A száműzött monológja

átjátok feleim szem’tekkel, mik vagyunk.

Por és hamu vagyunk.

Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek.

Össze tudod még rakni a Margitszigetet?…

Már minden csak dirib-darab, szilánk, avítt kacat.

A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat.

Nyelvünk is foszlik, szakadoz, és a drága szavak

Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt.

A “pillangó”, a “gyöngy”, a “szív” – már nem az, ami volt,

Amikor a költő még egy család nyelvén dalolt,

És megértették, ahogy a dajkaéneket

A szunnyadó, nyűgös gyerek álmában érti meg.

Szívverésünk titkos beszéd, álmunk zsiványoké,

A gyereknek Toldi-t olvasol, és azt feleli: oké.

A pap már spanyolul morogja koporsónk felett:

“A halál gyötrelmei körülvettek engemet!…”

Az ohiói bányában megbicsaklik kezed,

A csákány koppan, és lehull nevedről az ékezet.

A tyrrheni tenger zúgni kezd, s hallod Babits szavát,

Krúdy hárfája zengi át az ausztrál éjszakát.

Még szólnak és üzennek ők, mély szellemhangokon,

A tested is emlékezik, mint távoli rokon.

Még felkiáltasz: “Nem lehet, hogy oly szent akarat…”

De már tudod! Igen, lehet… És fejted a vasat

Thüringiában. Posta nincs. Nem mernek írni már.

Minden katorga jeltelen, halottért sírni kár.

A konzul gumit rág, zabos, törli pápaszemét,

Látni való, untatja a sok okmány és pecsét. –

Havi ezret kap és kocsit. A Mistress s a baby

Fényképe áll az asztalán. Ki volt neki Ady?

Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene?

Arany szava?… Rippli színe? Bartók vad szelleme?

“Az nem lehet, hogy annyi szív…” Maradj nyugodt. Lehet.

Nagyhatalmak cserélnek majd hosszú üzenetet.

Te hallgass és figyelj. Tudjad, már él a kis sakál,

Mely afrikai sírodon tíz körmével kapál.

Már sarjad a vadkaktusz is, mely elfedi neved

A mexikói fejfán, hogy ne is keressenek.

Még azt hiszed, élsz?… Valahol?… És ha máshol nem is,

Testvéreid szívében élsz?… Nem, rossz álom ez is.

Még hallod a hörgő panaszt: “Testvért testvér elad…”

Egy hang aléltan közbeszól: “Ne szóljon ajakad…”

Egy másik nyög: “Nehogy, ki távol sír e nemzeten…”

Még egy hörög: “Megutálni is kénytelen legyen.”

Hát így. Keep smiling. És ne kérdjed senkitől: miért?

Vagy: “Rosszabb voltam, mint ezek?…” Magyar voltál, ezért.

És észt voltál, litván, román… Most hallgass és fizess.

Elmúltak az aztékok is. Majd csak lesz, ami lesz.

Egyszer kiás egy nagy tudós, mint avar lófejet,

A rádióaktív hamu mindent betemet.

Tűrd, hogy már nem vagy ember ott, csak osztályidegen,

Tűrd, hogy már nem vagy ember itt, csak szám egy képleten,

Tűrd, hogy az Isten tűri ezt, s a vad, tajtékos ég

Nem küld villámot gyújtani, hasznos a bölcsesség.

Mosolyogj, mikor a pribék kitépi nyelvedet,

Köszönd a koporsóban is, ha van, ki eltemet.

Őrizd eszelősen néhány jelződet, álmodat,

Ne mukkanj, amikor a boss megszámolja fogad.

Szorongasd még a bugyrodat, rongyaidat, szegény

Emlékeid: egy hajfürtöt, fényképet, költeményt –

Mert ez maradt. Zsugorian még számba veheted

A Mikó utca gesztenyefáit, mind a hetet,

És Jenő nem adta vissza a Shelley-kötetet,

És már nincs, akinek a hóhér eladja a kötelet,

És elszáradnak idegeink, elapad vérünk, agyunk,

Látjátok feleim szem’tekkel, mik vagyunk?

Íme, por és hamu vagyunk.

(Posillipo, 1950)

 

 

Márai Sándor számára az irodalom nem pusztán művészetet és mesterséget jelentett, hanem életformát és élethivatást: világnézeti és erkölcsi rendezőelvet. Mindig is az írásban találta meg életének értelmét, és a kultúrában azt a szerves rendet, amelynek az egyén vagy a közösség minden törekvését és megnyilvánulását össze kell fognia. A régi humanisták, a felvilágosodás korának írástudói becsülhették ennyire az írott szót és azt a szellemi erőt, amelyet az irodalom jelent. Bizonyára nem véletlen, hogy Márai Goethében találta meg legelső szellemi mesterét: ismételten őt idézte, rá hivatkozott. Azt azonban jól tudta, hogy a kultúra és a hatalom két külön dolog, és a szellemnek egyre kisebb a befolyása azokra, akik megszabják a társadalom és az egyén életének és tevékenységének kereteit.

Olyan történelmi korszakban élte le hosszúnak mondható életét, amely egyre-másra hozta a szellem és a kultúra fájdalmas vereségeit. Egyidős volt a huszadik századdal: alighogy serdülni kezdett, kiderült, hogy a szabadelvűségnek és a józan észnek az a biztos rendje, amely az európai liberalizmus történelmi sikereit követve egy évszázada kezdett felépülni, az erőszak érintésére egyszerre összeroppant. Az első világháború kitörése napok alatt söpörte félre mind a liberális, mind a keresztény hagyományokat és értékeket. A háborús vereség pedig elsodorta Márai szülőhazáját: a történelmi Magyarországot.

Márai Sándor minden tekintetben polgárnak tartotta magát: családja a régi Szepesség szász városi polgárságából származott, Kassán megtelepedve lateiner-értelmiségi pályákon talált hivatást és megélhetést. A polgárság az ő felfogásában nem egyszerűen társadalmi helyzetet vagy életmódot jelentett, hanem műveltséget, gondolkodást: az értékek egy történelmileg megalapozott és meghatározott rendszerét, egyszersmind hűséget ezekhez az értékekhez. Márai polgári értékrendjében a józan értelemnek, az alkotó munkának, a türelmes szabadelvűségnek volt központi szerepe. Ősei szorgalmas igyekezettel alapozták meg azt a szerény vagyont és biztos társadalmi megbecsülést, amelynek birtokában megszerezhették és megőrizhették függetlenségüket. Ezt a függetlenséget kívánta ő is fenntartani alkotó értelmiségiként.

Kényesen vigyázott arra, hogy véleményét mindig szabadon fejthesse ki, és ízlésének érvényesítésében ne kelljen megalkudnia. Írói függetlenségét következésképp szüntelenül védenie kellett, alkotóműhelyét ellenséges terepen kellett berendeznie. Hosszú élete az európai és magyar történelem évszázados “válságkorszakára” esett: elveszített világháborúk, levert forradalmak, kegyetlen zsarnokságok jelölték meg a történelmi időt, és a szellem emberének naponta kellett megküzdenie a türelmetlenséggel, az erőszakkal, az értelmetlen indulatokkal. Márai még a húszas években, német és francia városokban eltöltött hosszú évei során döbbent rá, hogy a régi: szabadelvű és emberséges Európa talán örökre elveszett.

Szembe kellett néznie a hazáját is elnyelő hitleri nácizmussal, majd a második világháború után Közép- és Kelet-Európában berendezkedő szovjet kommunizmussal. A negyvenes években jóformán már belső emigrációban élt, naplójában nemegyszer beszélt arról, hogy a tűrhetetlen hazai viszonyok elől valami békésebb országba kellene távoznia. 1945 után egy kis időre mintha fellélegzett volna, azt azonban a Vörös Hadsereg első katonájának megjelenésekor érezte, hogy ami következik, az nem lesz felszabadulás. Valóban, csakhamar látnia kellett, hogy az éppen levert zsarnokság romjain máris egy újabb rendezkedik be: ezért választotta az emigrációt. A rémuralom elől 1948-ban sikerült elmenekülnie.

Örökre búcsút mondott hazájának: rövid ideig Svájcban, majd Olaszországban, később New Yorkban, végül a kaliforniai San Diegóban töltötte emigrációs évtizedeit. Európától azonban sohasem tudott elszakadni, szinte minden esztendőben “hazalátogatott” Itáliába, Franciaországba, Svájcba, Németországba, Ausztriába. Megkedvelte Amerikát, de sohasem feledte el, hogy nemcsak születése, hanem sorsa és gondolkodása következtében is minden ízében európai. Szülőhazájára mindig féltő gonddal tekintett vissza, a magyarországi politikai rendszerről és ennek vezetőiről, haszonélvezőiről azonban következetesen indulatos haraggal beszélt. Megsértette őt a történelem, és ez a sértődöttsége sohasem enyhült, nem bocsátott meg semmit, nem hajlott semmiféle engedményre: engesztelhetetlen maradt a kommunista rendszer elutasításában és bírálatában.

Nem pusztán idegenben élő magyarnak, hanem száműzöttnek tudta magát, aki kezdetben történelmi kétségbeeséssel, később fokozódó rezignációval, de sohasem megbékülve vetett számot mindazzal, ami hazájában történt. 1950-ben írott, Halotti beszéd című költeménye kettős lelki tehernek: a száműzetésnek és a történelmi reményvesztésnek a súlya alatt jött létre. A vers írása idején a Nápoly melletti Posillipóban talált ideiglenes otthonra. Több alkalommal is felkereste Itália távolabbi városait, Rómát, Milanót, Bolognát, Velencét és Torinót, bejárta Szicíliát, és természetesen részletekbe menően megismerte Nápoly nevezetességeit, gondolatban mindazonáltal gyakran időzött odahaza. Mindinkább fokozódó döbbenettel, minthogy az emlékezetes költemény születési esztendejében a magyarországi hódoltsági rendszer már uralma alá hajtotta a társadalmi lét minden megnyilvánulását, lezajlottak a legnagyobb politikai kirakatperek, sok tízezer ember sínylődött a börtönökben és internálótáborokban, felszámolták a civil társadalmat, a kultúrát, az irodalmat minden tekintetben a pártállami rendszernek rendelték alá, és a rémuralom szigorú ellenőrzés alatt tartotta a magánéletet. Vagyis bekövetkezett a magyar társadalom “szovjetizálása”, a bolsevik ideológia előírásai és a moszkvai pártbürokrácia érdekei szerint.

Márai Sándornak nem voltak illúziói a szovjet rendszer valódi természete felől, ebben sokkal tisztábban látott, mint a nyugati demokráciák számos vezető értelmiségi személyisége és világhírű írója – Romain Rolland-tól Bernard Shaw-ig –, akik rokonszenvező várakozással fordultak Sztálin rendszeréhez, különösen a második világháború éveiben, midőn a Szovjetunió a nyugati hatalmak katonai szövetségese volt. Márai, úgy tetszik, jobban ismerte a zsarnokságok természetét, és egyetemes tájékozottságának köszönhetően is pontosan tudta, hogy mi várható a szovjet birodalom közép-európai behatolásától.

Röpirat a nemzetnevelés ügyében című, 1942-es munkájában jegyezte le a következőket: “A húszéves szovjetkísérlet e háborúban kétségtelenül bebizonyította azt, hogy a mongolizált Szovjet-Oroszországban a legszigorúbb politikai nevelés, az egyéni élet minden igényének kíméletlen megtagadása hatalmas társadalmi és katonai szervezetet épített fel (…) De bebizonyította azt is, hogy ez a bolsevista erőfeszítés az egyéni lét minden tartalmát felszívja, megfosztja az embert az élet minden olyan értékétől és javától, mely nélkül európai ember számára – legyen ez az ember filozófus Königsbergben vagy csatornatisztító Londonban – nincs többé az életnek valóságos értelme.” Ehhez azután még hozzátette: “nem lehetnek kétségeink, mi történne, ha a keleti bolsevizmus egy napon módot és eshetőséget látna arra, hogy behatoljon az occidentális műveltség területeire. Az értelmiség lemészárlása, az occidentális életformák megsemmisülése, az egyéni életről alkotott, a nyugati műveltség eszméinek jegyében felépített elképzeléseink teljes csődje következne be a pillanatban, amikor a bolsevizmus megveti hatalmának alapjait Európa országaiban. A bolsevizmus kérdése az európai ember számára nem politikai, nem is osztályhatalmi kérdés, hanem a lét és nemlét, az európaiság kérdése.” Hasonló gondolatokkal találkozunk 1945-ös naplójában és később, már a hetvenes évek elején papírra vetett és 1972-ben Torontóban megjelent Föld, föld!című emlékirataiban.

Az itáliai emigrációban született költemény ennek a keleti behatolásnak a politikai, kulturális és erkölcsi következményeit méri fel. A költői szövegben kifejezett megfigyelések és felismerések tulajdonképpen megegyeznek a korabeli naplókban olvasható megállapításokkal. Érdemes felidézni közülük talán a legfontosabbakat, a költői mű kijelentéseinek eszmei háttereként. A naplóíró Márai a szovjet hódoltsági viszonyokban a hagyományos európai kultúra elutasítását, az emberi személyiség autonómiájára és szabad érvényesülésére épülő nyugati civilizáció radikális felszámolását látja. Ahogy 1950-es feljegyzései között olvasható: “Ahogy a buddhista az egyéniség megőrzését, akár reinkarnáció alakjában, nagy szerencsétlenségnek hiszi, úgy hirdeti a bolsevizmus, ez a másféle, pogány, immanens keleti vallás, hogy az egyéniséget fel kell adni a Nagy Kollektív Nirvána, a Párt és a Rendszer térfogatában – ez a kommunista üdvözülés. Ahogy a termesz lemond az egyéni látásképesség igényéről, mert nincs szüksége erre, hiszen lát helyette a Boly… úgy hiszi a keleti ember, hogy az egyéniség nyűg, balsors és teher, amelyet – valamilyen társadalmi vagy vallási Személytelenségben – elveszíteni a legfőbb jó és az üdvözülés egy neme. Ezért is sikerülhetett, már úgy, ahogy »sikerült«, a bolsevizmus kísérlete Keleten. Ezért elképzelhetetlen ez a kísérlet a nyugati ember számára.”

 

Az emberi személyiség szabadságát és a nyugati kultúra hagyományos eszményeit beárnyékoló veszedelmeket mindazonáltal nemcsak a szovjet birodalom világában fedezi fel, hanem magában a nyugati civilizációban is, amely mindinkább behódol a “tömegtársadalmak” mentalitása és kultúrája előtt. Erről ugyancsak naplójában írja a következőket: “Minden műveltség és erkölcs – a görög, a zsidó, a keresztény műveltség és erkölcstan is az egyén felelősségére építette fel nevelési rendszereit. Ma, amikor az egyént elporlasztja, felszívja, szétmállasztja a tömeg, tudnunk kell, hogy mindig csak az egyén képes erkölcsi felelősségérzetre. A tömeg »erkölcse« nem ismeri a felelősséget. Hitler, Sztálin s mind a többiek – ideig-óráig – ezért »győzhettek«. A pillanatban, amikor az Egyén újra megszólal, és kimondhatja, a tömeg ellenző bőgése közepette, hogy a Tömegért is ő, az Egyén felelős: megint elkezdődik egy új Műveltség ciklusa.”

Márai az első világháború előtti korszak liberális európai értelmiségének történelmi csalódottságával mond véleményt a huszadik század totalitárius államrendszereiről és tömegtársadalmairól, és ezzel ahhoz a “kultúrkritikai” és “krizeológiai” áramlathoz csatlakozik, amely meglehetősen általános volt a két világháborút is átélt európai gondolkodók és írók között; talán elegendő, ha olyan külföldi nagyságokra hivatkozom, mint Oswald Spengler, José Ortega y Gasset és Julien Benda, és olyan magyarokra, mint Hamvas Béla és Babits Mihály vagy akár a Nyugat “harmadik” nemzedékének és az Újholdnak a költői: Weöres Sándor, Kálnoky László, Pilinszky János és Nemes Nagy Ágnes. Valamennyien, és velük együtt természetesen Márai Sándor is, úgy gondolták, hogy a század történetének abszurd eseményei, zsarnoki rendszerei és általános erkölcsi bizonytalansága drámai módon ingatta meg a hagyományos európai eszményeket és értékeket. “Ha elmegyek erről a földrészről – olvassuk ugyancsak Márai naplójegyzetei között –, Európa nagyon hiányzik majd. De Európa már itt Európában is hiányzott.” Majd valamivel később: “Minden elveszett, minden. A nyelv, az otthon, a munka értelme, az ifjúság. Végre, szabad vagyok.”

Ez a szabadság persze a száműzött szabadsága, ő már semmiért sem tehető felelőssé, ami szülőhazájában vagy a nagyvilágban történik. Az emigráns, ha ki van is szolgáltatva a mindennapi megélhetés gondjainak, minden kötöttségtől mentesen gondolkodhat az emberről és a világmindenségről, a politikáról és az irodalomról. A száműzött elveszítette hazáját és életének korábbi kereteit, ez természetesen iszonyatos veszteség, a továbbiakban azonban minden feltétel nélkül szabad. Kivált abban az esetben, ha emigrációját, miként Márai is, véglegesnek tekinti, hiszen meggyőződése szerint az ő életében már nem változnak meg azok a politikai viszonyok, amelyek száműzetésbe kényszerítették. “Az emigráns, aki a »hazamenésre« gondol – olvasom a naplójegyzetek között –: nem igazi emigráns. Hazamenni lehet, de csak úgy, mint Ulysses: meghalni.” A homéroszi hős Márainál máskülönben is a száműzetés és a hazátlanság mitikus jelképe lett, erről tanúskodik 1952-ben Londonban közreadott Béke Ithakában című regénye is.

Márainak nem volt jó véleménye arról az egyéni és csoportos tülekedésről, politikai ábrándokat festő buzgalomról és pénzszerző gátlástalanságról, amely az ötvenes évek nyugati magyar emigrációját (különben minden emigrációt) jellemezte. Mindennek nyomatékosan adott hangot naplójegyzeteiben és más műveiben. Valójában ő az emigráción belül külön, személyes emigrációban élt, mondhatnám az emigráció “belső emigránsaként”, és ez a megkettőzött száműzetés maga is rányomta bélyegét arra a lelkiállapotra, amelyet a Halotti beszéd kifejezett. A száműzetésnek ezt a másokénál talán tragikusabb életérzését az a két rövidebb – rímes szabad versben írott – költemény is érzékeltette, amelyet a Halotti beszédvégleges szövegének sajtó alá rendezése során A delfin visszanézett című, 1978-ban Münchenben kiadott kötetében az író a nevezetes “emigrációs monológ” előtt és után helyezett el. Az első, ugyancsak A delfin visszanézett címet viselő, 1949-ben keltezett versben a következő található: “Haza akartam menni, de már este volt. / És nem volt útlevél. Nem volt út. Se levél. Semmi se volt.” A cím nélküli, 1952-ben keltezett utóhangban pedig az imént idézett naplójegyzetre, vagyis a meghalni hazatérő Ulyssesre visszautaló módon a következők olvashatók: “Az ének távolodott. Vijjogtak a vitorlák. / Egyszerre félni kezdett. Megroggyant keze, lába – / Felnyögött. Félt, hogy hazakerül Ithakába.”

A Halotti beszéd így nemcsak a szovjet hódoltság alatt szenvedő Magyarországról és nemcsak az európai kultúra veszélyeztetettségéről beszél, rögzíti az emigránslét drámai tapasztalatait is. Ebből a hármas forrásból származik a költemény végletes és végzetes tragikuma: a teljes reménytelenségnek és kilátástalanságnak az az érzése, amely a vers szövegét mindvégig áthatja. Márai műve valóban “halotti beszéd” – az erőszakkal fölszámolt magyarországi polgári életforma, a végső veszélyben látott európai hagyományok és maga az emigránslét fölött. A “halotti beszéd”: a halottas ének, a búcsúztató és a sirató költői (és prózai) műfaja az egyetemes irodalom legrégebbi tradíciói közé tartozik. A világirodalom egyik első irodalmi műve, a Sirató Ur város fölött című (több száz soros) sumer siratóének a Kr. előtti huszonegyedik évszázadból származik, ettől kezdve a műfaj évezredeken és évszázadokon keresztül átível az ókori, a középkori és az újkori irodalmon, és éppúgy karakteres eleme a keresztény, mint a mohamedán és a távol-keleti kultúráknak, valamint a népköltészetnek. Akár jelképes értelműnek tekinthetjük, hogy magyar nyelvű irodalmunk két első szövegemléke is halotti búcsúztató, illetve sirató: a 12. század végéről származó Halotti beszédre és a 13. század közepén keletkezett Ómagyar Mária-siralomra gondolok – az első címének és kezdőmondatának felidézésével is jelen van Márai költeményében.

 

A halotti siratóknak többnyire személyes hátterük van, valakinek – egy történelmi, közéleti vagy kulturális személyiségnek – az elvesztése miatti gyászt szólaltatják meg, vagy éppen azt a fájdalmat fejezik ki, amely Jézus Krisztus kereszthalála okán hatja át a keresztény közösséget. Ugyanakkor, főként a középkorban, kialakult a siratónak az a változata is, amely egy egész közösség, város vagy nép katasztrófáját beszélte el. Ez volt a “planctus” vagy “lamentatio” műfaja, például a latin nyelvű magyarországi költészet egyik első nagyszabású művében, a tatárjárás pusztításait megörökítő Planctus destructionis regni Ungariae per Tartaros(Siratóének Magyarországnak a tatárok által történt elpusztításáról) című leíró költeményre gondolok, amely ilyen módon a Halotti beszéd mellett maga is ott rejtőzik Márai költői siratójának történelmi előzményei között.

Márai verse valóban olvasható úgy, mint “halotti beszéd”: búcsúztató és sirató, de (miként az íróról készült monográfiájában Rónay László megállapítja) olvasható úgy is, mint drámai monológ, és ez “a közlésfolyam legfeszültebb pontjain fiktív párbeszéddé válik, amelyet az író sorstársaival, a hazájukat elhagyni kényszerült kis népek fiaival folytat”. A Halotti beszéd ebben az értelemben a száműzött író drámai monológja, amely már a grammatikai forma: a több ízben használt egyes szám második személyű kifejezés következtében is egyrészt “önmegszólító” magánbeszéd, például a költemény következő soraiban: “Össze tudod még rakni a Margitszigetet?”, “Zsugorian még számba veheted / A Mikó utca gesztenyefáit, mind a hetet”; másrészt általános címzettre utaló megszólítás, például: “Tűrd, hogy már nem vagy ember ott, csak osztályidegen, / Tűrd, hogy már nem vagy ember itt,csak szám egy képleten.”

Az “önmegszólításnak” (vagy az általános címzettre utaló megszólításnak) a nyelvi formája arra az egyszerre bölcseleti és poétikai kérdésre utal, amelyet Németh G. Béla vetett fel három évtizede Az önmegszólító verstípusról írott tanulmányában. Ennek érvelése szerint az “önmegszólító” vers az emberi személyiség általános válságának költői élményére világít rá, mint a szerző megállapítja: “a személyiség válsága a 20. század késő polgári társadalmában nemcsak korjellemzővé lett, hanem központi mozzanattá is emelkedett. Személyiségének kibontakoztatása lehetetlenné vált: ebben összpontosult az etikus intellektuális ember helyzete e történeti szakaszban.” Mindez tulajdonképpen a Halotti beszéd költőjének esetében is így történt, hiszen a száműzöttnek, aki kénytelen volt feladni eredeti életformáját, elhagyni hazáját, és a civilizáció drámai válságával kell számot vetnie, magának is a személyiség végzetes válságát kell elszenvednie. Nos, innen erednek azok a grammatikai formák, amelyek meghatározzák Márai drámai monológjának diskurzusát.

A Halotti beszéd így lesz nagyszabású személyes, közösségi és történelmi búcsúztató, amely a közép-európai (tehát nemcsak a magyar, hanem – a költemény szövege szerint is – az észt, a litván, a román) polgári világ mellett általánosságban a hagyományos európai civilizációt is elsiratja. Ennek a búcsúztatásnak három tematikai, egyszersmind érzelmi színtere van, de mondhatnám azt is: kettő plusz egy, minthogy az első kettő az elpusztított értékeket veszi számba, a további, a harmadik pedig a múltnak azt a világát jelöli meg, amelyben az elpusztított-elveszített humánus és kulturális értékek még elevenek voltak.

Az első ilyen költői színtér a szovjet hódoltsággá vált Magyarország és közép-európai régió, amelynek lakói félelembe és némaságba merülve várják sorsuk beteljesülését: “Nem mernek írni már. / Minden katorga jeltelen, halottért sírni kár”, majd: “Mosolyogj, mikor a pribék kitépi nyelvedet, / Köszönd a koporsóban is, ha van, ki eltemet.” Valójában ugyanilyen értékeket félresodró és pusztító világ az emigránslét is, ennek áldozatait is a személyiség lassú felbomlása fenyegeti, s a környező világ, a befogadó társadalom általános közönye veszi körül. Ahogy a versben olvasható: “A gyereknek Toldi-t olvasod, és azt feleli: oké. / A pap már spanyolul morogja koporsónk felett: / »A halál gyötrelmei körülvettek engemet!…« / Az ohiói bányában megbicsaklik kezed, / A csákány koppan, és lehull nevedről az ékezet.” A hazátlanná váló, az idegen közegbe beolvadó és így a maga eredeti kultúráját és személyes identitását elveszítő emigráns magyar sorstapasztalatai azután végig átszövik a költeményt.

A pusztuló világ és a veszteségek felsorolása mögött mindazonáltal megnyílnak a múlt mind távolabbi birodalmának színterei is. Nosztalgikus és elégikus világításban jelennek meg előttünk ezek a színterek: a Margitsziget tájai, a Mikó utca gesztenyefái, “egy hajfürt, fénykép, költemény” és mindenekelőtt a magyar kultúra, költészet, festészet, zene: Arany, Babits, Krúdy, Ady emléke, “Rippli színei, Bartók vad szelleme” – mindaz, ami egy magyar író életének tartalmat, keretet és méltóságot adott.

Ezek a nosztalgikus módon megidézett emlékek és nevek egyben a veszteség jelképei is, minthogy mindaz, amit Márai a maga magyar földön kibontakozó polgári és írói létében szeretett és becsült, amihez ragaszkodott, az a száműzetés kegyetlen körülményei között elveszíti saját autentikus valóságát: foszladozó emlékké válik, hiszen nincs mögötte az a biztonság, amelyet csakis az otthoni és közösségi lét nyújthat számára. Még az anyanyelv is veszít a maga eredeti biztonságából: “Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak / Elporladnak, elszáradnak a szájpadlat alatt. / A »pillangó«, a »gyöngy«, a »szív« – már nem az, ami volt, / Amikor a költő még egy család nyelvén dalolt.” (Érdekes lehet, hogy az iménti idézetben szereplő három szó közül kettő: a “gyöngy” és a “szív” megtalálható Kosztolányi Dezső nevezetes A tíz legszebb szó című írásának szavai között!)

Márai nagy emigrációs vallomásának három tematikai és érzelmi színtere van, ezek a színterek jellemző módon megszabják a költemény szókincsét, szóhasználatát is. Leginkább azokra a szavakra, kifejezésekre gondolok, amelyek a köznyelvtől eltérő nyelvi rétegekből kerültek a szövegbe. Így a szovjet hódoltság világát az erőszak és a kommunista elnyomás jellegzetes szókincse idézi fel: a “katorga”, a “hóhér”, az “osztályidegen”, az emigrációs lét következményeit és a befogadó társadalom közönyét olyan szavak jelzik, mint az “oké”, a “mistress”, a “baby”, vagy olyan kifejezések, mint “a konzul gumit rág”, a “Keep smiling”. Végül a nosztalgikus érzést oly szavak és kifejezések, mint a “Krúdy hárfája zengi át az ausztrál éjszakát”, “Még szólnak és üzennek ők, mély szellemhangokon”, és persze ugyanezen érzés hordozói a magyar kultúra világából felidézett tulajdonnevek is. E kifejezések, nevek tartják fenn, amennyire lehet, azt a hajdanvolt világot, amely lassan a múlt ködébe merül: “Őrizd eszelősen néhány jelződet, álmodat.” Igen, az anyanyelv és az álom a léleknek ugyanabban a rejtett mélyvilágában van jelen, amelynek a tapasztalati valóság ellenében kell kinyilvánítania magát.

 

A Halotti beszéd a száműzött költő monológja, ám nem pusztán egyéni, hanem közösségi és történelmi üzenete is van. Ezt tanúsítják azok az utalásai és belső idézetei, amelyek a magyar nemzeti költészet hagyományával kötik össze, és ezáltal gazdagítják, bővítik ki jelentésének horizontját. A középkori Halotti beszéd címének és szövegének felidézéséről már esett szó, ez az idézet – “Látjátok feleim szem’tekkel, mik vagyunk. / Por és hamu vagyunk” – nyitja meg és zárja le a vers szövegét, történelmi keretet adva a jelen idejű siratónak. Márai egyszersmind átértelmezi a középkori halotti siratót is: az emberi lény halandóságára figyelmeztető beszéd ily módon kollektív halotti búcsúztatóvá válik, amely egyrészt a száműzetésbe taszított embereket, másrészt az egész magyar nemzetet siratja el.

Történelmi hátteret és nyomatékot adnak a könnyen felfedezhető (tipográfiailag is jelzett) Vörösmarty- és Tompa Mihály-idézetek is. Vörösmartyt, nevezetesen aSzózat szövegét két ízben is citátumnak használja Márai költeménye. “Még felkiáltasz: »Nem lehet, hogy oly szent akarat…« / De már tudod! Igen, lehet…”; majd valamivel ezután: »Az nem lehet, hogy annyi szív…« / Maradj nyugodt. Lehet.” Mintha a költő a Szózat minden keserűség és sötét történelmi jóslat ellenére is megnyilvánuló “mégis” reményét kívánná visszavonni – olyan történelmi tapasztalatok birtokában, amelyeknek eleve ki kell oltaniok a nemzeti reformkorban megnyíló reményeket. Márai mintha azért idézné fel a Szózat szavait, mert úgy érzi, hogy a második világháború után beköszöntő új korszak: a minden hagyományos eszményt és értéket elsodró erőszak és elnyomás véglegesen megcáfolja Vörösmarty egykori bizakodását, amely maga is a nemzetpusztulás sötét víziója ellenében hirdetett hűséget és cselekvést – “rendületlenül”.

Márai költeményének másik történelmi (irodalomtörténeti) hátterét Tompa Mihály sorozatosan idézett, A gólyához című verse rögzíti. Ez a költemény, amely a szabadságharc leverésének fájdalmas politikai és erkölcsi következményeit mutatta be, 1849 végén született (tehát majd száz esztendővel Márai verse előtt), költőjének miatta börtönt is kellett szenvednie. A Halotti beszéd szinte teljes terjedelmében idézi fel a Tompa-vers zárószakaszát: “Testvért testvér, apát fiú elad… / Mégis, ne szóljon erről ajakad, / Nehogy ki távol sír e nemzeten: / Megútálni is kénytelen legyen!” Márai éppen ezzel az idézettel érzékelteti azokat az erkölcsi tekintetben is kiábrándító viszonyokat, amelyek a szovjet hódoltság következményei voltak. Ebben a vonatkozásban a két önkényuralom: az 1849 és az 1948 utáni mit sem különbözik egymástól. A száműzött monológját ezek az idézetek teszik közösségi vallomássá, megszólaltatva a magyar történelem keserves kollektív tapasztalatait.

A Halotti beszéd retorikai értelemben kijelentések és következtetések felsorolása, ezek a kijelentések és következtetések többször ellentétes szerkezeteket alkotnak, és ezekben az ellentétpárokban fejezik ki a költőnek azt a meggyőződését, miszerint a hazai elnyomatás és az emigrációs sorvadás végső következményei ugyanazok. Ilyen és ezekhez hasonló ellentétpárokra gondolok: “Tűrd, hogy már nem vagy ember ott, csak osztályidegen, / Tűrd, hogy már nem vagy ember itt, csak szám egy képleten, / Tűrd, hogy az Isten tűri ezt, s a vad, tajtékos ég / Nem küld villámot gyújtani, hasznos a bölcsesség.”

A többnyire ellentétpárokban szerkesztett szöveg szinte “litániaszerű” felsorolásokból építkezik, a versegésznek mindazonáltal kitapintható valamilyen belső, gondolati és érzelmi szerkezete is. A költemény a történelmi veszteségek bemutatásával indul: “Már minden csak dirib-darab, szilánk, avítt kacat”. Ezt az emigrációban élő magyarok (és közép-európaiak) hányattatásának, felmorzsolódásának, lassú beolvadásának érzékeltetése követi, például az ilyen sorokban: “Az ohiói bányában megbicsaklik kezed, / A csákány koppan, és lehull nevedről az ékezet.” A költő ezután a nyugati politikusok, a befogadó társadalmak körében nemegyszer tapasztalt részvétlen közönyről beszél, ez a közöny mind az emigrációban, mind idehaza többször váltott ki elégedetlenséget a nyugati világgal szemben, amely szinte történelmi bénultsággal vette tudomásul azt, hogy a szovjet diktatúra Európa egy nagy részén berendezkedjék. Erre a közönyre utalnak például a következő sorok: “A konzul gumit rág, zabos, törli pápaszemét, / Látni való, untatja a sok okmány és pecsét.” Ezt követve a költemény drámai csúcspontjához közeledünk: a Tompa Mihály-idézetek sora egyszerre jellemzi az emigránsok és az otthon maradottak reménytelen helyzetét, és ezt a jellemzést erősíti meg az a retorikai ellentétekben megfogalmazott ítéletsorozat, amely a nemzeti tragédia visszafordíthatatlanságát állapítja meg. Végül visszatér a személyes és közösségi veszteségek lírai jellegű felsorolása.

A Halotti beszéd mindinkább emelkedő érzelmi-indulati ívelést mutat, ezzel jelzi a költő kétségbeesésének erősödését. Ugyanakkor az első és az utolsó sorok (illetve a középkori Halotti beszéd kezdő és záró idézetként való használata) rondóformát kölcsönöznek a versnek azzal, hogy visszatérően sorolják fel az elszenvedett veszteségeket. Csakhogy amíg a vers elején található “veszteséglista” inkább a nagy közös kifosztottságot mutatja be, a zárósorok “veszteséglistája” elsőrendűen személyes jellegű, például azzal, hogy a Mikó utca gesztenyefáira, azaz Márai lebombázott és véglegesen elhagyott budai lakására, valamint egy vissza nem kapott Shelley-kötetre hivatkozik. A személyes előadásmód, vagyis a lírai reflektáltság előtérbe kerülése teszi igazán a száműzött monológjává a költeményt.

Márai Sándor nagy verse elsősorban nem poétikai, inkább retorikai hangoltságával tűnik ki, nem költői, képformálási vagy zenei díszeivel, hanem érvelésének következetességével, látleleteinek pontosságával, az egyéni és közösségi fájdalmak erőteljes, szinte szónoki kifejezésével. (Így lehetett olyannyira alkalmas a pódiumi megszólaltatásra is!) Maga a versforma sem különleges, a hatvanhét soros költemény általában páros rímű hetes (ritkábban hetedfeles vagy hatos) jambusokban készült, és folyamatosan, szakaszok és megszakítások nélkül halad célja, a végső reménytelenség kimondása felé: “elszáradnak idegeink, elapad vérünk, agyunk, / Látjátok feleim szem’tekkel, mik vagyunk? / Íme por és hamu vagyunk.”

 

Végül még egyetlen záró megjegyzés kívánkozik ide. Márai verse a Szabad Európa Rádió közvetítésével jutott el Magyarországra (magam is őrzök egy korabeli, töredezett gépiratos szöveget). Aztán a Nagy Imre első miniszterelnökségét követő türelmesebb politikai kurzusnak köszönhetően 1954. május 1-jén váratlanul olvasható volt a Művelt Nép című hetilapban, méghozzá Tamási Áron válaszlevelének kíséretében. Ez a Kedves Márai Sándor! című írás nyilvánvalóan azt a célt szolgálta, hogy cáfolja a száműzött író baljós sejtelmeit, fontossága mégis abban volt, hogy magyar földön, a hódoltság földjén szólaltatta meg a történelmi túlélés és újrakezdés reményeit. Azokat a reményeket, amelyeket végül igazolt a történelem.

De hadd idézzem végül magának Tamásinak a szavait: “nem egyedülvalók vagyunk, hanem valamiféle szerves egységhez tartozunk: versed szavai szerint egy családhoz, melynek a nyelvén szólunk. Ennek a családnak országföldje van, s ha most kevesebb is, mint nagy bűnök előtt, annál édesebb ez a föld. Történelme van, mely ha gyakran szerencsétlen volt is, de hősi volt, és önzetlenségében költők tollára méltó. Irodalma van, mely nyelvi társtalanságában a mesék pazar színeiben lüktet. Halottai vannak, kiknek a neve nem »számadat«, hanem csillagok a föld alatti égen. Élő népe van, mely munkával és az erkölcsi érzék örökségével keresi a boldogulás útját; és álmai vannak, amelyek nem a »zsiványokéi«, mint ahogy versedben írod, hanem a jövendőé.”

 

(Kortárs, 1999. április)