Irodalmi szemelvények

(Az alábbi részletek az író 1949 legelején keletkezett naplófeljegyzéseiből származnak; ekkor határozta el magát az emigrációra.)

 

Holnap reggel fölgyújtom magam mögött a hidakat. Már őszülök, de talán még van erőm egy második életre. Kicsit didergek, ma szült világra másodszor az anyám. Isten visszavett tőlem mindent, de meghagyta a szabadságot.

 

Születésnap-e vagy a halál előszobája? Meglátjuk.

 

Milyen más, ha Rómát csak műélvezetből nézed, közösséggel a hátad mögött, nyitott hazával mögötted s milyen más, ha kenyeret vársz tőle s füstölnek s holnap égnek már mögötted a hidak. Keserves napok! Dantétól Unamunóig, rátok gondolok hazaszerető hontalanok!

 

Ebben a naplóban nemcsak olasz tapasztalataimat akarom regisztrálni, hanem a száműzetés állapotát is (a társadalmit s a lelkit). Egyébként csak a burckhardti „Cicerone” s az „Italienische Reise” fattyúhajtása volna. Az emigráció lélektanával a 48-as nemzedék is adósunk maradt, s ha Márai nem rögzíti most a Posillipón (ott lakik), elmulasztja a mi nemzedékünk is.

 

Nagyon magasak, nagyon érzékenyek az antennáim s néha a jövőt is „fogják”. Tizenöt évvel a tragikus tény előtt már előlegeztem magamnak az önkéntes száműzetést (könyvem címe volt: „Levelek a Száműzetésből”); éreztem (ahogy Petőfi megérezte a csatatér „fujó paripáit”), hogy a szabad akarattal választott számkivetés lesz életem legnagyobb próbája s talán legjellemzőbb gesztusa, és bizonyosan a fő fordulója.

 

Volt néhány barátom, mi lesz velük s látom-e valaha őket? S volt egy könyvtáram, kilencezer kötettel, megmarad-e egy is? Többet nem veszek könyvet s nem kötök több barátságot. Capriból a tengerre vágyom, Nápolyból Rómába, Rómából haza, … ó dehogy vágyódom haza!

 

„Itt élned, halnod kell.” Csakhogy Vörösmarty óta nagyot változott a világ. A Károly Kaszárnya az idegenek hatalmában volt, de Baracska már nem. [Vörösmarty] nyugodtan vághatta a dohányt. De hogy élj-halj azon a földön, amelynek minden talpalatnyi helyét beszervezik?

 

Elszomorító, hogy mekkora szintkülönbség van belső életem (írás, tanulás, Róma-kutatás) és külső életkörülményeim közt. Az emigráció a legalacsonyabb életforma – igazán félemberi lét –, értelmem viszont sohase fúrt mélyebben és frissebben az emberi sorsba s a mediterrán műveltségbe.

 

Amióta itt vagyok, esik a dollár s emelkednek az árak. Háromnaponként egy könyvet vesztek az átváltáson. Már elvesztettem egy Mantegnát, egy Piero della Francescát s egy görög-római freskógyűjteményt; a megsemmisült olasz műemlékek közt ezek csak az én zsebem háborús veszteségei.

 

Ma január 30-án, Nápolyban tudtam meg egy Pestről jött levélből, hogy nem engedélyezték a novellás kötetemet. Kiiktattak a magyar írók sorából. Vajon visszakerülök-e valaha közéjük? Már nem is kívánom.

 

Ha már hazát s hivatást vesztettem, mért nem veszthetek kort is? Mért nem lehetek Goethe és Stendhal kortársa Olaszországban?

 

Reggel összeomlom, este talpra állok, este összeomlom, reggel talpra állok; állj meg már egyszer lelkem Déva vára!