Bébi vagy az első szerelem
Egy idősödő – ötvennégy esztendős –, rég megcsontosodott, vidéki latintanár élete válságba kerül. A krízis, amely hirtelenül tört a felszínre, s amelynek okát-okait adni nem tudja, alaktalan nyugtalanságként már évek óta készülődött benne, kényszerítvén létformájának, egynémely szokásainak apróbb módosítására is. A sokáig lappangó válság azonban egyik pillanatról a másikra oly erővel rohanja meg, hogy a napjait gépies egyformaságban pergető, rigolyákkal teli tanár, a megrögzött agglegény maga is belátja: nem maradhat tétlen. Szó sincs arról, hogy követné a nagyszerű Rilke-szonett parancsát (Tóth Árpád átköltésében citálva): „Változtasd meg élted!” – csupán a saját kisszerűségének megfelelően cselekszik. Mit huszonnyolc esztendőnyi tanárkodása során mindössze egyszer tett meg: kimozdul városából, „Z”-ből, s elutazik pihenni „Virágfüredre”, hol nyaralt már, épp pályakezdésének idején. Az üdülőhelyen szinte minden a régi – a változatlanság, a sivárság, az áporodottság, illetőleg a jól érzékelhető romlás, a pusztulás megannyi jele híven s fölötte művészien leképezi a hős léthelyzetét, lelkének állapotát; tükröző és tükrözött egyszersmind –, s a tanár is szinte ugyanúgy s ugyanazzal múlatja napjait, ahogy és amivel régesrég, illetve előveszi s elolvassa hajdani, épp Virágfüreden kezdett naplóját is, szembesülvén ekként egykor volt, még nagyobb álmú önmagával. A méltán híres Karinthy-novellára utalva: találkozás ez is egy fiatalemberrel. A pályakezdés merész, de meg nem valósított vágyaira, terveire, majd meg ifjonti félszegségeire, gyávaságaira emlékezvén, élete befulladását, szomorú csődjét szemlél(het)i a pálya végéhez közeledő. Ám nem csupán előveszi s újraolvassa rég abbahagyott diáriumát a vénülő tanár, hanem – űzendő az unalmat, védekezvén a lélek egyelőre még viszonylag szelíd démonai ellen – folytatja is. Följegyzi a nyaralás mindennapjainak följegyzésre nem érdemes semmiségeit, az eseménytelenség eseményeit, s rögzíti a magával, önnön válsághelyzetével kapcsolatos kérdéseit, gyötrelmeit, félelmeit, dilemmáit.
Apránként kiderül: a z.-i lét monotóniájából a virágfüredi lét monotóniájába átzökkenő naplóíró valamiféle megvilágosodásra, külső avagy belső eligazításra vár, valaminő csodát sóvárog, amely föloldaná emésztő nyugtalanságát, visszaadná lelke békéjét. Megváltóját, megváltását keresné a korosodó tanár, de beérné azzal is, hogy valakitől magyarázatot kapjon: miért jutott idáig, s tanácsot egyben: mit kellene tennie. Egy darabig semmi sem történik, majd mind jobban magára vonja figyelmét az üdülőhely másik magányosa, az ápolatlan, elhanyagolt öltözékű, kétes egzisztenciájú, roppant rejtélyes vendég: Timár Ágoston. Kezdetben heves ellenszenvet érez az állítólagos titkárral szemben, s gorombán el is hárítja közeledését, hogy utóbb már ő keresse a társaságát, egyre mohóbban, mígnem egy boros estén egymásra lelnek. A tanár meghallgatja társa némileg zavaros fejtegetését az eleve elrendelt, végzetes, „bűnös magány”-ról, amelyre – állítólag – „Két orvosság van. (…) Egyik a szerelem. Másik az Isten. Ez a kettő, kérem.” Már csak egyszer beszélgetnek eztán: a Timár távozása előtti éjjelen, amikor is szinte „múltat cserélnek”. A naplóíró „meggyónja” nyugtalanságát, szorongásait, teljes rendszertelenséggel föltárja életének történetét – „…azt hiszem, mindent elmondtam neki. (…) Összevissza beszéltem”, s átéli közben a vallomás, a kimondás mámorát – válaszul a „titkár” is beszámol az eseményről, amely számára volt „…a határvonal. Ahol minden elromlott”, majd, históriája végeztével, ekként búcsúzik: „Gyógyuljon meg. Nincs senkije? Vegyen egy kutyát…”, s kétszer is arcon csókolja a tanárt. – Mindazt, mit e pontig megörökített a naplóregény, legkivált a csókot, a mű kevésbé sikeres és hiteles részének ítélte Komlós Aladár egykorú – a Nyugat 1928-as évfolyamában megjelent – bírálata, hogy annál magasztalóbban vélekedjék a folytatásról. [1]
A virágfüredi nyaralás egy hónapja után ismét a z.-i hétköznapok következnek a – mint jóval utóbb s szinte véletlenül kiderül: Gáspár keresztnevű – tanár életében. (Vezetéknevét mindvégig homály fedi.) Röviddel a tanévkezdés előtt tér vissza, és, bár a testi gyengeség emlékezteti még az üdülés végén reátörő betegségre (idegláz volt avagy csak influenza? – nem tudhatni), lélekben félig-meddig gyógyultnak véli magát („Magam is érzem, hogy jobban vagyok”, „Úgy érzem, nagy megnyugvás kezdődik bennem”), s könnyedén rálelve régi létformájára, szokásaira, megkísérli feszültségeit, traumáit elfojtani („Nem szabad vizsgálnom magamat. […] Nem szabad befelé nézni. Elég volt”). A napló (a regény) hátralévő, mintegy kétharmadnyi szakasza azonban épp arról tanúskodik, mily balga, önámító hiedelmek, mily meddő próbálkozások ezek. A már az üdülése közben – baljós előérzet, afféle önbeteljesítő jóslat ez! – megtébolyodástól félő tanárt újfent űzőbe veszik s végtére leteperik a lélek démonai. A patologikus folyamat, a megháborodáshoz vezető út rajza egészen az utolsó mondatig pontos és racionális – Komlós Aladárt idézve: „…a napló (…) teljesen fegyelmezett és logikus, a tanár gondolatvilága teljesen zárt, következetes és világos marad, hogy a látszólag nyugodt sorok mögül annál dermesztőbben süvöltsön az őrület szele”. [2]
Amily kérlelhetetlenül betelik, ugyanoly lassúsággal készülődik a fátum. A békés, nyugodt életvitelre berendezkedni szándékozó tanárt először csupán az kedvetleníti és tölti el szorongással, hogy – egy kollégája távozta miatt – az osztályfőnökséget és a latin nyelv oktatását egyaránt vállalnia kell a nyolcadikosoknál, holott korábban legtöbbnyire csak negyedikig tanította a gimnazistákat. Mindig tartott, tart most is a kamaszoktól – „Csaknem ellenszenvesek” –, ráadásként hiányosnak ítéli önnön készültségét. Leginkább mégis az hozza zavarba, hogy egy esztendeje – a minisztérium óhajtotta így – hat lánynövendék került a gondjaira bízott osztályba. Gáspár elvben sem híve a koedukációnak, a gyakorlatban még kevésbé. Bakfisok soha nem voltak a keze alatt, nem tud hát mit kezdeni velük. Függetlenül mindettől, külső avagy belső konfliktusnak egyelőre nyoma sincs, bár a naplóíró – ismerkedvén új osztályával – hamarosan fölfigyel egyik, „…nem nagyon rokonszenves…” tanítványára, Madárra, s tüstént elhatározza: szemmel fogja tartani. Megtudja róla, hogy lázadó hajlamú, nehezen fegyelmezhető, de tehetséges diák, ki azóta komolyodott meg s lett ismét jó tanuló, amióta a lányok megérkeztek. A tanár nem hatódik meg a hallottaktól, de nem is lép föl még Madár ellenében. (A mű értelmezése közben semmiképp sem feledhetjük, hogy ez a fiú alantas származásával, félárva voltával, nagy szegénységével, előnytelen külsejével, pattanásos arcával, kellemetlen hangjával, különös – hol alázatos, hol meg fennhéjázó – viselkedésével, elnyűtt öltözékével s végtére kisikló sorsával nyilvánvaló megfelelője – más szinten, más viszonyrendszerben – Timár Ágostonnak, a „titkárnak”, mi több: egynémely vonatkozásokban tanárának, Gáspárnak is. Noha akad más alakpárhuzam is a regényben, kétségtelen: a Timár–Madár analógia a legművészibb, a legsugallatosabb.) Csöndesen telnek a napok, a hónapok, elmúlik az ősz, lassanként beköszönt a tél, s a diárium csupa kisszerű dolgot rögzít: egy kolléga lázadását az igazgató meghonosította besúgórendszer ellen, a tantestület gyáva meghunyászkodását, fogfájást, dolgozatírást stb. Gyakori téma a tanárt emésztő tárgytalan szomorúság, a magányosság, a céltalanság, nemegyszer említtetik Timár, ki tán az egyetlen barát lehetett volna, szó esik arról, hogy nincs kit szeretni Gáspár környezetében, Isten sincs közel, pedig a „titkárnak” „…igaza volt. Nem lehet szeretet nélkül élni”, de arról is, hogy a naplószerző – akár Virágfüreden – megint várni kezdett valamire. Följegyzi a diárium, hogy Madár az egyik osztálytársnőjét, Cserey Margitot kísérgeti szürkületkor, s hogy ezt kifogásolni kellene. Az intés elmarad, s bár a néhány éve, a válság kezdetekor növesztett szakálla miatt „rozmárnak” csúfolt tanár karácsonykor, az éjféli misén is a lány oldalán látja a fiút, inkább rokonszenvvel, semmint az ellenkezőjével pillant reá. Úgy tetszik, leküzdötte kezdeti averzióját, olyannyira, hogy ösztöndíjat szánna neki, amidőn beteg lesz, meglátogatja, s észlelvén szegénységét, nyomorú körülményeit, emlékezvén a maga hasonlóan szűkölködő diákkorára, még meleg kabátot is vesz és küld Madárnak. Hihetnők, egymásra lelt tanár és tanítvány, Timár helyett e fiú lesz a „barát”, a szeretet tárgya, ki feloldja Gáspár magányát, kiszabadítja válságából – ámde mégsem. Vészjósló fordulat következik, az események felgyorsulnak. Egy háromszor ismétlődő álom – lényege: Madár az utcán kigúnyolja rövidnadrágos gyerekként megjelenő osztályfőnökét – felszínre hozza Gáspárban az addig látens gyűlöletet. A tanár tudatában van, mily oktalan s nemtelen indulat kerítette hatalmába, meg is próbálja legyűrni irracionális ellenszenvét (olyképp is, hogy egyre sűrűbben nyúl a pohárhoz) – hasztalan. A démon erősebb. Gáspárt mind jobban irritálja Madár léte, hangja, külseje, tomboló dühre gerjeszti, hogy kétszer is (másodjára a főigazgatói óralátogatáskor) kiviláglik a fiú szellemi fölénye, ámde legkivált azt a tényt képtelen elviselni, hogy diákja instruktora Cserey Margitnak, s a magánórákon túl is találkoznak egymással. Megszállottan jár a nyomukban, folyvást azon képzeleg, mi lehet közöttük, s mindenképpen bizonyosságot akar. A látványosan mellőzött fiú bocsánatért eseng, Gáspár azonban hajthatatlan. Tavasszal, dolgozatírás közben sikerül megkaparintania Madár Csereyhez írott levelét, s ebből kitetszik, hogy a két fiatal csakugyan szoros kapcsolatban áll, s hogy a lány beceneve Bébi. Most vész el a talaj a tanár lába alól. A számára kezdetben (állítólag) teljességgel érdektelen bakfis rohamosan fölértékelődik a szemében, mind szebbnek, vonzóbbnak látszik, elannyira, hogy szeretné gyöngéd szavakkal illetni, megérinteni, kisajátítani, s párhuzamosan ezzel, a külsejét addig elhanyagoló Gáspár hirtelenül adni kezd magára: új öltönyt csináltat, cipőket, kalapot, nyakkendőt vásárol, levágja a szakállát, borbélyhoz jár – „fiatalodik”. Mindeközben rendszeresen mulat a kaszinóban, s folyvást azon rágódik, mit művelhet Madár a leánnyal, vajon csókolóznak-e… Érzi maga is: zuhan, kétségbeesésében Timártól kér levélben segítséget, de nincs már menekvés. Eszelősségében úgy határoz: rendet tesz maga körül. Gazdasszonyát elküldi, teljesen ésszerűtlenül átrendezi lakását, összes megtakarított pénzét kiveszi a bankból, becsomagol, mintha utaznék. Az igazgatónak kémkedő pedellustól megtudja, hogy az egyetemi ösztöndíjáért aggódó Madár bepanaszolta őt a direktornál, s hogy újabb keletű szórakozottsága, különös viselkedése szóbeszéd tárgya a városban. A lány fellobbantotta szenvedély nőttön nő, Timár válasza sem igazítja el a vergődőt, s a matúra előtt három héttel üt az igazság órája. Az immár paranoiássá is lett Gáspár a lakására parancsolja Madárt, s elébb megfélemlíti, majd faggatni kezdi a Csereyvel fönnálló kapcsolatáról. A saját titkos vágyait álcázza le a tanár a viszony intimitásait faggató kérdésekkel, s a kényszerhelyzetéből a fölény pozíciójába átlépő diák rendre válaszol is reájuk. Gáspár átmenetileg megkönnyebbül (valamiféle torz kielégülés ez), két nappal utóbb viszont a tanórán erőszakkal elveszi Madártól a lány fürdőruhás fényképét. A fiú válaszul inzultálja, mire kitör a botrány. A nagy reményű diákra nyilván kicsapatás vár, s – az iskolaszolga viszi hírül – önkívületben, pisztollyal rója a várost, keresvén tanárát, az állásából ideiglenesen (?) fölfüggesztett Gáspár meg elsötétített lakásában bolyong, s egy balta társaságában várakozik tanítványára. „Ha a fényképet követeli, kénytelen leszek védekezni. (…) Most már nem mozdulok el innen, míg mindent meg nem beszéltem Madárral.” – A napló e ponton abbamarad, elmondhatjuk ilyképp: A Bébi vagy az első szerelem úgynevezett nyílt végű regény, bár a hősök sorsa befejezetlenségében is lezárult.
Ez a könyv Márai második, befejezett nagyepikai vállalkozása, és – noha a szerző jobbára Párizsban élt még – Budapesten jelent meg, 1928 folyamán.
Naplóformában íródott a Bébi vagy az első szerelem, s ezt korántsem arra célozva emlegetjük ismét s nyomatékkal, hogy e műfaj utóbb Márai egyik legfőbb megnyilatkozási módja lett (az ő diáriumai karakterükben egyébként is teljesen elütnek a „Gáspárétól”), hanem, hogy sajátos regényalakzat jön létre így. Az elbeszélő és a főhős ugyanegy – fiktív – személy, ekként csupán egyetlen nézőpont, egyetlen szólam érvényesül a könyvben. A tanár kimondásaira, elhallgatásaira, önszemléletére, öninterpretációjára vagyunk hagyatva, külső perspektíva, másik szólam nemigen juthat szerephez, hiszen a regényvilág egyéb alakjainak reá vonatkozó észrevételei is az ő tudatán szűrődnek át, ő közvetíti – bár valószínűleg többé-kevésbé híven – megjegyzéseiket. Az énformájú narráció – függetlenül attól, hogy naplóban, memoárban avagy másmilyen epikai vállalkozásban ölt testet – mindenkor szűkíti a látószöget, ráadásként Márai könyvében egy meglehetősen korlátolt, gyér műveltségű s mind torzabb személyiségű, bomló elméjű személy a beszélő. (Más kérdés, hogy a válságszituációt megélő Gáspár nemegyszer önnön színvonala, intelligenciája, képességei fölé emelkedik. Oly pregnáns-elegáns fordulatokra lel, oly pontosan, lényeglátóan jellemzi magát és helyzetét, hogy – igazsága van Komlós Aladár szellemes kitételének: – „…gyakran az a benyomásunk: a tanár helyett egy igen tehetséges, fiatal modern írót olvastunk.” [3]) Mégis szerencsésnek mondható, hogy Márai diáriumként képzelte el s valósította meg regényét. A história bensőségértéke föltétlenül nagyobb így, mintha külső, például szerzői narrátor elmondásában olvashatnók, a naplóforma továbbá adekvát kifejezője a hős létszituációjának, s betölt oly funkciókat is, amelyekre más nagyepikai alakzatok kevésbé alkalmasak. E műfaj involválja a vallomástétel, a „gyónás” lehetőségét, oly intim megnyilatkozási mód, amely őszinteségre, szembenézésre, számvetésre sarkall. Nyilvánvaló: a Bébi vagy az első szerelemfőalakja tulajdon magányának, feszültségének, válságának kimondására, egyben oldására vezeti diáriumát, s a kibeszélés segélyével – anélkül persze, hogy tudatában volna – gyógyítani is szeretné magamagát. (Egy példa: „…a szomjúság, nyugtalanság, szomorúság állandóan kínoz; talán csak akkor hagy el néhány órára, ha ezeket a jegyzeteket írom. Ha őszintén felírok mindent, mintha könnyebben érezném magam.”) S látnunk kell: bármily kisszerű, korlátolt lény is a naplóíró, a meghasonlás nem csupán a gondolattalan létezésből ragadja ki, hanem képessé teszi komplexebb önszemléletre is. A beszélő úgy azonos önmagával, hogy kívülről, mintegy idegenként is szemléli önmagát, s följegyzéseiben gyakorta megszólalnak az önreflexió, az önkritika hangjai. Megvallja gyávaságát, félszegségét, nevetségesnek ítéli szokásait, új öltönyében, szakálltalanul „szelíd megvetéssel” „pojácá”-nak látja magát – megannyiszor elégületlen az emberrel, akivé lett, aki ő, s szemrehányó, önbíráló följegyzések sokaságát csiholja belőle a Madár elleni indulat. Ritkán esik meg, hogy elégedettség töltse el, viszont az elszólások, az önámító avagy egymást cáfoló kijelentések sora (tudományos terveket sző – semmi nem lesz belőlük; állítólag hidegen hagyja már a főigazgatói látogatás – mégis remeg tőle) leleplezi: eredendően gyenge, sodródó ember, ki alkalmatlan arra, hogy ura legyen sorsának. Summa summárum: a Márai választotta epikai modell, a naplóregény nyereséggel is jár, nem csupán veszteséggel. A szemhatár beszűküléséért az önfeltárás, a konfesszió lehetőségeinek kibővülése kárpótol, s e könyv úgy homofon alkotás, hogy burkoltan megvalósítja a polifóniát. – Fűzzük még ide: a naplók legtöbbnyire a följegyzés pillanatához képest múlt idejű dolgok, események, reflexiók (stb.) rögzítésére szolgálnak. Nincs ez másként Gáspár diáriumában sem, ámde feltűnhet: a szövegbe ékelt önelemző futamok, hangulatjelzések, kommentárok születése s leírása nemegyszer szinkrón jelenség, s akad példa a megörökítésével egyidejű, hosszan áradó és gyötrődéssel teli monológra is. Jelzi ez: a naplóműfaj határai e könyvben úgyszintén kétségesek, jelzi nemkülönben azt is, hogy a Bébi vagy az első szerelem bonyolult időviszonyok szövedéke. Fölöttébb gyakoriak a síkváltások, a múlt a jelenbe, az meg a régmúlt avagy a közelmúlt emlékképeibe tűnik át, s egynémely, töredékes közlések, szeszélyesen fölidézett epizódok segélyével rekonstruálható – hézagosan ámbár – a beszélő életútja, tanári pályafutása is.
Jóllehet szűk látókörű, nehézkes gondolkodású lény a naplóíró, a reá törő krízis eljuttatja korábban nem sejtett, meghökkentő konzekvenciákhoz. Fölismeri, hogy nyelve kiürült („Kész, csaknem nyomtatott, előírt nyelvezet az, ahogyan az emberekkel érintkezem”; „Valahogy minden szó üres számomra. Néha úgy érzem, mintha a szavakból kihullott volna számomra minden tartalom. Amit a szájamon kiejtek: pléh. Nincs íze, nincs színe. Pléh, bádog. Üres szavak”.; „Így, mikor a szavak, melyeket használok, üresek, igazán nem lehet élni az emberek között”), és megrendül a rációba, valamint a gondviselésbe vetett hite („Mit értünk mi, emberek egymáson? Semmit. Magunkat sem értjük. Minden más, mint ahogy hisszük, minden más”. – illetőleg: „Isten hallgat. Kissé túlságosan is hallgat, érzésem szerint”). Az effajta észrevételek mit sem változtatnak azon, hogy a naplószerző együgyű, torz személyiségű, homályban élő ember, amiként lázadó kollégája, a históriát a „történelmi materializmus” elvei szerint oktató, „túlságosan liberális gondolkozású” Szilassy mondja róla (s a hozzá hasonlókról): vakond. „Ez a vakondokok válsága” – jelenti ki a fiatal tanártárs, látván a könnyektől fuldokló Gáspárt egy brazíliai hajóútra invitáló plakát előtt, s ugyanő formuláz róla utóbb ekként véleményt: „Mit tudjak? Hogy valaki vagy, aki talán azt sem tudja, mi az élet?…” – Jegyezzük meg itt: Szilassy kemény ítélete, amelyre a diárium ilyképp reagál: „…az, hogy gyermeknek nevezett … ő, aki sokkal, sokkal fiatalabb! Furcsa fiatalság” (tőlünk a kiemelés!), visszatér majd – némileg átalakítva – a Madárral kapcsolatos álomban jelezvén részint az elfojtott sérelem felszínre törésének, egyszersmind az „álommunkának” a sajátos mechanizmusát, részint pedig az „indulatáttétel” spontán létrejöttét.
A Bébi vagy az első szerelem a „vakondélet” válságát tematizálja; a tanárra ötvenedik születésnapja után tör rá a krízis. Kérdhetnők: miért kezdődik az egész, s miért épp akkor? Miért, hogy egy kisszerűségre, konfliktuskerülésre berendezett, évtizedek óta látszatra simán – Márai egyik kedvelt szavával élve –, „zörejtelenül” folyó élet hirtelen egyensúlyát veszíti, s nem csupán megbillen, hanem elvégre föl is borul? A napló a maga módján többféle választ is ád e kérdésekre. A szöveg egyik – felszínibb – rétege a férfi klimaktérium jelenségével vonja összefüggésbe a Gáspárra rontó krízist. Tudjuk: ez elnevezés s a tünetcsoport, amelyre vonatkozik, ismeretlen volt még a könyv írásának idején – e körülmény azonban mit sem változtat azon, hogy a tanár diáriuma hajszálpontosan megörökíti a „változó kor” gyötrelmeit: a nyugtalanságot, az alvás és a memória zavarait, a kényszeres cselekvéseket stb. S a naplószerző esete korántsem egyedi; nem csupán az ő életét dúlja fel a klimaktérium, hanem – alakpárhuzam szemlélteti ezt – a nála csak hónapokkal fiatalabb kollégájáét, Mészárosét is, ki ráadásként nős ember, s felnőtt fiának halála nagyon megviselte. Hasonlatosan Gáspárhoz – mondja az ötvennyolc éves és iszákosságba menekülő iskolaszolga „fontoskodva és fölényesen” – ő is „Egy napon ideges lett”, holott erre neki „…sem volt oka”; másfél esztendeje viszonya van egy nála majd negyedszázaddal ifjabb özveggyel, állítólag teherbe is ejtette, s a botrány sem feszélyezi, amit kavart. „Mi történt vele? – töpreng a naplóíró – Meghibbant vénségére? (…) Érthetetlen, mi történt Mészárossal. Nem ítélem el, de nem értem. Az ő korában? És ha velem történne ilyesmi? Érthetetlen” (a kiemelés a miénk!). Gáspár balsejtelme valóra válik, ám az örvény csak őt nyeli el, kollégája számára van visszaút: ha rezignáltan is, lemond az asszonyról. „Már nem kell – vallja meg –. Sem ez, se más. Fáradt vagyok. (…) Hadd menjen. Az az érzésem, hogy vége az ünnepélynek. Kezdek takarítani. Meguntam ezt a hosszú kamaszkort. Vége. (…) Rendet szeretnék magam körül. (…) Nyugodt vagyok. (…)Úgy érzem, már nem jöhet semmi. (…) Most már csak erőszakos, csinált dolog lenne minden (a mi kiemeléseink!). A gyógyulás, a lehiggadás szavai ezek, Mészáros azonban büszke rá, hogy volt mersze vállalni az utolsó föllobbanást. Búcsúzóul Gáspárt inti: „Én voltam így másfél év előtt. Az ember szinte fél önmagától. Hogy csinál valamit, tudom is én. Felgyújtja a várost. Vagy botrányt csinál. Ezt érzem most rajtad. Csak vigyázz. Én túlestem ezen. Csak vigyázz” – majd „Fáradtan, idegesen szorított kezet” (a kiemelések tőlünk!). Meglehet, merő önáltatás az ő gyógyulása is…
A „változó kor” megpróbáltatásainak regénye volna hát a Bébi vagy az első szerelem? Kétségkívül az is, ámde annál jóval több is, s más is. A férfiklimax bemutatása inkább a felhámja csak a mű problematikájának, s mögötte húzódik – tőle nem függetlenül, mégis önállóan – a sokkalta fontosabb és izgalmasabb összetevő: a mélypszichológiai. Kimondhatjuk bízvást: ez a könyv ízig-vérigfreudista alkotás – a szó szoros értelmében alkotás. Nem illusztrációt ad a bécsi mester tanításaihoz, hanem megtermékenyül tőlük, magasrendű irodalommá transzformálja a tudományt. Külön érdekessége a Bébi vagy az elsőszerelemnek, hogy Gáspár, a vallomástevő hírét sem hallotta Freudnak (amiként ismeretlen számára a Nyugat, valamint Babits neve s második verskötete is (mellékesen: az „Ámerikát” megidéző költemény, a Mozgófénykép nem a Herceg, hátha megjön a télis! című gyűjteményben, hanem az előzőben található…), ám úgy írja meg a maga históriáját, hogy csakis Freud ismeretében értelmezhető autentikusan. Ilyképp mind a szerzői, mind a befogadói tudat fölötte áll a narrátorénak, s mit az előbbi – az együgyű hős segítségével – elrejtett, az utóbbinak kell meglelnie.
Nem tudhatni, mikor és hol találkozott Márai a „lélekidomár” eszméivel, az viszont tény, hogy első, 1924-ben közreadott regénye, A mészáros már Freud bűvöletében született. Az a könyv tán túl nyers, direkt módon, áttételek, finomítás nélkül hasznosította a pszichoanalízis atyjának tételeit; az alkotó nem birtokolta még amaz átlényegítő képességet, amely immáron a sajátja a Bébi vagy az első szerelemírásának idején. Mielőtt a mélylélektan felől közelítenénk e regényhez, föltétlenül érdemes magát Márait citálnunk: „A freudi elmélet zseniális lendülete és szépsége elbűvölt; az »álomfejtés«-t a század egyik legnagyobb jelentőségű felfedezésének tartom.”[4]
Az öregedés küszöbére lépő, nyugdíjaztatásához közeledő tanár – kiviláglik naplójából – korántsem ab ovo rossz, ártó szándékú, netán elvetemült ember – épp „csak” súlyosan frusztrált, elfojtásokkal, szorongásokkal teli, neurotikus lény. Képtelen lévén a kapcsolatteremtésre, kietlen magányba szorult. Gyanakvó és zárkózott, roppantul feszélyezik a nők és „a test dolgai”. Érzelmi élete kórosan sivár, ámde korosodván, mind jobban gyötri a szeretethiány. Ha csupán közvetve vallja is meg: barátságra, szerelemre, utód(ok)ra áhítoznék. Korántsem véletlen, hogy – freudi terminológiával szólván – libidóját nem elégíti ki a bordély, korántsem véletlen, hogy feltűnően, noha félszegen vonzódik a gyerekekhez. Ez az ember szembesül léte értelmetlenségével és kilátástalanságával – hasztalan. Bűvös köréből nincsen módja kitörni: jelenét s jövendőjét vasmarokkal fogja a múlt, mindörökre foglya a tanár tulajdon előéletének – legkivált gyermek – és ifjúkori traumáinak. – Ne feledjük: Freud megannyiszor hangoztatta a gyermekkor s a gyermekkori megrázkódtatások kivételes szerepét az idegbajok létrejöttében [5], s idézhetjük Márai – ezzel egybecsengő – önjellemzését is: „Kétségtelenül neurotikus voltam, s neurózisom eredetét gyermekkori sérülésben kereshettem” [6]. – A legkevésbé sem meghökkentő ilyképp, hogy a jelenének krízisével viaskodó Gáspárban már-már elemi erővel feltolul a múlt. „Egyfajta kényszer az, ami hajt, hogy nem tegnapi és tegnapelőtti, hanem régi, nagyon régi, elfeledett dolgokra, személyekre gondoljak. Mintha mindent, ami az elmúlt tíz, húsz évben történt, elfeledtem volna. A képek egész sora kihullott emlékezetemből. S régi, valószínűtlenül régi dolgok és személyek élesen, érzékletesen lépnek elém. Ötven év előttről. Gyerekkoromból” (a kiemelések a mieink!). S a „szellemidézés” jószerével csak sérelmeket és traumákat, keserű, kompenzálhatatlan élettényeket hoz a felszínre. Az alacsony származás kínos tudatát, a szeretetlenségben s nagy szegénységben lepergett gyermekkort, a zsarnok, szadista anyával s a jelentéktelen, korán elhalt apával, a röstellt, nyomorgó diákéveket, a pályakezdés fájó megszégyenüléseit, „a tudományos ambíciók gyors kihamvadtát, a szellemi elsivárulást, karrier helyett a megrekedést, a „szerelmi” élet kudarcait: a szerfölött balul sikerült leánykérést, s hogy húszéves korában kinevette egy nő. Ámbár lehetne, szükségtelen gyarapítani a listát. Ily emlékeket őrizgetvén, a naplóíró csakis frusztrált, neurotikus lény lehet.
Mindez igazolja már Freud imaginárius jelenlétét a könyvben, még fényesebben bizonyítják a tanár visszatérő álmai. Mindhárom szeszélyesen ismétlődik, mindhárom mélyszimbolikus, s mindhárom – burkoltan – a nemiséggel, kettő pedig közülök – nyíltan – a gyermekkorral, a gyermekévek traumáival áll kapcsolatban. Valamennyi tipikus szorongásos álom, [7] bár a második az úgynevezettbonyolultan torzított, az utolsó meg a büntetőálom fajtájával is érintkezik. [8] Ha – nélkülözvén a kellő kompetenciát – ez álmok jelképrendszerének fölfejtésére s értelmezésére nem vállalkozunk is, a következőket elmondhatjuk. Azelső a megbüntettetéstől való félelem álma, telve agresszióval, perverzióval, szadizmussal s eltorzult szexualitással. A hős – nyolc-kilencéves gyermekként – azért rimánkodik sírva-jajgatva, térdenállva, hogy anyja ne verje meg a nádpálcával – az asszony azonban, szándékos lassúsággal fésülködvén, arcán kéjes mosollyal, addig még soha nem volt könyörtelenségű vesszőzést ígér („Majd lehúzzuk a nadrágodat, fiam, hogy jobban fájjon. És le fogom kötni a kezed, hogy hátra ne kapkodhassál”; amidőn a rettegett megtorlás kezdődnék, a hős felébred. Ez az álom „…minden évben visszatér, teljesen egyformán, csak talán mindig valamivel élesebben, képszerűbben, valóságszerűbben”, s utána „rendkívül fáradtan, verejtékezve szoktam felébredni. Fanyar, keserű íz marad a számban, s ez a rossz szájíz egész nap nem múlik el. Ilyen napokon betegnek érzem magam s rendkívül ingerlékeny vagyok”. Anya és fia, mezítelen alsótest, pálca, erőszak, megaláztatás, hasztalan esdeklés: nyilván megannyi szimbólum. S miként vetné ki, projektálná ez álom gyötrelmeit immár éber életében Gáspár? „…mindent elkövetne, (…) hogy bocsánatom kiérdemelje – fordul a „nagy számonkérés” jelenetében Madárhoz –. Lássuk csak, mindent? (…) Mondjuk: letérdepelne és kezet csókolna és úgy kérne bocsánatot... mi?”…(a magunk kiemelése!). – A második álomban – kétszer is érintettük már – az a lefojtott szorongás ölt testet, hogy az ötvennégy esztendős tanár képtelen volt felnőtté válni; jóvátehetetlenül gyerek maradt személyiségében. Emez álom a sűrítés és az eltolás vegyülésére példa [9], s az állítólag kedvelt kolléga, Szilassy, illetve a látszatra még kedvelt tanítvány, Madár alakja mosódik össze benne. Az indulatáttétel jelenségét is szemlélhetjük itt (Madár miatt Cserey Margit is ellenszenvesnek tetszik), s éleselméjű a naplóíró megjegyzése: a tanítványa ébresztette gyűlölet „…nem lehet az álom következménye; inkább azt hiszem, az álom csak folytatása az éber ellenszenvnek” (a mi kiemeléseink!). – A harmadik álom mindössze ennyi: a tanár valamely „nagy homályban” hull, zuhan „lefelé”. Freud szerint a repülési, zuhanási, úszási álmok – másmilyenekkel egyetemben – a gyermekkor szexuális izgalmaihoz kapcsolódnak [10]. Beszédes, hogy Gáspár „zuhanása” akkor ér véget, amidőn – látens vágykielégülés – megtudta, mit is „művel” egymással Madár és Cserey Margit …
Márai hitt a freudizmusban mint a lélek mélyeit megvilágító, diagnosztizáló módszerben, de nem hitt benne mint terápiában [11]. E véleményét fejezi ki – burkoltan – a Bébi vagy az első szerelem is. Hiába tárja föl, „beszéli ki” naplójának és Timárnak megannyi traumáját, szorongását a tanár, nincs számára gyógyulás – épp ellenkezőleg. Neurózisa súlyosbodik, elfajzik, démonai leteperik végtére. Sem az önelemzés, sem Isten, sem a szerelem nem segíthet. S még valamiről is tanúskodik ez a regény: arról, hogy nem a racionális, hanem az irracionális, nem a tudat, az értelem, hanem a tudatalatti, az ösztönös kormányozza az embert. Túl Gáspár – akár szélsőségesnek mondható – históriáján, a szebb jövőre esélyes és méltó Madár önsorsrontó „esete” is példázza ezt. Az ész, az észelvű létezés csődjéről is beszél eme könyv, s hasonló a későbbi regény, a Csutora sugallata is.
Ideje, hogy föltegyük a kérdést: miért gyűlöli oly engesztelhetetlenül a naplóíró a növendéket, Madárt, miért akarja mindenáron „megfogni”, legyőzni, megsemmisíteni? Külsőségekből kiindulva fölötte hajlamos ugyan a tanár az ösztönös idegenkedésre (az első időkben például Timárt sem állhatja), ám a fiú – állítólag – kellemetlen, taszító megjelenése és hangja semmiképp sem válthat ki és magyarázhat ekkora s ily pusztító szenvedélyt. Nyilvánvaló, hogy a növekvő ellenszenvet, a mind esztelenebb indulatot legkivált a hónapokig lefojtott féltékenység táplálja. A szerencsés „vetélytársnak” szól a gyűlölet, ki mindazt megteheti Csereyvel, mire a tanár titkon vágyakoznék, és ki máris felnőttebb és férfibb nálánál. Amidőn a kései szerelmét és féltékenységét egy kamasz ügyefogyottságával megélő és leplező Gáspár képzelegni kezd, melyik tanítványát látná Madár helyett szívesebben a leány mellett, kiviláglik: egyiket sem. Mindenki gyűlöletessé válik, mihelyst meghitt viszonyba kerülhet(ne) „Bébivel”. Az öregedő ember eszelős szerelemféltése munkál a naplószerzőben, kit – tanár lévén – ráadásul íratlan szabályok is eltiltanak attól, hogy lánynövendékéhez közeledjék. Túl azon, hogy Cserey Madárhoz vonzódik, még két áthághatatlan akadály mered hát Gáspár előtt: életkora s társadalmi helyzete, s a hármas gátoltság kiváltotta düh mind a fiúra zúdul. Elegendő indokot adnak az eddigiek is a tomboló gyűlölethez, ám a diárium egyéb összefüggéseket is sejtet. Az elfogott levélben Madár becsmérlő kitételekkel illeti, ekként mélyen megsérti tanárát, ki a magánál tehetségesebb, többet ígérő embert és saját, nyomorgó diákkorát is utálja, eltaszítja benne, ez utóbbinak kínos emlékét is szeretné eltörölni, megsemmisíteni a tanítvánnyal egyetemben. Bonyolult – a maga számára tisztázatlan s tisztázhatatlan – vágyak és indulatok játékszere Gáspár, s nem csekély talentumra vall, hogy Márai ennyi sugallatot csempészett az elhallgatásokba.
Egynémely utalások szerint a Bébi vagy az első szerelem 1912-ben s 1913-ban játszódik, s a főszereplő hivatása okán – ha mintegy mellékesen is – óhatatlanul képét adja a Monarchia vidéki középiskoláiban honos állapotoknak s a tanári létnek. Siralmas viszonyok, siralmas sorsok tárulnak elénk, még lehangolóbbak, mint aminőkkel Szabó Dezső novelláiban, Juhász Gyula Orbán lelke című kisregényében és Kosztolányi Aranysárkányában találkozhatni. A főigazgatók s az igazgatók kényúrként regnálnak, tőlük függ minden: „előmenetel, minősítés”, az intézetben „kémrendszer” működik a direktor megbízásából, a tanárokat „be kell törni”, s az a jó beosztott, aki „alázatos”, a tantestület telve van hiperlojalitással, szolgalelkűséggel, az oktatók beleszürkülnek a rutinmunkába, ambícióik kimerülnek abban, hogy egyszer tán elöljárók lehetnek, fitymálják egymás elképzeléseit, módszereit, a nevelési alapelv ekként hangzik: „Ember, az ember. Bitang, kártevő állat, ha be nem törik. Erre való az iskola”, s – lemondván hivatásáról – a fővárosba kell menekülnie a modern felfogás képviselőjének, kivel a matúrán „A miniszteri biztos kellemetlenkedett (…)”, ki „Nemrégen jött az egyetemről. Lapokat járat és egy radikális tudományos szemlébe (alighanem a Huszadik Századba: L. H.) dolgozik…”, s kinek programja: „Új embereket gyúrni…”, nem „…sárból sarat…”. – Folytathatnók még, ám úgy hisszük: elég. Kitetszik ennyiből is, hogy a Bébi vagy az első szerelem – jóllehet vitathatatlanul mélypszichológiai regény – erős és kritikus valóságvonatkozásokat tartalmaz.
Az újabb szakirodalmat – joggal – foglalkoztatta a Bébi vagy az első szerelem„rokonsága” is. Rónay László könyvei [12] Franz Werfel egyes – meg nem nevezett – műveivel, valamint Kosztolányi Aranysárkányával vélik szorosabb kapcsolatba vonhatni Márai regényét, mi több: a szerző még Gáspár eszelőssége s el nem követett tette és Édes Anna tudatállapota és gyilkossága közt is lát néminemű hasonlóságot. Szegedy-Maszák Mihály monográfiája [13] nem megy ily messzire. Ő csupán az Aranysárkányt hozza szóba, inkább elhatárolván, mint közelítvén egymáshoz Márai és Kosztolányi regényét. Felfogásunkhoz a Szegedy-Maszáké áll jóval közelebb. Kosztolányi tanárregénye és Gáspár naplója mind epikai fikcióját, mind fabuláját, mind konfliktusait (etc.) tekintve merőben más, a bizonyos motívumokban csakugyan felötlő hasonlatosság pedig inkább véletlenszerű. (Ott is, itt is tettleg bántalmazzák a főhőst, ott is, itt is szerephez jut egy-egy fénykép: Novák Antal leányáé az Aranysárkány 11. fejezetében, illetőleg a Cserey Margité.) Ha mégis, mindenképp a „kapcsolatot” fürkésszük Kosztolányi és Márai műve közt, a rokonságot részint a közös freudi inspirációban lelhetjük föl [14], részint meg abban, hogy mindkét regény az észelvűség csődjét mutatja be. Az Édes Anna és a Bébi vagy az első szerelem problematikája, „filozófiája” pedig szerintünk csupán egy ponton érintkezik. Márai könyvében elébb Timár mondja, majd a naplóíró visszhangozza: az emberiséget nem, csakis az egyes embereket, élőlényeket lehet szeretni. Nos, Kosztolányi regényének Vita a piskótáról, az irgalomról és az egyenlőségről című fejezetében Moviszter doktor jelent ki hasonlót, s hogy mily fontos volt Márai számára ez a nézet, bizonyítja 1932-es műve, a Csutora is. [15].
Keresvén a Bébi vagy az első szerelem világát, emberábrázolását, egyes mozzanatait, fordulatait (stb.) akár csak a legcsekélyebb mértékben is befolyásoló műveket, három lehetséges mintát említhetünk még. Az első kettő inkább csak feltevés. Bátortalanul kérdjük: létezhet-e esetleg összefüggés e Márai-könyv és Heinrich Mann 1905-ös, Professor Unrath (Ronda tanár úr) című regénye közt? A német író művének főhőse, a mindenkitől csak a gúnynevén emlegetett, korlátolt és gyűlölt gimnáziumi tanár úgyszintén egy nő miatt vetkezik ki önmagából, elannyira, hogy végül már gyilkolna is, és a rendőrségnek kell lecsapnia reá. Még óvatosabban kérdjük: elképzelhető vajon, hogy a Bébi vagy az első szerelem és Stefan Zweig 1927-ben megjelent, Verwirrung der Gefühle (Érzések zűrzavara) című novellafüzérének címadó darabja valaminő távoli, igen távoli kapcsolatban áll egymással? Nincs merszünk válaszolni. Tény, hogy a húszas évek elején Frankfurtban időző Márai személyes ismeretségbe került Stefan Zweiggel,[16] amiként tény az is, hogy az osztrák író híres elbeszélése úgyszintén mélylélektani karakterű, freudista mű, s azonos nemű tanár és tanítvány különös szerelmi viszonyát, érzelmi zűrzavarát dolgozza föl. – A harmadik modellt illetően már nagyobb bizonyossággal nyilatkozhatunk. Jóllehet Thurzó Gábor 1934-es tanulmánya [17]A sziget című Márai-regényt vélte a HalálVelencében utánérzésének – „Föltűnőek és kínosak a megegyezések (…)” – állította –, nekünk úgy tetszik: már a Bébi vagy az első szerelem világában jelen van e kivételes remeklés inspirációja. Szükségtelen itt Thomas Mann és Márai életművének viszonyáról értekeznünk, elegendő egyetlen idézet. 1974-ben az alábbi bejegyzés került Márai diáriumába: „Thomas Mann terjedelmes életművéből számomra két maradó értékű írás világlik: a »Buddenbrooks« és a »Tod in Venedig.« Az első tökéletes realista regény, (…) a másik szavakból zenésített, schopenhaueri aláfestéssel komponált remekmű. (Kevés példát tudok az irodalomban, amikor a »megérintettséget« így írták meg.)” [18]– Bármi számottevőek is az elbeszélés és a Márai-könyv különbségei, nincs kétség: ez utóbbi úgyszintén a „megérintettség”-ről beszél, s túl ezen, akadnak egyéb, „föltűnő”, bár szerintünk nem „kínos” „megegyezések” is. Soroljuk őket. A Halál Velencében és a Bébi vagy az első szerelem főhőse egyaránt az ötvenes éveit tapossa, amidőn válságba kerül, s kilép addigi életkereteiből. Mindketten oly üdülőhelyre utaznak (Velencébe, illetőleg Virágfüredre), ahol jártak volt már korábban. Az „apollóni” elveket valló és gyakorló Gustav von Aschenbachon fokozatosan úrrá lesz a „dionüszoszi” princípium, amiként Gáspár tudatos énjén felülkerekedik a tudattalan. Mindketten gyöngéd – bár reménytelen – szerelemre gyúlnak, s mindkettejüket elsodorja, a pusztulásba, illetőleg annak közelébe ragadja az elemi erejű szenvedély. Mindketten megláthatják sorsuk előképét (Thomas Mann hőse a szörnyű, piperkőc öregúrban, a Máraié Mészárosban), s – a maguk színvonalán! – mindketten elmélkednek a „Szépség” mibenlétéről, természetéről. S ami tán a legfelötlőbb hasonlóság, mondhatnók: a perdöntő bizonyíték: mindketten „fiatalodni” kezdenek, nagy gonddal öltözködnek, s mindkettejük megifjítója egy fodrász, ki nem csupán arcukat kendőzi, külsejüket alakítja át, hanem ügyes szavakkal gyarapítja önbizalmukat is. Gustav von Aschenbach visszanyeri fekete haját, s Venczel is ekként duruzsol: „…ősz haja csak annak van ma, aki tűri. Ha a tanár úr reám hallgatna”. Úgy hisszük: minden kommentár fölösleges, azt viszont nyomatékkal hangsúlyozzuk: függetlenül e párhuzamoktól, a Bébi vagy az első szerelem önelvű, szuverén alkotás.
Ha tán különösnek hangzik is – s vajmi nehéz válaszolni reá –, föl kell tennünk a kérdést: miért írta e regényét Márai, mi fordíthatta figyelmét épp e téma felé? Alighanem latolásra érdemes az őt közelről ismerő, véle meleg viszonyt ápoló Komlós Aladár szava. „Regényeinek (…) mindig lírai magva van – jelentette ki 1935-ös, a Nyugat publikálta Márai-esszéjében a barát –. A Bébi agglegény tanárában nyilván a magány problémája izgatta (s bámulatos, mennyit tud erről mondani)…”[19]. Komlósnak valószínűleg igaza van. Márait mindig is foglalkoztatta a magányosság mint létállapot, s az Egy polgár vallomásaiban, a berlini időkről szólván, ily kitételekre bukkanhatunk: „Magányomtól szenvedtem, (…) melyet nevelésem (…) vont (…) körém, (…) Jeges magány áradt el körülöttem. Több volt ez, mint az idegenség magánya; belülről sugárzott, lényemből, emlékeimből (…)[20]” etc. Szinte bizonyos, hogy ez az elrendelt, Timár szavával: „rühös magány”, „bűnös magány”, amely „Kiüt a bőrön, a nézésen, a járáson, a mozdulatokon. Amit mindenki meglát…”, ez tárgyiasul s transzponálódik más szintre a „titkár” s a tanár sorsában, s a két „panáceát” – Istent és a szerelmet – sem személyes érdekeltség híján hozza szóba a regény. Az sem igen kétséges, hogy a súlyos neurózissal küszködő Márai [21]e kóros állapot lehetséges, végletes és végzetes következményeivel is szembenéz és számot vet a könyv lapjain. S még annyit: a kiváló latinista, a Nyugatot és Babits kötetét olvasó, az önképzőkörben meg „vad poémákat” – „Rímtelen verseket, szabad sorokban” – bemutató Madár afféle – erősen torzított – alakmás is, hiszen a szerző úgyszintén „Jó latinista volt”, a Nyugatot s a „nyugatos”-okat olvasgatta [22], s rendszeresen verselt maga is. És – noha a Dóm nem említtetik – a jelek arra utalnak, hogy vagya szülőhely, Kassa volt „Z.” város modellje vagy Eperjes, ahol Márai szintúgy diákoskodott..
Érett, jó regény a Bébi vagy az első szerelem, a későbbi, méltán híres alkotások sem boríthatják árnyékba. Abban hasonlít amazokhoz, hogy egy személyiség válságát tárja elénk, egyéb jellemzőiben viszont nagyon is elüt tőlük. Nem Márai igazi témájával, a polgárral, a polgári lét fenyegetettségével foglalkozik, eseményesebb, cselekményideje is hosszabb, ráadásként jóval kevésbé esszéisztikus és parabolikus, s itt még valóban dialógus a párbeszéd. Kétségkívül egészen más karakterű regény, mint a következő évtizedek vállalkozásainak zöme, e körülmény azonban nem teheti kérdésessé immanens értékeit. Megannyi erénye közül csupán kettőt hozzunk még szóba. A lelki folyamatok rajza remeklés, s kitűnőek a részletek, amelyekben a hős döbbenettel fedezi föl magán az öregedés tüneteit, azt például – Komlós is kiemelte [23]–, hogy a keze jobban megvénült, mint az arca. Ismételjük: érett, jó könyv a Bébi vagy az első szerelem, de a legnagyszerűbb, a Márait leginkább jellemző művek hátra vannak még.
[1] Lásd: Komlós: Kritikus számadás. Bp., 1977. 237–239.
[2] I. m. 239.
[3] Komlós: i.m., 237.
[4] Vö.: Egy polgár vallomásai. Akadémiai Kiadó – Helikon Kiadó, Bp., 1990., 282. (A saját kiemelésünk!)
[5] vö.: Frank J. Sulloway: Freud, a lélek biológusa. Túl a pszichoanalitikus legendán. Bp., 1987. 405–406.
[6] lásd: Egy polgár vallomásai: 281.
[7] Vö.: Freud: Álomfejtés. Bp., 1985. 120–121., 398., 406. etc.
[8] Uo.: 115–116., 388–389., 412–413.
[9] Lásd: Álomfejtés. 210., 231., 273., 378–379.
[10] Uo.: 174–198., 254–282.
[11] Vö.: Egy polgár vallomásai: 281–282.
[12] Vö.: Rónay László: Márai Sándor. Magvető Könyvkiadó, Bp., 1990. 66–72. – Uő.: Márai Sándor. Korona Kiadó, Bp., 1998. 22–25. – Uő.: Márai Sándor. Akadémiai Kiadó, Bp., 2005. 65–72.
[13] Szegedy-Maszák Mihály: Márai Sándor. Akadémiai Kiadó, Bp., 1991. 105–110.
[14] Ezzel kapcsolatban lásd könyvünket: Ambrustól Máraihoz. Szombathely, 1997. 235–249.
[15] Bp., 1991. 41.
[16] Vö.: Egypolgárvallomásai: 236–237.
[17] Thurzó Gábor: Magyar írók: Márai Sándor. In: Erdélyi Helikon, 1934/8. (október) 629–634.
[18] Vö.: Napló 1968–1975. Akadémiai Kiadó – Helikon Kiadó, Bp., 1993. 203.
[19] Vö.: Komlós: Kritikus számadás. 93.
[20] Egy polgár vallomásai: 242.
[21] Uo.: 278–283.
[22] Uo.: 42., 137.
[23] Komlós: i.m., 239.