Az ismétlés alakzattípusai és értelmezésük a Naplókban

A klasszikus és a modern retorikák (és stilisztikák egy része) az alakzatot mint kodifikálódott nyelvi sémát olyan átalakító eljárás eredményének tekintik (vö. Lausberg 1960, Fónagy 1963, Fónagy 1970, Vígh 1977, Szabó-Szörényi 1988, Fónagy 1990, Bencze 1996a, Gáspári 1996a), amelyben a beszélő vagy író bizonyos kommunikatív hatásszándé­kainak megfelelve eltér a normatívnak tekintett kifejezésformáktól. E meghatározásban a legtöbb vitát a norma mibenlétének és a viszonyítási alapnak a körülhatárolása váltot­ta ki, s e probléma megnyugtató módon egyszer s mindenkorra soha nem is tisztázható. A norma ugyanis nem a nyelvhasználattól idegen abszolútum, nem elvont szabály­gyűjtemény, hanem relatív, operatív kategória. Dinamikus fogalom, amely a prágai struk­turalisták által (Mathesius) hangsúlyozott rugalmas stabilitás elve alapján működik, s a nyelvi interakcióban részt vevők közötti összetett, rétegezett viszonyon nyugszik. A prag­matikai, kognitív szemléletű stilisztikák (vö. Carstensen 1970, Anderegg, Sandig s má­sok nyomán Tolcsvai Nagy 1996a) a normát a nyelvi viselkedés felől közelítik meg, s a norma fogalmát a beszélő szempontjából célnormaként, a hallgató oldaláról pedig elvárás­ normaként nevezik meg. Az eltérés ennek megfelelően szintén viszonyfogalomként értelmezhető: „az adott cselekvésben, szituációban, kontextusban normatívnak, elvárt­nak tartott megformáltságnak meg nem felelő nyelvi megnyilatkozás viszonya az elvárthoz” (Tolcsvai Nagy 1996a, 263).

Mindezekből az a fontos észrevétel, egyszersmind konzekvencia adódik, hogy a re­torikai alakzatokat a továbbiakban a jelenségek nyitott osztályainak kell tekintenünk; olyan kétarcú, kognitív, pragmatikus és ismeretelméleti kategóriáknak, amelyek egy­felől generikus jegyekkel rendelkező, egyetemes formák (s ilyen értelemben kötöttek, rendszerbe foglalhatók, leírhatók) - másfelől viszont mindig az adott kontextusbeli használat, a konkrét funkció függvényei (ebben az értelemben kötetlenek, nem kodi­fikálhatok). Ez egyúttal azt is jelenti, hogy „A retorikában testet öltő formális le­hetőségrendszer működése során funkcionálissá válik, és a retorika szükségképpen át­fordul a stilisztikába” (Gáspári 1995, 38), más szóval „az alakzatok mindenkori aktuali­zált funkciója a szöveg létrejöttében megnyilvánuló stílus” (Gáspári 1997b).

A megformáltság jellemzői, az alakzatokban fennálló viszonyok rávilágíthatnak bi­zonyos szemléleti, gondolkodásbeli, filozófiai, lélektani stb. összefüggésekre is, illetve ez utóbbiak rávetülhetnek a stílusra, kihatnak a formanyelvre, holott alapvetően nem

.nyelvi természetűek. Az alakzatok vizsgálatához tehát elengedhetetlen (a szintaktikai, Szemantikai szinten túl) a pragmatikai összetevő elemzése, vagyis mindazoknak az alkotóelemeknek (valamint a szöveg és befogadója közötti bonyolult viszonynak) a figye­lembevétele, amelyek közvetlenül vagy közvetve határozzák meg a megformáltságot, s hozzátartoznak a szövegalkotás, szövegértelmezés kérdéseihez, így megkerülhetetlen a 'belső forma és a szövegtípus/műfaj összefüggéseinek feltárása is. A gondolatok elren­dezésének formaprincípiumai és a műfaji jellemzők közötti szoros kapcsolat nyilván- való, az alakzatok a „műfajok tartalmának jelölő összetevői... A műfaj metanyelvi tulajdonságai közül különösen kettő érdemel figyelmet: az egyik, hogy megszabja esztétikai  értéktoposzait (milyen alakzatok »illenek« természetéhez), másrészt, hogy ezeket  „magához lényegíti” (Gáspári 1995, 165).

„Feltételezhetők tehát olyan alakzatok, amelyek tipikus megjelenési formájukon túl az  adott műfajhoz kötődő jellegre is utalnak (gondolunk itt például a detrakció alakzatai  közül az ellipszisnek a rövidtörténetben játszott konstrukciós szerepére vagy a regény  műfajának az allúzióval való műfaj meghatározó kapcsolatára- ez utóbbira Gáspári László  hívtafel figyelmünket (Gáspári 1997b).

 

 

 

Dolgozatunkban Márai naplóinak retorikai szempontú vizsgálatát az előbbiekben váz­latosan rögzített (kognitív, pragmatikai) elméleti keretben és a hozzá tartozó kategória­rendszer alkalmazásával végezzük, törekedve a módszertani sokszínűség megvalósítására. A stílust mint a szövegre jellemző megformáltságot és értelemösszetevőt a szerkezeti lehetőségek felől, a szövegszintű alakzatok tartományában ragadjuk meg.

A retorikai műveletek négy alapformája (adjekció, detrakció, transzmutáció, im-mutáció) közül a klasszikus és a neoretorika adjekciós gondolatalakzataira terjesztjük ki a kutatást, mivel -nézetünk szerint - a négy átalakító eljárásból az ismétlés princípiuma jut elsőbbséghez a naplókban. Az alkalmazott, megvalósított ismétléstechnika nem merő­ben formális probléma, a szavakba, mondatokba foglaltakon túl figurális üzenetet (is) hordoz. Az ismétlés, a kiterjesztés kohéziót, illetve koherenciát (Bencze 1996b) létre­hozó kompozíciós elvvé válik, mely hozzájárul a műfajforma sajátos, Márai művelte típusának kialakulásához.

Az értekezés (elsősorban Fónagy 1990 nyomán) arra keresi a választ, hogyan szer­veződnek az ismétlések és ismétlésszerkezetek a szövegkonstrukció egységeiben mint részegészekben, hogyan függ össze integrálódásuk a szöveg nagyobb komponenseinek gondolkodásmódjával, miként válnak a szerkezeti összetevők a szövegértelem alkotóele­meivé, egyszóval a belső forma funkcióinak feltárására, a megformáltságból adódó stílus-tulajdonítási lehetőségek megragadására helyezi a hangsúlyt. A naplók vizsgálata azt is megmutathatja, volt-e Márai diáriumaiban domináns szerephez jutó, meghatározó alakzat, változott-e és milyen mértékben az ismétlés alakzatainak felépítés- és kapcso­lásmódja az eltelt 46 évben; s ha tapasztalható bizonyos mértékű vagy számottevő mó­dosulás, választ kaphatunk arra is, hogy milyen természetű indokok állnak az átalakulás hátterében.

A naplóforma elsődleges műfaji jegyei közé sorolja a szakirodalom (Szávai 1978, Szerdahelyi 1997, VilLex, IX, Akadémiai Kiadó, Budapest, 65-66, Herczeg Gyula szócikke) a szubjektivizmusból, az intimitásból, a heterogenitásból is fakadó formátlanságot, nyitottságot: azaz a műalkotásoktól elvárt formálási fegyelem hiányát, s az ezek­ből következő stílussajátosságokat: a közvetlen, kötetlen jelleget, a mondatfűzés és szerkesztés lazaságát, kidolgozatlanságát, az élőbeszédhez közeli, rapszodikus előadásmó­dot stb... Az irodalmi naplók zömére azonban aligha érvényesek ezek az elnagyolt megál­lapítások, hiszen szerzőjük a publikáció szándékával s ennek megfelelő igénnyel, kom­pozícióval alkotta meg őket. Márai sem az asztalfiók számára írta feljegyzéseit, hanem folyvást az utókorra sandítva, a nyilvánosságnak fogalmazta gondosan rostált (vö. az Ami a Naplóból kimaradtkötetek eddig megjelent darabjaival) anyagát. Az 1984–1989-es Napló egyik bejegyzésében (1984. november 20.) épp a Napló 1976-83-as korrektúrájának elkészülte után így vall: „Nem valószínű, hogy maradék életemben közzé adok még egy ilyen eresztést. Számomra ezek a jegyzetek pótolják az elmúlt 40 évben a publicisztikát, a kapcsolatot a mindennapos valósággal.” A naplók tartalma nem sebtében megörökített, hevenyészett, ötletszerűn rótt gondolatok halmaza, hanem kényszeres igényességgel formált, erősen stilizált írások „feszes logikájú gyűjteménye”, melyekben „Tudatossá fegyelmezi az ösztönöst, gondolattá szűri az indulatot,,..” (Lőrinczy 1993, 43). Az Ihlet és nemzedék egyik esszéjében Márai nyíltan vállalja a szerénytelen szándékot: „Az író, mikor szobája magányában »bizalmas naptót« ír, az utókor színpadán képzeli magát, egyáltalán nem viselkedik természetesen, s egy-egy jól sikerült bizalmas bejegyzés után hajlong, és megköszöni a messze jövőben késő tapsokat” (Jules Renard naplója).

A diáriumok bejegyzéseinek irodalmi igényű szerkesztése, a kidolgozottság mértéke, a végig egyformán magas színvonalon tartott fogalmazás mögött tehát elsősorban az rejlik, hogy a szerző számolt a publicitás lehetőségével, s ezáltal a műfaj különálló darabjainak sajátos homogenitást biztosított. Egységes alkotásnak tekinthető a hat kötet olyan szempontból is, hogy ugyanazok a témák, vezérmotívumok (1. utóbb) tűnnek fel, árnyalódnak, mélyülnek folyamatosan, tisztulnak más-más kontextusban, s épp e látens kontinuitással lépnek ki a naplók az életmű „erőterébe”, hiszen az említett fő témák a regényekben, az elmélkedésgyűjteményben, az esszékben, a publicisztikában, a regényes életrajzokban és a színpadi művekben is rendre visszatérnek. A forma hallatlan fegyelme Maráinál ugyanakkor etikai kérdés is; létfilozófiáját, polgári értékrendjét, hitvallását meghatározó fogalmak: a rend, a mérték, a fegyelem, a tökély. Prózájában az ismétlés, a visszatérés feltűnő szerkezeti, stiláris, prózapoétikai és szemléleti jegy, a továbbiakban ennek részletes kifejtésére, elemző értelmezésére/értelmező elemzésére térünk át.

 

 

Márai naplói az irodalmi naplóműfajon belül sajátos típust képviselnek. Bejegyzései ugyanis nem az objektív kronológia törvényszerűségei alapján rögzítik a külső eseményeket, sőt a világ történései (az úgynevezett történelmi idő) csak annyira érdekesek számára, amennyire reflexióra késztetnek, vagyis fölsejlik mögöttük a lényeg. A naplóíró nem a külvilágot, hanem a lélekben kiváltott rezonanciáit tartja fontosnak, s ez a belső univer­zum felé húzódás egyféle állásfoglalás a környező világgal, a történelemmel szemben. Van tehát referencialitás a konkrét események és a hozzájuk fűződő fejtegetések között, ám a hangsúly a belső láttatásra, a tudati-érzelmi folyamatok adekvát leképezésére esik.

A bejegyzések többnyire rövid terjedelmű szövegek, az egy-két mondatostól a majd­nem egyoldalasig találhatunk példákat, a leggyakoribbak mégis a 3–4 bekezdésnél nem hosszabb kiterjedésűek.

A rövid formák a belső arányok kialakítására irányítják a figyelmet, többnyire na­gyobb összpontosítást igényelnek, hiszen velejárójuk a sűrítés, tömörítés, a jelképiség és az általánosságra törekvés (vö. Thomka 1986). A már említett lényeglátás, a gnómikus tartalom, azaz a belső tágítás tehát összefonódik a fragmentális formával, vagyis a külső szűkítéssel. Különös affinitással hajlik Márai az egyedítő részletezést mellőző mondá­sokhoz: az aforizmához, szentenciához, maximához (1. a Füves könyv töprengéseit) a naplókban is, szereti valamely tömör, frappáns, néha szellemes, szentenciózus tételbe kifuttatni gondolatmenetét. Ezzel a megoldással, a kifejezés folyamatos elvonatkoz­tatásával egyidejűleg sokszor alkalmazza a tétel - kifejtés - visszatérés a tételhez (szen­tenciaforma) sorrendben megragadható szerkezeti sémát. A racionális vonalvezetés, a kiegyensúlyozott, harmonikus konstrukció tudatos szembehelyezkedés a világban eluralkodó káosszal: „Az én dolgom, hogy összeillesszem az alany, állítmány segítségével a fogalmakat, akkor is, vagy éppen akkor, ha összedől a világ” - mondja, s minél sötétebbnek látszik a történelmi horizont, annál jobban hisz abban, hogy „nincs más menekvés, csak a jól fogalmazott mondat”. A nyelvvel, nyelvi eszményével az „emberi élet alján”, a zűrzavar mögött működő rendet, s vele önnön személyiségének hitelét akarta megalkotni Márai. Számára a nyelv azonos volt a sorssal, a kifejezés felért a végzettel, az egyedül lehetségessel.

Mindezek a gondolkodásbeli, világszemléleti jellemzők a forma funkcióinak megértéséhez visznek közelebb, szövegkonstrukciós és szintaktikai típusokat meghatározó szereppel bírnak.

A Maráival foglalkozó stilisztikai írások (Tolcsvai Nagy 1993, V. Raisz 1996, Czet-ter 1997) egyöntetűen állítják, hogy a Márai-stílus egyik legfőbb jellegzetessége az ismétlés különböző változatain alapuló gondolat- s (a vele együtt járó) prózaritmus. „Kevés olyan prózaírónk van, aki ennyire egyértelműen és ennyire nagyszerűen alkal­mazta az ismétléses alakzatokat a mondat- és szövegszerkezet szintjén” (Tolcsvai Nagy 1993, 188). A naplókban valóban formaalkotó kompozíciós rendezőelvnek tekinthetjük az ismétlést, a kiterjesztést, az adjekciós gondolatalakzatok jutnak domináns szerephez bennük. A retorizáltság azonban nagyon sok összetevő bonyolult kölcsönhatásának ered­ménye: kiváltói között szerepelnek például a befogadóval történő kapcsolatteremtés hatásszándékainak megfelelő effektusok; az adott mű kidolgozottságának, meg­formáltságának arányai; a különböző művészi eszközök tudatos alkalmazása, a kom­pozíció tagolása, ritmikussága stb. - legfőbb előidézője azonban az alakzatok viszony­rendszerében, kapcsolódás módjában keresendő. A diáriumok viszonylag rövid bejegy­zéseiben is szembetűnő a szerkezetek összefonódása, komplexitása, s jószerével lehetetlen közöttük a rangsor felállítása, a „fölérendelt” kategória kiválasztása.

A komplex alakzatokat Gáspári László meghatározása alapján tárgyaljuk; e szerint „A komplex alakzatok mivolta valamely generikus szemantikai jegy alatt kapcsolódó, társuló alakzatok rendszere. Egy domináns szemantikai jegyen vagy pragmatikai kereten (mint globális struktúraszervező elven) belül a különféle alakzattípusok funkcionálisan társulva, egymásba, illetve egymásra épülve komplex alakzatot képeznek, képezhetnek” (Gáspári 1997a).

Az ismétléses formákat a klasszikus és a neoretorika adjekciós alakzataira egyaránt kiterjesztjük, mindennek tükrében leggyakrabban a következő válfajok (gondolatalakzat-osztályok) tűnnek fel egymás társaságában (a sorrend nem az előfordulás gyakoriságát tükrözi): paralelizmus, anafora, epifora, epanasztrofé (anadiplózis), epanodosz, szümp-loké (komplexió), reddíció, gradáció, klimax, antiklimax, antitézis, paradoxon, oximo-ron, kommutáció (chiazmus).

Az elemek közötti viszony bonyolítottságával hívja fel magára a figyelmet a követ­kező naplórészlet:

Egy délelőtt Barbusse-nél. A Champs de Mars közelében lakott, századvégi bérház polgári lakásában. Hórihorgas, Don Quijote-szerű, szomorú, rokonszenves és jelenték­telen. Zoláról készük könyvet írni. Hosszú beszélgetés, háborúról és békéről - be­szélgetés, melynek egyetlen értelme és eredménye, hogy búcsúzáskor mindketten tud­juk: nincs semmi, de semmi mondanivalónk egymás számára.

Egy az emberek közül, akikkel mindig öröm együtt lenni, mert érzik szavukon, hogy hazudni nem tudnak, képmutatásra képtelenek. Egy az emberek közül, kiktől mindig fellélegezve búcsúzik az ember: mintha valamilyen nagyon erkölcsös veszélyből szabadult volna meg. (1943/1944, 18.)

Az idézetben az ismétlődés leplezett és kinyilvánított formáját alkalmazza Márai szintaktikai és szemantikai szinten egyaránt. Az első bekezdésben mintegy súlytalanul a halmozásban rejti el azt a szemantikai ellentétpárt (rokonszenves és jelentéktelen –benne foglalással: érzelmi dichotómiát sejtet), amelyet a továbbiakban előbb egy antitetikus paradoxonban fejt ki (tudniillik a beszélgetés értelme nem más, mint értelmetlen­ségének belátása), majd anaforikus, paralel szerkesztésű, szemantikai ellentétet tartal­mazó mondatokkal bontja tovább, részletezi a kezdeti ellentmondást. A kiterjesztés el­járásával szinkrónban a szövegrész fokozatosan eltávolodik a konkrét vonatkozástól a generikus irányba. Ezt jelzi az általánosító séma használata: „egy az emberek közül...”, s a szerkezeti bonyolítás látens közlése lesz annak is, hogy milyen zavarosak az embert emberhez fűző viszonyok. A pragmatikai háttér (és a globális szemantikai keret): az érzelmi ambivalencia tehát adekvát gondolatalakzatban (paradoxonban) kap adekvát formát, s a lényeget - ugyané kettősséget - tükrözi a második bekezdés párhuzamos ­ellentétes komponálása is (Barbusse ugyanis az az ember, akivel öröm együtt lenni - s akitől öröm távol lenni). Az alakzatok egymásra rétegződését, funkcionális társulását bizonyítják a kiemelt részlet egyéb elemei: például a hangalakzatok szintjén is megfi­gyelhető finom ismétlődés, visszatérés (komplexió) a hosszú beszélgetés, háborúról és békéről” szintagmák egymásutánjában (h,..b...h...b) vagy a megkettőződő hangren­di oppozíció (veláris-palatális, veláris-palatális), amelyet a második szókapcsolatban a szemantikai ellentét is fokoz (háború - béke), az utolsó tagmondatban pedig a különös sürítettségű jelzős szerkezet: „erkölcsös veszély” (hypallage) szemantikai összeférhetet­lensége érzékelhető. A csere megértéséhez és feloldásához, a finom irónia meghallásához e helyütt s másutt is nélkülözhetetlen a tágabb kontextus ismerete.

Másfajta összeszövődést találunk a Napló 1943-1944, 37. oldal egyik jegyzetében.

Első nyári nap. Elárad a világban és bennem a boldogság, a béke, engeszteltség. Még néhány éve menekültem a hőség elől: most - úgy látszik, kezdek kihűlni, mint a facér bolygók - dideregve és szomjasán várok minden napsugarat. A napban élni, meghalni a napban, visszamenni a napba, ahonnan leszakadtunk, befejezni a fény­ben azt, ami a fényben elkezdődött, parányi pont, pontot tenni.

Az erőteljes retorizáltság ebben a naplórészletben is a tudatos, következetes komponálás és tagolás következménye, s ahogy az előzőekben, itt is számos pragmatikai tényező függvényé. Ez a bejegyzés - hasonlatosan a diárium sok más darabjához – hiányos

mondattal indul, amely egyszerű ténymegállapítás. A második mondategység finoman tűnik át a természetélményből reflexióba, a képi síkról a gondolatira vált, illetve a képi és a gondolati elemek állandó kölcsönhatásával, egymásba játszatásával lépteti működésbe Márai a metaforizációt, hogy a részlet végére érve teljességgel a gnómikus értelmezés lehetőségét kínálja (az igeformák egyes szám első személyű ragozott alakjáról az infinitívuszokra való áttérés is ezt a fejlődésirányt mutatja).

E rövidke írás Márai tömörítő művészetének ékes bizonysága, magában foglalja a teljes életet, a kezdet és a vég közé zárt emberi lét, az arasznyi létezés tragédiáját, egyszersmind eufóriáját. Ebben a pragmatikai keretben tehát az ellenpontozásnak, az antitetikus szerkesz­tésnek rendelődnek alá a formaszervezés „kellékei”: a metaforikus dimenzióba kilépő második mondat szemantikai jellemzőinek strukturálisan a kiterjesztés, a halmozás (itt pragmatikai jellegű tematikus ismétlés, illetőleg kontextuális szinonimitás [Péter 1991, 197]) feleltethető meg. Ezután ellentétes szerkezetű és jelentésű mondatok, szintagmák, antonim lexikai egységek sorozata következik: menekültem - várok; hőség - kihűlni; élni - meghalni; visszamenni - leszakadtunk; befejezni - elkezdődött stb.

Az alakzatokon belüli jelentéstani viszonyok rendkívül fontos szerepet játszanak a tartalom alakulásában, a tudati folyamatok feltárásában.

Az érzelmi felfokozottság analóg (paralel) szerkezetek halmozásával és ezzel együtt gradációval párosul („napban élni, meghalni a napban, visszamenni a napba, befejezni a fényben azt, ami a fényben elkezdődött” stb.), a láncszemszerűen egymásba fonódó, egymást váltó mondategységek formailag is érzékeltetik az élet örök körforgását, a kelet­kezés-megsemmisülés dialektikus egységét.

Egyensúlyt teremt az elemek között a feszítés és az oldás váltakozó érvényesülése: míg az egyik oldalon a hiányos mondatszerkezetek, az infinitivuszos szintagmák nyi­tottsága, a közlés sejtető, utalásos jellege, a nagyfokú intenziválás fokozza a feszültséget; a másik oldalon a tiszta, egyszerű, áttekinthető szerkezetű, világos vonalvezetésű monda­tok, a halmozásos kidolgozás juttatja nyugvópontra a prózadinamikát.

Az ismétlési formák változatos egybefonódásán túl a tagolás különössége érdemel figyelmet a 1943-1944-es Napló 164. oldalán. (A mondatszerkezetben megfigyelhető párhuzamosságot és ritmikát versszerű tördeléssel próbáljuk érzékeltetni.)

betelt, /

felriadni egy csöngetésre, /

hogy a bombázást jelző szirénabőgésre közömbösen pillantsunk fel, / mert az effajta veszélyt idegeink régen közömbösítették más, /

A bekezdés tulajdonképpen egyetlen, többszörösen összetett alárendelt mondat (tirá­da, azaz körmondat), amelyet Márai a feszültségkeltés-feloldás dinamikus hatáselvére úgy épített fel, hogy az abszolút fő mondatot a szövegmonstrum mögé rejtette el, a hozzá kapcsolódó mellékmondatokat és az azokat követő relatív főmondatokat az újabb mellék­mondatokkal pedig föléje tolta. Ez a nagymértékű széttagolás, késleltetés le is fékezhet­né a prózaritmust, itt azonban pontosan az ellenkező hatást váltja ki: fokozza a mondat lendületét és hirtelen csattanószerű feloldást (katasztrophé) készít elő. A csattanó ez esetben a szövegrész tartalmát magába sűrítő szentencia: „Itt csak az ítélhet, aki közöt­tünk élt.” A retorizáltság szembetűnő jegye, az ismétlődés több szinten megfigyelhető. A szóhasználatban, a grammatikai formálásban, a gondolatritmusban egyaránt érvényesül a fokozó értékű anaforikus, párhuzamos visszatérés. A rekurrencia teszi lehetővé a könnyen követhetőséget, a mondatmozgás kiszámíthatóságát s ezáltal a feszültség csökke­nését. A szimmetriaérzetet erősíti, hogy a tartópillérként álló első mondat („Aki nem élte velünk végig ezt az időt”) a téma-réma viszony váltása miatt csekély módosulással („aki mindezt nem élte végig velünk”) a bekezdés végén megismétlődik, s „zárójelet”, reddíciót alkot. A „keretet” kitöltő mondatáradat párhuzamosan szerkesztett, azonos felütésű főmondatok-mellékmondatok halmozása, melyeket ritmikailag az jellemez, hogy váltakozva hol megnyúlnak (ekkor részletezőbb, aprózottabb a metrum), hol lerövidül­nek. A halmozás horizontálisan és vertikálisan megy végbe, az egy szinten álló monda­tok sorjáztatásával és egyidejűleg többszörös alárendeléssel. Ez a túlburjánzás sajátos aritmiás lüktetést kölcsönöz, jelzi, hogy a gondolatok megalkotója írás közben egy vég­sőkig feszült izgalmi állapotnak hol gyorsuló, hol megakadó periódusát éli át.

A szerkezeti újrakezdés {rekurrencia) talán a legállandóbb szövegszervező princípiuma a naplók elemi szövegegységeinek (vö. Tolcsvai Nagy 1994b, 302). Vezérszerepét Marái­nak a nyelvben megmutatkozó morális igénye indokolja, tudniillik keresi a legpreg­nánsabb árnyalatot, ezért nála a kifejezés egyúttal befejezés is, olyan értelemben, hogy a véglegeset, az egyedül hiteleset akarja kimondani. „Az írás igazi feladata és nehézsége akkor kezdődik - mondja, mikor az író már nem a mondatot akarja javítgatni, csiszolni és tökéletesíteni, hanem a gondolatot” (Fried idézi Márait 1997, 50). A nyelvi bi­zonyosságkeresés, ugyanannak a gondolatnak több oldalról megvilágítása lehetett az oka a rekurrencia és a reddíció együtt használatának pl. az 1943-1944-es Napló 94. oldalán olvasható feljegyzésben:

Nemcsak azok a bolondok, akik Napóleonnak képzelik magukat. Van egyfajta téboly, mikor az ember makacson azonosítja magát azzal a téveszmével, melyet ennen szemé­lyiségének képzelt el. De ez a személyiség, ilyen eszményi értelemben, nincsen. Ez a személyiség minden életkorral és élethelyzettel változik, alakul. Nem vagyok az a személyiség, aki voltam húsz év előtt, s nem leszek holnapután úgy személyiség, ahogy ma vagyok. Laza képzet ez, változik az idővel, a tapasztalással, a test igényeivel, a széllel, a napsütéssel. Őrült, aki azt hiszi, ö Napóleon; de őrült az is, aki azt hiszi, ő éppen ő, egyszer s mindenkorra, senki más.

(Ugyanerre példa még a 162. o. „És részvéttel kell élni...” vagy a 206. o. „Utazni még egyszer?...” kezdetű feljegyzése.)

A polarizált, keretbe foglalt ismétlés: a reddíció funkcióváltáson megy át, sőt: az ellenkezőjére alakul ál a szövegelőzmény hatására (uo. a 282. oldalon):

Az ember nem „fenevad”. Más, rosszabb. Ember.

A triviálisnak tetsző azonosság két oldala (az ember = ember) nem egyenértékű, nem

helyettesíthetők mechanikusan egymásba a formailag megegyező lexémák, sőt a jelentések szembefordulnak egymással. A pozitív érték negatív előjelűvé válik, az egyik állítás a másiknak ironikus visszhangja lesz az értelmezés során. Ugyanerre a szemantikai kont­raszthatást kiváltó azonosításra bukkanhatunk pl. a Napló 1958-1967-ben is:

Róma. Szikrázó húsvét. Az autós horda extra muros. Róma, egy pillanatra, a hús­véti fényben, megint látható, érzékelhető. Olyan, mint... Igen, majdnem olyan, mint Róma. (Márai kiemeléseivel, 168.)

A felszíni formában rejlő hasonlóság, az alkalmazott (variációs) ismétlődés épp a gondolat bonyolultságáról tereli el a figyelmet, a tudat működésének összetettségét rejti az egyszerű, harmonikus, rendezett szerkezet mögé. Itt is többről van szó tehát, mint a puszta szintaktikai pozíciók ismétlődéséről, esetleg mozdulatlanságáról vagy az azonos lexémák, szintagmák különböző szintaktikai helyzetekben való előfordulásáról. A látszólag redundáns, tautologikus kijelentés (ti. a = a; ö = ő avagy én = én) adjekciós alakzattal való hangsúlyozása arra készteti a befogadót, hogy módosítsa, bírálja felül az ismétlődő dolgok jelentését, tulajdonítson jelentőséget az árnyalatoknak. Hiszen „a” csak a felületen azonos „a”-val, a változatlanság mögött valójában funkcionális és pozí-cionális elmozdulás érzékelhető. Az ismétlés ebben a citátumban éppen a „megismételhetetlenségre” hívja fel a figyelmet. A forma antitézist alkot a benne foglalt tartalommal.

Még bonyolultabb, szemantikailag áttételesebb uo. a 47. oldal egyik jegyzete:

Blüher szerint azt csinálni, amit akarunk, nem olyan nehéz, mint azt akarni, amitakarunk. (A kiemelés tőlünk: Cz. I.)

A látszatra redundáns kijelentés nemcsak azzal hozza zavarba az olvasót, hogy non­szensz ítélettel zárul, hanem azzal is, hogy a csinál és akar ige részint infinitivuszos, részint többes szám első személyű alakjával még tovább fokozza az általánosság, meg­foghatatlanság érzését. S ezzel is mintegy azt sugalmazza, hogy a gondolat önkörében forog, nem mozdul előbbre.

Előfordul azonban, hogy a visszatérés mögött nincsen mélyebb, filozofikusabb hát­tér. A következő idézetben találhatunk ilyet:

Nem, valami eltört. Dolgozom, de valami nincs rendjén, bennem, a munkámban, köztünk, munkám és közöttem. Nem hiszek többé munkámban. Dolgozom, mert máskülönben megdöglöm. De a munkában hinni kell, az emberekben hinni kell. S nincs módom többé erre. Ezért nem ér sokat az egész. Valószínűleg semmit sem ér. (1943/1944, 199.)

A megfogalmazással küszködik Márai, folyvást korrigál; ennek az ellentmondásos lelkiállapotnak a rögzítése azonban úgy hiteles, ha tükrözi a gondolatok szeszélyes gomolygását. Itt tehát nem ügyel a kínos kidolgozottságra, villámgyorsan „lekottázza” érzelmeit. Épp a már-már fésületlennek ható ismétlésben rejlik a szöveg emocionális ereje. A jegyzetben található gondolatmenet az állítás visszavonásával, annak érvényte­lenítésével a retrakció alakzatához is kapcsolódik. Tudniillik a retrakció ugyanazt a kijelentést rögvest megkérdőjelezi, így önnön ellentétébe csap át, s ezáltal erősíti a be­fogadóra gyakorolt (részint emocionális, részint intellektuális természetű) hatást. Nyilvánvaló, hogy az aforisztikus koncipiálás, a bölcseleti karakter velejárója ez a megoldás, mint a következő példa is mutatja:

Védekezem, ahogy tudok: legfőként úgy, hogy már nem is védekezem. (1943/1944, 44.)

A paradoxon nyelvi és logikai alapképletére emlékeztet az azonosság tételét kétsé­gessé tevő felépítés s a kontextus sokrétűségét, rugalmasságát kihasználó tömörítés.

A formáló eljárások közül a rekurrencia mellett előkelő helyet foglal el a naplókban egy másik stílusalakzat, a grammatikai és szemantikai analógián alapuló paralelizmus, amely leggyakrabban ellentéttel társul. Például:

Bele lehet halni, ez is megoldás. De el is lehet viselni; ez is megoldás. (1943/1944, 169.)

E hónapokban kétféle embert ismertem meg: azt, aki sajnálkozik, és nem csinál semmit. S azt, aki nem szól egy szót sem, de segít. (uo. 164.)

Az ember, akinek tehetsége van, azt csinál, amit akar; az ember, akinek zsenije van, azt csinál, amit tud. (uo. 22.)

Én csak egy módon szolgálhatom a népet: ha pontosan úgy és azt írom, mint eddig. Egy módon árulnám el a népet: ha felcsapnék népi írónak, (uo. 85.)

A paralelizmus (pára <görög> 'mellé' és allosz 'másik' szavakból parallélosz 'párhuza­mos') párhuzamosság, gondolatritmus: egymást követő mondatok, mondatpárok szerkezeti és jelentésbeli analógiáján alapuló forma. A paralelizmus elemzésekor FónagyIván szerint (VilLex és 1999) célszerű a teljes ismétlésből kiindulni, s a párhuzamot abból levezetni. Felhívja a figyelmet arra, hogy a mondatok vagy a mondatnál nagyobb egységek gyakran ismétlődnek változatlanul szertartásénekekben, varázsszövegekben és az ókori Közép-Kelet mitikus epikájában vagy a Bibliában.

Az elvben lehetséges és a költői gyakorlatban előforduló párhuzamosságok sok­féleségében két alaptendenciát különböztet meg Norden alapján 1. a variáció a kifejezésből kiindulva a szerkezet megtartásával a tartalmat módosítja kisebb-nagyobb mérték­ben - ekkor szerkezeti párhuzamosságról beszélhetünk; 2. a közlés tartalmából kiindulva, a tartalmat lényegében megtartva igyekszik (a szerző) a kifejezési formától mindjobban eltávolodni - ekkor gondolati párhuzamosság áll elő, amelyre a gondolatritmus joggal alkalmazható. Erre példa az 1976-1983-as Napló77. oldalán olvasható jegyzet:

Fényképfelvételek, melyek bizonygatják, hogy a kommunisták a Szovjetben és más­hol táncos, énekes népünnepélyen népszerűsítik a rendszert. Egy tanulmányban be­számoló arról, hogy a 17. században és később a rabszolgaszállító hajókon nemcsak éheztették és ütlegelték, hanem táncoltatták és énekeltették a rabokat.

A párhuzamosságot rendszeresen különböző alakzatok erősítik, differenciálják: ilyen lehet pl. az anafora, az epifora, a figura etymologica, az antitézis, a chiazmus, a gradáció (a láncszerű mondat- és gondolatfűzés), a hiperbaton (mint beépítés, közbeékelés), az epanalépszisz (a többszörös beépítés linearizált formája, amely az elemek sorrendjét visszájára fordítja), a reddíció (a kezdethez való visszatérés), a halmozás, a felsorolás, a korrekció.

A párhuzamos szövegek belső szerkezetét gyakran az ellentét határozza meg, amely­nek dinamikus formája a megfordítás. Az ellentéten alapuló paralelizmus sűrített formája az oximoron és a paradoxon.

A párhuzamos formák jellemzője az explicitás, az alapgondolat kétszeresen kifejtve jelenik meg rövid egymásutánban, a két változat analóg, tehát többé-kevésbé fedik egymást. Az alakzatok egy része azonban felfogható implicit párhuzamként: a két gon­dolat együttesen jelentkezik egyetlen kijelentésen belül, olyan formában, hogy az egyik gondolatból, a kifejtettből kifejezhető egy másik gondolat, amely nem explicit formában nyilvánul meg. A rejtett párhuzam egyik formája lehet pl. a célzás, amikor a befogadó a kontextus alapján kikövetkezteti a látens tartalmat, A célzáshoz hasonlóan ide sorol­ható az irónia, a paródia is.

A paralelizmus szövegben, irodalmi művekben betöltött funkciói közül kiemelkedik a megerősítés, amely a meggyőzést, a megértést szolgálja. A párhuzamos szerkesztés elterjedtsége, alapvető tendenciáinak egyetemessége valószínűvé teszi, hogy mélyen gyökerező érzelmi és szellemi igényeket elégít ki. Az ismétlésnek kondicionáló szerepe is van, hiszen megkönnyíti a memorizálást. Ez fokozottan érvényes a módosítással páro­suló ismétlésre, amely arra készteti a befogadót, hogy a visszatérő gondolatot ugyanolyan figyelemmel olvassa/hallgassa, hiszen az értelmezést a módosulás befolyásolja, artikulálja. A paralelizmus alkalmas a tudatunk számára hozzá nem férhető analógiák kifejezésére is. A paralelizmus ugyanis összefűzi, egy szintre hozza mindazt, ami a tudattalan szint­jén azonosnak nyilvánul.

Ewald Lang szerint (Lang 1987) maga a paralelizmus csak akkor lesz stílusalakzat­tá, ha a szövegben visszatért, kanonizált kompozíciós eljárásként jelenik meg. A paraleliz­mus létrejöttéért és értelmezéséért felelős hasonlóságok feltételeit pedig a következő öt pontban foglalja össze:

1.       a mondattípus azonossága;

2.       a mondatrészek azonos konfigurációja;

3.       a tagmondatok minimális szemantikai különbsége;

4.   a tagmondatok párhuzamosan kiemelő szerkezete;

5.       integrált közös keretjelentés.

Ha a párhuzamosságok állandósult alkotóelemként nem is, az alkalomszerűnél jóval gyakoribb előfordulásukkal hívják fel magukra a figyelmet a naplók lapjain. A felhozott példákban a világosan tagolt, szimmetrikus mondatok nem felelnek meg maradéktalanul a Lang-féle kritériumoknak, hiszen a visszatérés folyamán módosul a mondatrészek elhelyezkedése, és szemantikailag sem feltétlen analógiák, ezért helyesebb, ha a tágan értelmezett paralelizmus fogalmába soroljuk őket. A következő citátumokat pedig az elmondottakon túl az különbözteti meg a szorosan értelmezett paralelizmustól, hogy a tagok szemantikai intenzivitásának fokozatos emelkedésével (a klimaxszal) egyidejűleg lefokozódásuk (az antiklimax) folyamata is érzékelhető:

Az állatok bölcsebbek, mint az emberek, mert nem vágynak távoli dolgokra. A fák bölcsebbek, mint az állatok, mert nem vágynak semmire, csak lenni akarnak. A felhők bölcsebbek, mint a fák, mert lenni sem akarnak. (1943/44, 81.)

Jól látható e példán, hogy a párhuzamosságból természetesen fejlődnek, bomlanak ki a különböző ismétléses alakzatok. A láncszerű mondat, ill. gondolatfűzés, a paradoxiális jelleg, az egymást követő állítás és tagadás egyaránt a feszültségkeltés szolgálatában áll. Az alakzatok komplex szerveződésével hívja fel magára a figyelmet az alábbi idézet is:

A XVIII. század felszámolta a Vallást. A XIX. század felszámolta az Istent. A XX.század felszámolja az Embert. (1968/75, 83.)

A három egymást követő teljes, szerkesztett mondat szintaktikai elrendezésében, a mondatrészek konfigurációját illetően a paralelizmus tökéletes megvalósulása. A mon­dattípusok azonosságát a kijelentő modalitás és a „szabályosan” kibomló, változó téma-réma-viszonyok is alátámasztják. Minden szövegmondatban ugyanazok a hangsúlyviszo­nyok érvényesülnek, a tipográfiai kiemelés megerősíti a fókuszpozíciót. Az analógián túl nyilvánvaló a szemantikai eltérés is, amely egyfajta negatív fokozást (antiklimax) s ezáltal értékítéletet is magában foglal.

A meditatív-moralizáló karakterű naplójegyzetek elárulják szerzőjük különleges vonzalmát a filozófiai-bölcselkedő irodalom iránt. A rövid lélegzetű írásokból kitűnik, hogy a szentenciózus, aforisztikus koncipiálásra igen nagy volt a hajlandóság Máraiban, különösen az egy-két mondatosra redukált mondásokban nyilatkozik meg nyelvi fantá­ziája, tömörítő tehetsége. A karcsú forma erőteljes koncentráltságot igényel, az elhagyás tudniillik megnöveli a nyelvi elemek hatóerejét, s a jelentés irányába - befelé - tágítja a külsőleg összevont formát.

A létfilozófiát körvonalazó maximák, szentenciák jellegadó alakzatai ezért a para­doxon, az irónia és a chiazmus lesznek. Az aforizma műfajának sajátos struktúrájában mindhárom formának konstitutív szerep jut, s Márai igyekszik kihasználni a szerkezet­ben rejlő lehetőségeket. Lássunk ezekre példát:

La Rochefoucauld kevés szóval milyen sokat mond! És La Bruyére nagyon sok szóval milyen ritkán mond valamit! (1943/1944, 97.)

Egyszerre reménykednek azok, akik félnek, egyszerre félnek azok, akik reményked­nek, (uo. 213.)

Blüher szerint azt csinálni, amit akarunk, nem oly nehéz, mint azt akarni, amit akarunk, (uo. 47.)

...tárgyak, emberek, helyzetek oly csodálatosan tartoznak hozzám, s én magam oly csodálatos rend és rendszer szerint tartozom mindenhez! (uo. 56.)

A négy idézet mindegyikében érzékelhető a szintaktikai szerkezetek kereszteződésének mozgásélménye, s bár nem mindenütt valósul meg a szintaktikai tükörszimmetria, a szemantikai párhuzam tökéletesnek bizonyul bennük. A chiazmus a sűrítés és a kiterjesz­tés sajátos alakzata, amely egyfelől hosszabb kifejtést, gondolatsort pótol, másrészt viszont a kettős szembeállítás révén szintaktikai bonyolítást képvisel. A sorrendi variáció, a játékos csere pragmatikai jellege itt a dolgok színének és fonákjának együttes felmu­tatásában érvényesül.

A csere alakzatai közül a chiazmussal az újkori retorikában találkozhatunk. Az ismétlést és a megfordítást párosító típust a klasszikus retorika ugyanis a kommutáció keretén belül tárgyalta, de a jelenséget s magát a szót a mai értelemben nem tárgyalta. A chiazmus az ismétlés és az ellentét egybekapcsolódása is. „Az ellentétes jelentésegy­ségek szimmetrikus elrendezése (...), ezen belül a tagok helycseréje a chiazmus szeman­tikai, pozicionális és grammatikai jegye. A pragmatikus alakzat különféle formáit a további specifikus »kötelmek« árnyalják, pl. hogy a fordított sorrendben ismétlődő lexémák morfémát és nyelvtani funkciót cserélnek; vagy hogy az ellentétes értelmű szintagmák tagjai - az ellentétnek bármely intenzitásbeli fokán - párokba rendeződve tükörképei egymásnak” (Gáspári 1996b, 63). Fónagy Iván összefoglalásában (1990) a chiazmus olyan dinamikus alakzat, amely alkalmas eszköz a valóság dinamikus aspek­tusának tükrözésére, a játékon keresztül rávezethet bonyolult kérdések nyitjára. A chiazmus alapulhat minősítések felcserélésén, más esetekben a minősítés önálló kijelentéssé alakul át, ekkor egy kijelentéspár elemeinek keresztlépésén alapul a forma, mint pl. Heine Es liegt der heisse Sommer... c. versében [Simon István fordításában]:

Arcocskád forrón a nyár tüze fekszi meg, piciny szívedben tél van, zimankós és hideg.

Hogy megváltozik minden, szerelmesem, csak várj! Arcodon ül a tél majd, s szívedben lesz a nyár.

Fónagy a chiazmus határeseteként, illetve alsó határaként a funkcionálást pótló hang­súlycserét nevezi meg: Emberélet csak emberélettel váltható meg.

Heinrich Lausberg (1960) az alakzat mozgásformáját a következő betűszimbólummal ábrázolja: aαbβ^aβbα vagy aα bβ^ bα aβ A modellt a Szabó-Szörényi-féle Retorika másféleképp szemlélteti: a+b/b+a vagy ab ab/ba. Meghatározásukban a chiazmus: „...szintaktikai vagy akár szemantikai szempontból is egymásnak megfelelő, de anti-thetikus szószerkezetek szimmetrikus, egymást keresztező elhelyezése, többnyire tükörké­pet adó rendben. Ez lehet alany–állítmány, jelző-jelzett szó stb. (...) A commutatio egy gondolatnak, illetve egy kifejezésnek vagy szószerkezetnek szembeállítása a fordított­jával, két szótő ismétlése által, szintaktikai funkciójuk kölcsönös cseréje mellett. A szin­taktikai funkciók cseréje a két szótő ragjainak cseréje révén jön létre. Ez a jelenség a következő modellen szemléltethető: ha az ismétlődő szótöveket a-val és b-vel jelöljük, a szintaktikai funkciókat x-szel és y-nal, akkor a tőkereszteződés modellje: axby/bxay, és a funkciókereszteződésé: axby/aybx. A commutatio egyúttal a transmutatio alakzata is. A tőkereszteződés esetének külön elnevezése: antimetabolé (permutatio) (...) Egyébként ezt az alakzatot a chiazmus bonyolult változatának is nevezik” (i. in. 182).

A chiazmus – a gondolatalakzat számos más fajtájához hasonlóan – tehát meglehető­sen bonyolult kategória, hiszen sokféle átalakító eljárást foglalhat magában, illetve ele­mévé válhat valamely, az értelmezés során „fölöttessé” váló, bonyolultabb formációnak. S bár az eredeti értelemben fölfogott alakzat inkább lexémakapcsolatok (szintagmák) és morfémáik kereszteződésére korlátozódik, számtalan válfaját, magánvariációját, árnya­latát találhatjuk meg a különböző szempontú felosztásokban; pl.: tartalmi, formai, látens chiazmus, félchiazmus, addíciós, detrakciós, immutációs, transzmutációs chiazmus - vagy a chiazmus mint az epikai mű narratív struktúráját átható mozgásforma stb. (vö.: Laus-berg 1960, Szabó-Szörényi 1988, Fónagy 1990, Gáspári 1996b, Nagy L. 1997, 1998). „Változatossága éppen tökéletlenségével függ össze. Ritkán tökéletes a kifejezés szim­metriája és sohasem egyértelműen ellentmondásos a tartalma”(VilLex II. Akadémiai Ki­adó, Budapest, 1993,199. Fónagy Iván szócikke) - olvashatjuk Fónagy Iván szócikkében. A variabilitáson túl ő hangsúlyozza azt is, hogy az alakzat dinamizmusával, erőteljes gondolatiságával, sűrítettségével válik hatásos jelenséggé, s minden olyan műfajnak, amely a feszültségkeltés, -oldás ritmikáját szerkezeti elvnek tekinti, elengedhetetlen, de legalábbis fontos tartozéka. A forma használata, relevanciája sokat elárul az alkotó szemléletéről, gondolkodásmódjáról, hiszen gyakran a leleplezés, a hagyományos relációk megváltoz­tatása, a konvenciók „felrúgása”, a disszonancia jelenlétének tudatosítása stb. áll a csere hátterében. Ezért népszerű a chiazmus azoknak az alkotóknak az életművében vagy bi­zonyos műveikben, akik a játékot (többek közt) a világon való felülkerekedés magasrendű művészi eszközének tekintik. Márai naplóiban a játék ironikus-önironikus, fájdalmas-kesernyés lehetőség a létezés elviselésére, illetve világlátásának kifejezésére.

Szemléletmódja alapvetően ironikusnak mondható. A retorikai - poétikai, esztétikai -filozófiai kategória hátterében az elfogadva elutasító gondolkodói, művészi magatartás­forma áll. A naplójegyzetekben sűrűn felbukkanó irónia jelentésárnyalatai közül leginkább a fanyar, kesernyés minősítő jelzőt tarthatjuk dominánsnak, bár az alakzattípus aktuális értelmezésekor kerülhet csupán sor a szereptulajdonításra, a stílusfunkció tisztázására. Mivel az irónia önmagában is cserén (az értékek megfordulásán, illetve a többértelműsé­gen) alapszik, chiazmushoz való társulása kézenfekvőnek látszik, összekapcsolódva eleve erősíthetik egymás hatását.

Márai a „finom”, áttételesebb, intellektuális irónia mestere: sohasem jelzi direkt utalá­sokkal, hogy ezt vagy azt a mondatot, gondolatot miképp kell értenünk. Feltételezi, hogy a befogadó oly mértékű önállósággal rendelkezik, amely fogódzók nélkül is felis­merhetővé, interpretálhatóvá teszi az alkalmazott stílusformát. S mivel „viszonyítási pontja” általában meghatározhatatlan, illetve gyakran a szövegegész (naplóegész) a viszo­nyítás tere, esetleg a szövegen kívüli tényezőkre hárul ez a szerep, termékeny bizonyta­lanságban tartja mindenkori befogadóját.

Az irónia nem csak, sőt nem mint alkalmazott eszköz figyelhető meg a diáriumok-ban, hanem inkább komplex módszer, magatartás. Ahogy Szókratésznál és Platónnál olvashatjuk, a retorikai funkció túllép alkalmazotti körén, s átfogó sajátossággá minősül át. Mondhatnánk úgy is: a kifejezésmód magában egyfajta magatartás. A kategória meghatározhatatlansága talán abból (is) fakad, hogy lényegét a heteronómia adja, vagyis az, hogy ellentétes esztétikai minőségeket vonatkoztat egymásra. Fónagy Iván (1999, 33) szerint félreismerhetetlenül vonzódik az antitézishez, az antinómiához, a paradoxon­hoz, a chiazmushoz, s ezeket kombinálva, ezekkel sajátos ötvözetet alkotva hozza létre a komplex alakzatvariációt.

Márai felfogása több vonatkozásban közel jut a Kierkegaard-féle irónia-értelmezéshez. Az irónia ugyanis nála is az elidegenítés eszköze, annak az általános és egyetemes szkep­szisnek a kifejeződése, hogy az ember tehetetlen a világgal szemben, „...mintha csak a nyelv olyan módozatának leírásával mondhatnánk el ténylegesen, mit is gondolunk, amely nem azt gondolja, mint amit mond” (de Man 1996, 36). Másfelől a negatív tétszem­lélet adekvát formája elválaszthatatlan a komikumtól, melynek „...indítéka sohasem a tárgyban van, amelyet kinevetünk, hanem mindig a nevetőben. Az ember sohasem ne­vet saját bukásán, hacsak nem filozófus, hacsak nem képes minduntalan kilépni önma­gából, s tárgyilagos megfigyelőként szemlélni saját énjének kalandjait” (Baudelaire-t idézi de Man 1996, 37). A naplóformát azonban épp ez a sajátos kettőslátás, a látvány, történés, esemény - reflexió dualitása jellemzi, az önmagára ismerő szubjektum ugyan­is távlatot teremt, distanciát tart fenn az elbeszélő és az elbeszélt között. „A reflektív elválasztás nem egyszerűen a nyelv mint kitüntetett kategória segítségével megy végbe, hanem az ént ez helyezi át az empirikus világból a nyelv által a nyelvben konstituált világba - (...) Az ekképpen felfogott nyelv a szubjektumot kettéosztja egy a világban elmerülő empirikus énre, amely a különbözésre és az önmeghatározásra való törekvése során olyanná válik, mint egy jel” (de Man, 1996, 39-40). Ez a megkettőződés koránt­sem fájdalommentes eljárás, az öniróniával teli sorokban az elbeszélő én arra törekszik, hogy kívülre,- azaz túl kerüljön önmagán.

Néha még mindig az a vad hit, amellyel vízen lehet járni. Csaknem testi érzés ez.Néha úgy tetszik, az egész, ami megmaradt számomra, reménytelen, de nem érdek­telen. És néha, hogy érdektelen, de nem reménytelen. (1945/57, 319.) (A kiemelések tőlünk: Cz. I.)

Ebben a citátumban az elmondottakon túl a létezés bonyolult viszonylatairól val­lanak az összefonódó alakzattípusok. Ismétlést (anaforát, rekurrenciás felütéssel induló mondatokat), hiányt (ellipszist, néhol az alanyt, néhol az állítmányt hagyja kifejtetlenül), az általános jelentésű szavakkal pedig az elbizonytalanítást eredményező megfogalmazást látjuk: még mindig, egész; de párhuzamos gondolatritmust, ellentétet, antiklimaxot és chiazmust egyaránt találhatunk. S amint a szövegkonstrukcióban ezek bonyolult szövevényt hoznak létre, úgy a lexikai, szintaktikai, szemantikai és pragmatikai szem­pontok sem választhatók el egymástól.

Az ironikus szerkezetnek mindkét jellegzetes megnyilvánulására rálelhetünk a naplók­ban: a láncszerű, illetve a koncentrikus válfaj kiegészíti egymást. Az előbbi esetén az ironikus szerkezet beépül a szövegegészbe, s váltakozva más szerkezetekkel, összetett modalitás minőséget hoz létre. „Várhatósági foka annak megfelelően alakul, hogy az értelmező viszonyítástér előtte vagy utána helyezkedik el” (Veres 1979, 73). Az utóbbi típus használatakor az irónia átfogja a szövegegészet, s elsősorban mint globális modalitás érzékelhető. Ekkor az „...értékelési pontok (...) kölcsönösen érvénytelenítik egymást, s így az összhatás feltétlenül ironikus” (uo.). A koncentrikus változatnak még inkább érvényt szerez a szerző a naplókban azzal, hogy csaknem mindig az emberi természetről, világszemléletéről, lét- és történelembölcseletéről s az irodalomról vallott gondolatok

alkotják a művek tematikai gerincét. Többnyire ontológiai, egzisztenciális kérdésekben foglal állást, tesz bőséggel korkritikai megjegyzéseket, olyan dolgokat állít egymással szembe, amelyekkel burkoltan/nyíltan saját értékítélete is megfogalmazható. Márai 1943– 1944-es Naplójában igen figyelemreméltó megjegyzéseket találhatunk az elmondottakkal kapcsolatban a 19. oldalon:

Soha nem érdekelt igazán egy város, sem egy táj - a valóságban mindig csak azemberek érdekeltek. Firenze értelme számomra nem az Uffizi, nem is a Boboli-kert, hanem egy angol nő, vagy a Via Tornabuonit környező szűk utcák egyikében egy toscanai suszter. Ha behunyom szemem és Párizsra gondolok, elsőbben nem az utcákat, vagy a Szajnát látom, hanem egy emberi arcot, mely halványan előválik a táj dísz­letéből. A szuezi kanálisból mindössze egy szíriai kivándorló hanglejtésére emlékezem élesen és igazán. Úgy látszik, mindennek, amit megélünk, egyetlen és igaz értelme az ember. Minden más csak jellemzi, körülveszi és magyarázza az embert. A Stromboli legfőbb értelme számomra R. hangja, aki közömbösen kérdi, áthajolva a hajó kor­látján: „Miért olyan nyugtalan egy hegy?” A Strombolit már elfeledtem, nem tudnám lerajzolni. R. hangját nem feledtem el. Egy tűzhányó számomra semmi. Egy ember minden. (A kiemelés tőlünk: Cz. I.)

A chiazmusokat előtérbe helyező vizsgálati anyagból összegyűlt tekintélyes számú példa is azt igazolja, hogy Márai legfőbb kérdése: milyen az ember. S csak „másodsor­ban”, illetve mindent e szempontnak alárendelve foglalkozik a korábban említett kedves témáival. Ezen állítást illusztrálják a következő citátumok:

a)   Mindig derűsebb távolban a világtól, s mindig valóságosabb közelségben Isten­

hez: ennyi az öregedés értelme és élménye. (1943/44, 58.)

b)   A bűn a bugris műalkotása. A fantázia, melynek segítségével az alkotószellemű

ember művet alkot, a bugris telkében bűntudatos vágyat kelt csak, vagy megteremt

egyfajta torz remekművet: a bűnt. Aki bűnre készül, egy időre elhagyja élete köznapi

síkját, fölemelkedik az alkotás zavaros régióiba. Tervet, helyzeteket képzel el, jeleneteket vonalaz meg képzeletében; aztán, az alkotás pillanatában, cselekszik. Utána

menekül, majd - pontosan úgy, mint a művészek művükhöz - visszasompolyog a tett

színhelyére. Mindez túl van a köznapin. A kispolgár művészete a bűn. (1943/44, 84.)

(A kiemelés tőlünk: Cz. I.)

c) Reggel a Biblia példázata az Elsőkről és az Utolsókról. Nem biztos. Az Elsők

gyakran elöl maradnak akkor is, ha minőségben az utolsók. (1945/57, 171.)

 

d)     Vannak okos emberek, akik tehetségtelenek. És vannak tehetséges emberek,

akik nem okosak. És aztán tömegben vannak emberek, akik nem okosak, nem is

tehetségesek, csak élelmesek és szájasok. Sokszor ezek győznek. (1976/83, 135.)

e)  New York (...) Ez az ismerős idegenség, amit nem oldottak fel az elmúlt évek

Európában, ahol az idegen ismerősség vett körül... (1976/83, 106, 107.) (A kiemelés

tőlünk: Cz. I.)

f)  ...ami vitális: antiracionális. És minden, ami racionalista: életellenes. (1976/83,

190.) (Unamunót idézi Márai.)

Valamennyi példa meghatározó kompozíciós eljárása a chiazmus szerkezetének létre­hozása akár a lexémák szintjén - egzakt módon, akár a mondategységek, mondategészek

szintjén - implicit formában. Mindenütt szembetűnő az ellentétezés, s feltűnnek egyéb alakzattípusok is, amelyek szemantikailag, szerkezetileg fokozzák a chiazmus expresszivitását. A b) példa kezdő és fókuszváltással ismétlődő záró mondata reddícióval fog keretbe egy hosszabb, bonyolultabb fejtegetést. A rendkívül nyomatékos, provokatív kijelentés, tételmondat után kifejtés, kommentár kívánkozik. Itt ennek az elvárásnak megfelelve Márai egyensúlyhelyzetet hoz létre azáltal, hogy a feszültségteremtés, -feloldás ritmusát követve építi el a kompozíciót. A feloldás mint lappangó etimológiai játék a „keretmondatok” között is megfigyelhető, a bugris-bürger ugyanis mintha egymás szi­nonimájaként szerepelne, s bár a TESZ (380. o.) nem valószínűsíti e szavak összetar­tozását, Márai itt mégis erre az összhangzásra játszik rá. A c) pontban foglaltak a Bib­liára tett utalással chiazmust lepleznek: „...sok elsők lesznek az utolsók és sok utolsók elsők” (Máté 19,30). A paradoxon azonban tovább bonyolódik az állítás igazságértékének, illetve morális érvényének kétségbe vonásával. Márai korkritikai észrevételének ad hangot azzal, hogy megkérdőjelezi a megszokott viszonylatot, amint a d) példa konklúziómon­data is a nem épp előnyére forduló világról ítélkezik. Az ekképp feltárulkozó forma mint az alkotói világlátás, történelem- és irodalomszemlélet stb. kinyilvánításának leg­beszédesebb tartozéka, sőt, mint a gondolatiság hordozója tűnik elénk. Közvetve továb­bítja, evokálja a gondolatokat, asszociatív működésre ingeréi a befogadót, értelmi vib­rálást idéz elő. A szerkezetileg, szemantikailag homológ, illetve antitetikus szövegele­mek ritmikus ismétlésével a variációk végtelen sorozatát hozza létre Márai. A formai ismétlődésekre épülő szerkezeti eljárás a folyton reflektáló elme működési mechaniz­musához igazodik, az emlékidéző, töprengő, önvizsgálatra hajló tudat tipikus attitűdjé­vel magyarázható, s ezáltal a műfajtípus sajátosságaival is összefüggésbe hozható:

a)     Most azzal foglalkoznak, hogy államosítják a bankokat. Kis idő eltelik még, s

akkor majd bankosítják az államokat És így tovább, mindig elölről. (1945/57, 55.)

b)     ...Régebben a munkások viaskodtak a kiuzsorázó kapitalistákkal. Most meg­

esik, hogy a kapitalisták menekülnek a kiuzsorázó munkások elől. (1976/83, 77.)

c)      ...Caesarok csinálják-e a történelmet vagy a történelem hívja a Caesarokat?

(1976/83, 168.)

d)  ...Lenin azt mondta, a vallás ópium a népnek. A beatnik-világban az ópium

vallás a népnek. (1958/67, 278.)

e)      Ramuz sóhaja - „Besoin de grandeur” - nem érzik Zürichben. Ez a nagy kis­

város, ahol a lakosok elhitték, hogy egy kis nagyvárosban élnek. (1958/67, 148.)

A chiazmust létrehozó formák között kisebb számban olyanokat is találhatunk, ame­lyek egyrészt nem önálló szövegek, hanem beépülnek a kontextusba: lásd b, c, d - más­részt pedig kikövetkeztetéssel, utólagos kreációval tekinthetők csak chiazmusnak. (Az explicit chiazmus mellett célszerűnek látszik az implicit chiazmus kategóriájának a megkülönböztetése, hiszen a jelenség a „szigorúan” megkövetelt szemantikai és pozicionális kötöttségeivel, tehát az ismétléses csere a megszokott nyelvi megjelenésformáján túl mint elvont [elvonható] gondolati konstrukció islétezik.)

J) Német kiadóm meglátogat. A németországi jelszó e pillanatban: „Élvezzük a háborút, mert a béke szörnyű lesz.” Azt hiszem, ez a jelszó indokolt. (1943/44, 44.) (béke a háborúban, háború a békében) - ugyanerre példa: .. .Régebben az író megal­kotta életművét, és aztán megesett, hogy nyakába tettek egy irodalmi díjat. Most van

példa rá, hogy az író előbb megkapja az irodalmi díjat, és aztán sebtiben nekilát megírni az életművet. (1976/83, 40.) (az életmű jutalmául díjat adnak - a díj „jutalmául” létrehozzák az életművet.)

g) ...Egyszerre reménykednek azok, akik félnek, egyszerre félnek azok, akik reménykednek... (1943/44, 213.)

h) .. .Nem elég éveket adni az élethez. Életet is kell adni az évekhez... (1958/67, 38.)

Az f)> g)> h) citátumban a szövegtöredék szerepét tölti be a chiazmus. A c) példa további érdekessége pedig a korábban - más összefüggésben már- említett intertextuális kapcsolat. Maráira egyébként is jellemző a reminiszcenciák, allúziók sűrű használa­ta, hiszen ezekkel a mellékesnek tetsző megoldásokkal is megsokszorozhatja a napló atmoszférájának, stílusának szemantikai dimenzióit. Ez alkalommal retorikus kérdés­sel párosuló, fókuszt s egyben hangsúlyt is váltó chiazmusában a Madách-Tragédia hetedik színében megszólaló Lucifer gondolataira „kérdez” rá: „...egyént sosem / Hozandsz érvényre a kor ellenében: / A kor folyam, mely visz vagy elmerít, / Úszója, nem vezére, az egyén. -1 Kiket nagyoknak mond a krónika, / Mindaz, ki hat, megérté századát, / De nem szüle az új fogalmakat. / Nem a kakas szavára kezd viradni, / De a kakas kiált, merthogy virad. -” (Madách Imre: Az ember tragédiája. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1967, 150.)

E témakörön belül maradva kiemelhetjük még azokat, a naplók kontextusába és Márai ironikus, gunyoros értelmezésébe integrált gondolatokat, amelyek párbeszédbe elegyed­nek egy-egy megnevezett alkotó konkrét művével. A „dialógus” egyik példájaként említ­hetjük meg az 1945-1957-es Napló 62. oldalán található Karinthy-mondatot: „Inkább a férgek egyenek meg, / Mintsem én egyek férgeket”. Az intertextuális összefüggések síkján az irodalommal, írással kapcsolatban tett utalások, esetleg egy-egy művészről vagy alkotói módszerről megfogalmazott minősítések hasonlóképpen járulnak hozzá az értelmezői horizont tágításához:

a) Paul Morand krónikái, kötetben. Közepes író, aki lenézi az eseményt, az újságíró

zsákmányát, s nem találja meg az eseményben az élményt, az író életelemét. (1943/

44, 42.)

b)    Galsworthy (...) nem a jellemek igazodnak a cselekményhez, hanem a cselekmény következik a jellemekből. (1943/44, 72.)

Ez utóbbi bejegyzés Márai alkotói, regényírói módszeréről is árulkodik, hiszen több ízben hangoztatta a cselekmény, a „mese” mellőzésének, s ezzel szemben az „alkotó lélektan” kidolgozottságának fontosságát, egyetértve Ortega y Gasset koncepciójával, amely kimondja: „...a regény anyaga elsősorban alkotó lélektan (...) Ha a költő lelki folyamatot játszat le előttünk, nem azt kívánja tőlünk, hogy azt a tények sorozatának vegyük, (...) hanem megbízik a bennük rejlő intuíciós erőben, amely hasonlít ahhoz, ami a matematikát lehetővé teszi (...) A cselekmény külső eszközével előidézett tulaj­donképpeni feszültség ma a minimumra csökkent. Annál kedvezőbb a feladatnak, a regény súlypontjának a lélek kalandjaiból eredő magasabb érdeklődés felé való eltolására. Nem buja, dús mesék koholásában, hanem felfigyelésre érdemes lelkek kitalálásában látom a regény műfajának ígéretekkel teljes jövőjét” (Ortega 1944/1993, 52–55).

Az irodalom - írás kérdésköréhez sorolhatjuk még a következő példákat:

a)  Volt egy műfaj, (...) „Versek prózában”. Rokonszenves és szemérmes műfaj

volt. De egy ideje gyakran olvasok írásműveket, melyek műfaját csak így lehet

megjelölni: „Prózák, versben”, (1945/57, 52.)

b)      (...) az író, akinek van tehetsége, de nincs zsenije, mindig eltakarja az írót,

akinek csak zsenije van, de nincs tehetsége a zsenijéhez. (1958/67, 197.)

c)   (...) A pszichoanalízis sokat köszönhet az irodalomnak. De az irodalom nem

köszönhet semmit a pszichoanalízisnek. (1958/67, 124.)

Az első citátumban a lexémák, szintagmák szintjén válik feltűnővé a helycsere: versek prózában - prózák versben. A beágyazott chiazmusokat értelmező szövegkörnyezet, a tulajdonképpeni pragmatikai kommentár viszont nemcsak a kompozicionális, szeman­tikai oppozíciót erősíti fel, hanem értékítélettel is ellátja, direkt módon befolyásolja az olvasót. A chiazmus között elhelyezkedő szövegmondatok tehát nem érdektelen közbeszövések, hanem az értelmezéshez nélkülözhetetlen, informatív közlések. Ahogy az utóbbi, c) példát a szövegelőzmény s következmény híján inkább szellemesnek, ügyes megfordításnak, ám jócskán hiperbolikusnak tarthatjuk önmagában. A kiegészülés azon­ban „elárulja”, hogy a szerző sem gondolja egészen komolyan frappáns állítását. A tel­jes bejegyzés ugyanis így hangzik: Szophoklész „Oidipus Kolonosban„. A pszichoanalízis sokat köszönhet az irodalomnak. De az irodalom nem köszönhet semmit a pszichoanalízis­nek. Végül is, Szophoklész előbb és többet tudott az Ödipusz-komplexusról. mint dr. Freud. S ugyanezt állapíthatjuk meg a közbülső chiazmusról is, tudniillik, hogy szű­kebb értelmét, magyarázatát tágabb hatókörben leljük meg, a keresztezett, antitetikus forma ugyanis mintegy summázatként, csattanóként foglal helyet a szövegtérben:

Este hatkor a Café Gijón. A kávéház belső termében, aztán a paseo sátrai alatt a madridi irodalmi bohémia. A cigarettamocsokban - fekete, bouillon és fehérbor mel­lett - ugyanaz a mandarin-klikk, mint Párizsban, a Café des deux Magots teraszán. A sarokban a spanyol Cocteau csészéből issza a hideg húslevest, és magyarázza a spa­nyol Sartre-nak, hogy csak kék frakkban mehetett az Akadémiába széket foglalni, mert az ő színe nem a zöld, hanem a kék. A tömzsi spanyol „népi”, átmenet Móricz Zsigmond és Giono között, magányos, komoran néz, mert itt, a kozmopolita város­ban „nincs őserő”. Szemközt a kövér pappal, a sakktáblára hajolva, a spanyol Gide, amint gúnyosan magyarázza, két húzás között, a papnak, hogy Isten még nem szüle­tett meg; a hátsó bejárat mellett a katalán Kosztolányi, a köítőfürt homlokába hull, kancsi önkívületben néz maga elé, kezében töltőtoll, zöld tintával, de nem ír semmit, mert várja az andalúz Karinthyt a vas sétabottal. A mellékhelyiségbe vezető ajtó mellett az ex-kommunista, aki az ex-anarchistának magyarázza, hogy nem adták ki a regényét, mert a revíziós kommunisták itt Madridban megfojtanak minden tehetséget. Baroja már húsz év előtt szenilis volt, ezt hörgi egy kopasz egzisztencialista. A sátor alatt Unamuno kísértete; ürmöst iszik, fél a haláltól, és idegesen hadarja, hogy az anarchisták igazában nem mások, mint ateista szerzetesek. A sarokban Cervantes, akit eltakart Lope de Vega; ahogy Dickens eltakarta Hardyt; Jókai Mikszáthot; ahogy az író, akinek van tehetsége, de nincs zsenije, mindig eltakarja az írót, akinek csak zsenije van, de nincs tehetsége a zsenijéhez. És ahogy a másik, ritka író, akinek van zsenije is, tehetsége is, de nem tud tökéleteset alkotni, mert nincs türelme a zsenijéhez...igen, mint Karinthy, aki most lép be a forgóajtón. Mind itt vannak délután hatkor, a Café Gijónban, négyszáz éve. Ez a fantomvilág - az írásvész mániákusai -, ez az örök „világirodalom”. (1958/67, 196-197.)

E kérdés összegzéseként kiemelhető, hogy a chiazmus szerkezete a nyelvi megje­lenítésben mint univerzális forma kétségtelenül létezik. Funkcionálása során azonban az általános séma sajátságos tartalommal telítődik, például az alkotó világképének, mentalitásának is tükrözőjévé válik, tehát egyedi lehetőségek hordozására képes.

Érdekes megjegyezni, hogy a chiazmussal rokon alakzat, az epanodosz is gyakran feltűnik a diáriumokban. Ebben az ismétléstípusban az alkotó tagok tükörképszerűen, fordított sorrendben ismétlődnek, ahogy az alábbi fragmentumban láthatjuk:

...a sötétkék, mozdulatlan, üvegszerű tenger. A Földközi tenger titokzatos nyu­galma és sötétkékje. (1943/44, 10.)

A citátumban a variációs szinonimitás ismétlésélménye (mozdulatlan, titokzatos nyu­galma) mellett az anadiplózis (vagy epanasztrofé, amikor valamely szintaktikai egység vége ismétlődik a rákövetkező szintaktikai egység elején) is megjelenik, amely a közölt részlet „szimmetriatengelyét” alkotja.

Egy másik bejegyzésben a kulcsszavak a motívum rangjára emelkedve adják a fordí­tott sorrendű visszatérést:

De a munkához nemcsak akarat kell. Életmód, légkör is kell hozzá ... s mindez hiányzik. Mégis, maradj erősebb, mint sorsod: életmódot, légkört, mindent pótoljakarattal. (1943/44, 156.)

A paradoxon is expresszív stiléma, az ellentét intenzitásán nyugszik, az egymásnak látszólag ellentmondó elemek egységbe foglalásával jön létre, s többnyire a naplóbeírá­sok „nyugvópontján”, a szentenciózus zárlatban foglal helyet:

...ez a semmiség minden. (1943/44, 23.)

Védekezem, ahogy tudok: legfőként úgy, hogy már nem is védekezem, (uo. 44.).

(Virginia Woolf) ... milyen gazdagon, pazarlóan építi föl a semmit! (uo. 48.)

Már oly szerény vagyok, hogy beérem a legtökéletesebbel, (uo. 65.)

...ez a valószínűtlen mindennapos valóság, (uo. 185.)

...kézigránáttal és fegyverrel kezünkben lehetünk csak humanisták, (uo. 263.)

A tapasztaláshoz idő kell, de az idő bizonyos megismerésen túl nem mélyíti a tapasztalást, (uo. 62.)

. ..Legforróbban, végzetesen mindig azokhoz van közünk, akikhez vér szerint nincs semmi közünk... (1945/57, 29.)

Csak a legnagyobb türelemmel tudom magam arra kényszeríteni, hogy türelmes legyek, (uo. 321.)

A befogadás, értelmezés során a szemantikai ellentmondás mentális, szemléleti úton feloldódik, a szövegkörnyezet kiteljesítő hatása a diszparát elemeket egységbe vonja.

A részleges ismétlésen alapuló alakzatok érdekes típusát képviselik a naplókban azannomináció jelenségkörébe tartozó példák, amelyek a szoros értelemben vett szófejtő

alakzattal: a figura etymologicával vannak távolabbi kapcsolatban. Rokonságuk abból fakad, hogy a fogalmi mag: a tő változatlanul ismétlődik, míg a toldalékmorfémák sza­badon variálódnak. A homonimákkal s az etimológiával való játék váratlan asszociációkat kelt, időnként a felfedezés erejével hat:

Az igazi, vérbeli író mindig meglepő. Az ál-író csak meglep. (1943/44, 87.)

...Aki él, kénytelen félni... (uo. 122.)

... Lehet, hogy elkövetkező karácsonyon már nem lesz többé karácsony?... (uo. 115.)

Csak az érzés terhes. Neveld magad érzéstelenné. Talán lehetetlen ez... de kegyet­len, kényszerű feladat. Akkor majd nem leszel „emberies”; de teljesebben leszel em­ber, (uo. 285.)

Magyarul írj, ne magyarosan. (1976/83, 33.)

Az etimológia határesetének tekinthető, amikor az átvitt - konkrét értelem között vibrál, ide-oda cikázik a tudat. A kétféle (valóságos, érzékletes - elvont, áttételes) szem­lélet „párhuzamba állítása” pedig végső soron a paralelizmus alaptendenciája.

Ha egy író akarattal hallgat - tehát nem lustaságból vagy tehetetlenségből, hanem szándékkal, pedagógiai célzattal -, hallgatása csaknem jobban nyugtalanítja az em­bereket, mint mindaz, amit mondott addig. (1943/44, 61.)

...Aki nem pontos ebben vagy abban, végül nem pontos, tehát nem erkölcsös semmiben... (uo. 129.)

Nincs otthonom többé, a szó régi értelmében. Csak úgy vagyok, itt meg ott. Ru­hám, fehérneműm, cipőm mállik, kopik; a lerongyolódás folyamata elképesztően gyors. De bennem is mállik, kopik valami, belülről is rongyolódom. (uo. 232.) (A kiemelések mindenütt tőlünk: Cz. I.)

Az alakzatok kölcsönhatását, bonyolult kapcsolódásmódját igazoló példáinkat vég nélkül szaporíthatnánk, annyit azonban talán eddig is sikerült bizonyítanunk, hogy a naplókban a retorizáltság részint immanens, részint kontextuális tényezők összjátékának eredménye, illetve hogy a retorikai alakzatok mindig nagyobb jelentésegységekkel függnek össze, mint amelyekben elkülöníthetők vagy felismerhetők. Kiépítésük stratégiája általában azt a mecha­nizmust érvényesíti, hogy az egymásra vonatkoztatott elemek lépésről lépésre a következő komponens hatóköre alá rendelődnek, viszonyrendszerük azonban nem feltétlenül hierar­chikus, hanem inkább egyenrangú, egymást erősítő, kiteljesítő. Az alakzatok valamilyen módon reprezentálják azt, ami a gondolkodásban tipikus, konstans (pl. a Márai-világban a rend, a fegyelem, a mérték etikai parancsa és a kifejezés végsőkig való tisztázásának kényszere stb.), vagyis absztrakt gondolati tevékenység van megalkotásuk hátterében. „A gondolatalakzat mást ragad meg, mást von el a konkrét összefüggésekből - mondja Fónagy Iván -, mint a fogalmi gondolkodás..., a jelenségek mozgásformáját őrzi meg: (tehát) dinamikus absztrakció” (Fónagy 1990, 32).

Bár a naplókban általában nincs szabályokhoz kötve, néhol teljesen esetleges a feljegy­zések egymáshoz kapcsolódása, s a különféle darabok nem rendelődnek alá valamilyen nagy egésznek; a hatalmas, amorf élményanyag mögött mégis rend rejlik. A jegyzetek között motivikus, tematikai folytonosságot fedezhetünk fel, ezek az ismétlődő elemek biztosítják a műben a globális kohéziót: pl. a munka - kötelesség - írás - irodalom;

egészség - betegség - lét - halál; természet - ember - háború stb. témacsoportok alkotják a diárium „állványzatát”. Az egyes beírásokban kompozíciós elvként alkalmazott repetíció és ritmikusság tehát magasabb szinten is érvényesül, szerepköre kiteljesedik. Aligha oszt­hatjuk ekképp Alain Girard-nak, a naplóműfaj egyik történetírójának nézetét, aki általános ismérvként állapítja meg, hogy „Minden naplóból árad valamiféle unalom, mert a napló ismétli magát, mert keveredik benne a jelentéktelen és a fontos” (Szávai 1978, 105). Márait is többször vádolták azzal a kritikusok, hogy modoros, keresett a stílusa, a rengeteg utalást, a fel-felbukkanó fogalmak, kifejezések visszatértét pedig sokan a megfáradás, az ihlet­lanyhulás, egyszóval a mechanizálódás szomorú tünetének tartották. Felületesen szem­lélve talán valóban untatóak a visszatérő fordulatok, s lehet, hogy öncélúnak látszanak az önidézetek - az elmélyült, s főként az életmű egésze felől közeledő vizsgálódások azonban az elmarasztaló ítéletekkel szemben azt igazolják, hogy szándékos, tudatos volt a remi­niszcenciák és egyéb ismétléstechnikák szerepeltetése, s szó sincs Márai műveiben az invenció megfogyatkozásáról. Épp ellenkezőleg: egy polgári magatartás és kulturális hagyo­mány nyelvben megteremtett, megőrzött és közölt lényegéről, az egységes írói szemlélet érvényesüléséről, az életmű szerves kiteljesedéséről adnak számot a Márai-világ „alap­fogalmai” (vö. Fried 1993, 11-13, 18-19, 80-81). A párhuzamosság áthatja a naplók szövegszerkezetét, hiszen egymástól távoli bejegyzések rímelnek egymásra, s ez az átláthatóság megkönnyíti, élvezetessé teszi a szellemi feldolgozást, egyszersmind a kötet egységének alapjául is szolgál. Vissza-visszatér pl. az a gondolat, hogy a külső és belső (a „valódi” és a „teremtett”) világ szorosan összetartozik, dialektikus egységet alkot:

Kánikula. Rómát bombázzák. Angolok, olaszok és németek 75 fokos hőségben harcolnak Szicíliában. Az orosz fronton általános támadás „a világtörténelem legna­gyobb anyagcsatája”. Forró szél, este is. Minden forrponton, a természetben és az emberi világban... (1943/44, 63.)

Néhány oldallal később így visszhangzik e gondolat:

Kétnapos nyári betegség, heveny lázzal, borzongással. A világ forrponton van, min­den láng és tűz... nem csoda, ha a testek is égni kezdenek önmagukban... (uo. 67.)

Mindez a 79. oldalon folytatódik:

A világnak 40, sőt - napon – 54 °C láza van. Napok óta hőlégkamra az egész ország. Minden elforrt, lobog (...) Harmadik hete 37.4,5. Semmiféle panasz. Az ember lebeg ebben a lázban, mintha fél méterre a föld felett járna. Julién Green regényhősei járnak és élnek így. (L. még ugyanitt 89. oldal 4. bejegyzés.)

A paralelikus szerkesztés tendenciózus használata tovább erősíti azt a hipotézist, hogy az alkotói magatartás és szemlélet mögött a szimmetrikus, áttekinthető, mégis a komplex módon való láttatást lehetővé tevő formák dominálnak.

Nem a rutinná silányult művészkedés vagy a hiányos szókincs a magyarázata az egybecsengő szólamoknak, hanem a nyelvben rejlő sokszínűség, felbecsülhetetlen tartalmasság és érzékenység kiaknázása ál! e magatartás és modor hátterében. Ugyanazok a témák, motívumok vagy szavak mindig más-más vonatkoztatási rendszerben, más szövegkörnyezetben tűnnek elő, s egyre árnyaltabb jelentésekkel gazdagodnak a gon­dolkodási folyamat során.

 

Az ismétlés adjekciós válfajai a Napló 1984-1989-ben

Bár Márai utolsó naplója kétségtelenül szerves folytatása a megelőző öt kötetnek, sok szempontból különbözik is azoktól. E sajátos, kivételes (az életművet s voltaképp a privát létet is lezáró) helyzete indokolttá teszi, hogy külön is foglalkozzunk vele néhány megjegyzés erejéig.

Az aggkori Napló egyszerre dokumentuma az 1943-ban megalkotott s tökélyre vitt műfaj kontinuitásának s az alkotó energia lassú kiürülésének, a formáló erő megfáradásának. E kései diárium megőrzi az elmúlt évtizedek kimagasló írói erényeit, mint pl. a kompozíció magasfokú szervezettségét, a retorizáltság és stilizáltság igényét; a szerző gyakorolja még a magatartással összeforrt nyelv művészetét, kényszeresen csiszolja kris­tálytisztává mondatait, hogy a szavaknak „eredeti”, „valóságos” értelmük legyen, mégis hiányzik belőle az a természetes lendület, az az intellektuális-tematikai sokszínűség és újdonság, amely az ifjabb fővel írott műveket jellemezte. „Nem pusztán a hajlott kor szükségszerű folyománya ez. Következik abból is, hogy gyérülnek a felajzó élmények, mert Márai számára beszűkül a közvetlenül tapasztalható, birtokba vehető világ ... s az élettér beszűküléséhez társul a léleké is ... Márai kizáródóban van a világból, Máraiból pedig kizáródóban van a világ” (Lőrinczy 1997, 353–354).

A korábbi naplók vezérszólamaiból felerősödnek a betegség, öregség, magány, halál körébe tartozó motívumok, s ezek közül is egyre hangsúlyosabbá válnak az elmúlás, a végzet tudomásulvételének tragikus hangjai. Vissza-visszatér, szinte változatlanul foglal­koztatja a következő gondolat:

...Nyugalom, ha a halába gondolok, nyugtalanság, ha a meghalásra gondolok. (27.)

Nincs bennem semmiféle tiltakozás az elmenés ellen, csak a meghalás módja nyugtalanít. (63.)

Az élet nagy vizsgája nem a halál, hanem a meghalás. (93.)

A halál nem probléma. A meghalás igen. (265.)

A haldokló Babits egyik utolsó verssora: „Talán nem is olyan nagy dolog a halál.” Talán. De a meghalás a legnagyobb „dolog” az életben. (101-102; 1. még 210.)

A testi halódás, a búcsú melankóliája ad magyarázatot arra is, hogy az alkotó nézőpont­ja folyton emlékidézőre vált, a sivár jelen helyett szüntelen a múltba téved, a tűnt idők nyomába szegődik: az 1986. júl. 10-i bejegyzésben ezt írja:

...Mintha újra élném a múltat: nem „emlékezem” , de újra élek sok mindent, hal­lom L. hangját, megélek ízeket, hangokat jeleneteket. De úgy, ahogy egy tetszhalott éli meg újra az életet.

A szövegszerű önismétlések is feltűnően megszaporodnak: pl. a 29. és a 34. oldal egybehangzik:

Nem valószínű, hogy ezen túl életemben megjelenik még egy „napló-kötet”.

Postára adtam a „Napló 1976-1983” kéziratát, a válogatott bejegyzéseket. Felte­hetően ez az utolsó naplókötet, amit életemben kiadnak.

Vagy egy másik példa:

. ..az írás már inkább csak kényszercselekedet -mondja a 63. lapon, később megismétli ugyanezt a 81., majd a 158. oldalon:

...már nem akarok írni. Csak jegyezgetni, ahogy a rab a falra ír jeleket. (81.) ...Mint akit életfogytiglanra ítéltek, várja a kivégzést, néha körömmel jeleket raj­zol afalra. (158.)

A korábban könnyedén tékozolható, most vészesen fogyó, illanó idő főszerepet ját­szik a bejegyzésekben. Megnövekedett értékét jelzi az is, hogy a korábbi naplóírói gya­korlattal ellentétben itt mindenütt felbukkan a pontos dátum a szövegek élén. Talán ez a legszembetűnőbb formai különbség a megelőző diáriumok és ezen utolsó, immár válogatatlan naplókötet között. Tartalmi szempontból a legnagyobb változás a privátszféra előtérbe kerülése. Ahogy nő az élettől való távolság és elidegenedettség érzése, úgy hatalmasodik el az egyre zártabb, személyesebb létezés, a puszta vegetáció minden in­timitásával. Márai feladja a korábbi tartózkodást, elénk tárja testi-lelki nyomorúságát, a társ nélkül maradt, magányos aggastyán hétköznapjainak megannyi tragikus, megrendítő részletét. S nemcsak a mindennapi életben, hanem a gondolkodás síkján is érezhető a monotonitás, a szokások elúrhodása, a régi, begyakorolt sémák működése. „... már nem is annyira Márai Sándor írja a naplót, hanem inkább a napló írja önmagát. Bármily lenyűgöző is az elmejáték, bármily szellemesek is a csattanók, a mennyiség hovatovább közömbösíti a minőséget, fásulttá teszi a befogadót” (Lőrinczy 1997, 355).

Lássunk először példákat a rövid formákban megcsillanó nyelvi leleményességre s a finom (ön)iróniára:

A szem, a fül, mind kezd probléma lenni. Végé felé az ember szemfüles lesz. (32.) L. az esés óta„elesett”. (89.)

(Az annomináció [egyszármazatú elnevezés], illetve a paronomázia [szójáték] hatását az azonos/hasonló hangzású, de különböző jelentésű szavak egymásra rímelése adja. A csekély hangzásbeli változás nagymértékű jelentésmódosulással vagyis feszültségterem­téssel jár együtt.)

...Mások feltűnési viszketegségben szenvednek, mindenhol, minden áron látni, hallani akarják a nevüket. Nálam most kóros az eltűnési viszketegség. Nem olvasni a nevem, nem hallani magamról, eltűnni. (117.)

Márai tehetsége szikrázik föl azokban a transzformációs szójátékokban is, amelyek­ben ismert irodalmi idézeteket parafrazál, addig „forgatja”, variálja őket, míg egy számára tetsző, a pillanatnyi status quónak megfelelő magánvariációt nem véglegesíthet:

„Nem mondhatom el senkinek, hát elmondom mindenkinek?” ... Azt, amit nincs kinek elmondani, leghelyesebb nem mondani el senkinek. „Arról”, illik hallgatni: „arról”, tehát magunkról. (17.)

Jóval később mindez így hangzik:

Karinthy úgy gondolta, „nem mondhatom el senkinek, hát elmondom mindenki­nek”. A bőgő értelmetlenségben, ami a tömegvisszhang, pontosabban inkább ezt mon­danám: „Nem mondható el mindenkinek, hát nem mondom el senkinek”. (62.)

Másutt Arany Toldijának egy mondatával teszi ugyanezt:

Milyen ritka egy versben a „költészet”. A versírás nem költészet. Néha egy szó a költészet. „Repül a nehéz szó, ki tudja hol áll meg.” (134.)

Két oldallal később továbbgondolja a benne visszhangzó sort:

A hajnali felébredés előtt az álmaimból kihangzik egy szó, amire soha nem gon­doltam. Egy név, egy fogalom, egy emlék. Mint mikor Toldi eldobja a malomkövet, ami megöli György bátyjának csúfolódó szolgáját és a költő felordít: „Repül a nehéz kő, ki tudja hol áll meg”, - vannak ilyen szavak is, amelyekről nem tudtunk és egy­szer teljes súllyal mozdulnak a tudatban. „Repül a nehéz szó, ki tudja hol áll meg.” (236-237.)

Szintúgy a nyelvi pregnanciára való törekvést láthatjuk a chiasztikus formák fenntartásában vagy az epanodoszhoz fordulásban. Mindkét szerkezettípust ötletesen alkalmazza e Napló is: az előbbit a következő idézetekkel bizonyíthatjuk:

Darwin úgy hitte, majomból lesz az ember. Most fordul a kísérlet, emberből lehet majom. (56.)

Minden Istenben van. És mindenben Isten van. (169.)

...soha nem lehetett biztosan tudni, inkább liberálisok, mint konzervatívok, vagy inkább konzervatívok, mint liberálisak. (44.)

...van mély, igaz, parázsló szerelem, amelyből tökéletesen hiányzik a szexus és vannak vad, szenvedélyes érzéki testi kapcsolatok, amelyekben nyoma sincs a szere­lemnek. (53.)

Ez utóbbi példa mondatai csak abban az esetben adnak chiazmust, ha „elvonjuk” a szövegből, azaz konstruáljuk: ily módon a létrejött forma mint implicit chiazmus meg­felel a két-két elemű ismétléses cserének (szerelem szex nélkül, szex szerelem nélkül),

A fordított szórendü, tükörszerű ismétlésnek kevesebb tér jut a 1984-1989-es diárium lapjain, ám változatlan erővel bukkan fel itt-ott, pl.:

Don Jüan ...a nagy szoknyavadász nem a nők kegyéi kereste, hanem kereseti valamit a nőkben. (40.)

A mikroformákban tehát Márai meg tudta őrizni a műfaj diktálta fegyelmet, a na­gyobb kompozíciók azonban meghaladták erejét, s észrevehető, hogy a régi készletből gazdálkodik. A jól bevált rutin működteti a bejegyzések szövegszervezését.

Hiába tűnnek fel a retorizáltság régi eszközei, a szövevényesen társuló alakzattípu­sok; a megfáradás, a kényszermunka érződik rajtuk.

A dolgozat e fejezetének elején felvetett kérdésre, tudniillik hogy volt-e a diáriumokban vezérszerepet betöltő alakzat, tehát azt felelhetjük, hogy változatlanul a szerkezeti újrakezdést, a paralelizmust és az ellentétet ötvöző alakzattípust tartjuk a meghatározónak. Ez a metódus mindvégig fennmarad, s megőrződése nemcsak a személyiség rejtett iden­titását jelzi, hanem a forma megkötő erejét, az életmű egységét is hirdeti. Igazolásul közlünk néhány részletet: (a párhuzam és az ellentét [illetve a klimax–antiklimax] foglalja keretbe a lét-halál, azaz a végső kérdésekről töprengő bejegyzéseket):

A születés nem élmény, mert accidentális -, csak megtörténik, szándék nélkül. A halál élmény, mert megtörténik szándékunk ellenére is. (29.)

A két misztikus pillanat a létezésben: mikor a megtermékenyített petében dolgoz­ni kezd egy irtózatos, hatalmas energia, az élet - és a másik, amikor a sejtekben megszűnik dolgozni ez az energia és dolgozni kezd egy irtózatos, hatalmas erő, a halál. Ennyi a valóság. Minden más olcsó illúzió, undorító. (128.)

Másutt a rekurrencia mechanizmusa elevenedik meg: kivált Lola (a feleség) kórház­ba kerülése után merevedik meg ez a szervező formula, szerepeltetése talán a helyzet és az élet mozdulatlanságát, a teljes kilátástalanságot, a lét megbénulását jelenti.

Minden bizonnyal az elme körforgásával, a gondolkodás lelassulásával magyarázhatók a másutt is visszatérő formulák, önidézetek, önismétlések. S a véletlen műve volna csupán, vagy jelképes jelentéstartalmúvá lényegült sajátosság, hogy épp a legutolsó, 1989. jan. 15-i bejegyzés:

Várom a behívót, nem sürgetem, de nem is halogatom. Itt az ideje, szinte változatlan formában elhangzott már az 1943-1944-es diárium lápjain?

Várja a halált... de milyen mély bizalommal várja! Nem sürgeti, de nem is kerüli többé. Él, ahogy tud, hallgat az emberek között, nézi városok, országok és társadalmak pusztulását, hallgat és vár. Nagy jó a halál. Valamilyen nagy erőfeszítés is, vizsga, melyre egy életen át készülünk. Hűségesen kell élni, de hűségesen kell meghalni is ... hűségesen ahhoz a belső törvényhez, mely életünk értelme volt. (161.)

Az írás lassan önfenntartó szertartássá alakul, a formák s velük együtt a sűrű vissza­térések az életösztön utolsó megnyilatkozásai Maráinál. Mintha József AttilaSzürkület c. versének soraiban Márai is felsóhajtana: „Még jó, hogy vannak jambusok és van mibe / beléfogóznom.”

Az utolsó Napló megörökíti az anyaggal és a szellemmel vívott heroikus harcot, egy kivételes elme időleges győzelmét a kikerülhetetlen végzeten.