Egy utazás emlékei

Ez év júniusában Buenos Airesben, a Magyar Kulturális Hét irodalmi eseményeinek középpontjában Márai Sándor élete és munkássága állt. A rendezvényt létrehozóArs Hungarica kulturális szervezet két estét szentelt a magyar író életművéről szóló előadásoknak, s adódott alkalom a róla szóló beszélgetésekre más fórumokon, például a Club Hungária, valamint a Bíró Mariann által vezetett híres tanintézet, azEscuela del Sol falai között is. A kulturális hét látogatóinak az egész esemény alatt volt alkalmuk megtekinteni a rendkívül impozáns helyszínre szervezett Márai kiállítást, melyet az Oktatási és Kulturális Minisztérium támogatásával hoztak létre a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársai, elsősorban Mészáros Tibor, a Márai életmű kutatója és a hagyaték gondozója. A rendezvényre szinte váratlanul nagyszámú közönség látogatott el, igazolva ezzel a rendezőket, akik szerint Márai Sándor az utóbbi évek legnépszerűbb magyar írója Argentínában.

 

 

A magyar író jól látható argentínai sikerét megelőzi a világ számos területén megnyilvánuló népszerűség, mellyel kapcsolatban még a Márait kutató és kedvelő szakemberek is legtöbbször szerencsés véletlenről, kedvező körülmények egybeeséséről beszélnek. Sokatmondó például az egyik legnagyobb Márai kutató, Fried István egy tanulmánykötetének címe –„Siker és félreértés között” – vagy a tanulmány címében feltett „Siker vagy félreértés?”[1] kérdés, de említhetnénk Barna Imre, az Európa Kiadó igazgatójának nyilatkozatát is, mely szerint Márai külföldi sikerében nemcsak hogy a véletlen is közrejátszott, hanem kifejezetten meglepetés volt az olasz Adelphi Kiadó által 1998-ban megjelentetett Braci (azaz „Parazsak”, tehát A gyertyák csonkig égnek)hirtelen népszerűsége, ráadásul azért is, mert a könyvet Magyarországon nem az író legfontosabb könyvei között tartjuk számon[2]. És bár a lista sokkal bővebb lehetne, kiemelném még a fent már említett Mészáros Tibort, aki Márai argentínai sikeréről értesülve megkérdezte tőlem, véleményem szerint minek köszönhető Márai hallatlan népszerűsége a latin-amerikai kontinensen, oly távol nemcsak Magyarországtól, hanem egész Európától?

 

A kiindulópont Spanyolország kell legyen, ahol a Márai siker okai nagyrészt megegyeznek a német nyelvterületen tapasztalt, a Posztumusz reneszánsz című kötet szerzői által igen világosan és részletesen leírt okokkal és körülményekkel. Összefoglalva a tanulmányokban megemlített, a német ill. a spanyol nyelvterületre egyaránt vonatkoztatható szempontokat, a következő tényezők járultak (ill. járulnak) hozzá Márai Sándor műveinek reneszánszához és máig tartó sikeréhez: az íróval kapcsolatos érdekes életrajzi elemek (mint például polgári, valamint emigráns életformája) és magának az életműnek az értékei mellett az átalakuló nemzetközi viszonyok (megváltozott történelmi és irodalomtörténeti körülmények, a ”keleti” Európa iránt feltámadt érdeklődés), az 1999-es Frankfurti Könyvvásár, valamint egy konkrét kiadó tevékenysége. Az idegen nyelvű, elsősorban német kritikai megnyilvánulásokból az derül ki, hogy Márai műveinek morális és szépirodalmi értékei közül a művek nosztalgikus hangulata s ugyanakkor éppen aktualitása vonzza leginkább az olvasókat. A nosztalgia, a vágyakozás, melyet az olvasó a mára elkopott, eltűnni látszó emberi értékek, erények iránt érezhet egy-egy Márai mű olvasása közben, ugyanúgy jellemzi a spanyol fogadtatást is. Másrészt, ha elfogadjuk azt az igen érdekes álláspontot, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia tulajdonképpen a ma egységesülő Európa előképe[3], szintén úgy érezhetjük, hogy a spanyol olvasókban hasonló érzések támadhatnak, mint például a németekben.

A spanyol siker gyökerei természetesen A gyertyák csonkig égnek híressé vált 1998-as milánói kiadásáig nyúlnak vissza, a könyv hatalmas olaszországi népszerűségéig. Spanyol nyelvterületen is meghatározó szerepet játszik egy kiadó, mégpedig a barcelonai székhelyű Ediciones Salamandra, mely 1999-ben vállalkozott a Márai mű megjelentetésére, biztosítva magának a kiadói jogokat, de – a  német kiadással ellentétben – a nagy piaci siker ellenére sem törekedett a művek túlságosan gyors kiadására. A folyamatos megjelentetés náluk átlagban évi egy könyv (elsősorban regény) kiadását jelentette, hűek maradtak az első általuk megbízott fordítóhoz, Xantus Judithoz, s csak a fordítónő váratlan halála után kezdtek el újabb fordítókkal (Csomós Ágnessel, majd Szijj Máriával és José Miguel González Trevejoval) dolgozni. Máig összesen kilenc Márai mű jelent meg a Salamandra kiadó gondozásában: El último encuentro (1999), La herencia de Eszter (2000), Divorcio en Buda (2001), La amante de Bolzano (2003), Confesiones de un burgués (2004),La mujer justa (2005), ¡Tierra, tierra! (2006), La hermana (2007) és La extraña(2008).

Feltétlenül meg kell említeni, hogy (csakúgy, mint Németországban) Spanyolországban is újrafelfedezésről van szó, hiszen több Márai-mű hozzáférhető volt spanyol nyelven már 1999 előtt is. Az első spanyolra fordított mű a Los rebeldes volt 1931-ben (Luis Portela fordítása, Zeus Kiadó, Madrid), s ezt követték a negyvenes években újabb Márai művek[4], melyek közül ki kell emelni A gyertyák csonkig égnek első fordítását, mely Brachfeld Olivér munkája. Tekintettel arra, hogy spanyol nyelvterületen – Zeltner Ernő Márai-életrajzának[5] kivételével –  a mai napig nem jelentek meg komoly kritikai vagy elemző művek, fontos forrássá válik az előszó, melyet Brachfeld Olivér írt az A la luz de los candelabros elé, hogy tájékoztassa az olvasókat Márai Sándor életének néhány részletéről, valamint a már kiadott illetve kiadásra váró művekről. Azonban az első spanyol nyelven megjelent Márai műveknek nem lett nagy visszhangja, csak jó pár évtizeddel később, a nemzetközi reneszánsszal párhuzamosan kezdődött Márai Sándor sikere a spanyol (és latin-amerikai) könyvpiacon. Ennek egyik kulcsfontosságú tényezője minden kétséget kizárólag A gyertyák csonkig égnek című regényt újrafordító Xantus Judit munkája.  

Amikor Xantus Judit 1999-ben újból lefordítja A gyertyák csonkig égnek című regényt, a spanyol címet is megváltoztatja: a Brachfeld Olivér által kitalált, a gyertyákra való utalást megőrző A la luz de los candelabros („A gyertyák fényénél”) helyett az El último encuentro (azaz „Utolsó találkozás”) címet adja a regénynek. A változtatás vitatható (és vitatott), az új cím teljes mértékben lemond a regény alapvető szimbolikus erejű motívumáról, mely legalább bizonyos fokig megmaradt más idegen nyelvű címekben (Les braises, Embers, Die Glut), az eredeti változatban pedig egészen a paratextustól kezdve kíséri végig a történetet, és nemcsak a szövegen belül teremt kapcsolatokat, hanem –ahogyan Kocsis Lilla is kifejezi[6] – intertextuális viszonyt hoz létre más Márai szövegekkel. Xantus Judit inkább az „último” szót, az elmúlás, a vég(érvényesség) gondolatát, érzékeltetését helyezi előtérbe. A tények azt mutatják, hogy spanyol nyelvterületen a Xantus Judit által létrehozott új cím a maradandó. Amikor 2007 júliusában Chilében bemutatják A gyertyák csonkig égnek színpadi változatát, a darab végül a Xantus Judit féle címmel került a közönség elé, annak ellenére, hogy a darabot spanyolra fordító Soledad Lagos valójában nem ezt címet létesítette volna előnyben.

Brachfeld Olivér és Xantus Judit fordításai szinte meglepő mértékben különböznek egymástól. Barchfeld túlságosan is ragaszkodik az eredeti mű szövegéhez, ugyanakkor oly módon próbál közelebb kerülni a külföldi befogadóhoz, hogy több esetben lábjegyzet formájában illeszt kommentárt a szöveghez. Pontosan ebben mutatkozik meg Xantus Judit zsenialitása: könnyedén illeszt be a szövegbe olyan részleteket, melyek magyarázata Brachfeld Olivért lábjegyzet beillesztésére kényszerítette. Egészen más a két spanyol szöveg, a mai spanyol nyelvhez sokkal közelebb áll Xantus Judit fordítása, zökkenőmentesen és élvezetesen olvasható, kitűnően illusztrálja, hogy a fordítónő számára mindennél fontosabb, hogy akadályok nélkül „beszélgessen” az olvasóval. Márai sajátos nyelvezete ugyan veszít bizonyos árnyalataiból (spanyolul lehetetlen visszaadni bizonyos régies illetve játékos színezetű szavakat), azonban sokat nyer könnyedségben, s ez a közönség szempontjából igen fontos (jóllehet filológiai szempontból talán néhány helyen vitatható).

A spanyol nyelvterületre vonatkoztatott Márai recepció egyik lényeges sajátossága, hogy a Salamandra által kiadott spanyol fordítások jutnak el Latin-Amerikába, s több országban is – elsősorban Argentínában, Paraguayban, Uruguayban és Mexikóban – felkerülnek a vezető lapok sikerlistáira (azokon belül is igen előkelő helyekre). S amikor a La hermana megjelenik a könyvesboltokban, Ernesto Schoo (argentin író és kritikus) a legnagyobb napilap, a La Nación kulturális mellékletében kijelenti: „A spanyol nyelven olvasók számára Márai posztumusz megjelenése a könyvpiacon az utóbbi évek legnagyobb eseménye. És a La hermana egy olyan ritkaságszámba menő Spanyolországban készített fordítás, melyet az argentin olvasók is fennakadás nélkül olvashatnak.”[7] Ekkor már egy fordítópáros, Szijj Mária és Miguel González de Tervejo munkáját illeti a pozitív kritika.

 

 

 

A Magyar Kulturális Hét keretében megrendezett, Márai Sándorról szóló kerekasztal- beszélgetésre meghívott argentin szakértők – Florencia Garramuño, a San Andrés Egyetem professzora, valamint Juan Forn, sikeres argentin író – megnyilvánulásai jól tükrözik a magyar író argentin ismertségének ill. fogadtatásának sajátosságait.

A rendezvényen Florencia Garramuño az Ítélet Canudosban című kevéssé ismert Márai műről fejtette ki nézeteit. Témaválasztása azért érdekes, mert ez a mű nem jelent (még) meg spanyolul, csak portugálul[8], viszont Latin-Amerikában, egészen pontosan Brazíliában játszódik, s terület, kultúra és nyelv paramétereinek összecsengése különös interpretációra ad alkalmat. Annál is inkább, mert a mű alapjául szolgáló már klasszikusnak számító Os sertões, Euclides Da Cunha írása, valamint a történet alapját képező történelmi események, olyan írókat ihlettek még meg, mint Jorge Luis Borges vagy Mario Vargas Llosa. Florencia Garramuño abból a feltételezésből indul ki, hogy míg Vargas Llosa La guerra del fin del mundo című könyvében arra használja Canudos történetét, hogy bemutassa a “mágikus” latinamerikai világot, Márai Sándor saját középeurópai (“mittel európai”) valóságát fejti ki a történet által, a nácizmus majd a kommunizmus szörnyűségeit kívánja úgy bemutatni, hogy a barbárság, az irracionális erőszak tükrét tartja az olvasó elé. Így képez az eredetileg magyar nyelven létrehozott alkotás lebonthatatlan hidat a lehető legtávolabbi és legkülönbözőbb kultúrák között – összegezte Florencia Garramuño.

A kerekasztal-beszélgetés másik meghívottja Juan Forn, 2007-ben Konex díjat nyert elismert író és fordító, aki La tierra elegida című 2005-ben megjelent könyvében[9]huszonhét rövid (előzőleg már folyóiratokban publikált) írást közölt művészekről és írókról, köztük Márai Sándorról. Érdekes, hogy a tanulmányok címében Forn az esetek többségében nem tűnteti fel a hírességet, akiről éppen ír, így lesz a Márairól szóló tanulmány címe Último réquiem por Mitteleuropa, azaz „Utolsó requiem Közép-Európáért”, s a címben használt „Mitteleuropa” kifejezés különös módon, s bizonyosan nem véletlenül, összecseng a Florencia Garramuño által használt kifejezéssel, annak ellenére, hogy léteznek spanyol nyelvű megoldások ugyanennek a gondolatnak a kifejezésére.

A kötetben szereplő híres emberek életrajzi adatait Juan Forn saját olvasmányélményekkel és fiktív elemekkel ötvözi, könnyed és játékos stílusa annyira magával ragadja az olvasót, hogy észre sem vesszük hol a határ valóság és fikció között. Úgy gondolom érdemes legalább egy pillantást vetni Juan Forn szövegére, annak egy részletére (egészen pontosan a szöveg első bekezdéseire):

 

„1989. február 21-én egy közép-európai férfi öngyilkos lett San Diego-i lakásában, Kaliforniában. Nyolcvankilenc éves volt, és már két éve magányosan és elszigetelődve élt szerény otthonában. Egyedüli örökösei (menye és három leányunokája, mindannyian amerikaiak) annak tulajdonították az eseményt, hogy az utóbbi hónapokban az öregember mély depresszióba esett feleségének és fogadott fiának (a három unoka apjának) egymás után bekövetkező halála miatt. Nagy volt a négy nő meglepetése, amikor a temetésre érkezvén egyszer csak szembe találták magukat a Szabad Európa Rádió tudósítóival, akik azt kérdezték tőlük, engedélyt adnak-e arra, hogy élő adásban közvetítsék Magyarország nézői számára a temetést, annak az öregembernek a temetését, aki a négy nő számára teljesen névtelen volt, aki már negyven éve nem lépett szülőhazája földjére és aki, ha néha-néha meglátogatták, akkor is csak azért szólt hozzájuk, hogy elpanaszolja, neki már a világon senkije nincs, akivel anyanyelvén beszélhetne.

 

Majdnem ugyanebben az időben, egy párizsi irodában, Roberto Calasso olasz kiadó és író engedett megátalkodott rossz szokásainak és ahelyett, hogy az értekezletre figyelt volna, feltűnés nélkül tanulmányozott egy katalógust, amely a közép-európai irodalom 1946 és 1950 között francia nyelvre fordított régi köteteit tartalmazta. Pár pillanattal később, Calasso szó nélkül felállt, otthagyta az értekezletet és sürgősen megrendelte az ismeretlen magyar regényírónak a katalógusban felsorolt összes művét, majd bezárkózott a kötetekkel a szobájába, hogy addig olvasson, míg járata el nem indul vissza Milánóba.”[10]

 

A szövegrészletből jól látható, hogy Forn nem filológiai pontosságú értekezés megírására törekszik, egy történetet mesél el az olvasónak, melynek elsődleges célja, hogy felkeltse az érdeklődést. A szöveg további részeiben majd nemcsak az író alakjára próbálja meg felhívni a figyelmet, hanem írásaira is.

Vajon mennyi a valóságalapja Juan Forn írásának? A külföldön megjelent cikkek és tanulmányok forrásaival kapcsolatban Fried István megemlíti, hogy „a legtöbb esetben a magyarul nem tudó recenzens «háttérismeretei»-ről nincsenek megbízható információk, általában a közismert, a kiadói propaganda révén keringő adatok ismétlésére kerül sor, vagy a kézenfekvőnek látszó irodalmi párhuzamok merülnek föl”[11]. A megállapítás helytálló az argentin recepció esetében is, különös tekintettel arra a – már említett – tényre, hogy valójában nagyon kevés forrásra támaszkodhatnak az elemzők. Florencia Garramuñonál sokkal hangsúlyosabb magának a szövegnek az ismerete és a Fried István által említett irodalmi párhuzamok által adott lehetőségek kiaknázása. Juan Forn azonban, talán éppen azért, hogy játsszon az olvasóval, folyamatosan időpontokra, személyekre és eseményekre utal, Márai életrajzi adataira, miközben finoman, de nevesítve utal forrásaira. Amikor saját énjét is beleszőve a történetbe elmeséli miként került kezébe A gyertyák csonkig égnek első spanyol kiadása, kiderül, hogy egyik alapvető forrása Máraival kapcsolatban az első fordító, Brachfeld Olivér előszava, majd említi még Giorgio Pressburgert és idézi Kertész Imrét, bár konkrét adatokat nem ad meg. Meg kell említenem, hogy sajnálatos módon Forn a neveket hibásan – ékezet nélkül vagy rossz helyre tett ékezetekkel – és nem is következetesen használja. A szöveg erényei azonban felülmúlják az apróbb hiányosságokat, bizonytalanságokat, hiszen célja valószínűleg az, hogy megragadja az olvasót és felkeltse érdeklődését, ebben az esetben Márai Sándor iránt, és ezt úgy gondolom el is éri.

A két argentin értelmiségi megnyilvánulása a Magyar Kulturális Héten egyrészt a magyar író ismertségét tükrözi Argentínában, ugyanakkor arra is utal, hogy a Márai életmű értő fogadtatásra talált, találhat az argentin olvasók körében. Még mielőtt azonban lezárnám ezt a gondolatot, megemlítenék egy érdekességet: a Selecciones(a Reader’s Digest spanyol nyelvű kiadása) 2008. áprilisi számában Susana Anaine, az Argentin Akadémia Nyelvi és Filológiai Osztályának igazgatónője, olyan szókincsbővítő játékot jelentet meg, melyben Márai Eszter hagyatéka című művének spanyol fordításából kiemelt 18 szó jelentését kell az olvasóknak kitalálni. A teszt végén a játékos kedvű olvasók ellenőrizhetik válaszaik helyességét, és attól függően, hogy hány szó jelentését találták el, kaphatnak jó (11-15 helyes válasz között), kiemelkedő (16-17) vagy kiváló (18) minősítést. Azt hiszem ez érdekes példa a Márai közönségsiker illusztrálására.

Ugyanerre utal a Márai könyvek jelenléte a könyvesboltok kirakatában, s a legfontosabb napilap a La Nación kulturális mellékletében megjelent cikkek. Le kell szögezni azonban, hogy a magyar íróval kapcsolatos (általában rövid lélegzetű) írások – recenzió, könyvismertetés – általában egy-egy újabb Márai mű megjelenésekor vagy konkrét esemény kapcsán (mint például a Magyar Kulturális Hét) jelennek meg a napilapokban, s ezek elsősorban az író életrajzának egyes elemeit emelik ki (ismétlik), közlik életének legfontosabb dátumait és eseményeit (születési helyét, származását, utazásait, házasságát), személyéből két tényezőt emelnek ki (emigráns írói státuszát és öngyilkosságát), polgárinak és európainak tartják, elmaradnak azonban mélyebb, áttekintő, elemző cikkek.

Ismét Fried Istvánra utalnék, aki kijelenti: „…a magyar Márai kutatás viszonylag keveset tett azért, hogy az igazán nem csekély filológiai, hermeneutikai kutatás eljusson a külföldi olvasókhoz; s a németre vagy más nyelvre fordított magyar Márai tanulmányok sem mindig tartják szem előtt a megcélzandó külföldi olvasót. Nincs még idegen nyelvű Márai-monográfia, leszámítva Zeltner Ernő igen becses Márai életrajzát, amely többnyire a magyar filológiai feltárások tolmácsolására vállalkozik.”[12] Úgy gondolom, hogy az Argentínában is tapasztalható siker feltétlenül okot szolgáltat arra, hogy Márai Sándort spanyol nyelvű monográfia, illetve komoly filológiai munkák is megismertessék a spanyol nyelvterületeken élő közönséggel.

 

 

 

[1] Fried István: Siker és félreértés között. Márai Sándor korszakok határán(tanulmányok), Szeged, Tiszatáj Alapítvány, 2007. A kötetben megjelenő tanulmány  „A siker valóban félreértés?” 2004-ben már megjelent a Miért olvassák a németek a magyarokat? című kötetben (Bernáth Árpád - Bombitz Attila (szerk.), Szeged, Grimm Könyvkiadó, 2004).

[2] Beszélgetés Barna Imrével, az Európa Kiadó főszerkesztőjével Günter Grass magyarországi látogatása kapcsán a Budapesti Könyvfesztiválon, http://www.mindentudas.hu/mindentudasegyeteme/20040428mitol.html

[3] Fried István: „Világirodalmi megtörténés? Márai Sándor a német irodalmi kritikában”, in: Posztumusz reneszánsz. Tanulmányok Márai Sándor német nyelvű utóéletéhez, Szeged, Grimm, 2005, 20. old; és Mazán Vilmos: „A siker komponensei. A gyertyák csonkig égnek német nyelvű befogadásáról” ugyanott, 60. old.

[4] Divorcio en Buda (Madrid, Mediterráneo, valószínűleg 1944), A la luz de los candelabros (Barcelona, Destino, 1946), Los celosos (Barcelona, Janés, 1949) ésMúsica en Florencia (Barcelona, Destino, 1951).

[5] Az eredetileg németül megjelent művet (Zeltner Ernő: Sándor Márai. Ein Leben in Bildern, München–Zürich, Piper, 2001) 2005-ben adta ki spanyolul a valenciai egyetem (Zeltner Ernő: Sándor Márai. Una vida en imágenes, traducción de Elisa Renau, Valencia-Granada, Universitat de Valencia - Universidad de Granada, 2005).

[6] Kocsis Lilla: „Modern nosztalgia - nosztalgikus modernség. A gyertyák csonkig égnek német és magyar kontextusban”, in: Posztumusz reneszánsz. Tanulmányok Márai Sándor német nyelvű utóéletéhez, Szeged, Grimm, 2005, 72. old

[7] Schoo Ernesto: „Secreto para iniciados”, in:http://www.lanacion.com.ar/nota.asp?nota_id=921683

[8] Márai Sándor: Veredicto em  Canudos,Sao Paulo, Companhia das Letras, 2002.

[9] Forn Juan: La tierra elegida, Buenos Aires, Emecé, 2005.

[10] Forn Juan: La tierra elegida, Buenos Aires, Emecé, 2005, 231-232 old.

[11] Fried, op. cit., 8. old.

[12] Fried, op. cit., 10. old.