A mögöttünk lévő hónapokban három alkalommal jártam Kassán: december 11-én Márai Sándor szobrának avatásán, március 4-én Dobos László és Beke Sándor Földönfutók című „történelmi játékának” ősbemutaján, végül március 13-án a nemzeti ünnep alkalmából. Mindig szívesen utazom a gyönyörű felvidéki városba, hiszen történelmi központja szinte újjászületett a mögöttünk lévő évtizedben (ebben Rudolf Schusternek, a szlovák állam korábbi elnökének, korábban a város főpolgármesterének vannak komoly érdemei), a nevezetes főtér barokk és klasszicista palotái, az egykori jezsuita templom és kollégium, valamint a magyar építészettörténet egyik grandiózus emléke: a gótikus Szent Erzsébet székesegyház az egyik legszebb és leggazdagabb közép-európai építészeti együttest alkotja (ámbár az utóbbiban nagyon is szükséges volna egy belső restauráció, a múló idő nagyon is rajta hagyta nyomát a falfestményeken, a fafaragásokon, az oltárok díszítésein). És mindig szívesen találkozom kassai barátaimmal, közöttük többen az anyanyelvi mozgalom régi, hűséges munkatársai, a Thália Színházat (és a Márai Stúdiót) igazgató Kollár Péter pedig mindig igaz vendégszeretettel nyitja meg előttem (és Komlós Attila előtt, akivel együtt vettünk részt mindhárom kassai eseményen) a Márai Stúdió vendégszobáját. Az alábbiakban ennek a három kassai látogatásnak a tapasztalatait és tanulságait szeretném kissé megvilágítani az olvasó előtt.
December 11.: Márai-szoboravatás
Márai Sándornak, mint bizonyára jól tudja az olvasó, Kassa a szülővárosa, ahová mozgalmas élete során mindig is visszavágyott, hiszen korán, még tizennyolc esztendősen kellett elhagynia a várost, először Budapestre költözött, ezt többesztendős nyugateurópai vándorlás követte (Német- és Franciaországban), majd tartósabb letelepedés a magyar fővárosban, végül 1948-tól közel negyvenöt esztendős emigráció (Nápolyban, New Yorkban, San Diegóban). Kassa mindazonáltal mindig álmainak és nosztalgiáinak városa maradt, amelynek emléke későbbi művein is ott hagyta nyomát. Szülővárosa köré személyes mitológiát rajzolt, s valóban, kevés olyan régi magyar város akad, amelynek ehhez a Márai által létrehozott Kassa-mítoszhoz hasonló, titkokban gazdag, lírai mitológiája volna. (Talán csak Budának Krúdy Gyula műveiben, Nagyváradnak Adynál, Debrecennek Móricznál, Szekszárdnak Babitsnál, Szabadkának Kosztolányinál, Kolozsvárnak Cs. Szabó Lászlónál, néhány még bizonyára akad.)
Az a Kassa, amely köré regényeiben, önéletrajzi írásaiban és mindenekelőtt 1941-ben közreadott Kassai őrjárat című könyvében Márai valóságos mitológiát költött, igazából talán nem is létezett a valóságban és a történelemben, csak az író képzeletében, álmaiban, nosztalgiáiban. Márai Sándornak, mint minden igaz írónak, alighanem egy nagy ívű álom töltötte be az életét: egy városról és egy országról, amely szerves rendben épül a történelmi idő egymásra rakódó rétegei szerint. Épül, akárcsak Thomas Mann lübecki polgárainak világa és életműve: célszerűen, következetesen, anélkül, hogy valami váratlan történelmi katasztrófa következtében számot kellene vetnie a rombolás erőivel. Ennek a valójában sohasem létezett életrendnek Márainál mindig Kassa volt a szimbóluma: szülővárosa, ifjúságának legendás otthona, ahová kalandos ifjúkorában mindig visszatért, végül álmainak és nosztalgiáinak titkos városa, amelyet mindörökre el kellett veszítenie. Valójában mitologikus város (ahogy Athén, Róma, Párizs, Prága és Pest-Buda), természetesen nem a térképen található meg, és talán még a történelemben sem. Templomtornyai, ódon épületei, rejtelmes sikátorai, küzdelmek között élő és szenvedő lakosai mégis léteznek: legendákban, az irodalomban, mindenekelőtt Márai Sándor műveiben. Időtlenül, a költészet imaginárius terébe zártan, valahol az álmok mélyén vagy inkább a valóság fölött – a közép-európai történelem fölött, a létnek egy másik, titokzatos rendjében, amely sohasem változik.
Ez a Kassa hosszú évtizedeken keresztül nem akart tudni Márai Sándorról, ahogy alig akart tudni a saját múltjáról (nem akart tudni Rákócziról, a negyvennyolcas honvédekről, a német és a magyar polgárokról) sem. Már a nagy történelmi változások: az 1989–1990-es „rendszerváltás” után foglalhatta el Márai Sándor a maga méltó helyét szülővárosának emlékezetében. 1991-ben avatták fel emléktábláját azon a Mészáros utcai házon, ahol gyermekkorát töltötte (szülőháza még a harmincas években a városrendezési furor áldozata lett), akkor a szlovákiai magyar írók nevében Grendel Lajos, a Magyar Írószövetség képviseletében jómagam beszélhettünk arról a lelki és erkölcsi örökségről, amelyet Márai Sándor szülővárosának polgáraira hagyott. Most pedig, sokunk őszinte örömére, felavatták Márai Sándor szobrát a Mészáros utca végén található kis téren, közel ahhoz a régi épülethez, amelyben a kassai magyarok közösségi otthona működik.
A szobor fiatal felvidéki szobrász: Gáspár Péter munkája, és hadd mondjam el, hogy igen találó módon fejezi ki Márai Sándor egyéniségét, azt a keserűen meditatív és bizony a történelem által több alkalommal is megsértett emberi személyiséget, amely a lélek mély világában hordozza a maga súlyos sérüléseit. A szobor egy nagyobb méretű márványtömb előtt, karosszékben ábrázolja az írót, azzal a meditatív és kissé sértődött arckifejezéssel, amely több fényképéről ismerős. (Én is őrzök egy kis alakú, színes fotográfiát Márairól, a felvétel hátán 1987-es dátummal és az ő kézjegyével, nem tudom, kitől kaptam, úgy emlékszem, egy amerikai magyar barátomtól). A szobor alkotójának rokonszenves leleménye abban van, hogy Márai karosszékével szemben elhelyezett egy üres karosszéket, mintha ismerkedésre, disputára hívogatná a tisztelgő vándort, az éppen arrafelé tartó járókelőt. Azóta többször is elmentem az emlékmű előtt, a karosszékbe soha nem merészelt senki sem beleülni, eljátszottam a gondolattal, hogy egyszer elhelyezkedem Márai Sándorral szemben, és jól elbeszélgetünk.
A Márai-szoboravatást ünnepi események vették körül, az avatóbeszédeket Szili Katalin, a Magyar Országgyűlés szocialista elnöke, Csáky Pál, a pozsonyi kormány miniszterelnök-helyettese és Kassa város szlovák polgármestere tartotta. Felhangzott a magyar és a szlovák himnusz is. Az ünnepi alkalomba kétségtelenül keserű íz vegyült azzal a tüntetéssel, amellyel a gyülekezők egy része tiltakozott Szili Katalin jelenléte ellen, a kettős állampolgárság ügyében rendezett december 5-i népszavazás körül, valóban nem szerencsés szocialista állásfoglalások miatt. Úgy tudom, hogy az országgyűlés elnöke azok közé a (kevés) szocialista politikusok közé tartozott, akik nem vettek részt a „nem” mellett rendezett kampányban, ezért bizonyára nem érdemelte ki azt a heves ellenszenvet, amely a tiltakozó fellépés során vele szemben megnyilvánult.
Az a Kassa, amely köré regényeiben, önéletrajzi írásaiban és mindenekelőtt 1941-ben közreadott Kassai őrjárat című könyvében Márai valóságos mitológiát költött, igazából talán nem is létezett a valóságban és a történelemben, csak az író képzeletében, álmaiban, nosztalgiáiban. Márai Sándornak, mint minden igaz írónak, alighanem egy nagy ívű álom töltötte be az életét: egy városról és egy országról, amely szerves rendben épül a történelmi idő egymásra rakódó rétegei szerint. Épül, akárcsak Thomas Mann lübecki polgárainak világa és életműve: célszerűen, következetesen, anélkül, hogy valami váratlan történelmi katasztrófa következtében számot kellene vetnie a rombolás erőivel. Ennek a valójában sohasem létezett életrendnek Márainál mindig Kassa volt a szimbóluma: szülővárosa, ifjúságának legendás otthona, ahová kalandos ifjúkorában mindig visszatért, végül álmainak és nosztalgiáinak titkos városa, amelyet mindörökre el kellett veszítenie. Valójában mitologikus város (ahogy Athén, Róma, Párizs, Prága és Pest-Buda), természetesen nem a térképen található meg, és talán még a történelemben sem. Templomtornyai, ódon épületei, rejtelmes sikátorai, küzdelmek között élő és szenvedő lakosai mégis léteznek: legendákban, az irodalomban, mindenekelőtt Márai Sándor műveiben. Időtlenül, a költészet imaginárius terébe zártan, valahol az álmok mélyén vagy inkább a valóság fölött – a közép-európai történelem fölött, a létnek egy másik, titokzatos rendjében, amely sohasem változik.
Ez a Kassa hosszú évtizedeken keresztül nem akart tudni Márai Sándorról, ahogy alig akart tudni a saját múltjáról (nem akart tudni Rákócziról, a negyvennyolcas honvédekről, a német és a magyar polgárokról) sem. Már a nagy történelmi változások: az 1989–1990-es „rendszerváltás” után foglalhatta el Márai Sándor a maga méltó helyét szülővárosának emlékezetében. 1991-ben avatták fel emléktábláját azon a Mészáros utcai házon, ahol gyermekkorát töltötte (szülőháza még a harmincas években a városrendezési furor áldozata lett), akkor a szlovákiai magyar írók nevében Grendel Lajos, a Magyar Írószövetség képviseletében jómagam beszélhettünk arról a lelki és erkölcsi örökségről, amelyet Márai Sándor szülővárosának polgáraira hagyott. Most pedig, sokunk őszinte örömére, felavatták Márai Sándor szobrát a Mészáros utca végén található kis téren, közel ahhoz a régi épülethez, amelyben a kassai magyarok közösségi otthona működik.
A szobor fiatal felvidéki szobrász: Gáspár Péter munkája, és hadd mondjam el, hogy igen találó módon fejezi ki Márai Sándor egyéniségét, azt a keserűen meditatív és bizony a történelem által több alkalommal is megsértett emberi személyiséget, amely a lélek mély világában hordozza a maga súlyos sérüléseit. A szobor egy nagyobb méretű márványtömb előtt, karosszékben ábrázolja az írót, azzal a meditatív és kissé sértődött arckifejezéssel, amely több fényképéről ismerős. (Én is őrzök egy kis alakú, színes fotográfiát Márairól, a felvétel hátán 1987-es dátummal és az ő kézjegyével, nem tudom, kitől kaptam, úgy emlékszem, egy amerikai magyar barátomtól). A szobor alkotójának rokonszenves leleménye abban van, hogy Márai karosszékével szemben elhelyezett egy üres karosszéket, mintha ismerkedésre, disputára hívogatná a tisztelgő vándort, az éppen arrafelé tartó járókelőt. Azóta többször is elmentem az emlékmű előtt, a karosszékbe soha nem merészelt senki sem beleülni, eljátszottam a gondolattal, hogy egyszer elhelyezkedem Márai Sándorral szemben, és jól elbeszélgetünk.
A Márai-szoboravatást ünnepi események vették körül, az avatóbeszédeket Szili Katalin, a Magyar Országgyűlés szocialista elnöke, Csáky Pál, a pozsonyi kormány miniszterelnök-helyettese és Kassa város szlovák polgármestere tartotta. Felhangzott a magyar és a szlovák himnusz is. Az ünnepi alkalomba kétségtelenül keserű íz vegyült azzal a tüntetéssel, amellyel a gyülekezők egy része tiltakozott Szili Katalin jelenléte ellen, a kettős állampolgárság ügyében rendezett december 5-i népszavazás körül, valóban nem szerencsés szocialista állásfoglalások miatt. Úgy tudom, hogy az országgyűlés elnöke azok közé a (kevés) szocialista politikusok közé tartozott, akik nem vettek részt a „nem” mellett rendezett kampányban, ezért bizonyára nem érdemelte ki azt a heves ellenszenvet, amely a tiltakozó fellépés során vele szemben megnyilvánult.
Minderről hadd idézzem ide a jó nevű kassai történész és újságíró, Balassa Zoltán Nézzünk a tükörbe című írását a Kassai Figyelő című havilap márciusi számából. Ez az írás arról beszél, hogy vajon a felvidéki magyarság valóban azzal az elszántsággal védelmezte-e nemzeti identitását a „rendszerváltást” megelőző évtizedek során, amelynek mindenképpen ki kellett érdemelnie a magyarországi választópolgárok korlátlan bizalmát és szolidaritását? S vajon a kisebbségi magyar közösségek valóban olyan kérlelhetetlen ellenállást tanúsítottak-e a megtörésüket célzó kommunista államhatalommal szemben, hogy most egyértelműen pálcát törhetnek az anyaországiak magatartása fölött?
„Összegzésképpen – olvasom Balassa Zoltán közösségi önbírálatot is megfogalmazó szövegét – egy nyugtalanító gondolatot kell ismét fölvetnem: nemzeti közösségünk zöme olyan kifogástalanul, önzetlenül és elkötelezetten, felelősségteljesen viselkedett az elmúlt évtizedekben és főleg a rendszerváltás adta szabadabb légkörben, hogy kiérdemeltük a magyar állampolgárok csodálatát és fenntartás nélküli támogatását, szolidaritását? A kérdés szándékosan maximalista fogantatású. Nézzünk már a tükörbe és vegyük számba büntetendő mulasztásainkat! Ne követeljünk másoktól olyasmit, amit magunk sem tudtunk teljesíteni. Söpörjünk már egy kicsit a saját portánk előtt. Igen, a magyar társadalom beteg, mert egészséges nemzeti önvédelmét az elmúlt évtizedek alaposan kikezdték. De a betegséget gyógyítani kell, nem méreggel kezelni. S ehhez egy kis őszinte önvizsgálat nem ártana.” A Márai-szobor felavatásának ezek a szomorú mellékzöngéi is megfontolásra valók, nem beszélve arról, hogy Márai Sándor aztán végképp nem érdemelte meg, hogy szülővárosában, szobrának avatása közben éles füttyögetés zavarja meg az ünnepet.
Március 4.: a Földönfutók bemutatója
Nem vagyok színikritikus. Ezért nem arról fogok beszélni, hogy a Beke Sándor által színpadra állított Dobos László-regény milyen dramaturgiai víziót érvényesített, még kevésbé arról, hogy milyen volt a színészek teljesítménye és milyenek voltak a díszletek. Egyébként mind a színészi játék, mind a díszlet meggyőző volt, legalábbis engem meggyőzött arról, hogy a Thália Színház egész közössége tudatában volt annak, hogy a színházi évad minden bizonnyal legjelentősebb produkcióját viszi a közönség elé.
Valóban, a Földönfutók a felvidéki magyar irodalom egyik leginkább jelentékeny színpadi műve, és az idei évad mindenképpen leginkább jelentékeny felvidéki magyar előadása. Egyszerűen történelmi és közösségi, nemzeti és közép-európai igazságkeresése miatt. Mert hogyan is mondotta Shakespeare (sokat idézett) drámaírói „ars poeticájában”? „A színjáték – föladata most és eleitől fogva az volt és az marad, hogy tükröt tartson mintegy a természetnek, hogy felmutassa... a század testének tulajdon alakját és lenyomatát.” Márpedig volt-e általánosabb és megrendítőbb drámai tapasztalata a felvidéki (szlovákiai) magyarságnak a mögöttünk lévő huszadik században, mint a második világháború után elszenvedett megtorlás, a szülőföld elvesztése, a „földönfutás”? Erről a tragikus közösségi (nemzeti) szenvedéstörténetről adott igen őszinte és alapos képet Dobos László 1967-ben Pozsonyban megjelent regénye: a Földönfutók, és erre tekint most vissza a Beke Sándor segítségével színpadra állított „történelmi játék”, amely a magam tapasztalatai szerint (hiszen ott voltam a bemutatón) is igen mélyen érintette meg a közönséget, felidézve igen sok felvidéki magyar család 1946-os, 1947-es „szenvedéstörténetét”.
Valóban, a Földönfutók a felvidéki magyar irodalom egyik leginkább jelentékeny színpadi műve, és az idei évad mindenképpen leginkább jelentékeny felvidéki magyar előadása. Egyszerűen történelmi és közösségi, nemzeti és közép-európai igazságkeresése miatt. Mert hogyan is mondotta Shakespeare (sokat idézett) drámaírói „ars poeticájában”? „A színjáték – föladata most és eleitől fogva az volt és az marad, hogy tükröt tartson mintegy a természetnek, hogy felmutassa... a század testének tulajdon alakját és lenyomatát.” Márpedig volt-e általánosabb és megrendítőbb drámai tapasztalata a felvidéki (szlovákiai) magyarságnak a mögöttünk lévő huszadik században, mint a második világháború után elszenvedett megtorlás, a szülőföld elvesztése, a „földönfutás”? Erről a tragikus közösségi (nemzeti) szenvedéstörténetről adott igen őszinte és alapos képet Dobos László 1967-ben Pozsonyban megjelent regénye: a Földönfutók, és erre tekint most vissza a Beke Sándor segítségével színpadra állított „történelmi játék”, amely a magam tapasztalatai szerint (hiszen ott voltam a bemutatón) is igen mélyen érintette meg a közönséget, felidézve igen sok felvidéki magyar család 1946-os, 1947-es „szenvedéstörténetét”.
„Az emlékezet szövevénye – így indult Dobos László regénye annak idején – kitaposott ösvényeket őriz... Arcokat hordunk magunkban, arcok mosódnak semmivé, majd tűnnek fel az előzők helyén. Mint a folyamok örök mozgása: elmegy és újra jön a víz.” Ezeket a valahai emberi arcokat – valójában emberi sorsokat és együttesükben egy nemzeti közösség sorsát – idézi fel, kelti új életre az egykori regény és most a színpadi mű. A felvidéki magyarság ugyanis, számtalan tapasztalat: irodalmi alkotás, társadalomtudományi vizsgálat, személyes vallomás és beszélgetés utal erre, máig nem tudott, nem is tudhatott szabadulni a háború után bekövetkezett jogfosztottság és a kényszerkitelepítés emlékeitől. Az akkor tapasztalt történelmi megpróbáltatások mindig is átszőtték, átszínezték ennek a magyar közösségnek a kollektív emlékezetét. Erről tett nagyhatású (csak igen nagy késéssel a nyilvánosság elé kerülő) vallomást Fábry Zoltán emlékezetes memoranduma (A vádlott megszólal), több szépirodalmi alkotás (elsőként éppen Dobos László regénye), Janics Kálmán 1979-ben nyugaton közreadott műve (A hontalanság évei), majd már a demokratikus általakulás után a történészi-szociológiai szakirodalom (például Vadkerty Katalin munkái).
A Földönfutók természetesen sokrétű epikai mű, nem csak a felvidéki magyarság kollektív kálváriáját mutatja be, teret ad (különben a magyarság kálváriájának keretében) az ott élő zsidóság „szenvedéstörténetének” is, igen hiteles képekben ábrázolja egy kelet-szlovákiai, határmenti kisváros (Királyhelmec) köznapi életét és emberi alakjait, és a színpadra viszi a szlovák katona (a regényben: a pilóta) és a magyar lány (Gallai Nelli) romantikusan szárnyaló, majd szomorú módon kifulladó szerelmének történetét is. (Különben ennek a szerelmi történetnek, legalábbis az én megítélésem szerint, mintha túlságosan nagy szerepet adna a színdarab dramaturgiai felépítése. A szerelmi történet ugyanakkor igen szemléletesen tanúsítja azt az igazságot, hogy az emberi élet igen lényeges, és éppen az „emberi lényeget” kifejező dimenzióiban, például egy férfi és egy nő kapcsolatában, igazán nem lehet szerepe az etnikai különbözőségnek!)
A Földönfutók természetesen sokrétű epikai mű, nem csak a felvidéki magyarság kollektív kálváriáját mutatja be, teret ad (különben a magyarság kálváriájának keretében) az ott élő zsidóság „szenvedéstörténetének” is, igen hiteles képekben ábrázolja egy kelet-szlovákiai, határmenti kisváros (Királyhelmec) köznapi életét és emberi alakjait, és a színpadra viszi a szlovák katona (a regényben: a pilóta) és a magyar lány (Gallai Nelli) romantikusan szárnyaló, majd szomorú módon kifulladó szerelmének történetét is. (Különben ennek a szerelmi történetnek, legalábbis az én megítélésem szerint, mintha túlságosan nagy szerepet adna a színdarab dramaturgiai felépítése. A szerelmi történet ugyanakkor igen szemléletesen tanúsítja azt az igazságot, hogy az emberi élet igen lényeges, és éppen az „emberi lényeget” kifejező dimenzióiban, például egy férfi és egy nő kapcsolatában, igazán nem lehet szerepe az etnikai különbözőségnek!)
A regénytörténet sokszálú, középpontjában mindazonáltal a felvidéki magyarság jogfosztottságának és elüldözésének drámai történelmi tapasztalata áll. Hadd idézzem ide az egykor a regényben olvasott, és most a színpadon ismét megszólaló passzusokat: „Tiltott a magyar szó. Hallgass! Némuljatok meg! Bűnösök vagytok. Nincs számotokra hely az országban. Olvasom, betűzöm a falakra ragasztott rendeleteket.” Vagy egy másikat, amely ugyan (emlékezetem szerint) a színpadon most nem kapott szerepet, mégis az egykori regénytörténet egy fájdalmas csalódását szólaltatta meg: „A harmincnyolc után ideszivárgott anyaországiak még negyvennégyben, a front elől menekülve távoztak. Aki vétkesnek érezte magát, nem várta meg a felelősségre vonást. Itt csak azok maradtak, akiknek kenyerük a föld; a földet művelők és a földre éhes nincstelenek. A reménykedők, a jobbat várók. Fél évezredes ősökre vezethető vissza a parasztcsaládok múltja, az iparosoké, a zselléreké is. Ősrégi a nincstelenek földéhsége is, tengernyi grófi birtok fekszik a hó alatt. Nem nyúlnak hozzá, nem osztanak földet. A tanyák béresházai fagyott tetvekként tapadnak a földhöz. Lázas szemű szónokok húsz évig szították a reményt: eljön a forradalom, lesz föld, lesz föld... Mi történt? Hiába lett volna a háború? Mi lett a forradalommal? Az ígéretekkel? A béres továbbra is béres marad? A születés most nagyobb bűn, mint megszámlálhatatlan ember állatsorsa?”
És végül a kitelepítés valóban drámába illő képei. A regényben olvasom: „Kitelepítenek, batyut kötnek a hátunkra, amibe be kell hogy férjen az egész élet szorgalma. Mehetünk, nincs ránk szükség, visznek is erőszakkal. Kitől kérdeznek itt valamit? Ide csak a rendeletek érnek el meg a rádió hírei Párizsból, Londonból, Pestről, ahonnan segítséget remél a megnyomorított képzelet. A madár visszatérhet, az ember nem láthatja többé otthonát. Az ember bosszúja kegyetlenebb a természet bosszújánál.” „Találgatjuk, fontolgatjuk a rémhírnek beillő nagyhatalmi döntéseket. Elképzelhetetlen, hogy elkövetkezzenek a barbárság napjai. Rákövesedünk a hírekre, mozdulatlanná dermedünk, mint a föld fagyába gurult búzaszem.” És valóban, a színpadi játék zárójelenetében megindulnak a bodrogközi magyarok, kezükben és hátukon szomorú batyukkal, hogy Magyarországon keressenek maguknak új hazát. Ez a végső jelenet a dráma legerőteljesebb mozzanata, benne valóban egy tragikusan fájdalmas történelmi igazságtalanság jelenik meg a maga szomorú és felháborító valóságában a kassai előadás nézői előtt. Mert lehet-e fájdalmasabb és igazságtalanabb döntés annál, mint ami egy őshonos emberi közösséget űz el szülőföldjéről és taszít a nincstelenek közé?
Ez a történelmi igazságtalanság valójában azóta is orvoslásra vár. És minthogy a „status quo ante”-t, vagyis az eredeti és természetes állapotot, közel két emberöltő után, természetesen már nem lehet helyreállítani, legalább a történelem (azaz a kisnemzeti bosszúvágy és önzés, meg a nagyhatalmi bosszúvágy és közöny) ártatlan áldozatai kapjanak némi elégtételt: egy regényben, egy írói alkotásban, a színpadon. Az arisztotelészi dramaturgia értelmében minden drámai mű elsődleges stratégiája a katharzis, az erkölcsi megtisztulás előidézésében van. Ezt a kathartikus élményt láttam én a kassai előadás nézőinek szemében, és csak kívánhatom, hogy előbb-utóbb jelenjen meg azoknak a szlovákoknak a szemében is, akikhez remélhetőleg egyszer majd eljut a Vyhnanci.
És végül a kitelepítés valóban drámába illő képei. A regényben olvasom: „Kitelepítenek, batyut kötnek a hátunkra, amibe be kell hogy férjen az egész élet szorgalma. Mehetünk, nincs ránk szükség, visznek is erőszakkal. Kitől kérdeznek itt valamit? Ide csak a rendeletek érnek el meg a rádió hírei Párizsból, Londonból, Pestről, ahonnan segítséget remél a megnyomorított képzelet. A madár visszatérhet, az ember nem láthatja többé otthonát. Az ember bosszúja kegyetlenebb a természet bosszújánál.” „Találgatjuk, fontolgatjuk a rémhírnek beillő nagyhatalmi döntéseket. Elképzelhetetlen, hogy elkövetkezzenek a barbárság napjai. Rákövesedünk a hírekre, mozdulatlanná dermedünk, mint a föld fagyába gurult búzaszem.” És valóban, a színpadi játék zárójelenetében megindulnak a bodrogközi magyarok, kezükben és hátukon szomorú batyukkal, hogy Magyarországon keressenek maguknak új hazát. Ez a végső jelenet a dráma legerőteljesebb mozzanata, benne valóban egy tragikusan fájdalmas történelmi igazságtalanság jelenik meg a maga szomorú és felháborító valóságában a kassai előadás nézői előtt. Mert lehet-e fájdalmasabb és igazságtalanabb döntés annál, mint ami egy őshonos emberi közösséget űz el szülőföldjéről és taszít a nincstelenek közé?
Ez a történelmi igazságtalanság valójában azóta is orvoslásra vár. És minthogy a „status quo ante”-t, vagyis az eredeti és természetes állapotot, közel két emberöltő után, természetesen már nem lehet helyreállítani, legalább a történelem (azaz a kisnemzeti bosszúvágy és önzés, meg a nagyhatalmi bosszúvágy és közöny) ártatlan áldozatai kapjanak némi elégtételt: egy regényben, egy írói alkotásban, a színpadon. Az arisztotelészi dramaturgia értelmében minden drámai mű elsődleges stratégiája a katharzis, az erkölcsi megtisztulás előidézésében van. Ezt a kathartikus élményt láttam én a kassai előadás nézőinek szemében, és csak kívánhatom, hogy előbb-utóbb jelenjen meg azoknak a szlovákoknak a szemében is, akikhez remélhetőleg egyszer majd eljut a Vyhnanci.
Március 13.: megemlékezés Magyarbődön
A felvidéki régió igen sok városához, községéhez fűződnek az 1848–1849-es magyar szabadságharc emlékei: Branyiszkónak, Nagysallónak, Komáromnak, Perednek és jó néhány más településnek történelmi legendája van. De milyen szabadságharcos emlékek fűződnek a Kassa közelében található Magyarbőd (szlovákul Bidovce) községhez? Kissé kutakodnom kellett, hogy ennek tudatában legyek. Valójában az 1849. január 4-i kassai ütközet emlékeiről van szó. Ezt az ütközetet magyar részről a Mészáros Lázár által vezetett, osztrák részről a Franz von Schlick által irányított csapatok vívták meg, a magyar sereg igen sok halottat, vagy kétszázat (miközben az osztrák csapatok összesen ötöt) veszített, és a főként kiképzetlen lovas nemzetőrökből szervezett felső-tiszai hadtestnek csúfosan vissza kellett vonulnia.
Az elesett magyar honvédeket Magyarbőd község református lelkésze temettette el közös sírba, erre később emlékoszlopot állítottak, és az utóbbi évtizedben rendre ott rendezték meg a kassai magyarok március 15-i megemlékezését a szabadságharc hőseiről. A község a huszadik század elején még színmagyar volt, mára elszlovákosodott, nincs magyar iskolája, és a magyar nevet viselő polgármester asszony szlovák nyelven olvasta fel megemlékezését, nem beszélvén magyarul. A temetőben rendezett ünnepség után a református templomban Erdélyi Géza, a felvidéki református egyház püspöke hirdetett igét, a főként idősebb korosztályhoz tartozó magyarbődiek és a Kassáról érkező hivatalosságok, valamint néhány Magyarországról érkező vendég előtt. Ezen a március 15-i ünnepségen olvastam fel, sűrű hóesésben, a magyarbődi temető emlékoszlopa előtt az alábbi megemlékezést:
A történelem része életünknek, és aki erről megfeledkezik, az képtelen válaszolni a jelen kihívásaira. Nekünk, magyaroknak sem csupán a földrajzi térben van hazánk, otthonosságunk és tennivalónk: Dévénytől Brassóig és Eperjestől Újvidékig, hanem az időben, a történelemben is otthon vagyunk, otthon kell lennünk, hiszen a múlt a jelennek is része, egyszersmind a jövő, a mi közös jövőnk alapzata.
Az elesett magyar honvédeket Magyarbőd község református lelkésze temettette el közös sírba, erre később emlékoszlopot állítottak, és az utóbbi évtizedben rendre ott rendezték meg a kassai magyarok március 15-i megemlékezését a szabadságharc hőseiről. A község a huszadik század elején még színmagyar volt, mára elszlovákosodott, nincs magyar iskolája, és a magyar nevet viselő polgármester asszony szlovák nyelven olvasta fel megemlékezését, nem beszélvén magyarul. A temetőben rendezett ünnepség után a református templomban Erdélyi Géza, a felvidéki református egyház püspöke hirdetett igét, a főként idősebb korosztályhoz tartozó magyarbődiek és a Kassáról érkező hivatalosságok, valamint néhány Magyarországról érkező vendég előtt. Ezen a március 15-i ünnepségen olvastam fel, sűrű hóesésben, a magyarbődi temető emlékoszlopa előtt az alábbi megemlékezést:
A történelem része életünknek, és aki erről megfeledkezik, az képtelen válaszolni a jelen kihívásaira. Nekünk, magyaroknak sem csupán a földrajzi térben van hazánk, otthonosságunk és tennivalónk: Dévénytől Brassóig és Eperjestől Újvidékig, hanem az időben, a történelemben is otthon vagyunk, otthon kell lennünk, hiszen a múlt a jelennek is része, egyszersmind a jövő, a mi közös jövőnk alapzata.
Mindezt azért mondhatom itt az 1848-as magyar forradalom és szabadságharc ünnepén – százötvenhét esztendővel ama március 15-e után –, mert minket, mai magyarokat, nemcsak a közös nyelv és a közös kultúra köt össze, hanem a közös múlt, a közös szellemi haza is. Az a történelem és az a szellemi haza, amely nemegyszer erősebb kötőerőt jelentett és erősebb szolidaritást teremtett, mint bármiféle politika. A politika, és kivált a pártpolitika ugyanis lehet időleges és mulandó, a történelem viszont olyan állandó tényező, amelyen nem változtathatunk, rá azonban építhetünk.
1848. március 15-e a magyar nemzet egyik legnagyobb közös ünnepe. Közös ünnep, amely teljesen függetlenül az első világháború után erőszakkal meghúzott politikai határoktól, valamennyiünket összeköt, éljünk Budapesten, Pécsen, Miskolcon, Kolozsváron, Szabadkán, Pozsonyban, Kassán vagy éppen Magyarbődön. Mint közös ünnep, a nemzeti szimbólumok közé tartozik, akárcsak a piros-fehér-zöld lobogó, a Szent Koronás nemzeti címer, Kölcsey Himnusza és Vörösmarty Szózata. Ezek a nagy történelmi szimbólumok jóval erősebb közösségi kötőerőt alkotnak, mint bármiféle politikai stratégia, kivált bármiféle pártpolitika. Ilyen kötőerőt alkottak akkor is, amikor jóformán nem lehetett a nyilvánosság színterein beszélni róluk, a lelkek mélyén, az egymástól elszakított magyar nemzeti közösségek lelke mélyén éltek és hatottak tovább. Akkor is, ha mondjuk, március 15-ét Kassán vagy Magyarbődön méltó módon megünnepelni sem lehetett.
A napokban láthattam a kassai Thália Színházban a közel négy évtizede megjelent Dobos László-regény: a Földönfutók színpadi változatát. Gondolom, az itt megjelentek közül is sokan ismerik ezt a regényt, amely a felvidéki magyarság kálváriáját beszéli el a második világháborút követő időkből. Midőn a piros-fehér-zöld zászló, a magyar himnusz, a magyar iskolai oktatás és egyáltalán: a magyar szó tiltva volt. Tiltva volt március 15-e megünneplése is, de tudom, hogy titokban, családi körben, vagy éppen a lélek világában akkor is magasra emelkedtek az erőt adó ünnepi pillanatok. Azok a pillanatok, amelyek Petőfi és Kossuth, a forradalom és a szabadságharc történelmi emlékét emelték a köznapi tapasztalatok, az üldözöttség és az elnyomás köznapi tapasztalatai fölé.
Ezek a tragikus esztendők, mi több, a kommunista zsarnokság ezekre következő fájdalmas évtizedei is mögöttünk vannak, 1848. március 15-e emléke és szellemisége mégsem fakult meg az idők során. Ellenkezőleg, talán minden azóta szerzett nagy, közös történelmi tapasztalat csak fényesebbé tette ezt az emléket. Mindaz, ami velünk: magyarországi, felvidéki, erdélyi, bácskai, kárpátaljai magyarokkal történt, nos, mindez csak újabb és gazdagabb értelmet adott neki. Hiszen a „szabadság, egyenlőség, testvériség” megszentelt európai és magyar eszményei vagy a Tizenkét pontban megfogalmazott nemzeti kívánságok mindig új értelmet kaptak az idők során.
A napokban láthattam a kassai Thália Színházban a közel négy évtizede megjelent Dobos László-regény: a Földönfutók színpadi változatát. Gondolom, az itt megjelentek közül is sokan ismerik ezt a regényt, amely a felvidéki magyarság kálváriáját beszéli el a második világháborút követő időkből. Midőn a piros-fehér-zöld zászló, a magyar himnusz, a magyar iskolai oktatás és egyáltalán: a magyar szó tiltva volt. Tiltva volt március 15-e megünneplése is, de tudom, hogy titokban, családi körben, vagy éppen a lélek világában akkor is magasra emelkedtek az erőt adó ünnepi pillanatok. Azok a pillanatok, amelyek Petőfi és Kossuth, a forradalom és a szabadságharc történelmi emlékét emelték a köznapi tapasztalatok, az üldözöttség és az elnyomás köznapi tapasztalatai fölé.
Ezek a tragikus esztendők, mi több, a kommunista zsarnokság ezekre következő fájdalmas évtizedei is mögöttünk vannak, 1848. március 15-e emléke és szellemisége mégsem fakult meg az idők során. Ellenkezőleg, talán minden azóta szerzett nagy, közös történelmi tapasztalat csak fényesebbé tette ezt az emléket. Mindaz, ami velünk: magyarországi, felvidéki, erdélyi, bácskai, kárpátaljai magyarokkal történt, nos, mindez csak újabb és gazdagabb értelmet adott neki. Hiszen a „szabadság, egyenlőség, testvériség” megszentelt európai és magyar eszményei vagy a Tizenkét pontban megfogalmazott nemzeti kívánságok mindig új értelmet kaptak az idők során.
Ma is lehet új és korszerű értelmük ezeknek a „magyar igéknek”. A szabadságot, az egyenlőséget és a testvériséget most nem egy elnyomó, idegen hatalommal szemben kell követelni és érvényesíteni, hanem saját közösségi mulasztásainkkal, tehetetlenségünkkel, politikai tévedéseinkkel szemben. A szabadság, az egyenlőség és a testvériség minőségét, értékét kell érvényesíteni. Ami persze nem jelenti azt, hogy itt, a Felvidéken a magyarságnak már nem lenne – szabadság, egyenlőség és testvériség tekintetében – követelnivalója az államhatalomtól. Sokat változott életünk, közéletünk az 1989-es rendszerváltások után, azt azonban nem lehet elmondani, hogy minden tekintetben valóra váltak volna ama március 15-e szándékai, tervei és álmai.
Ma a magyarság az egész magyar nyelvterületen szomorú megosztottságban él, nemcsak az államhatárok osztják meg (még mindig túlságosan is radikálisan, holott az európai nemzetek közössége mindinkább egységesül, és a nyugat-európai országok között már régen lebontották a határsorompókat!), hanem ideológiai, politikai, pártpolitikai ellentétek is. Holott talán 1848. március 15-e éppen a nemzeti közösség egységét mutatja fel a legnagyobb követelményként. „Legyen béke, szabadság és egyetértés” – ez a jelige vezette be a Tizenkét pont nemzeti követeléseit. Felettébb időszerű erkölcsi követelmény ez a jelenben is, hiszen a magyar nemzeti közösségben ma sem béke, sem egyetértés nem honol, sem Magyarországon, sem Erdélyben, és talán itt a Felvidéken sem. Magam igazán ezt a márciusi Tizenkét pontot adnám át ünnepi üzenetként azoknak, akik ma a magyarság sorsát irányítják. Talán itt volna az ideje, hogy tanulmányozzák és megszívleljék a történelem üzenetét.
(Forrás, 2005. június)