid közül, mint hogy az egész tested a gyehennára jusson.” Ezt már Jézus mondta, nem a nagytiszteletű Tóth Tihamér doktor, vagyis némiképp nagyobb súllyal estek latba szavai, ami elég okot adott Marcinak a kétségbe esésre. Ha így áll ugyanis a dolog, akkor nemcsak egyik szemét, hanem mindkettőt ki kellene vájnia, és eldobnia magától, és kezei közül sem csupán egyik botránkoztatta meg, megszívlelte ugyanis bátyja, Matyi tanácsát, aki szerint ha bal kézzel csinálod, az olyan érzés, mintha más csinálná neked. Hogy pontosan mi is az a gyehenna, nem volt teljesen világos előtte, de abban egészen bizonyos volt, hogy vannak annál lényegesen kellemesebb helyek is. Közben a hazug elhallgatással tetézett gyónások száma egyre gyarapodott, így már az is terhelte lelkiismeretét, hogy rendre tisztátalan lélekkel járult a szentáldozáshoz. Tihamér atya szavai zengzetes lemondással visszhangoztak lelkében: „Az első magányos bűn megtörtént. A várfalon megnyílott az első rés… Ezen fog lassan kiszivárogni a fiatal test minden feszülő erőtudata, munkakedve s a lélek lendülete. Az alvó lelkiismeret nagyot jajdult nyomában.”

Kutatómunkájának hála Marcinak volt már némi fogalma róla, miként zajlik a férfi és nő közötti interkurzus. Miután rálelt apja meztelennős újságaira, az első döbbenetből ocsúdva mohó olvasójukká, pontosabban szemlélőjükké vált, olvasnivalót ugyanis nemigen kínáltak e lapok. A legkülönfélébb nők tárták közszemlére egyebekben rejtegetni való erényeiket. Szétálló vagy kissé lógó keblek, hepciás vagy sportos cicik, széles, sötét netán gyermeki, rózsaszín mellbimbóudvarok, halovány vagy éppen napbarnított bőr, szőke, barna, vörös és fekete szőrzetek erdejében csalinkázott Marci tekintete. Oly sokat gyötörte a Träumereien-füzeteket, hogy a fotókon pózoló lányok szinte mindennapjai részévé váltak. Furcsa ezt így kimondani, de szinte szeretőkké léptek elő. A kislányos tekintetű Rana (aus Bangkok), aki szerint „a szerelem olyan egy nőnek, mint bambusznak az eső”. A túlcsorduló bájakkal megáldott, 19 éves Diana (aus Los Angeles), aki „pszichológiát tanul, családja pedig generációk óta narancsföldeket birtokol a nyugati parton”. A zavarba ejtő nevű Bence (aus Kopenhagen), az egyetlen a füzetben, akinek szemérme is jól kivehető volt – személyes kedvenc tehát –, de leginkább Vanessa, ez a dús keblű, kissé telt, hófehér bőrű, gesztenyebarna szemű és hajú egyetemi hallgató, aki amellett, hogy élete párját, a nagy Ő-t kutatta egy ideje, ráadásul dermesztően emlékeztetett a lányra, akivel reggelente találkozott a Baross úton, így végre elképzelhetővé téve Marci számára, milyen is lehet a lány meztelenül.

A helyzet csak fokozódott a kábeltévé bekötésével. A helyben fogható pornócsatorna éjjelente Marci és fivére rendelkezésére állt, miután a szülők gyakran ragadtak benn késő estig munkahelyükön, a színházban. Marciék mohósága sokkoló gazdagsággal nyert kielégítést. Hatalmas kolbászokat nyeldekeltek harisnyakötős úri dámák. Sofőrruhás törpék tettek erőszakot matrózblúzos iskolás lányokon. Matyival közös kedvencük azonban Cyrano története volt, aki a visszafogottabb eredetivel ellentétben felülkerekedik az üresfejű Christianon, s bőségesen betakarítja hódítása gyümölcsét. A gascogne-i kadét a kulcsjelenetig bőrtokot visel rettentő orrán, és e tok korántsem papírvágó kést vagy ollót rejt, hanem – mint utólag kiderül – egy második péniszt, amelyet hadrendbe állítva, némi vazelin és egy különösen bonyolultnak tűnő, összehangolt mozdulatsor révén nemcsak Roxánt, de odaadó barátnőjét is csúcsra juttatja. Hol volt már az idő, amikor Matyival kifürkészték apjuk titkos óvszeres dobozát, és értetlenül állva a kis latex hártya mibenléte előtt egy ceruzára húzták fel, hitetlenül szemlélve, vajon miként erőltethető rá egy ilyen kis semmiség egy erőtől duzzadó hímtagra? Hol volt már az irulás-pirulás, a hirtelen jött zavarodottság, hogy akkor most hová is rejtsék a kicsomagolt gumit, amelyet végül a robusztus könyvszekrény mögé pöcköltek, hirtelenjében ezt találva a legbiztosabb rejteknek? És mennyire elkésett Endre atya a szexuális felvilágosítással, amelyre a biológiaórán került sor! Marci már mindent tudott, ami tudható volt, olyan üregekbe látott bele a kábeltévén keresztül, amelyek praktikus kihasználhatósága a legtöbb ember számára felnőtt fejjel is ismeretlen volt. Amikor Endre atya, villanykörte formájú feje fölött egy hatalmas, kivetített, széttárt vagina alatt izzadt, igyekezve a lehető legszabatosabban elmagyarázni, hogyan is lesz a gyerek, Marci egy kiégett világfi közönyös mosolyával dőlt hátra az iskolapadban. Pedig Endre atya volt tán a legvérmesebb tanár a fiúgimnáziumban. Késő este a kollégiumban vállára vetett légpuskával – amellyel napközben a főtéri galambokra lövöldözött cellája ablakából – strázsált a dormitórium folyosóin, kommunista mozgalmi dalokat énekelve részegen, amit lehengerlő tréfának vélt. A kollégistákat reggel úgy ébresztette, hogy az emeletes ágyon fekvő fiúkat lepedőstül rántotta le a földre. Egyszóval méltán rettegett alakja volt az iskolának, s órái előtt a fél osztályra rájött a hasmenés, hogy a biológia-szertárral szemközti vécéből ilyentájt mindig csípős szarszag kúszott elő, betöltve az egész folyosó levegőjét. Annál inkább élvezte Marci a maga jól értesült helyzetét és az öreg pap zavarát a felvilágosító órán, odáig merészkedve, hogy rákérdezzen, a hermafroditák képesek-e valamilyen módon megtermékenyíteni saját magukat. Válaszra persze hiába várt, folyosóra küldték. De bármilyen fölényt igyekezett is magára erőltetni, azért csak-csak úgy érezte, hogy testéből, akárha várfalon megnyílott résen keresztül, lassanként szivárog kifelé fiatal teste feszülő erőtudata, munkakedve és lelkének lendülete.

 

Marci megpróbálta hát visszaterelni lépteit a szűk, de igaz ösvényre, amihez kapóra jött a kántorképző. A gimnáziumba ekkortájt látogatott el a képző kórusa, amely lélekhasogató unalmassággal vezetett elő a diákok számára vagy másfél órányi gregoriánt.  És – jóllehet a zenei élmény nem érintette meg különösképpen – Marci kiszúrta az alt szólamban a barnaszemű kislányt, fixa ideáját. E felismerést követően nem volt kérdés, hogy maga is csatlakozzon a kántorképző társulatához. Zongorázni tudott, nagyapja is kántor volt, minden egybe vágott tehát, hogy szüleinek meggyőzően érveljen, miért is kell havonta a nettó fizetésük tizedét ilyen haszontalan szakma kitanulására fordítani. Mennyivel egyszerűbb lett volna leszólítani a lányt a Baross úton, mint felvállalni az egyházi zene, a liturgia és a teológia tanulmányozásának ódiumát! Ha sikerült volna a lehetetlen: összeszedni a bátorságát, és úrrá lenni remegő hangján, talán megspórolhatta volna magának, hogy az Antalffy-Zsiross-féle orgonaiskola egészen élvezetmentes etűdjeit vagy a Szent Vagy, Uram! című népénekgyűjtemény darabjait kelljen darálnia a képző rozzant, gépi befúvásos szobaorgonáján, nem tudva elhessegetni az érzést, hogy az énekek még így, négy fal között is úgy hangoznak, mintha egy hitbuzgóságát hangerővel kifejezni igyekvő, nyugdíjas asszonykórus hamiskás, erőszakos kántálása kísérné őket. De kétségünk se legyen felőle, Marci őszintén próbálta hinni, hogy nem csupán romantikus várakozásai vezették ide, hanem új esélyt kapott a Jóistentől a megjavulásra. A szűk szabású reverendában parádézó papnövendékek karizmája alól ő sem tudta kivonni magát. Jó volt a szerelésük, okosak voltak és népszerűek – legalábbis ebben az áporodott kis univerzumban. Marci minden igyekezetével azon volt, hogy hasonlóvá válhasson hozzájuk, példaképének pedig Tamást választotta a kispapok közül. Tamás huszonéves, erőteljes fiatal férfi volt, kirobbanó vonzerővel, hátrazselézett, hullámos, fekete hajjal, duzzadó mellkassal, egy dzsentri lezserségével, izzó, okos, sötét szemekkel. Marci irigyelte tőle a reverendát, és mindazt, amit e ruhadarab jelképezett: a figyelmet, a tiszteletet, az egzotikumot, az erőt, és nem mellesleg azt a körülményt, hogy mind a reverenda szabása, mind a fekete színe gyönyörűen slankította az alakot.

A barnaszemű lányról időközben kiderült, hogy Krisztinek hívják, és a város másik katolikus gimnáziumába járt. E két intézmény annyiban különbözött egymástól, hogy míg Marciéba csak fiúk járhattak, Kriszti iskolája kizárólag lányokat fogadott sorai közé. Először tragikus, áthatolhatatlan szakadéknak értékelte kettejük között, hogy Kriszti – ezt külseje alapján nem lehetett sejteni – három évvel idősebb volt nála, idővel azonban meggyőzte magát arról, a társaságban unikális bon mot-ként elsüthető igazságról, hogy az életkor csupán statisztikai adat. Marci ünnepnek tekintett minden alkalmat, amikor Krisztivel találkozhatott, és éppoly izgatottsággal készült is ezekre az alkalmakra, mintha karácsonyt készülne ülni a világ. Kriszti olykor meleg pillantásokkal jutalmazta a fiú jelenlétét, de ennél többre jutott a hónapok során. Ezt Marci egyértelműen saját érdektelensége számlájára írta, különösen Tamással és a többi kispappal összehasonlítva magát. Kriszti az utóbbi időben, Tamás példáját követve, elkezdett jelnyelvet tanulni, és fejébe vette, hogy siketek segítésére szenteli eljövendő éveit. Tamással hosszasan, és a kezdők megejtő hibáin összekacagva, gyakran váltott szót jelnyelven, ezáltal erősítve egy olyasfajta szövetséget kettejük között, amilyet Marci szeretett volna elérni Krisztivel, mindeddig sikertelenül.

 

A kántorképző órái szombatonként voltak. Marci ezeken a reggeleken hosszasan álldogált szekrénye előtt, válogatva, méregetve ruhatárát, miként állíthatná össze a legpaposabb öltözéket. Végül egy magasan gombolódó fekete szövetmellényt választott, alá fehér garbót, amely fejtartását peckessé fegyelmezte, mindezekre sötétszürke, turis zakó és jobb híján, fekete farmer, fekete bőrcipő. Haját különös gonddal szárította és zselézte hátra, aminek köszönhetően inkább hasonlított egy babaarcú, szicíliai bérgyilkosra, mintsem keménykötésű klerikusra. Mindehhez nem átallott még egy nagyapjától örökölt, láncos zsebórát sem a mellényébe fűzni. Dédi, látva ezt a szedett-vedett jelmezt, meghatott, könnyektől elfúló hangon rajzolt keresztet Marci homlokára, az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.

Kriszti, és a nagy Ő-t kereső Vanessa között Marci számára kezdett elmosódni a különbség. Jóllehet a Träumereien-füzeteket még mindig forgatta stikában, azt már sikerült megállnia, hogy magját Onán módjára a földre (még inkább a zuhanytálcába vagy egy zsebkendőbe) ontsa. Mostanában felszabadultan, határozott tagadással nyugtázhatta Cirill atya jól ismert, vesszőparipaként meglovagolt kérdését: „Na és rendetlenkedtél? Magaddal vagy mással?” Lelki megújhodása közepette sem kerülte el azonban figyelmét, hogy a legtisztább, platonikus szerelemmel körülrajongott Kriszti, és a filmszínészi sármmal cigarettázó kispap között gyanúsan elmélyülő barátság formálódik. Marci aszkétikus, férfiasan komoly megjelenése a várakozásokkal ellentétben nem vonta magára Kriszti figyelmét, és bármennyire igyekezett is palástolni a lány, kétségtelen volt, hogy érdeklődése egyre inkább egyvalami, pontosabban egyvalaki köré összpontosult, ez a valaki pedig nem volt más, mint a felszentelés előtt álló Tamás. Marci, pusztán azáltal, hogy szemlélőként minden egyes mozzanatát nyomon kísérte a tövismadarak viszonyának, úgy érezte, valamiféleképpen ő maga is része e kapcsolatnak. Ha az órák közötti szünetben távolról figyelte a Kriszti és Tamás között felszikrázó vonzalom tétova megnyilvánulásait, lélekben ő is feldobódott. Ha Tamásnak sikerült egy jól elhelyezett viccel megnevettetnie a lányt, Marcit valahol legbelül szintén elöntötte az elégedettség. Akárhogy is nézzük, ekkor már mindkettejükbe szerelmes volt.

 

Cirill atya, szokása szerint kissé megélénkülve, ismét feltette kedvenc kérdését, és hangosan lélegezve csüggött a válaszon. Marcit két borzos, ősz szemöldök szuggerálta a félhomályos gyóntatófülke rácsain keresztül. A fiú nehezen hessegette el magától a kántorképző vécéjének izgatóan puritán, hipószagú emlékét. Ahogy azon igyekszik, hogy a lehető legkisebb zajt csapja, hogy az ütemes ruhasusogás ki ne hallatsszon a rosszul záró ajtó résein. A nagypapa óralánca még így is minden rántásnál csörrent egy szemrehányót. Szeme előtt újra és újra lejátszódott a jelenet, ahogy Tamás mindannyiszor szívére szorította kezeit, jelnyelven tudatva Krisztivel, hogy szereti. Amint szétáradt arcukon a mosoly, és egymáshoz simultak, Marci mellét elemi erejű robbanás feszítette szét. Vanessa kebleire gondolt, aztán Krisztiére, elképzelte, milyen lehet, ha ezek a puha lánymellek hozzányomódnak a kemény, férfiúi mellkashoz, és már megint rángatni kezdte ez a megmagyarázhatatlan, makacs remegés. Dühödten kapkodva csapta le az Antalffy-Zsiross és a Szent Vagy, Uram! kopott példányait, és hallatlanul megkönnyebbült a gondolattól, hogy a piszkos kis vécében nem volt senki, szabad volt a pálya.

 

A szentáldozáshoz járulva átfutott rajta a bűntudat hulláma. Úgy veszi magához az oltáriszentséget, hogy nem készítette fel magát a befogadásra. Az elképzelhető legfontosabb vendéget szándékozik vendégül látni egy kitakarítatlan, mocskos odúban. Még visszafordulhatna a sorból, de azt mindenki látná. Mi más magyarázat lehetne egy ilyen visszavonulásra, mint a bűnösség félreérthetetlen lélekállapota? Közeledve az áldoztató paphoz, halványan még felderengett Cirill atya jól ismert, vádló kérdése: „És rendetlenkedtél?” Halványan még emlékezett a dacos válaszra: „Nem!” És még egyszer, és még ezerszer is: „Nem! Nem! Nem!”

            Már csak egy ember állt előtte a sorban. Hallotta az áldoztatót elsusogni az elmaradhatatlan szentenciát. Krisztus teste. Corpus Christi. Kriszti teste. Kriszti-Vanessa göndörkés, gesztenyebarna szőrháromszöge. Csak ez járt a fejében. Nyálasan-mohón harapott rá az ostyára.