„Magyarország olyan hely..."

— Ön mikor ismerte meg Márai Sándort?

— Amikor megnősült, rögtön a házassága után, mikor legelőször együtt hazajöttek Kassára. Hát annak már rengeteg éve, én már nem emlékszem pontosan, hogy az mikor történt. Egész fiatalok voltak még. Aztán mentek Németországba lakni. S hazajöttek, otthon voltak talán egy hónapig.

— És hogy ismerkedett meg az Ön testvérével Márai Sándor?

— Az én testvéremet kiküldték a szülei Németországba — inkább nem mondom el, hogy miért, az tisztán magánügy — és tudomásom szerint ott ismerkedtek meg Németországban. És aztán megbeszélték, Magyarorszá­gon találkoztak másodszor és akkor volt az esküvő.

— Szerelem volt ez?

— Szerelem, nagy szerelem volt.

— És a testvére ismerte már Márai műveit?

— Hát ő akkor még alig írt valamit, az csak egy pár újságcikk volt Márai még a kezdet kezdetén volt. A szüleim, amikor megtudták, hogy ők Németország­ban ilyen jól összeismerkedtek, hazahívták a testvéremet. Nem volt az nekik egy „megfelelő parti", hát egy fiatal „senki" volt akkor, hogy úgy mondjam.

—           És önök milyen családi háttérrel rendelkeztek, ön és a testvére?

— Mit mondjak magának, egy jó magyar család voltunk. Jól szituált, ren­des család. Anyám nagyon sok jótékonyságban vett részt, nagyanyám is, én egyetemre jártam. Szóval ők Pesten akkor találkoztak, és amikor az apám megtudta rögtön utánuk ment és meg akarta akadályozni a házasságot. De hát csak tanúnak érkezett meg.

— Hol volt az esküvő?

— Pesten. Egy szó sem igaz abból, hogy ablakon ugrott ki az én testvé­rem, meg ilyen marhaságok, amiket „izé" mesélt. Hát nem tudom, ezt csak magának mondom. Mert ő normálisan elutazott Pestre a szüleimnek az engedélyével, és amikor megtudták a szüleim, hogy ott van Márai is apám utána ment. Nem akarták, hogy hozzámenjen feleségül. Hát ez az egész.

— De nagy sorelem lehetett...

— Hát igen, nagy szerelem volt! Természetes, hogy nagyon nagy szerelem volt. No, de nem ezt akartam magának mesélni, hanem azt valószínűleg kevesen tudják, hogy '45-ben amikor már jöttek az oroszok, akkor mi ott laktunk a fiammal nála, Leányfalun. És az oroszok már egész közel voltak, és ő nem akarta megvárni az oroszokat ott a falun, mert féltette a két nőt, vagyis a feleségét meg engem, hogy az oroszok esetleg erőszakoskodni fog­nak. Úgyhogy megrendelt egy autót, de a nővérem nem akart bemenni Pestre semmi körülmények között. Én meg nem mehettem Pestre, mert engem Pesten ismertek, és akkor még üldöztek. Úgyhogy nekem ott kellett volna maradnom. Szóval nem akart bemenni, de ő ragaszkodott hozzá, hogy jobb lesz, ha Pestre mennek és nem marad egy ilyen kis helyen. Összecsomagolta a holmiját, kikészítette, megvolt minden, amit be akart vinni, és vártunk. Másnap reggel, amikor kellett volna, hogy az autó jöjjön érte, jött egy óriási zuhogás. Egy fantasztikus eső volt, nem állt meg egy pillanatig se. És álltunk, vártunk, vártunk, és az autó, ami meg volt rendelve, nem jött És erre azt mondta Márai - hát nem akarom mondani, hogy Isten ujja -, de a sors: nem megyünk be. Itt maradtak. És ez nagyon szerencsés dolog volt, mert őt a pesti lakásán aztán a nyilasok keresték. Szerencse volt, hogy nem mentek be. De ez csak egy véletlen volt, mert akkor az az eső megakadá­lyozta. Különben nagyon jól kijött azután az oroszokkal, eljöttek hozzánk meglátogatni őt elegánsan, két orosz tiszt jött autóval — én tolmácsoltam, mert hát nem tudott velük beszélni —, kikérdezték mindenféléről, tudták, hogy író, nagyon tisztességesen beszéltek vele, nagyra tartották őt.

Leültettük őket, kezdtek beszélgetni, én tolmácsoltam, mert ő nem tu­dott velük beszélni, és beszéltek mindenféléről, az ő írásairól, meg hogy ő mit csinál, és akkor aztán megemlítette a sógorom, vagyis Márai, hogy: „Ernburg", akkor az oroszok feléledtek s olyan boldogok voltak, hogy valaki tudja, hogy ki az az „Ernburg", és olyan barátságosak voltak. Semmi körülmények között nem akartak elfogadni se egy italt, se egy ételt, ott vol­tak vagy egy fél óráig és aztán elmentek.

—   Az oroszok honnan tudták, hogy ő egy ilyen híres személy? Mert azt tetszett

—    Nem tudom. Az oroszok mindent tudtak. Higgye el, hogy mindent tudtak. Azoknak olyan forrásaik voltak, hogy azok mindenről értesülve voltak. Azt tudom, hogy engem behívtak első nap, mikor bejöttek az oro­szok. Engem, pedig én ott álnéven voltam, és nem is tudták, hogy Felvidékről vagyok. Behívtak, és több mint három óráig kérdezgettek, hogy ki va­gyok, mi vagyok. Megmondtam nekik az igazat. És akkor elém tettek egymillió írást, hogy fordítsam le nekik. Minden nap kellett nekik fordítani. Mondom magának, hogy az oroszok mindent tudtak.

— Ön, aki talán mindenkinél közelebb kapcsolatba került Maráival, el tudná mon­dani: valójában milyen ember volt Márai? Mert annyi legenda, monda kering hogy tartózkodó, kissé hideg másokkal szemben.  Ön lehet, hogy más szempontból látja.

— Nézetem szerint egy nagyon kíváncsi ember volt Nem olyan értelemben, hogy akarta tudni nem tudom milyen titkokat, de kíváncsi volt az embereknek a jellemére. Voltak neki különböző „nőügyei", ott is inkább a kíváncsiság játszott szerepet, mint szerelem. Ténylegesen csak a nővéremet szerette. Igazán.

— Ez végig szerelmi házasság volt.

— Végig, igen. És nagyon jól megvoltak együtt. Aztán amikor kimentek, igazán csak ők ketten voltak. Ott volt még a fia, aki adoptáltak. Sajnos ko­rán meghalt az a gyerek.

— Honnan ismerték a Jánoskát?

— Ők adoptálni akarták az én kislányomat, de hát én nem adtam a gyereket

oda. Bár adtam volna, talán még most is élne. És mikor aztán mondtam, hogy én

a gyerekeimet nem adom oda, a Jánoskát egy öreg asszony, aki hordott nekik

élelmiszert, mindig magával hozta. És addig hozta a gyereket, amíg megszerették.

Az a gyerek nem volt annak az öregasszonynak a gyereke, hanem valami távoli

rokona. Boldog volt, hogy elvitték. Akkor adoptálták és elvitték magukkal.

—           Visszatérve Márai és Lola asszony házasságára. Nyugodt légkör uralkodott ebben a házban, nem volt mondjuk veszekedés, vagy esetleg ez a gyerekhiány nem okozott néma feszültséget?

—           Én nem tudok arról, hogy ott lett volna feszültség. Az egy jó házasság

volt. Ok nagyon jól megértették egymást, és az én nővérem őt nagyon jól is­

merte, és nagyon jól megértette, és mondom magának az én saját véleményem

az, hogy ő ténylegesen csak a nővéremet szerette. Az összes többi „nőügyei",

amik voltak, az inkább csak kíváncsiság volt. Nem voltak komoly dolgok.

— Es az Ön családja aztán később megbékült?

— Hát, természetesen! Családtagnak elfogadtuk. Én nagyon sokat voltam ná­luk. Párizsban voltam minden évben, Berlinben is voltam velük. Még akkor fiatal gyerek voltam, iskolába jártam, hát a szabadidőmet ott töltöttem. És aztán '45-ben, amikor a bajok voltak, akkor ő elhelyezte az én kislányomat egy intézetben — hamis néven persze —, és a kisfiú velem maradt, és őt is megmentette.

— Es úgy tudom, hogy kísérletet tett arra is, hogy Önt megmentse.

— Hát, meg is mentett engem!

— Elmondaná ennek a történetét?

— Én elmenekültem Kassáról. Az állomásfőnök, aki egy nagyon rendes ember volt üzent nekünk, hogy most utazhatunk, menjünk. Kimentem az állomásra a fiammal, aki akkor 10 éves volt, felültem a vonatra és boldog voltam, mikor már a vonatba ültem, azt hittem, hogy most már nyugalom van. És egyszerre csak megérkezik a magyar kontroll a vonatban, és a vezetője egy kereskedő, akinél én vásároltam állandóan, s aki engem remekül ismert Az úgy ment el mellettem, mintha sose látott volna. így megérkeztünk Pestre. Pesten aztán elmentem a lakástikba, ők nem voltak otthon, csak a nővérem írta, hogy odamenjek. De még mielőtt odaértem, találkoztam az öccsével, Gáborral az utcán és ő rögtön ma­gukhoz vett, és aztán elhelyeztük a fiamat egy családnál, és én meg hol itt alud­tam, hol ott aludtam, hát valahogy aludtam. És a végén kimentem Tahiba, egy családhoz és ott töltöttem vagy két hónapot, oda a gyereket is elvittem. És aztán vele együtt átköltöztünk Máraiékhoz Leányfalura. És ott vártuk meg a felszaba­dulást De ő nem akarta — ahogy mondtam —, ő be akart menni Pestre. Jól járt, hogy nem ment be Pestre, mert Pesten a nyilasok keresték. És azt is hitték, hogy őt elvitték, mert mikor a férjem megérkezett és keresett minket, akkor Pesten azt mondták neki, hogy Márait elhurcolták. Hála Istennek ez nem volt igaz. De ő annak ellenére elment, mert tudta, hogy Leányfalun voltunk eredetileg és ott megtalált minket De hát az egy csoda, hogy ott maradt

— Milyen volt a magánéletben?

— A feleségével mindent megbeszélt. Már a többiekkel, mint velem pél­dául nem.

— Miért?

— Egy kicsit féltékeny volt. Nem szerette, hogy mi olyan nagyon szeret­jük egymást a feleségével.

— De két testvérről volt szó!

— Hát, igen. Féltékeny volt. Úgyhogy velem nem tárgyalt, velem előfor­dult, hogy megérkeztem hozzájuk és még Párizsba, vagy Berlinbe és már harmadnap összevesztünkvalamin.

— Sértődékeny volt?

— Nem. Azt nem mondhatnám.

— De min vesztek össze?

— Nekem nem tetszett valami, vagy neki nem tetszett valami. Valamin

mindig összevesztünk.

— Ön  olvasta műveit. Beszéltek egy-egy új írásáról?

— Én velem soha. Csak a feleségével mindenről.

— És ha Ön mondjuk elmondta a véleményét? Volt erre alkalom?

— Én nem beszéltem vele az ő műveitől. Soha. Mi csak családi beszélge­tést folytattunk.

— Aztán, mikor '48-ban először Rómába ment ki, s utána tovább az Egyesült Álla­mokba, akkor milyen leveleket váltottak Ön és a testvére? Hogy érették ők magukat? Mert azért Maráinak nagy trauma volt elhagyni Magyarországot és a magyar anyanyelvet.

— Megmondom magának, ő egy kicsit rossznéven vette, hogy mi nem mentünk el velük. Azt mondta, hogy nem lett volna szabad ott maradni nekünk se. Én vele nem leveleztem, csak a nővéremmel.

— És ebekből a levelekből kiderül hogy éltek, hogy dolgozták fel ezt az emigrációt?

— Hát, ő bizony eleget szenvedett ebbe az emigrációban. Nehezen viselte el, az elején legalább. Elment az én nagybátyámhoz, aki ott élt Olaszország­ban, ott voltak sokáig nála, és aztán elmentek Amerikába. Aztán megint visszajöttek, mert a nagybátyám rájuk hagyta a lakását. S akkor visszajöttek Olaszországba és ott éltek talán öt évig. Ott voltunk is őt meglátogatni én meg a lányom, meg a gyerekek. De nem akarta, hogy ott lakjunk nála, mert innen jöttünk és az neki nem tetszett.

— Ehhez a dologhoz makacsul ragaszkodott élete végéig hogy ugye a könyvei nem je­ lenhetnek meg addig amíg szovjet csapatok tartózkodnak az országban?

— Ő éppen úgy volt a szovjet ellen, mint a fasizmus ellen. Mind a kettőt utálta, mert mind a kettő erőszak volt. Abszolút liberális ember volt.

— És az amerikai életről mit tetszik tudni?

— Hát, nem tudok sokat, mert csak a nővéremmel leveleztem, aztán már elég ritkán és hát tisztán csak ilyen családi dolgokat írt meg. Semmi különö­sebbet nem tudok, azt se tudtam akkor, hogy miket írt, hogy hova írt. Könyveket, amit írt elküldte a vömnek Izraelbe. Családi képpel volt egy garnitúrájuk, két csésze meg hozzávalók. És mielőtt öngyilkos lett azt el­küldte nekik, hogy az megmaradjon a családnak.

— Az Ön fiának?

— A vőmnek. A vőmmel volt jóba.

— Ön úgy érzi, hogy ez a gesztusa is arra mutat, hogy 5 készült erre az öngyilkosságra?

— Természetes. Akkor már tudta, hogy öngyilkos lesz, azért küldte ezt el.

— És mi lehetett a végső oka ennek az öngyilkosságnak?

— Nagyon beteg volt Rákja volt, és állítólag nagyon szenvedett. És a fiának az özvegye akarta, hogy odamenjen hozzájuk lakni, de ő nem akart, ott maradt egyedül San Diego-ban. Hát, hogy ott hogy élt, azt jobban megmondta magá­nak, könyv is van róla, hogy milyen elhagyatott életet élt ottan.

— A Jánoska felesége mondta, hogy költözzön oda?

— Igen, hívta őt, hogy jöjjön hozzájuk, amikor meghalt Lola, akkor hogy ne maradjon egyedül. De nem akart odamenni.

— Tehát ő tudatosan készült a halálra?

— Az még évekkel azelőtt volt, mert ő még vagy két évig utána élt, a Lola halála után. Nem lett rögtön öngyilkos.

— És Jánoska hány éves korában halt meg?

— János fiatal volt, 40-45 körül. Nős volt és három gyereke van. És ez a felesége, mikor meghalt Lola, akkor meghívta őt, hogy költözzön hozzájuk. De nem akart odamenni.

— Itt azért arról is lehet szó, hogy ő egyedül volt, beteg a feleségét elveszti, a fiát el­ veszti.

— Hát, a fiát jóval előbb elvesztette már. A felesége elvesztése az biztos, hogy rémesen hatott rá. Tudom, hogy egyszer azt írta, mert kifogásoltam, hogy nem jött a nővéremtől levél, és írtam, hogy mi az, hogy olyan régen nincs levelem, hát akkor ő válaszolt vissza, hogy: „persze, hogy nincs levél, mert Lola már eszmeieden állapotban fekszik a kórházban és minden nap ott ülök mellette, és azt mondja az orvos, hogy az hogy ott ülök és fogom a kezét ez jobb neki, mint bármilyen orvosság".

— Utána már nemigen leveleztek?

— Nem. Az az én hibám volt, mert amikor meghalt a nővérem, akkor azt írtam neki, hogy tekintettel arra, hogy annyira akadályozta, hogy találkoz­zam a nővéremmel — mert én elmentem volna őket meglátogatni —, de ő nem akarta, hogy idejöjjek, innen ne jöjjön senki. Úgyhogy azt írtam neki, és már nagyon bánom ezt, akkor azt írtam, hogy tekintettel arra, hogy meg­akadályozta, hogy én még Lolával találkozzak, hát gondolom, hogy már a mi összeköttetésünk is megszűnt. És ezt most nagyon bánom.

— És ha egy kicsit erőszakosabb ön?

— Lehetett volna vele beszélni, mert akkor elmentem volna, nagyon örült volna neki a végén.

— Igen, ez azért furcsa, mert lehet, hogy Önre féltékeny volt, de hát Ön semmiféle po­ litikai szerepet nem vállalt.

— Nem, nem. Csak azt, hogy itt maradtunk. Azt rossz néven vette, hogy mi nem mentünk ki.

— Érintkezett velük, de nagyon gyatrán, hogy úgy mondjam. Úgy jóba volt velük, szerette őket. Nézetem szerint egy hibát csinált, mert neki nem írni kellett volna főispánnak, vagy mi a nyavalyának, aki ott volt, hanem el kellett volna menni Kassára és egész egyszerűen az apámat magával vinni. Az ő apja akkor már nem élt, odaadni az ő apjának az iratait, az én apámon senki a világon nem mondta volna azt, hogy zsidó. Abszolút nem volt zsidó külsejű, magas volt, szőke volt, és akkor megmenekült volna. De ő ahelyett, írt ennek a, aki ott van, tudja, akit most mondott magának, és ez visszaírt neki, hogy sajnos ő nem tud semmit tenni, hogy az a németekre tartozik.

— Most Ön úgy látja ennyi év távlatából, hogy az Ön édesapját Márai úgy menthette volna meg ha nem ír levelet Kassára, hanem áthozza.

— Ha elmegy érte. Mert ki lehetett menni a táborból, sokan voltak, akik kimentek a táborból Kassán, a zsidótáborból. És hogyha elment volna sze­mélyesen érte, vagy azt írta volna neki, hogy utazzon el, mi elutaztunk, az apám is el tudott volna utazni. Az apám azt gondolta, hogy neki már nem lesz semmi baja, mert ő már egy öreg ember. Pedig éppen az volt a baja.

— Elvitték?

— Rögtön, igen. Ha ő akkor vagy érte megy, vagy nem írt volna a főis­pánnak, az apámnak írt volna, hogy: Gyere! — az apám nyugodtan fölült volna a vonatra, eljött volna Pestre. Az ő édesapja nem élt már akkor, s a Márai apjának a papírjaival ma is élne talán.

— Ön volt a híres Mikó utcai lakásban?

—  Hát, hogyne, sokszor. Hát jártam hozzájuk, akkor, addig-addig míg

nem volt semmi baj, ugye.

— Azt a könyvtárat is elvitte a bombatalálat.

— Mindent elvitt, igen. Úgyhogy az szerencse, hogy ő nem tudott visszaköl­tözni. Duplán szerencse, először is, mert ott keresték a nyilasok, másodszor is, mert a házat bomba érte. Úgyhogy, hogy is mondjam, az olyan gondviselés volt És ő nagyon hitt a gondviselésben. Ilyen szempontból kicsit babonás volt

— Az ember nem is gondolná róla.

— Radványiék ott laktak, ugyanazon az emeleten, ahol Márai. Az az ő há­zuk volt.

— A Mikó utcán, nem tudom hányas szám. Az egyik lakásban laktak Máraiék és ugyanazon a gangon laktak Radványiék, akik nem voltak otthon. Valahol járkáltak. Aztán hazajött Radványi...

— A testvér.

— A testvér. És elment, és lefeküdt a saját lakásában. És azapám a Márai lakásból - ezt Radványi mesélte, nemtudom, hogy igaz-e - bementhozzájuk a lakásba. És valaki ottan mozgott, és akkor az apám kezdett kérdezni, hogy: „Ki járja itt, ki vánnya itt?" Mert az én apám nem tudott nagyon jól magyarul, osztrák volt. Radványi kitalálta, hogy az apám kérdezte, hogy: „Ki járja itt, ki vánnya itt?". De hát Maráinak ehhez semmi köze. Elment Gézához meglátogatni, mert megtudta, hogy nagyon beteg. És amikor be­csengetett, akkor Géza jött neki vidáman ajtót nyitni. Azt mondja: „Hát, Te jól vagy? Akkor megyek!" — hátat fordított és elment. Arra emlékszem, hogy még a legelején, a házasságuk után volt valamikor. Egyszer csak éjjel csengettek, megérkeztek Lolával Kassára. Hogy miért jöttek akkor haza, azt nem tudom. Akkor körülbelül egy hónapig ott maradtak nálunk. De akkor ő még nagyon „kisember" volt.

— És Ön szerint Maráinak miért volt fontos Kassa? Annyit írt róla, erről a polgár-világról.

— Szerette a várost, és otthon érezte magát. Ott voltak a szülei, ott volt a lakás, benne volt az a családi érzés.

— És e\ a polgárság iránti vonzódás?

— Hát ez ilyen volt, végig ilyen volt. Gyanúsítják őt, a múltkor olvastam vala­hol, hogy fasiszta volt Hát ilyen marhaságot írni! Hát éppen úgy utálta a fasisztá­kat, mint a kommunistákat Mert mind a kettőt utálta! Minden erőszakot utált!

— Ön járt a Mikó utcában?

— Hát, hogyne. Sokat, sokszor voltam ott.

— Hogy volt berendelve?

— Volt ott három szoba mellékhelyiségekkel. Neki volt egy külön szobá­ja, nagyon szép könyvtárral. Egy óriási, az egyik fal tele volt könyvekkel. Túlnyomóan ott tartózkodott. Ha ott voltam, keveset beszéltem vele. Nem szerette nagyon, hogyhaén jöttem.

— Ezt még mindig nem tudom — pedig már több mint fél órája beszélgetünk —, hogy miért?

— Féltékeny volt. Mikor a gyerek megszületett, akkor borzasztóan örült, gyönyörű gyerek volt, nagyon hasonlított az anyjára. És ténylegesen azt lehet mondani, hogy rém boldog volt, és aztán az a gyerek kapott egy járvá­nyos betegséget, és hat hónapos korában meghalt. Az egy borzasztó tragé­dia volt. S akkor elutaztunk mind a hárman együtt valahova, a Mátrába. Ott voltunk együtt és mondhatom magának, hogy nagyon rossz volt mindnyá­junknak. Hát, lassan az ember mindent elfelejt.

— Márai milyen névre keresztelte a gyereket?

— Kristófnak hívták. Az egy rémes tragédia volt, hogy az a gyerek meg­halt. Olyan nehezen született, ilyen rengeteg év után. Azt nem tudom, hány éves házasság után született.De nem nagyon ír arról, egyáltalában. Nagyon-nagyon nehezen viselte el ahalálát.

– Lehet,   Maráinak élete végéig ez trauma volt?

Nem hiszem. Az olyan régen volt, és közben adoptálták ezt a másik btt, úgyhogy mégis volt egy gyerek. De hát sajnos azt hiszem ez a má-ilili r.'iik, v:/, nem volt nagyon sikerült.

Nézze, ő pontosan úgy nem szerette ezt, mint ahogy nem szerette a másikat.

— Már úgy értem, hogy valamilyen jóslásba bocsátkozott, hogy most orosz uralom lesz?

— Nem, nem arról nem beszélt. Csak hát látta, hogy ő itt nem maradhat. Magyarország olyan hely, ahol ő itt tovább nem maradhat. O úgy írni nem tud, ahogy tőle itt megkövetelnék. Valamit kellett csinálni. Ő először ki­ment csakúgy látogatóba, de hazajött és aztán mentek csak el.

— Ez a rejtély nekem, ez az 1948. Hogy akkor hova írt? Mennyire készült arra,

— Hát nagyon keveset írt akkor olyasmit, mert nem nagyon volt lehető­ség, hogy olyat írjon, ami neki a szája íze szerint volt. S ha írt, akkor köny­vet mondjuk, nem cikkeket.

— A családnak nem mondogatta, hogy készül elmenni?

— Én nem voltam akkor náluk. Én elutaztam Pestre, nem tudtam róla, csak tudom, hogy egy szép napon a nővérem közölte, hogy mennek el. Na­gyon kétségbeesetten közölte, hogy mennek el. Mert tudta, hogy én nem fogok tudni velük találkozni. Nem azért volt kétségbeesve, mert Magyaror­szágot otthagyja, hanem hogy a családtól elszakad.

— Leányfaluról — amikor az oroszok bejöttek — Ön visszament Kassára.

—  Amikor eljött a férjem, akkor hazamentünk. Ö munkaszolgálatos volt,

sikerült neki túlélni, eljött értünk és rögtön hazamentünk. Mikor az oroszok

bejöttek Leányfalura, körülbelül egy hét után betelepítettek hozzánk egy egész csoportot. Azok javították a szerszámaikat az oroszoknak. Volt közöttük egy szociáldemokratát, aki nem szerette őket. Az sokat beszélgetett Máraival, én tolmácsoltam mindig. Megbeszélték a dolgokat, és hát el­mondta a véleményét az az orosz, hogy mennyire elégedetlen, hogy mennyire nem tetszik neki ez a kommunizmus. Hát ott voltak nálunk vagy egy hétig és zavarták őt, nem tudott írni. Akkor azt mondta nekem, hogy: „Hát, Te olyan jóba vagy az oroszokkal, menj el a parancsnokhoz, hogy vigyék el ezeket innen." Én elmentem a parancsnokhoz, aki egy rettenetes nagy hülye volt, de volt egy titkárnője, az egy remek nő volt, egy orosz nő. Azzal na­gyon jóba voltam, segítettem is neki, mert állapotos lett és én vittem el őt küretre, hát nem tudom, hogy ez érdekli-e magát. Szóval akkorelmentem hozzá, hogy: „Vigyék el tőlünk az oroszokat, hát annyi üres ház van, miért kell, hogy nálunk legyenek." Akkor eljött ez az orosz hozzánk, ez a vezető, azt maga nem tudja elképzelni, hogy azok az oroszok, akik ott laktak ná­lunk, hogy meg voltak rémülve. Az mindegyik így reszketett.

Amikor az a parancsnok eljött, ő csak körüljárt, nem szólt semmit, a vé­gén azt mondta nekik: ebbe a szobába, ahol mi laktunk — négyen egy szobába dugva — azt mondta: „Ebbe maguknak nincs bejárása!" Ide egyiknek sem szabad belépni! — mondta az orosz és avval elment. Amíg ezek ott voltak, addig nekünk tényleg békénk volt. Egy szép napon aztán mentek tovább. És akkor azt mondja Márai ennek, akit ismert, mert az első dolog volt, mikor jöttek, hogy fölakasztottak egy Sztálin képet. Azt mondja Márai en­nek a szociáldemokratának, hagyd itt nekem ezt a Sztálin képet. Azt mondta a pasas: nem lehet, mert ez inventár. Nincs mit csinálni! Erre el­mentek mind, egy perc múlva visszajött ez az orosz és hozta a képet, és mi azt fölakasztottuk. És azután jöttek az orosz csoportok, tömegesen, akik minden házba bementek és kellemetlenkedtek. Pláne, ahol nők voltak. Be­jöttek és meglátták a falon azt a Sztálin képet. Egyszerre olyanok lettek, mint a bárányok. Nálunk senki, egyeden orosz semmi kellemetlenséget nem csinált. Ezt mind a Sztálin képnek köszönhettük.