A Reménytelenül című terápiás film nyomán nem hagyott nyugton a gondolat, hogy a film igazát követve nem szükségszerű-e József Attila kései költészetét önanalitikus, terápiás küzdelemként megérteni. A pszichoanalitikus terápia egy különös vallomásos önmegértés, ahol az analizált és az analitikus egyaránt szubjektív értelmeket, igazakat vagy éppen nagyszerű hamisságokat talál. Az ilyen terápia valahol költészet, az én, az identitás poétikai megalkotása vagy éppen e létteremtés kudarca. Ha egy nagy költő lép analízisbe, könnyen lehet, hogy versei a terápiás önmegértés folytatásai lesznek, kísérletek énjének a terápiás beszédhez képest más módon, képi és hangi szinten történő létrehozására. 1936-1937-ben (igazából már 1934 után) József Attila költészete ilyen analitikus beszédként olvasható. Minden benne van, a regresszió a traumás gyermekkorba, az anya és apa ütközetek, a gyötrő hiányok és a legvégén az öngyilkosság értelme is. Több szintjét szeretném bemutatni ennek a tragikus történetnek, idézem a személyesbe forduló tiszta elméleti beszédet a Neurotikus spekulációkban, az analitikus ülés asszociációinak kiáradását a Szabad ötletekben és elsősorban, legteljesebben a versekben, a Szép Szó 1936-37-es számaiban közzétett önanalitikus poézis példáiban.
Előadó: BÓKAY ANTAL irodalomtörténész (Pécs)
Közreműködik: P. PETŐCZ ANDRÁS színművész (Budapest)