„Ő már nem idevaló” (interjú)

 

- Mennyire és milyen értelemben teljes a szövegnek ez a változata?

 

- A hétköznapi olvasónak is nyilvánvaló, hogy a Márai életében megjelent naplókötetek gyakorlatilag válogatást tartalmaznak az eredeti kéziratból. Az emigrációban elsőként 1958-ban kiadott kötet, az 1945-57 közötti Napló majdnem kétszázötven oldal. Amikor viszont 1997-ben hazakerült a Márai-hagyaték - a Petőfi Irodalmi Múzeumba -, kiderült, hogy a kézirat sokkal terjedelmesebb. Valamelyest javított a helyzeten, hogy a Vörösváry Kiadó a kilencvenes évek elején elkezdte publikálni az Ami a Naplóból kimaradt című könyvsorozatát. Ez elvileg kiegészítette volna az eredetileg kiadott naplójegyzeteket, tehát például tudtuk volna, hogy 1945-ben mit is írt a naplójába Márai. Amikor azonban összehasonlítottam az eredeti kéziratot és a Vörösváry-féle kiegészítést, tisztázódott, hogy például az 1945-ös szöveg egyötöde így is kimaradt. Ezért helyénvaló a „teljes napló”, mint „főcím”. Ez azt jelenti, hogy csonkítatlanul, a kéziratnak megfelelő sorrendben, majdhogynem kritikai kiadásként fogjuk kiadni a Helikon Kiadónál ezt a sorozatot. Az első kötetben legföljebb az 1945-ös és 46-os év „fér el”. És így is egy elég vaskos könyv lesz: a jegyzetekkel együtt körülbelül négyszáz oldal. Aztán Márai évről évre egyre kevesebb gondolatát jegyzi le, így a kötetek egyre hosszabb időszakot foghatnak át. Az 1984-1989 közötti utolsó Napló, ami már itthon is megjelent, szinte teljes, a kiegészítése nem okoz gondot. A „nulladik”, 1943-44-es legelső kötethez pedig nem tudunk hozzátoldani semmit - a szöveg gondozásán és a jegyzetek pontosításán, pótlásán kívül -, mert az eredeti kézirat eltűnt, sem betoldani, sem elvenni nem tudunk a szövegből. Az első napló kézirata talán a Révai Kiadónál maradt, illetve kései jogutódja, a Szépirodalmi Könyvkiadó valamilyen formában talán megkaphatta, de erről már nem tudok.

 

- Hogyan ítéli meg szakmai szemmel az Ami a Naplóból kimaradt című sorozatot?

 

- Nem tudom, ki szerkesztette, de maga a szerkesztés nem igazán jó. Egyfelől nem derül ki, hogy milyen szempontok alapján került valami az egyes kötetekbe, illetve maradt ki a jegyzetek közül. Másfelől nem lett volna szabad jegyzetek nélkül kiadni. Adott esetben az olvasó találkozik egy névvel, megjegyzéssel vagy utalással, és nem tud vele mit kezdeni, mert semmiféle támogató jegyzet nincs. Egy okból feltétlenül örültünk annak, hogy ezek a szövegek megjelentek: nem volt biztos, hogy napvilágot láthat a napló egésze, és akkor még nem tudtuk, hogy hazaérkezik a hagyaték. Egyébként nagyon érdekes a kézirat olyan szempontból, hogy egyértelműen nem Márai kezétől származó autográf bejegyzések is vannak benne. Ez nem azt jelenti, hogy bármit átírtak volna, hanem jelölésekről van szó. A kék színű pipák még Máraitól származnak, és talán az eredeti naplókiadásban ezek a jegyzetek jelentek meg (ezt nem hasonlítottam be). A kis piros karikák biztosan nem Márai jelölései. Elképzelhető, hogy már a kötet szerkesztése folyamán kerültek a kéziratba. Szerintem tehát Márainak már semmilyen szerepe nem lehetett abban, hogy mely jegyzetek jelenjenek meg a halála után. Ezeket egyszerűen a szerkesztő vállalta fel és adta ki.

 

- Márai utolsó kiadójáról, Vörösváry Istvánról, a Kanadai Magyarság című, viszonylag nagy példányszámú lap (a „kék újság”) tulajdonos-szerkesztőjéről eléggé vegyes véleménynyel volt az emigráció. Állítólag erős hatással volt rá a nyilas orientációjú - és Máraival szemben igencsak ellenséges - Egyedül Vagyunk főszerkesztője, Oláh György. Annyi biztos, hogy a „kék újság" gyatra lap volt (olvastam kanadai rokonaimnál). Felötlik a kérdés: a szellemi arisztokrata Márai miért éppen őt választotta kiadójául, és bízott benne olyannyira, hogy rátestálta irodalmi hagyatékát?

 

- Nagyon nehéz erre válaszolni. Én csak azt látom a dokumentumok alapján, hogy ez a kapcsolat valamikor a hetvenes évek elején kezdődött az Ítélet Canudosban kiadása kapcsán, és egy korrekt író-kiadó viszonynak indult. Azt sem tudni biztosan, hogy Vörösváry kereste meg őt, vagy fordítva. Máraiék hol Európában laktak, hol az Egyesült Államokban, tehát ez biztosan befolyásolta, hogy mit hol tud megjelentetni. Lehetett gazdasági megfontolás is. Bár mellékesnek tűnik, növeli a költséget, ha az író távol él kiadójától, illetve a kinyomtatott példányokat is át kell szállítani az óceánon. Annyi biztos, hogy Márai és Vörösváry között egy idő után kialakult valamiféle szorosabb, barátibb kapcsolat is, főleg az utolsó időszakban, Márai feleségének, Lolának 1986-ban bekövetkezett halála után. De azt nem gondolom, hogy ez folyamatos lett volna, hiszen a könyvek sokáig nagyon esetlegesen jelentek meg hol ennél, hol annál a kiadónál. Valószínű, hogy Márai az utolsó, San Diegó-i korszakában már nem volt alkalmas és képes rá, hogy új kiadót keressen. 1986-tól már gyakoribb a levélváltás Márai és Vörösváry között, és úgy tudom, hogy Vörösváry bizonyos időszakonként rendszeresen felhívta őt. Ez már kifejezetten személyes kapcsolattartás volt, de azért valljuk meg, Máraihoz nem lehetett túl közel kerülni. Próbálkozni persze lehetett vele. Ismeretes az a Vörösvárynak címzett levél, ahol Márai megköszöni a barátságot - ez még a halála előtti hónapban, 1989 januárjában íródott. Nemrégiben került a birtokomba annak a levélnek a szövege, amelyet Márai az öngyilkossága előtt egy nappal írt - Vörösváryéknak. A látogatásukat köszöni meg, és talán éppen A Garrenek műve című regényfolyamát vitték el neki, amely szintén a Vörösváry Kiadónál jelent meg 1988-ban, mindössze ezer példányban, díszdobozban, két kötetben. Biztos, hogy Márai olyasvalakire talált a torontói kiadóban, akire támaszkodhatott, és ez indokolja, hogy egy nappal a halála előtt még azoknak írt levelet, akik akkor a legközelebb álltak hozzá. Az pedig elképzelhető, hogy a „kék újság” egyszerűen nem került a kezébe, legalábbis a hagyatékkal egyetlen példány sem jött át.

 

- Nevezhetők-e a tervezett új kötetek szabályos kritikai kiadásnak?

 

- Nem kritikai kiadás, de igyekszik megközelíteni. Természetesen nem közöljük az összes szövegváltozatot. Ezt fontos megemlíteni, mert az eredeti kézirathoz képest az emigrációban megjelent első Napló-kötetében átírta a bejegyzéseket. Lehet, hogy az olvasónak déjavu élménye lesz - ezt már olvasta, de másként. Márai stilizálta a szöveget, vagy feszesebbé tette. Akárhogy is, a filológusoknak mostantól már nem lesz szükségük a kéziratra, a teljes Napló-kiadás mellé tehetik az író életében megjelentet, és mellé tehetik az Ami a Naplóból kimaradt sorozatot - kezdődhet a munka!

 

- Szó szerint kéziratokkal van dolga?

 

- Vegyesen. Nagy része gépírásos lap, autográf javításokkal, de vannak olyan időszakok, amikor a kézirat hirtelen átvált valóságos kézírássá. Sejthető, hogy ezek a sorok ötven év távolából rendkívül nehezen olvashatók, tehát ezeknek a szövegeknek a pontos javítása, autentikus kiegészítése meglehetősen nagy feladat lesz.

 

- A Naplók kiadástörténete elég bonyolult, az 1945-57-es Naplót két kiadásban is megjelentette a washingtoni Occidental Press. De a második kiadás évében, 1968-ban is Márai saját kiadásban adta közre a következő, 1958 és 1967 között szakaszt, ennek a második kiadását Újváry Sándor müncheni kiadója, a Griff publikálta, az 1968-75-ös részt pedig már Vörösváry. Az író életében megjelent utolsó kötetet ismét a Griff. Mindeközben a Naplókból sok minden „kimaradt”. Gondolom, ez Márai szuverén döntése volt. Mi indokolta?

 

- Nehéz megítélni, de van egy-két pont, ami bizonyosnak látszik. Az egyik, hogy az emigrációban nagyon nehéz volt magyar nyelven megírt könyvet eladni, főleg kellően nagy példányszámban. Ha csak az 1945-ös naplót nézzük, a jegyzetek nélküli 250 oldalas kötet az emigrációban biztos nem kelt volna el. Több évet kellett tehát gyűjteményes kötetekben egybefogni. Másfelől biztosan tudatosan vágta ki a családi és egészen személyes jellegű megjegyzéseket. Érdekes például, hogy az eredeti naplókiadásból teljesen kimaradtak a Jánoskáról szóló feljegyzések - ő az a kisfiú, akit feleségével örökbe fogadott. Az Ami a Naplóból kimaradt sorozatban már fölbukkan néhány rá vonatkozó részlet. A harmadik ok politikai jellegű. Márai nem arról híres, hogy véka alá rejtette volna a véleményét. Mégis szándékoltan kihagyott sok mindent az eredeti kiadásból, nem megalkuvásból, hanem az itthoniakra, az itthon maradottakra gondolva, akiket nyilván féltett. Amikor például 1951-től a Szabad Európa Rádióban elhangzottak a felolvasásai, volt olyan eset, hogy a Rákosi-rendszert keményen bíráló jegyzete másnapján az édesanyját meglátogatta az ÁVH. Ennek nyilván nem akarta sem őt, sem a testvéreit kitenni. De, mondjuk, az Illyés Gyulára vonatkozók sem kerültek bele teljes egészében.

 

- Az egyik „kimaradt" kötetben igen keresetlenül beszél általában a népi írókról, a kommunistákhoz fűződő viszonyuk kapcsán. De akkor vajon miért kímélte - ha a hallgatás kíméletet jelent - Illyést?

 

- Kapcsolatuk köztudomásúlag nagyon elmérgesedett, de nem szabad elfelejteni, hogy Márai Illyés Gyulában látta azt az írót, aki írófejedelem lehet ebben az országban. Ez egészen 1945-ig így volt. Utána Illyés magatartása - legalábbis Márai szerint - gyökeresen megváltozott, és emiatt egyre kritikusabban szólt róla, holott korábban elég gyakran publikált a Magyar Csillagban, sőt, Az ég című 1942-es versét Illyésnek ajánlotta. Az 1945-46-os Naplóból kiderül azonban, hogy a népi írók korabeli politikai szerepvállalása Márainak elfogadhatatlan, nemcsak politikai okokból, de mindez az írói erkölccsel sem fér össze. Az is kétségtelen tény, hogy népi írókat urbánus volta miatt sem szerette. Különösen igaz volt ez a „népi demokratikus írókra.

 

- Azóta többé-kevésbé kanonizált politikai személyiségekről - például Nagy Ferencről - is goromba gúnynyal írt. Mai szemmel nézve kérlelhetetlenül arisztokratikus.

 

- Bennem az a kép kezd kibontakozni az 1945-46-os éveket tekintve, hogy - amint Márai maga is fölismerte és le is írta - ő már nem idevaló. Nem abba az országba való, ahol egy olyan időszakot tudunk magunk mögött, és olyan időszaknak nézünk elébe, amivel nem tud közösséget vállalni. És bizony ebben ő nagyon nagy szerepet tulajdonít - a múlt rendszert és kialakulóban lévő rendszert tekintve is - azoknak, akik éppen vezetők, tehát felelősök.

 

Kérlelhetetlenül bírálja a magyarságot, a magyarok bűnösségét, azt az erkölcsiséget, ami a háborús időszakban nyilvánult meg. Rengeteg ilyen típusú feljegyzése van, valósággal hemzseg tőlük ez az év. Ugyanakkor azt is érzékeli, hogy a szovjet hadsereg és a jelenlétének nyomására kialakuló-bontakozó kommunista berendezkedés sem teremt emberibb körülményeket. Elpusztult számára egy világ, egy kultúra, és ha úgy tetszik, a polgárság. Ezt talán az érzékelteti a legjobban, amikor meglátja a lebombázott Mikó utcai házukat, tehát képileg is megjelenik, amit bensőleg átélt. Már 1945-ben is, amikor még nincs vége a háborúnak, megírja, hogy amint lehet, el kell menni, két évig nem megszólalni, írni könyveket, de csak a fióknak. Aztán mégis évekig maradt, a művek kikerültek a fiókból, 1945 végén bemutatták új színművét, a Varázst, és sok más könyve is napvilágot látott - többségük természetesen utánnyomás volt.

 

- Idézet Máraitól, 1945-46-ból: „A józan magyar nép minden Dob utcai handlén túltesz kapzsiságban." Másutt kijelenti, hogy a Horthy-rezsim nemzedéke olyan borzalmas valóságot idézett az országra, amelynek a tatárjárás és Mohács "csak árnyéka” . De kegyetlen szavakat mond a megmaradt zsidóság egy részének bosszúvágyáról is. Vajon elkerülhetetlen-e a botrány a "vágatlan" Napló megjelenésekor?

 

- Sajnos, Magyarországon olyan a közhangulat, hogy elég egy mondat, és már robban. Ebben a kötetben szerintem elég sok olyan mondat van, ami robbanást okozhat. Egy részük még az Ami a Naplóból kimaradt sorozatba sem került be. Ezek nem feltétlenül politikai jellegű megnyilvánulások, de értelmezhetők politikainak is, és ez ma sajnos elég. Mindarról, ami számára erkölcsileg elfogadhatatlan volt, 1945-ben engesztelhetetlen kritikát fogalmaz meg. Olyannyira, hogy szinte úgy tűnik, mintha ez az ember nem szeretné azt az országot, ahol lakik. Aztán vannak a politikai szerepvállalást illető megjegyzései, nemcsak írókról, hanem például arról is, hogy aki nemrég nyilas volt, az most beállt az ellenkező táborba, aki nemrég még ott verte az embereket, az most itt fogja...

 

- Nevekkel?

 

- Nagyon ritkán ír neveket, és akkor is szinte mindig csak kezdőbetűvel. Néhány névről vagy kezdőbetűről kiderítettem, hogy kit takar, és ez benne lesz a jegyzetben. Csak így lehet igazi kordokumentum.

 

- A mai sajtóviszonyok ismeretében az is lenyűgöző, hogy mennyire nem hagy ki senkit a kritikából. Még Bethlen Istvánról is van szkeptikus megjegyzése.

 

- Éppen tegnap olvastam, hogy a Bethlen-kormányt hibáztatja nagyon sok tekintetben mindazért, ami a negyvenes években az országgal történt. Horthy szerepéről nagyon elítélően ír. Nemrégiben sokak számára meglepetést keltő volt az Ajándék a végzettől című kötet, amelyben az 1938-40-es visszacsatolásról szóló írásait adták ki. A sajtó egy része a „jobboldali”  Márait kezdte emlegetni, és volt, aki arra ragadtatta magát, hogy ezt a kötetet nem szabad elolvasni, ha nem olvasott mást az írótól.

 

- Az 1949-es „kimaradt" jegyzetekben mégiscsak van egy-két olyan, a zsidóságról szóló passzus, amely feltűnően és meglepően egybecseng a régi és mai szélsőjobb sajtó érvrendszerével. Az ekkoriban írt bejegyzések hitelesítésére az elkövetkező években kerül majd sor.

 

- Annyi bizonyos, hogy már 1945-46-ban nagyon élesen szól bizonyos esetekben a zsidóságról. Ebben valamiféle kettősség mutatkozik. Ne feledjük, hogy a felesége is zsidó volt. Márai mérhetetlenül elítéli mindazt, amit a vészkorszakban a zsidósággal műveltek, miközben mélységesen fölháborítja az is, amit ön említett: a bosszúvágy. Például amikor a nemrég elnyomottak zsigeri gyűlöletével vagy hatalmi helyezkedésével találja szembe magát. Ez sokszor nagyon kemény, mai terminológiával élve szélsőséges megjegyzésekre is vezeti. Nyilvánvaló, hogy Márainak nincs mindenben igaza, amit leír a naplóiban. De amikor a zsidóságból valaki egyértelműen olyan szerepet vállal, amely egy ilyen időszak után megengedhetetlen az ő mércéje szerint, például az ÁVO-nál köt ki, és most ő cselekszi meg azt, amit vele tettek, azt nagyon keményen a nevén nevezi. Amikor az említett „kimaradt”  naplóbejegyzések közül napvilágot látott néhány a zsidóság háború utáni magatartásáról, a Népszabadság egyik írásában élesen reagáltak ilyen tárgyú mondataira, az értetlenkedő cikkíró „érvként”  még azt is megemlíti, hogy Márai „nem volt jobboldali”.

 

- Egy ifjúkori epizódtól eltekintve azért mégsem nevezném baloldalinak...

 

- Éppen ezért érdekes olvasni az 1945-ös naplójában, hogy egyfajta szociáldemokrata szemlélet állt közel hozzá. Csakhogy ő egészen mást ért ezalatt, mint amit ma a politikusok szólamként hirdetnek. Látni kell, hogy a fogalmak rettenetesen sokat változtak. Ilyen szempontból ez a baloldali-jobboldali kategorizálás nagyon veszélyes. Sajnos, szinte mindenki valamilyen szemüveggel, én úgy mondanám, politikai prekoncepcióval olvassa Márait (is), és abban a pillanatban, hogy valamilyen neki megfelelő vagy éppen nem tetsző jegyzetet olvas - erre bárki találhat Márai naplóiban bőven példát -, abban a pillanatban már csakis azt hangsúlyozza. Pedig Márai az egész. Ez is, az is. És lehet bírálni, lehet sok mindent mondani, de azt, hogy antiszemita lenne, vagy véresszájú jobboldali, vagy véresszájú kommunista, semmiképpen - ezek olyan jelzők, amelyeket a mából aggatnak rá. Alighanem ezekkel találkozunk majd akkor is, ha ezekről a Naplókról megjelennek a kritikák. Volt egy író, aki úgy írt a fiókjának, hogy egy kicsit oldalra is nézett, számított arra, hogy ezek a bejegyzések egyszer olvasók elé is kerülnek, és szemérmetlenül őszinte volt. Sokszor nyersen szólt, lehet, hogy igazságtalanul, de csak azt tudom mondani a majdani olvasóknak könyvjelzőként, hogy a bejegyzések tartalmát kell nézni, és nem érzelmileg viszonyulni hozzájuk, mert akkor az egyik szélsőségből a másikba esik, aki olvassa.