Cenzúra és öncenzúra

I.

            Erős valóságkapcsolatokkal és –vonatkozásokkal bíró művek – regények, önéletrajzok, emlékiratok – nemegyszer kiváltói kisebb-nagyobb közösségek, illetőleg egyének sértődésének, fölháborodásának. A modell épp a nyilvánvaló (esetenként a csak vélt) referencialitás okán önmagára ismer, s nem találván hízelgőnek a róla készült portrét, hangot ad rosszallásának. Lübeck városa, legkivált az ottani patríciusok fél évszázadon át súlyosan neheztelt(ek) Thomas Mannra A Buddenbrook ház miatt.[1] A Színek és évek megjelenését követően Szatmár, a szülővármegye azt üzente Kaffka Margitnak: „…kegyetlenül csúffá teszi, ha megbántott földjére teszi a lábát.”[2] A Tímár Virgil fia című Babits-kisregény Vitányi Vilmosa sokak szerint Ignotusról mintázódott, s esztendőkkel utóbb az érintett elébb burkoltan, majd (1927-ben) nyíltan tiltakozott is az „indiszkréció”, a szerinte igaztalan torzkép ellen.[3] – Megesik az is, hogy valamely könyv szerzőjének avagy kiadójának a vádlottak padjára kell ülnie. Közismert és hírhedett történet: 1857-ben mind Baudelaire, mind Flaubert ellen pör indult. Előbbit A romlás virágaiért, utóbbit a Bovarynéért vonta felelősségre a bíróság. A prózaírót végül is fölmentették, a költőt és kiadóját viszont hat vers kihagyására kötelezték.

            Mindaz, mit eddig elmondottunk, mutatis mutandis osztályrésze lett Márai Sándornak is. Gyors egymásutánban (1934-ben és 1935-ben) kétszer is megjelentetett nagy műve, az Egy polgár vallomásai szelet vetett, s vihart aratott – valósággal botránykő lett. „…elég nagy felbolydulást okozott a városban (Kassán: L. H.) a regény (sic!) néhány kíméletlen őszinteséggel megfogalmazott és könnyen beazonosítható (így!) jellemképe (…)”[4], egyvalaki, a teljes nevével szereplő hajdani osztálytárs és „instruktor” pedig olyannyira zokon vette a róla szóló fejezetet, hogy bírósághoz fordult elégtételért. A törvényszék tetemes pénzbüntetéssel s a kifogásolt rész elkobzásával sújtotta Márait, ám az Egy polgár vallomásainak ügye nem zárult le a jogerős ítélettel: a hatósági cenzúrát fél évtized múltán öncenzúra követte. Amidőn az író sajtó alá rendezte a könyv 1940-es, immáron harmadik kiadását, nem csupán az elmarasztalt fejezetet emelte ki belőle, hanem számos, kisebb-nagyobb részlet – olykor csak nevek, szavak, gyakorta viszont hosszú passzusok – törlésével e kapitulum sokszorosát, s az ekként megcsonkított szöveget nyilvánította véglegesnek. Azóta, tiszteletben tartván Márai akaratát, az Egy polgár vallomásai ebben a – bíróság és szerző megkurtította – változatában „létezik.”

            A történet dióhéjban mindössze ennyi, ámde rászolgál a jóval bővebb kifejtésre. Rászolgál, sőt: igényli is, hiszen Márai 1935-ös peréről, illetőleg az Egy polgár vallomásai két szövegváltozatáról szakmai körökben is balítéletek, ellenőrizetlen mendemondák, pontatlan vagy hamis vélekedések keringenek. Még az író magyar bibliográfusa s – őt követve – osztrák biográfusa is úgy tudja, hogy mert a mű olvastán a kassai társaság számos tagja, az „eredeti vagy gúnynevén” szerepeltetett tanárok közül is egynéhány magára ismert, a szerzőt többen és több részlet miatt idézték törvény elé, a „regényt”(!) kobozták el, nem csupán egy fejezetét, s az 1940-es kiadásból már száműzött szakaszok csakis a bírósági végzésnek „köszönhetően” hiányzanak…[5] Részint az efféle, negyed- és féligazságok cáfolásának, a tévképzetek és félreértések eloszlatásának szándéka indokolja mostani vizsgálódásunkat, részint meg az a tény, hogy eleddig senki nem vállalta a mind sürgetőbb feladatot: az Egy polgár vallomásai szövegvariánsainak szembesítését[6], holott sok tanulságot tartogathat az eltérések számbavétele. Máris helyesbítve az iménti állítást: egy tanulmány, a Kováts Miklósé megkísérelte már e hiánypótló munka elvégzését[7], ámde csak ez az egy, ráadásul ennek az egynek is a tudományos hozadéka hellyel-közzel csekély, illetőleg kétes értékű. A dolgozat szerzője mindaddig elemében van, amíg az értekezésnek címet adó témáról beszélhet, és csakugyan kitűnő, a korábbi téves adatokat rendre helyesbítő áttekintést nyújt Márai diákéveiről, egészen a matúráig. Kováts Miklós tudja azt is, hogy csupán egyetlen sértett indított pert az író ellen, az Egy polgár vallomásaieredeti és megcsonkított szövegének összevetése viszont következetlen, hézagos és legtöbbnyire felületes. Ne tagadjuk: az okfejtés eme, második felében is akad érdeme a kutatónak, így például megnevezi a mű számos szereplőjének modelljét, s szót ejt röviden némelyikük pályafutásáról is. Fontos, kivált a könyv valóságvonatkozásait illetően fontos adalékok ezek is, a következetlenségek és a mulasztások azonban meghökkentőek. Kováts Miklós figyelme – számunkra megmagyarázhatatlanul – nem terjeszkedik ki az Egy polgár vallomásai textusának egészére, így a második kötetből törölt passzusokat egyáltalán nem is említi. Ezt még csak mentegethetjük valahogy, végtére is a tanulmány Márai diákéveivel, illetve ezek megörökítésével foglalkozik, mellőzvén a tárgyához szorosan nem tartozó dolgokat. Az viszont már elképesztő felületességre vall, hogy a szerző az első kötet eredeti és megcsonkított szövegét sem veti egybe kellőképp lelkiismeretesen, ekként több, Márai által utóbb törölt részlet regisztrálásáról megfeledkezik, jóllehet a legkevésbé sem érdektelen szakaszokról van szó. Nincs mód megbékélnünk e nonchalance-szal, amiként kifogásoljuk azt is, hogy a Kováts kiemelte – a harmadik kiadástól kezdve már hiányzó – textustöredékek értékelése és értelmezése felületes, a hozzájuk fűzött kommentárok zöme kurta, semmitmondó, s olykor értetlenségről tanúskodik. Summa summárum: ez a tanulmány jóval kevesebbet végzett el a munkából, mint amennyire lehetősége volt, az elmélyült elemzéssel pedig mindenképp adósunk marad.

            Kiderült az eddigiekből: értekezésünk egyrészt bizonyos makacs hiedelmek távoztatásának, másrészt egy régi mulasztás megszüntetésének óhajával íródik, s három kérdésre keresi a választ. Mi történt Márai 1935-ös perében? Túl a bíróság elkobozta fejezeten, mely részleteket távolított el önként a szerző az Egy polgár vallomásai szövegéből, s vélelmezhetően miért? Milyen következményekkel járt a műegész szempontjából a meglehetősen radikális beavatkozás: kárára avagy épp előnyére vált? Munkánk nem szövegkritikai szándékú vállalkozás, csupán a kihúzott szakaszok vizsgálatából szeretne levonni egynémely következtetéseket. A két textus apró és pusztán stilisztikai természetű, nyelvfinomító eltéréseivel, vagyis az itt-ott feltünedező szócserékkel, jelzőváltoztatásokkal és –törlésekkel stb. – noha korántsem becsüljük alá ezek jelentőségét – nem foglalkozunk, mert messze kerülnénk a számunkra lényegestől, fejtegetésünk pedig óhatatlanul elaprózódnék. S mielőtt a dologra térnénk, kedves kötelesség, hogy köszönetet mondjunk Botka Ferencnek és feleségének, Lakatos Évának, akik nem egykönnyen beszerezhető dokumentum-másolatokkal siettek segítségünkre. Kettejük készséges közreműködése nélkül sokkalta lassabban és nehézkesebben jutottunk volna a munka végére.

 

II.

            Ha nem oly hosszú időn át is, mint nemzedék- és családregényére, A Garrenek művére, sokáig készülődött Márai az Egy polgár vallomásainak a megírására is. Épp a Babits – Ignotus összekoccanás nyomán kibontakozó „indiszkréció”-vitára reagálva szólott saját terveiről és a velük kapcsolatos aggályairól: „Engem, aki zsurnaliszta vagyok (...), hosszú ideje izgat a vállalkozás, hogy a magam zsurnaliszta eszközeivel könyvet írjak a szülővárosomról, gyermekkoromról, első élményeimről, s e vállalkozás során megkeressem a hibákat, ahol gyermekkoromban az életem elromlott vagy eligazodott – ha egyáltalán történt ilyen hiba – (...); ami a végleges, őszinte feldolgozástól mindig visszatartott, az valami nagyon naiv finnyásság, feszengés, kényelmetlenség, hogy gyermekkorom figurái ma is élő emberek, akik, ha ma keveset is tudok róluk, mondhatatlanul kedvesek nekem, s akik talán, olvasva könyvemet, nem szívesen vennék, hogy felismerhető portrét festettem róluk.”[8] Márai pontosan érzékelte a számára oly delejes téma „zsurnaliszta eszközű” földolgozásában rejtező veszedelmet, nem meglepő hát, hogy még hét esztendeig kitért előle. Kitért, de úgy, hogy rejtekúton mégis közelített hozzá, megjelentetvén 1930-ban Zendülők című regényét, e dús valósággyökérzettel rendelkező fikciót. Nem az újságíró, hanem a szépíró idézi meg itt a kamaszkornak a világkrízistől korántsem független válságidejét, ám a „kitalált” történetben fel-feltünedeznek oly elemek is, amelyek az Egy polgár vallomásaiba úgyszintén beépülnek. (E mozzanatokhoz később visszatérünk.) A serdülőkor rebellióját megörökítő regény azonban mégsem pótolhatta a gyermekévek és a lázas-kalandos ifjúság „zsurnaliszta” (vagyis leplezetlenül személyes érdekeltségű, önéletrajzi-konfessziós jellegű) feldolgozását, ezért Márai – hosszas habozás, halogatás után – végül papírra vetette az Egy polgár vallomásait. Az első, 1934-es kiadás még csak a mű első kötetét adta közre, az 1935-ös második viszont már mindkettőt[9], s a szerzőnek rövidesen tapasztalnia kellett, hogy hét évvel korábbi aggodalma nem volt alaptalan. Sokan nem lelték örömüket a róluk festett, „felismerhető portré”-ban, a „modellek” egyike pedig – ma így mondanók: személyiségi jogainak sérelme miatt – följelentette Márait. Nyisztor Zoltán gúnyos, sőt, ellenséges, a prejudikálástól sem visszariadó glosszája már 1935 januárjának legelején hírül adta, hogy mivel a szerző az Egy polgár vallomásai első kötetében „becsületsértő” kijelentéseket tett „egykori tanítójára”, az írót bíróság elé állítják[10], a tárgyalásra és az ítélethozatalra azonban csak az év júniusának végén került sor. A perről és kimeneteléről – eltérő terjedelemben és hangvétellel – több lap is beszámolt.[11] A tudósításokból rendre kiderül, hogy a bűnvádi eljárást Stumpf György, sátoraljaújhelyi katolikus plébános, szentszéki tanácsos, püspöki helynöki titkár kezdeményezte Márai Sándor (a 8 Órai Újság szerint „Máray”, aZemplén című orgánum szerint „Márai [Grosschmidt” – sic!]) „író-hírlapíró” ellen, „rágalmazás címén”. A magánvádló, aki a tízes évek elején két esztendőn át „nevelője, illetve házitanítója” volt Kassán a vádlottnak, azért nyújtotta be keresetét, mert úgy találta, hogy az Egy polgár vallomásai (a 8 Órai Újság szerint » „Egy polgár vallomása”«…) című könyvben „olyan állításokat közölt”-ek róla, „…amelyek valódiságuk esetén alkalmasak lennének arra, hogy őt a közmegvetésnek tegyék ki.”[12] A június végi, „nagy érdeklődés mellett” lezajlott tárgyaláson „Márai Sándor kijelentette, hogy nem érzi magát bűnösnek, mert csak impresszióiról számolt be a hűségnek teljesen megfelelően. Kérte a bizonyítás elrendelését. – Stumpf György jogi képviselője nem ellenezte a bizonyítást, de kérte a bíróságot, hogy rendeljen el zárt tárgyalást, miután a dolog nyilvános tárgyaláson való pertraktálása sértené a közerkölcsiséget  és fele jogos érdekeit. – (…) Márai védője ellenezte a nyilvánosság kizárását. – A bíróság helyt adott a főmagánvádló indítványának és elrendelte a terem kiürítését.”[13] A zárt tárgyalás után kihirdetett végzés: „…bűnösnek mondotta ki Márai Sándort rágalmazás vétségében, és ezért őt 500 pengő pénzbüntetésre ítélte, egyúttal pedig kötelezte, hogy a főmagánvádlónak erkölcsi kártérítés címén 1500 pengőt fizessen. A bíróság elrendelte az »Egy polgár vallomásai« című könyv első kötetéből a Stumpfra vonatkozó szakasz elkobzását, és az elkobzás foganatosítása érdekében megkeresi a rendőrséget.”[14] „Enyhítő körülménynek számították be a vádlott büntetlen előéletét, ellenben súlyosbító körülmény volt, hogy a regény (!) nagy körben, kilencezer példányban terjedt el. Az ítélet ellen a főmagánvádló ügyvédje a fogházbüntetés mellőzése, Márai (Grosschmidt) Sándor védője a bűnösség megállapítása miatt jelentett be felebbezést” (sic!).[15] A Zemplén című lap munkatársa kétszer is (írása alcímében és utolsó mondatában) szükségesnek tartotta nyomatékosítani: „Stumpf György szentsz. tanácsos kijelentette, hogy az ezerötszáz  pengő erkölcsi kártérítés összegét a sátoraljaújhelyi Szent Imre Otthon céljaira ajánlja fel”…[16]

            Noha a büntető törvényszék végzésében egyik fél sem nyugodott meg, hasztalan volt a kettős fellebbezés: az ítélőtábla még 1935-ben helybenhagyta az elsőfokú bíróság döntését.[17] Stumpfnak be kellett érnie a győzelemmel, a kártérítéssel és az általa kifogásolt fejezet elkobzásával, Márainak pedig tudomásul kellett vennie a vereséget, a pénzbírságot és a cenzúrát – s a további „bűnhődés”, az öncenzúra még hátra volt.

            Ideje jött, hogy szemügyre vegyük az oly hírhedtté vált szövegszakaszt, amely az Egy polgár vallomásai első és második kiadásában az első kötet III. részének 8. fejezeteként szerepelt (222–228.).[18] Ami legelőször is feltűnik: Márai (vagy mondjuk inkább: az elbeszélő) csakugyan kivételes bánásmódban részelteti Stumpf Györgyöt. Teljes fejezetet szentel neki, s mindvégig „beszélő” vezetéknevén emlegeti (stumpf: tompa, életlen [német]). A narrátor rendre csak kereszt- avagy becenevükön idézi meg hajdani iskola- és osztálytársait, kivéve a csupán futólag szóba hozott eminenst, Wilinskyt, másutt: Willinszkyt (178., 226.)[19] és Szerényit (178.) – és Stumpfot. A házitanítóval szemben még csaknem negyedszáz esztendő múltán is izzó gyűlölet és a páriáknak kijáró megvetés él Máraiban. Róla írván, olyasféle indulat hevíti a történetmondót, mint sokkal később, például a „jó fiú” és „dilettáns” Németh Lászlóról szólva[20], s benne él e fejezetben az úrigyerek dühe a fölébe rendelt, példaképének szánt, alantas származású „mintadiák” ellen. Érdemes hosszabban citálnunk a szöveget:

            „Harmadikban tiszta jelesből lebuktam az elégségesek közé, s szüleim »instruktort« fogadtak mellém, egy tenyeres-talpas, testi szagú, nehézkes észjárású sváb parasztfiút, bizonyos Stumpf nevűt. Ez a »jeles tanuló« papnak készült, s nevéhez illő tompa érzéketlenséggel mászott előre a paraszti sorból az intellektuális szamárlétrán. Stumpf együgyű volt és szorgalmas; gyűlöltem, mert én meg okos voltam és fertőzött, lusta és korlátlan. Stumpf volt az erény, a hitbuzgalom, a példás magaviselet, az istenfélő gondolattalanság, a képmutató ernyedetlenség, aki, mint a sajtkukac, minden iparkodásával fúrta be magát az oly kívánatos, tápláló és hajlékot adó, erjedő és szagos társadalomba, amelyből én minden ösztönömmel kitörni igyekeztem. Stumpf lesütötte szemét, ha illetlenséget vagy trágárságot beszéltek előtte, Stumpf magánszorgalmi feladatokat végzett akkor is, mikor én még a kötelező dolgozatot sem írtam meg, Stumpf volt a takarékos, tisztes szegénység, az ösztöndíjas tehetségtelenség, a jó szándékú alárendeltség, a mukkanás nélküli tekintélytisztelet. Finnyás rangérzékkel ügyelt a társadalmi különbségekre, a szakácsnét előbbre való személynek tartotta a házban, mint a szobaleányt, a házmesternek ő köszönt előre, de a vice köszöntését már bevárta…  Álmos pillantású, kövér, rendíthetetlen nyugalmú sváb fiú volt, szegény parasztok fia, aki »úrnak« készült, s most bizonyosan éppen olyan rendíthetetlenül »úr« valahol, éppen olyan kegyetlen-természetesen megköveteli alárendeltektől a változott társadalmi helyzetének kidukáló tiszteletadást, mint ahogy megadta ő is mindenkinek a tisztességet, aki rangsorban előtte állott… Stumpfot az osztályfőnök ajánlotta szüleimnek, mikor harmadikban nyilvánvaló lett erkölcsi és szellemi bomlásom, mint »jeles magaviseletű, szegény sorsú, értelmes és vallásos ifjút«. Ez az ifjú aztán hozzánk költözött a családba, s két évig közös szobában laktam, aludtam vele” (222–223.).

            Jelzi már e gyilkos alakrajz is, még inkább egy későbbi futam: Stumpfban nem pusztán egy személyt, hanem egy típust is utált engesztelhetetlenül Márai, a mindig engedelmesek, az alázatoskodók, a föltétlen hierarchia-tisztelők, a látszatra jámbor akarnokok típusát. „Ó, a »jelesek«, ezek a »szegény sorsú« középszerűségek, ezek a szemlesütő biflázók – mennyire gyűlöltem őket! Értette-e Stumpf, miféle utálat némít el, mikor Willinszky, a »szegény és szorgalmas eminens«, az osztály prímusa után felelésre szólítva, makacsul hallgatok, tűröm, hogy a tanár elégtelen jegyet írjon be nevem mellé noteszába, s megvető hallgatással titkolom el tudásomat, pedig reggel, kegyes hangulatban, Stumpf kérdéseire még fújtam az »anyagot«, mint a vízfolyás?... Lassan életcélnak éreztem, hogy megbüntessem Stumpfot, ezt a suta strébert, valamilyen »eredendő erény«-ért, melyet hazugnak s erkölcstelennek tartottam. Stumpf a sötétből mászott a világosság felé, s szeretnem és sajnálnom kellett volna, mint minden elnyomottat. De csak gyűlölni és megvetni tudtam” (226–227.). A gyermeki indulatok és kapcsolatok infernójába világít be ez a fejezet, amely az egymáshoz bilincselt elnyomó elnyomott és elnyomott elnyomó lelki „osztályharcának” gyakorlati megvalósulásáról is képet ad. „Stumpf kissé felettesem volt, rendelkezett időm felett, előírhatta, mikor tanuljunk, s mikor sétáljunk, s általában, lomha nagy testével, lényének súlyos idomtalanságával és nehézkességével, ott tehénkedett trampli módon életemben. (…) parancsolt nekem, de csak akaratot közvetített, (…) feladhatott szüleimnél, (…) s ő élt is szerepköre hatalmával” (224–225.). – „Természetes, hogy gyűlöltem ezt a »felettes«-t, ezt az egykorú tekintélyt, ezt az erénymodellt, (…) hiába, én voltam az úr – (…) négyszemközt ő szolgált ki engem, s meg kellett fizetnie mindenért!” (uo.) Márai hatalmaskodással, válogatott – verbális – kínzásokkal gyötörte az általa „cselédnek” tekintett (225.), gyakorta „paraszt”-nak titulált (227.), rendszeres maszturbálással gyanúsított instruktort (224.), ki mindezt valamely szelíd mazochizmussal tűrte, a maga módján ragaszkodott is „e kitűnő hely”-hez (226., 227–228.), s bizonnyal sajnálkozott, amidőn két év múlva távoznia kellett (227–228.).

            Nincs kétség: könyörtelen, az évtizedek során mit sem csillapuló indulattal festett jellemkép a házitanítóé. Nem áll módunkban (és szükségtelen is lenne) ellenőrizni, mennyire hiteles ez a portré, s mennyi benne a szatirikus túlzás, a tudatosan gonosz elrajzolás. Máraiban így maradt meg (avagy ilyenné változott) Stumpf György alakja, s még egyszer, utoljára ekként fizetett neki valódi és vélt sérelmeiért. Ízlés dolga is, hogyan értékeljük, szerencsésnek tartjuk-e a könyv eme fejezetét, megengedhetőnek véljük-e az efféle (az idők múlásával mind kevésbé kézzelfogható) személyeskedéseket, azt viszont aligha vitathatnók, hogy ez a rész a maga nemében remek, s fontos láncszeme a konfessziónak: árnyalja Márai személyiségképét, és lényeges adalék ahhoz a lázadáshoz, amely őt a családjából kivetette. Érthető, hogy Stumpf az Egy polgár vallomásai olvastán bírósághoz fordult, érthető, ámde mégsem volt tán föltétlenül eszélyes cselekedet.

            Az emlékirat első és második kiadása nagy sikert hozott a szerzőnek; az eladott példányok és a róla írott recenziók száma egyaránt tanúsítja ezt. Mondhatnók: Márait ez a mű repítette a magyar irodalom élvonalába. Korántsem meglepő, hogy a Révai Kiadó 1938-ban – „Márai Sándor munkái” jelöléssel – útnak indította sorozatát, amelyben a szerző új s egyre újabb, valamint korábbi munkái is napvilágot láttak. Elkerülhetetlenné vált, hogy e füzér részeként az Egy polgár vallomásai előbb-utóbb ismét megjelenjék, ámde csakis az elkobozott fejezet nélkül. Márai azonban nem érte be e hat oldal törlésével, hanem további, immáron önkéntes húzásokra is vállalkozott. Nem tudjuk, nem is tudhatjuk, gyaníthatjuk csupán, miért került sor a megannyi szövegcsonkolásra. Föltehetően a könyv családi és kassai visszhangja indíthatta erre, valószínűleg maga is sokallani kezdte az önfeltárás mértékét, kíméletlen őszinteségét, alighanem számolt a világ változásaival, főként a háború kitörésével, s több jel utal arra, hogy figyelembe vette a magyarországi antiszemitizmus erősbödését, gondolt a két elfogadott zsidótörvénnyel. Nem zárhatjuk ki, sőt: inkább megengedhetjük, hogy egynémely, az 1935-ös per idején publikált, ellenséges hangvételű sajtóközlemények is a szöveg felülvizsgálatára késztették, példának okáért Oláh György gyalázkodó és fenyegető, fajgyűlölettől áthatott kirohanása.[21] Ez a kinyilatkoztató tónusú cikk nem érvel, hanem vádaskodik, nem mérlegel, hanem keményen ítélkezik. Oláh nem is titkoltan a papi hivatása és pozíciója miatt ab ovo derék embernek vélt Stumpf pártján áll („Afféle kemény fából faragott, becsületes, törekvő szegénydiák lehetett ez az instruktor…”), és súlyosan elmarasztalja a „baloldali”, „cinikus”, erkölcstelen, kórosan exhibicionista Márait, aki valójában a zsidók bérence és szócsöve. (Az okfejtés második része mögött, amidőn már „... a századvégi intellektuális nihilisták és anarhisták – sic! – […] nyugtalan felekezete…” is szóba kerül, Szekfű GyulaHárom nemzedékének koncepciója sejlik föl.) Az Új Magyarság publicistája szerint Stumpfra, „egy kiváló katolikus pap”-ra Márai „Minden érthető ok nélkül valódi nevén fröcsköli rá újra rossz nedvekkel tele, beteges, ideges gyermekkorának minden ellenszenvét. S teszi mindezt az írói szabadság: a Nagy Szókimondás, a Kíméletlen Önmeztelenítés és Önfeltárás nevében.” Az Egy polgár vallomásai – Oláh György így tartja – látszólag az augustinusi konfessziók igényével készült. „Tárd fel lelked, életed infernális részét is. Fel is tárja aztán a nagyvárosi bérkaszárnya cseléd-W.C.-jének részletes leírásától kezdve a rosszhírű házakig és a gyermekkori szexuális aberrációkig ijesztő pontossággal (…)”, csakhogy „Az ő szentágostonsága legtöbbször megreked Freud mester bonyolult bonctani műveleteinél”, bár „…gondolkozásából hiányzik (…) a híres zsidó pszihológus(sic!) talmudista agyafúrtsága (…)”, és csupán „…a cinizmust kapja az ember cserébe ebben a könyvben a megtisztulás és a megengesztelődés fölemelő hangjai helyett, amelyek egyedül jogosíthatnának fel egy ilyen gyónás nyilvánosságra hozatalára.” A cikk nem is egyszer hánytorgatja, hogy Márai aggályos gonddal mindent megörökített, „…ami az ő gyermekkorában riasztó volt, beteges, fekélyes volt, ami a pubertász (így!) émelyítő homályát jelentette”, és cenzorért, további cenzúráért kiált: „Van-e egy írónak joga (…) »őszinteség«, »igazság«, az »élet kegyetlen feltárása« címén lelkének kóros és szennyes nedvekkel tele részeit így beleordítani a közösségbe? És van-e joga a társadalomnak önvédelemre azokkal szemben, akik írói szabadság címén a közösség legalapvetőbb törvényeit oly hanyag cinizmussal lépik át minduntalan?” Oláh végül is arra a konklúzióra jut, hogy Máraiban egy típus testesül meg, „…melyet keresztény létére is ő képvisel nálunk a legjellegzetesebben.” A kitaszítottak, „…az otthontalanok, család[on] és társadalmon kívüliek” ezek, akik iránt „…a zsidóság oly mélységes vonzalmat” érez. „»Nem véletlen, hogy első és egyetlen barátom zsidó volt« – vallja Márai, és mi is azt hisszük, ez egyáltalán nem véletlen. »Világnézeti szolidaritásban tartok össze szellemi és erkölcsi kérdésekben a zsidókkal«” – citálja diadalmasan a cikkíró, majd ekként folytatja: „Ahogy Márai, a kitaszított a keresztény családot, társadalmat és vallást nézi, úgy néz minket a zsidóság is, már születésénél, elrendeltetésénél fogva is.” Állhatna más e fanatikus vádbeszéd legvégén, mint dezavuálás, rágalom és fenyegetés? „Egy társadalom struktúráját, hagyományait a közösségen kívül állók szokták szétbontani. A magyarországi zsidóság minden segítséget, minden tömjént megad ezeknek a közösségen kívül álló lelkeknek, hogy tehetségük mennél szélesebbre bontakozzék. Minden rezdülésüket ünneplik, ha semmi felelősséget nem éreznek a nemzeti közösséggel szemben. Azt, hogy Márai Sándor egy kiváló katolikus papról minden különösebb ok és cél nélkül névvel ilyesmiket mert írni, csak az a nagy századvégi felelőtlenség magyarázza meg, mely mögött lehetetlenség fel nem fedezni a zsidóság kezét. Akármilyen tehetségről van szó, lehetünk éppen mi szentimentálisak, akiknél ez a »polgári« felelőtlenség talán a legnagyobb méreteket ölti?”

            Ne tagadjuk: az Oláh Györgyéhez hasonlóan rosszindulatú és metsző állásfoglalás egy sem akadt a korabeli magyar sajtóban. Pál Tamás nyílt levele csak látszatra leckézteti Márait s élcelődik az ő rovására – igazában a szólás- és véleménynyilvánítási, vagyis az írói szabadságot hiányolja, a Magyar Élet című munkácsi lap – több téves állítást is tartalmazó – írása pedig Stumpfon és az írón egyként ironizál, s megvetéssel emlegeti „…a kassai premontrei atyák gimnáziumában (…) jezsuita mintára megszervez”-ett „hitbuzgalmi titkosrendőrséget.”[22]

            Ám hogyha már 1935-ben is nemzetárulóként, a honi zsidóság bábjaként és tollnokaként lehetett megbélyegezni Márait, elképzelhető, milyen visszhangja támadt volna 1940-ben könyve – a Stumpf-fejezet kivételével – változatlan szövegű újrakiadásának. A magunk részéről úgy gondoljuk: a pör idején és később szerzett tapasztalások sokasága, néhány személyes jellegű megfontolás, nemkülönben a közhangulat változása, az idők zordabbra fordulása inthette nagyobb óvatosságra, öncenzúrára a szerzőt. Természetesen nincs szó valamilyen bántó, kiábrándító idomulásvágyról, holmi elvtelen megalkuvásról az álszemérmes és antiszemita közvéleménnyel, amiként arról sincs, hogy a népszerűséget, az átlagolvasók kegyeit kereste volna – ez utóbbira nem volt szüksége. Mindössze az történt, az történhetett, hogy számolt a kor és a körülmények hatalmával. S természetesen nincs szó arról sem, hogy Márai mértéktelen lett volna a szövegcsonkításban, és fölösleges túlbuzgalma netán „sterilizálta” volna az Egy polgár vallomásait. Kétségtelen: akad olyan is a törölt részletek közt, amelynek eltávolítását ma nem egészen értjük, ámde kétségtelen az is, hogy a szerző nem mireánk gondolt, amidőn belenyúlt műve textusába.

            A húzások egy bizonyos (korántsem a legnagyobb) hányada a zsidó szereplőkkel és a zsidóság megítélésével kapcsolatos. Az élő modellekről formált alakok esetében Márai háromfajta megoldással él: „meghagyja” őket zsidó mivoltukban, ám törli a nevüket; pusztán a nevük kihagyásával vagy kezdőbetűre zsugorításával sikeresen elfödi zsidó voltukat; mivel a név nem árulkodik az illető származásáról, „kiirtja” az ezt mégis leleplező szövegrészeket. Lássuk e háromféle eljárás példáit! „Szülőházának zsidó lakói (…) az 1. kiadásban saját nevükön (a Jónap család), ill. könnyen azonosítható álnéven szerepeltek (Weinréb – Weiser Oszkár). A 3. kiadásban név nélkül szerepelnek ezek a családok.”[23] Az „automobil”-lal is rendelkező „helybeli vasgyáros” neve, „Fleischer úr” (90.) 1940-től eltűnik, a második kötet I. részének 11. fejezetében (72–80.) bemutatott, hóbortosan viselkedő férfiú, „Klein, a fordító” pedig „K., a fordító”-ként él tovább. K(lein), aki „…magyarból fordított, s ő volt az első, aki „az új magyar irodalmat megmutatta a világnak”, bár „Hivatalosan nem támogatták soha; inkább megtagadták” (74.) egyébként csakis az a Stefan I. Klein lehet, kinek neve és frankfurti címe többször is fölbukkan Déry Tibor leveleiben, illetőleg noteszeiben.[24] A harmadik megoldáshoz mindössze egy alkalommal folyamodik Márai, akkor, amidőn az első kötet IV. részének 4. fejezetében „Dönyire”, azaz Mihályi (Schwartz) Ödönre emlékezik (226–269.). – Nincs reá bizonyítékunk, föltesszük csupán, hogy „Dönyi” azonos a Stumpf-kapitulumban említett Ödönnel, aki a „az onánia kínos örömei”-be vezette be Márait (223–224.). Ha így van, a narrátor nyilván a korán elhalt testi-lelki barát iránt érzett szeretetből, tapintatból mutatta be őket másként-másként, nem árulva el, hogy a két alak voltaképp ugyanegy. – „Ez a fiú zsidó volt, ő volt az első ember, aki bevezetett a zsidók közé” (266.). „Nem véletlen, hogy első, egyetlen barátom zsidó volt” (268.). „Otthon kissé csodálkoztak, hogy zsidó gyerekkel barátkozom; de nem szóltak ellene” (269.). E mondatokat hasztalan keresnők az 1940-es kiadásban. Nyomtalanul eltűntek, akár a közöttük kibomló vallomás, amely a beszélőt a zsidósághoz fűző ambivalens viszonyról tudósít. Szerfölött tanulságos három oldalt emelt ki a könyvéből Márai! Olyan lapokat, amelyek részint a századelő, a Ferenc József-i békeidők tüntető filoszemitizmusa mögött lappangó antiszemitizmusáról adtak számot, bemutatván a zsidóság felemás helyzetét és megítélését, befogadottságukat és kirekesztettségüket, részint pedig arról, miért oly ellentmondásos az ő kapcsolata a zsidókkal. „Igazságérzetem húzott a zsidókhoz (…). A kimondatlan megegyezés annyi volt, hogy világnézeti szolidaritásban tartok össze, szellemi és erkölcsi kérdésekben, a zsidókkal; s ezt a megegyezést mindig vállaltam és kötelezőnek ismertem el. Később észre kellett vennem, hogy a zsidók nagy átlaga a szolidaritásnak ezt a mértékét kevesli. Meg kellett tanulnom, hogy a világnézeti szolidaritáson túl fontosabb, elsőbbrendű igényük a zsidóságért, a zsidó nemzetiességért kiálló, azonoskodó álláspont; (…) A zsidó nacionalizmust iparkodtam megérteni és tisztelni, csak nem tudtam mit kezdeni vele (…). Türelmetlenséget éreztem és igényeket, melyeknek nem tudtam eleget tenni; s egy napon meg kellett tanulnom, hogy a »zsidókérdés«-hez nem lehet hozzányúlni, se mellette, se ellene; s engedelmeskedtem…” Nincs kétség: az idők törölték ki a szövegből e három oldalt. 1940-ben a filoszemita Márait is kompromittálták volna, de nála sokkal inkább a „nacionalista” zsidókat. Kár lett volna tovább szítani az antiszemitizmus parazsát.

            Nyilvánvalóan a világ változását, szigorodását jelzi az is, hogy Márai mintegy másfél oldallal megkurtítja a berlini szállásadóikat bemutató szakaszt (második kötet, II. rész, 8. fejezet: 137–138.). „A háziak reakcós (sic!) érzelmű »árják« voltak – reakciós érzelmeiket fennen hangoztatták, de árja voltukról akkor még mit sem tudtak. A zsidókat mindenesetre gyűlölték – de »zsidók« alatt kissé a franciákat és angolokat is értették, mindent és mindenkit, aki nem német” – indul az eltávolított részlet, hogy azután a családfőre, a germán lelkületnek e prototípusára összpontosítson. „Stolpe úr” százados volt a háborúban, „…s a béke egyáltalán nem ízlett neki”, mert nem volt kinek parancsolni és engedelmeskedni, így csak a családját „egzecíroztatta.” „Munkadühe”, szorgalma – akár a németeké – menekülés volt a magány, a gondolkodás, „…a belső felelősség elől”, művészetkedvelő volt, s egyszersmind „puha” és vérszomjas. Fölösleges mondanunk, miért vált kínossá, sőt, veszedelmessé a harmadik kiadásra ez a jellemkép, jegyezzük meg viszont: ezt a típust, ezt a mentalitást Márai aSértődöttek. A hang, illetve a Jelvény és jelentés ívein is megörökíti majdan.

            Oláh György förmedvénye „a gyermekkori szexuális aberrációk” feltárását is fennen kárhoztatta az Egy polgár vallomásaiban, nem is szólva a pubertás „émelyítő homályá”-ról, „kóros és szennyes nedvei”-ről. Számos ilyfajta részlet el is tűnt az öncenzúra nyomán a harmadik kiadásra. Száműzte Márai az első kötetnek az önkielégítésre – ahogy akkoriban mondták: az önfertőzésre – vonatkozó kurta passzusait (224., 300.), holott a maszturbáció témája korántsem volt új és merész. Móricz már 1911-es regényében, Az Isten háta mögött címűben utalt – nem is oly diszkréten – az „onániára”[25], Illyés Gyula pedig 1936-ban idézte föl a jelenetet, amint gyermekbandájuk „…a nádas közepén egy kis homoktisztáson ül széles körben, és versenyt gyakorolja az önkielégülést, anyaszült meztelenül, barnán, mint valami majomfalka”, s ő, a legapróbb, még „hasztalanul kísérletezik”…[26] Persze, Tóth Tihamér Tiszta férfiúsága, a kor tán legszigorúbb és az egyház által minden módon népszerűsített erkölcsi kódexe felől nézvést fertelmes eltévelyedésnek számított a maszturbálás is, Oláh György erélyes dorgálásai azonban aligha ennek szóltak elsősorban; inkább vonatkozhattak Márai „kalandjára” a budapesti internátus betegpavilonjának „vérmes ápolónőjé”-vel, első bordélyházi látogatására Kassán (első kötet, IV. rész, 8., illetőleg 9. fejezet), még inkább, leginkább a homoszexualitással kapcsolatos részletekre. Az 1940-es editióból rendre hiányoznak a parázna nővért és a vele lezajlott kényszerű csókolódzást utálkozva megörökítő mondatok és szakaszok (290–292.), kimarad minden, a gyermekidők és a felnőttkor aberrációit és a pederasztiát fölidéző jelenet és fejtegetés, ám a maga után csömört, sivár emléket hagyó örömtanyai epizódot húzás, változtatás nélkül meghagyja a szerző. Csakis fájlalhatjuk, hogy a harmadik kiadásban Márai nem vállalta már a homoszexualitás tárgyalásával járó kockázatot, s könnyen elképzelhető: személyes megfontolások is közrejátszottak döntésében. Könnyen elképzelhető, ugyanis az Egy polgár vallomásai azidőtt merőben szokatlan őszinteséggel beszélt e mindmáig – bár egyre csökkenő mértékben – kényes kérdésről, s kendőzetlenül nyíltan föltárta írójának „bűnös” hajlandóságait is. A konfessziós kedv apadását több szövegrész eltávolítása jelzi, s a kihagyottak közül az egyik négy oldal terjedelmű. Ennek hiánya a legnagyobb veszteség. Az első kötet III. részének 6. fejezete a „cirkuszjáték” leírását megtartja még (holott látensen erotikus, szadomazochista jellege kétségtelen), a reá következő, „új játék”-ról s a hozzája fűzött kommentárokról azonban lemond (213–216.). A szintén „az idegen fiú”, a bandavezér kitalálta  „»király és rabszolga«”-játék neve eléggé beszédes, ráadásul a narrátor közli: „Később megtaláltam ennek a játéknak elnevezését a pathológia (sic!) könyveiben, s láttam felnőtteket, akik »királyt és rabszolgát« játszottak” (213.), hajdani magukról meg elmondja: „Szabályos szerelmi viszonyban éltünk, a hét gyermek, elrejtőztünk a lakatlan kamrában, s órákon át játszottunk királyt és rabszolgát; meztelenre vetkőzve (…)”, és ez a „mihamar tökéletesített” játék „…igazán mindent magába zárt, a felnőttek nagy játékait is: autoritást, engedelmességet, a bűntudat cinkosságát és a kéjt” (216.). Bátor és pontos elemzését kapjuk itt a gyermekkori szexualitásnak, ám e – sajnos – mellőzött részlet nem csupán emiatt értékes, hanem azért is, mert Márai nem döbben vissza a vallomástól: „Az erotika kóros elváltozásai soha nem riasztottak, minden megnyilatkozási formáját ismerem, minden válfaját elfogadom (…)” – mondja, elárulván, hogy „e játék” megingatta nemi identitását, oly bizonytalanságot hagyva maga után, „…melyet a »természetes« szexuális érintkezés a másik nemmel soha nem tudott egészen feloldani”, hogy e „»sérülés« (…) hegei sohasem gyógyultak teljesen, jellememben, egész lelki magatartásomban feminin vonások ütköztek ki (…)”, noha a homoszexuális vágy „…soha nem volt telítve annyi lendítőerővel, hogy átsodorjon a túlsó partra, a férfiakhoz” (213–215.). Kiderül, hogy az Egy polgár vallomásainak alkotója szerint „…nincs vevény, gyógymód, sem előírás, mely egyszeri érvénnyel meg tudná mondani, melyik erotikus képlet az, mely eljuttat a »teljes kielégüléshez«” (214.), illetőleg: „Bizonyos, hogy az a kóroskielégületlenség-érzés, mely  később nemi életemet, gondolkozásomat, úgynevezett »világnézetemet« jellemzően meghatározta, ebből a »király és rabszolga«-játékból maradt vissza. Természetesen az idegen fiú volt a király, s mi voltunk a rabszolgák” (215. – Tőlünk a kiemelés!). A harmadik kiadásban már nem szereplő rész tudtul adja, hogy később „az internátusban” látott „…szerelmet és nemi érintkezést a fiúk között”, ugyanakkor s ugyanott „tanúja volt” egyik tanára és osztálytársa „fonák szerelmi viszonyának”, valamint azt is, hogy tizenhat esztendősen „finomabb formák között” egy „pederaszta felnőtt áldozatául” esett, amikor is: „…iskolatársaimmal egy homoszexuális színész lakására jártunk fel, aki vörös selymekbe öltözve táncolt előttünk…” (215.). Íme, a Zendülők történetének referencialitása, íme, Volpay Amadé modellje!...

            Ehhez a – még egyszer hangoztatjuk: sajnos – kihúzott szakaszhoz képest sok újat és meglepőt nem tartogatnak e témában az úgyszintén eltávolított részletek. Az egyik még az első kötetben található, s az internátusi év „Két pederaszta-baleset”-éről számol be röviden (300.), a másik viszont már a berlini idők igen jellemző epizódja (második kötet, II. rész, 2. fejezet). A háborút követő általános bomlottságban és romlottságban, amidőn „…előbb csak divat volt, később járvány a homoszexualitás”, és „Óriási üzemek alakultak e szenvedélyek mesterséges csíráztatására” (ezek a sorok még kegyelmet kaptak!), Márai, az „elfogulatlan” egy zöld selyemruhába bújt nőimitátort, egy „lakatoslegényt” vitt haza a lakására, a Kurfürstendamm valamely bárjából. Izgatta a különös kaland, ám a fiú „hisztérikus” viselkedése és „fátyoltáncai” láttán végül is „nevetőgörcsöt” kapott, a partner pedig „sértődötten elsietett” (94–95.).

            Az aberrációkról és a homoszexualitásról szóló, csaknem hatoldalnyi szöveg eltűnését valóban fájlalnunk kell. Egyrészt csökken így a könyv vallomásértéke, és – akár a Stumpf-fejezet hiányában – néhány ecsetvonással szegényedik Márai önportréja, másrészt homályba borul, mennyire személyes érdekeltségű bizonyos ifjúkori művek egy-egy részlete, netán egésze. Az Egy polgár vallomásai eredeti, öncenzúra előtti textusára figyelve megvilágosul, miért hozza szóba futólag a homoszexualitást a legelső, az 1924-ben megjelent kisregény, A mészáros[27], miért oly fontos a pederasztia témája s miért jut kulcsszerephez két pederaszta (Havas, a zálogos és Volpay Amadé, a színész) a Zendülőkben (a bandatagok egymás iránti vonzalmait immár nem is említve), és miért szentel tíz oldalt a homoszexuális férfiak párizsi tánc- és találkahelyének leírására a szintúgy 1930-as mű, az Idegen emberek.[28] Mostani szempontunkból azonban kétségkívül az 1934-ben (!) publikált regény, A sziget a legérdekesebb. E könyv hőse, Askenasi folyvást, mániákusan a „teljes kielégülést” keresi, ám a gyilkosságot követő, röpke mámort leszámítva, folyvást „kielégületlen”, ráadásként a szöveg csaknem szó szerint megismétli az Egy polgár vallomásai lakatoslegény-epizódját...[29] Igazolódik ilyformán korábbi sejtésünk: A sziget problematikája személyes gyökerű, s Askenasi létkérdései egyben Márai létkérdései is.[30]

            Noha Oláh György csupán Stumpffal kapcsolatosan nehezményezte, hogy az önéletírás „egy kiváló katolikus pap”-ot pellengérre állított, fölemlíthetett volna másokat is. Nem tette, valószínűleg azért, mert elhallgatott nevű, így számára ismeretlen személyekről volt szó. Sokak előtt azonban nyilván a legkevésbé sem volt titok, hogy az Egy polgár vallomásai Márai két, könnyen azonosítható paptanáráról is lesújtó jellemrajzot ad, némelyeknek pedig feltűnhetett: a könyv egy vidéki lelkipásztorról is kompromittáló tényeket közöl, elárulván: 1919 után „…perbe fogják a világi hatóságok, mert a vörös időkben kiprédikálta a szószékről a gazdagokat, s biztatgatta a falu népét, szedjék el az uraságtól, ami, hitük szerint, nekik dukál” (első kötet, IV. rész, 1. fejezet, 253. – A továbbiakban kizárólag a mű első kötetére hivatkozunk, így beérjük a megfelelő rész, illetőleg fejezet említésével.). Nem tudhatni, csak sejthetni, miért, a plébánosra vonatkozó nyolc sort (amelynek csupán a felét idéztük), 1940-ben kihúzta a szerző. Sokkalta nehezebb dolga volt a hajdani tanárait bemutató részletekkel. Ellenszenvét, súlyos kritikáját egyikükkel szemben, keserű kiábrándulását a másikukból teljesen elhallgatni nem akarta, enyhítő, finomító megoldásokhoz folyamodott hát. Nem hosszú, összefüggő részeket törölt ezúttal az eredeti szövegből Márai, hanem kisebb-nagyobb szakaszokat hasított ki belőle, s lágyabbra váltotta egy-egy túl keménynek érzett szavát, fordulatát. Eltüntette mindenekelőtt az egyik pap „Fóka” gúnynevét. Ez a premontrei atya, valódi nevén dr. Kovács Lajos, ki Gödöllőn fejezte be pályafutását[31], az Egy polgár vallomásai III. részében, az 1., a 2. és a 3. fejezetben jut nagy szerephez. (A kihúzott mondatok, olykor csak szavak a 177–182. és a 188–191. oldalon találhatók.) „Fóka” a kassai premontrei gimnázium kongregációjának vezetője volt, a gyermek Márainak is lelkiatyja. Az eltávolított és a meghagyott szövegrészek szerint képmutató, ravasz, veszedelmes ember, s amit művelt, „komédia” volt (178.), „komplikált lélekhalászat” (180.). Apai jósággal és szelídséggel, kenetes, malaszttal teljes beszédekkel férkőzött tanítványai bizalmába, hogy kifürkészve titkaikat, hatalmába kerítse őket. Az ővele foglalkozó fejezetek – még csonkított, szelídített mivoltukban is – megmutatják, miként jutott el Márai a feltétlen rajongástól a viszony gyors romlásán át a heves gyűlöletig, s miféle következményekkel járt reá nézvést e metamorfózis. „Fóka” számára az 1940-es kiadásban sincs bocsánat, jut azonban – legalább részleges – „feloldozás” egy másik szerzetesnek (III. rész, 9. fejezet, 228–230.). Neki szinte minden bűnét és mulasztását elpalástolja a szerző a törlésekkel, „langyos”-ságát, „gyáva”-ságát, „hivatalnok” lelkületét, irtózását „az élettől, a szenvedélytől, a felelősségtől”, a „gondolkozás”-tól, azt, hogy sem szeretni, sem adni nem volt képes, s amikor alkalma lett volna rá, nem segített. Ez a pap (neve már az első editióban sem szerepel) dr. Stuhlmann Patrik volt, osztályfőnöke és magyartanára Mécs Lászlónak, s később tíz éven át igazgatta a gödöllői gimnáziumot.[32] – Még egy, a szerzetestanárokat érintő, csaknem egy oldalnyi fejtegetésről mondott le a harmadik kiadás. Arról, amely a papok és kedvelt tanítványaik közt esetleg fennálló „természetellenes” viszonyról, a pederasztia gyakorta rebesgetett vádjáról tűnődik (III. rész, 7. fejezet, 220–221.). Jóllehet az elmélkedés ama konzekvenciára jut, hogy ritka az efféle fajtalanság, sokkal gyakoribb a „steril apasági vágy”, a „pajtáskodó gyöngédség” megnyilatkozása (vagyis az olyfajta kapcsolat, mint aminőnek Babits láttatta Tímár Virgil és Vágner Pista „barátságát” – mondjuk magunk) – Márai mégsem kegyelmezett neki.

            Az öncenzúra továbbműködését szinte bizonyosan a diszkréció – későn fölébredt – igénye és a nemrég „visszatért” szülőváros, valamint a család – ismét csak későn észlelt – érzékenysége indokolta. Alighanem a tapintat és a kímélet távolíttatta el az íróval az internátusi emlékek azon részletét, amely egy „királyi vérből” eredő, ám roppant szegény társát mutatta be (IV. rész, 7. fejezet, 287.). Ez a „…fiú, egy C. – Ch. gróf, az Árpád-házi királyoktól vezette le származását”, ezért mindenki respektussal tekintett reá, „alázatosan járt” nyomában Márai is, bár „…egyszer láttam foltozott, kopott hálóingét, s valósággal elvörösödtem a szégyenkezéstől; engem sokkal finomabb fehérneművel bocsátottak útra hazulról.”

            Ami pedig a kassai ismerősök és a família érzékenységét illeti, a szerző – utólag – gondolt ezzel is. Ahogy a zsidó szereplők esetében, úgy járt el többek nevével is. Valahányszor előfordult, annyiszor eltüntette a házmesterék „Dókus” nevét, a lepkegyűjtő öreg ügyvéd sem lehetett többé „Bezsilla úr” (90.), „a plátói szerelem”, „Olivér” (217.) – Eöttevényi Nagy Olivér[33] – mindenütt „Elemérré” változott, a tánctanár és „fahéjszagú parfümmel” belocsolt „segédje”, „Kinsky úr” és „Tóth úr” pedig „K. úr”-ként és „T. úr”-ként élt tovább (75–76.). Márai odáig megy megkésett tapintatában, hogy törli a szép Olivér-Elemérre vonatkozó megjegyzését: „…nem is csodálnám, ha később a férfiak vágyainak hálójába került volna; s ezenfelül mérhetetlenül buta volt. Kék üvegszem”-ű (217.), sikeres vetélytársának, Tihamérnak – Sipeki Balázs Tihamérnak[34] – az apjáról meg elhallgatja, hogy azért lőtte magát agyon, „…mert sikkasztott a menhely pénztárából” (220.). Nyilván figyelmességből marad ki 1940-re az I. rész 4. fejezetének utolsó két oldala (27–29.), az a kettő, amely a házukban szomszédként megtelepült bank igazgatójának, „Endre bátyám”-nak – Gerlóczy Endrének[35] – szomorú históriáját regéli el. A férfi felesége egy éjszakán megszökött a családjától, s később színésznő lett Budapesten. A kínos, sőt, botrányos eset alkalom arra, hogy a beszélő a szökések és a válások hajdan még ritka voltáról elmélkedjék, s tanulságként leszűrje: „…a férfi és nő titkáról (…) akkor éjszaka sejtettem meg először valamit (…); akkor tudtam meg először, hogy a férfiak és nők kapcsolata nem valami maradéktalanul derűs, kívánatos idill” (29.).” Mindez kihull a harmadik kiadásból, amiként  „a városi urak” különös szórakozásának kurta – és ironikusan kommentált – leírása is hiányzik (I. rész, 6. fejezet, 42.). Az „»orgia«” abból állt, hogy a kassai előkelőségek – pucéran – „…néha »ősember-estéket« rendeztek (…) odakünn, anyaszültre vetkőztetett parasztlányokkal a fára másztak, és máskülönben is »orangutánosdit« játszottak.”[36]

           

Jut a kései tapintatból magának a Grosschmid famíliának is. Márai teljes egészében száműzi az Egy polgár vallomásaiból a II. rész 3. fejezetet, kevés híján hét oldalt (104–111.), azt a kapitulumot, amely elbeszéli, mint „nevelődött” édesanyja tulajdon féltestvérének a házában, miként tartotta rettegésben környezetét a zsarnok és szadista Irma, aki „Korbáccsal járt-kelt odahaza, mindenkit vert, anyámat, gyermekeit, néha férjét is” (105.), s mestere volt a szavakkal való ostorozásnak is. E gyűlölt „nagymama” kegyetlen hárpiává fajzását egy lánykori csalódásából eredezteti a narrátor, hozzáfűzvén: „Valószínű, hogy ezt az elmulasztott szerelmet bosszulta meg Irma férjén, gyermekein, az életen. Egy kissé rajtam is” (111.). Az őseinek arcképcsarnokában körültekintő Márai, kitől korántsem idegen az átöröklés elmélete, ezzel a harmadjára mellőzött fejezettel is igazolja, mily mélyen fészkelt családjának mindkét ágában a patologikus hajlam, a neuraszténia, a deviancia. – Gyaníthatóan kíméletből, tán valaki(k)nek a sugallatára mondott le a szerző ennek a részletnek az újraközléséről, s meglehet, ugyanezért törölte a 4. kapitulum befejezését is, csaknem egy oldalt (116–117.). Ez a szakasz azt árulja el, mennyire lenézte, szégyellte, meg- és kivetette a família a hajlamait követve mészárossá lett, ekként úgyszintén deviáns, ám sorsával, hivatásával „elégedett” családtagot, Dezsőt.

            Akár azt is mondhatnók: az öncenzúra utóbb tárgyalt példáival Márai mintegy megkövette városát és vérrokonait, noha már korábban is végbevitte e cselekedetet. Kassának és a családnak legalább akkora (ha ugyan nem nagyobb) engesztelés, elégtétel lehetett az 1937-es regény, A féltékenyek (végleges címével:Féltékenyek – Az idegenek), mint az átdolgozott Egy polgár vallomásai.

            Most már megkérdhetjük: milyen következményekkel járt a beavatkozás, a cenzúra és az öncenzúra? Márai hozzávetőleg két és fél oldalt törölt a mű második kötetéből – az elsőből ennek a tízszeresénél is többet, kihúzván teljesen két fejezetet, jelentősen megcsonkítván számosat. Az átalakítás több kedvezőtlen változást hozott. Az Egy polgár vallomásai eredetileg majdnem azonos terjedelmű kötetekből állt, s a tudatosan alkalmazott szimmetriaelvnek köszönhetően, a két könyv szinte tükörképe volt egymásnak. Mindkettőben négy nagy rész, minden nagy részben tizenkét-tizenkét fejezet. (Egyedül az első kötet IV. része volt kivétel: az eleve tizenegy fejezetre tagolódott.) Ezt a kiegyensúlyozott, arányos, harmonikus kompozíciót az átdolgozás megbontotta, sőt: összetörte.[37] Az első kötet nemcsak jól érzékelhetően lerövidült, hanem fejezeteinek számában és terjedelmében is szabálytalanná, „rendetlenné” vált. És – osztjuk ebben is Kováts Miklós vélekedését[38] – a szerkezet, a tagolódás, a belső arányok sérülésénél még nagyobb baj, hogy meggyengül a gyermek- és kamaszkori lázadás motivációja; a folyamatrajz erőtlenebbé, homályosabbá, hellyel-közel diszkontinuussá lesz, intenzitásából, meggyőző voltából egyaránt veszít. Kétségtelen (ezt már magunk állapítjuk meg): a törlésektől az első kötet légiesebbé alakul, vértelenebbé, sterilebbé válik – ez viszont aligha örvendetes fejlemény. Távolabb kerül ekként a tényirodalom köreitől, őszintesége, vallomásértéke, dokumentumjellege csökken, s egy árnyalattal kevésbé hitelesen tárja elénk egy lélek történetét. Vagyis: óhatatlanul, okvetlenül szegényedik.

 

 

III.

           

„»Egy polgár vallomásai«-nak e harmadik, átdolgozott kiadása a végleges szöveget rögzíti meg. E regényes életrajz szereplői költött alakok: csak e könyv oldalain van illetőségük és személyiségük, a valóságban nem élnek és nem is éltek soha” – írta műve élére 1940-ben Márai, egészében költészetté, fikcióvá nyilvánítván alkotását. Tudjuk, hogy e közlés második mondata nem felel meg az igazságnak, és a műfaji átsorolás sem megy ilyen egyszerűen. Megértjük, hogy Márai útját akarta állni minden újabb pereskedésnek, kellőképp tiszteljük szerzői döntését, és az „ultima manus” elve sem ismeretlen számunkra. Úgy gondoljuk mégis: mind a szűkebb szakmának, mind az olvasóközönségnek hasznára válnék, ha a minél közelebbi jövőben megjelentetnék – lehetőleg kritikai kiadásban – az Egy polgár vallomásaieredeti szövegét.          

 

 

 

JEGYZETEK

 

[1]Lásd: Pók Lajos: Thomas Mann világa. Európa Könyvkiadó, Bp., 1969. 50–52.

[2] Vö.: Bodnár György: Kaffka Margit. Balassi Kiadó, Bp., 2001. 171.

[3] Vö.: Belia György: Utószó. In: Babits Mihály: Tímár Virgil fia – Halálfiai – Válogatott novellák. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1976. 1034–1035., illetve: Rába György: Babits Mihály. Gondolat Kiadó, Bp., 1983. 190–191. 

[4] Kováts Miklós: Márai Sándor diákévei. In: Irodalmi Szemle (Bratislava), 1999/1-2. 134–135.

[5] Vö.: Mészáros Tibor: „Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek…” Rendhagyó életrajz Márai Sándorról. In: Éltem egyszer én, Márai Sándor. Helikon Kiadó – Petőfi Irodalmi Múzeum, Bp., 2000. 14. – Ernő Zeltner: Sándor Márai. Ein Leben in Bildern, Piper Verlag, München – Zürich, 2001. (2005.2) 107–108.

[6] Mészáros Tibor: Márai Sándor bibliográfia. Helikon Kiadó – Petőfi Irodalmi Múzeum, Bp., 2003. 8. – Egyébiránt még e pótolhatatlan könyv 51. oldalán (a 22. tétel annotációjában) is az áll, hogy a szövegkurtítások oka az első kiadás „…egyes fejezeteiben megnevezett személyek által indított per.”

[7] Lásd a 4-es számú jegyzetet!

[8] Márai: Párizsi napló. Zsurnaliszta freudizmus. In: Újság, 1927. május 1., 98. szám, 5. Idézi: Rónay László: Márai Sándor. Magvető Könyvkiadó, Bp., 1990. 157., illetve ugyanő: Márai Sándor. Korona Kiadó, Bp., 1998. 62. – A Zsurnaliszta freudizmus című írás a Prágai Magyar Hírlap 1927. április

20-i, 90. számának 4. oldalán is megjelent (vö.: Mészáros Tibor: Márai Sándor bibliográfia, 207. oldal, 1270. tétel).

[9] Lásd: Mészáros Tibor: Márai Sándor bibliográfia, 51., 52. (22., 24. tétel)

[10] Nyisztor Zoltán: Tollheggyel. In: Magyar Kultúra, 1935. január 5., 1. szám, 46–47.

[11] Lásd: 8 Órai Újság, 1935. június 29., 146. szám, 14.; – Magyar Újság(Bratislava), 1935. június 29., 148. szám, 7.; – Oláh György: Egy polgár vallomásai(Márai Sándor pöréhez). In: Új Magyarság, 1935. június 29., 146. szám, 3.; – Pál Tamás: Kedves Márai Sándor. In: Új Magyarország, 1935. július 6., 27. szám, 12.; –Zemplén (Sátoraljaújhely), 1935. július 7., 27. szám, 2.; – (e.): Dr. Stumpf György kontra Márai Sándor. Egy érdekes per, mely 20 évvel ezelőtt kezdődött a kassai premontrei gimnáziumban… In: Magyar Élet (Munkács), 1936. január 5., 1. szám, 1.

[12] Magyar Újság (Bratislava), 1935. június 29., 7.

[13] Uo. (A kiemelések tőlünk!)

[14] Uo.

[15] Zemplén (Sátoraljaújhely), 1935. július 7., 2. (A kiemelés a cikk szerzőjétől!)

[16] Uo. (A tudósító kiemelései!)

[17] Vö.: Kemény István: Irodalmi beszámoló 1935-ről [Hírek]. In: Literatura, 1936. január 1. [1.] szám, 1–4.

[18] A konfessziós önéletírás első két kiadását egyaránt a Pantheon jelentette meg; a továbbiakban mindig az első kötet 1934-es és a második 1935-ös kiadására hivatkozunk, s a zárójelben feltüntetett lapszámok mindenkor a mű emez editióira utalnak.

[19] Wilinsky vagy Willinszky, a „prímus” alighanem azonos Wengerszky Imre gróffal. Vö.: Kováts Miklós: i. m. 128.

[20] Lásd: Napló 1958–1967. Akadémiai Kiadó – Helikon Kiadó, Bp., é. n. (1992.) 253.

[21] Oláh „vádiratának” adatait lásd a 11-es számú jegyzetben!

[22] E cikkekről is lásd a 11-es jegyzetet!

[23] Kováts Miklós: i. m. 134.

[24] Vö.: Déry Tibor: „Liebe Mamuskám!” Déry Tibor levelezése édesanyjával. Sajtó alá rendezte Botka Ferenc. Balassi Kiadó – Magyar Irodalmi Múzeum, Bp., 1998. 87. (65. levél, 12. jegyzet); – Déry Tibor: A Halál takarítónője a színpadon. Cikkek, nyilatkozatok, jegyzetek 1921–1939. Sajtó alá rendezte Botka Ferenc. Petőfi Irodalmi Múzeum, Bp., 2004. 188., 241., 270.

[25] Az Isten háta mögött. In: Móricz Zsigmond: Regények I. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1975. 445.

[26] Illyés Gyula: Puszták népe. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1962. 197.

[27] Lásd: Eszter hagyatéka és három kisregény. Helikon Kiadó, Bp., 2001., 37.

[28] Idegen emberek. Révai, Bp., 1943. (Negyedik kiadás), I. 166–176.

[29] Vö.: Sirály – A sziget. Helikon Kiadó, Bp., 2003. 246–247.

[30] Lásd erről könyvünket: Világkép és regényvilág. Újabb Márai-tanulmányok. Savaria University Press, Szombathely, 2002. 118–119.

[31] Vö.: Magyar Élet (Munkács), 1936. január 5., 1.szám, 1., illetve: Kováts Miklós: i. m. 133.

[32] Kováts Miklós: i. m. 133.

[33] Uo.: 132., 134.

[34] Uo.: 132.

[35] Uo.

[36] Érdemes tán megemlítenünk: Török Gyula – Márai első mestere – is bemutatott pályakezdő regényében egy, az ittenihez hasonló „játékot”, a „fürjezést”. Vö.: A porban. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1964. 120–121.

[37] Kováts Miklós: i. m. 134.

[38] Uo.