A hiány többlete

Noha a mottóul választott sorokat Márai Sándor a nagy francia író, Stendhal írásművészetét jellemezve vetette papírra, önvallomásnak, saját alkotóművészeié egyik vezérlő eljárásának is beillenék. Köztudomású, milyen elszánt küzdelmet folytatott a világos, érthető, végső pontosságra, megnevezésre törekvő, kifejező stílusért, hogy a tömör, szűkszavú, ám mégis végtelen finom árnyalatokat magában foglaló autentikus nyelv híve, elkötelezettje, művelője és őrzője volt.

A diáriumokat a szövegszerkezet, a szövegtípus, valamint a retorizáltság felől megkö­zelítő írások (Tolcsvai Nagy 1993, V. Raisz 1996, Czetter 1997, 1999) eleddig a hang­súlyt a szembetűnő, arányaiban feltétlen uralkodó, sajátos ismétléstechnikára, a rekurrenciás, gondolatritmusos szövegszervezésre helyezték, s okkal-joggal hangoztatták a magas színvonalú kidolgozottság, a harmonikus, racionális vonalvezetés és komponálás világszemlélettel, emberi és írói ars poeticával, sőt, etikával összefüggő, meghatározó jellegét. Kétségtelen, hogy a nagyfokú szervezettséget mutató formák s az ezekkel adek­vát ismétléses alakzattípusok tükrözik hívebben Márai Sándor alkotói magatartását és írásmodorát.

A szabályosan és igényesen formált, metrikusan lüktető, erőteljesen retorizált, többnyire szentenciózus távlatokat nyitó, aforisztikus csattanóval lezárt bejegyzések mellett azonban bőséggel találkozhatunk olyan jegyzetekkel, amelyek a megszokott, sajátságos konstruálással ellenkezően szerkesztetlenségükkel, „szabálytalanságukkal”, „végtelenségükkel” és még a szokásosnál is feltűnőbb rövidségükkel hívják fel magukra a figyelmet.

A dolgozatban első renden ezekkel az eleddig észrevétlenebb formákkal, a redukált, valamilyen szempontból kihagyásos szerkesztésű naplójegyzetekkel kívánunk foglalkozni. A témához tartozó hatalmas vizsgálati korpuszt a detrakciós alakzattípusok esetében az egybekezdésnyi feljegyzésekre, illetve az egysorosra zsugorított mondatszövegekre szűkítettük, hiszen ezekben az egységekben a legjellemzőbb a hiány tudatos szerepeltetése.

A terjedelmi korlátok és szándékaink irányultsága, sajnos, azt sem teszik lehetővé, hogy a témát egyszerre több tudományág szemszögéből, multidiszciplinárisan közelítsük meg. A tárgy jellegéből adódóan vizsgálódásunk szükségképpen retorikai szempontú; a retorika azon értelmezését veszi alapul, amely, bár hangsúlyozottan az alakzatok re­torikája, figyelemmel van a szövegépítés, a narráció struktúrájára, továbbá mint szöveg­poétika, a szöveg belső viszonyait is tanulmányozza, de tekintettel van a befogadóra, így a szövegértés lehetőségeit is firtatja. Az értekezés a retorika két aspektusát igyekszik tehát szem előtt tartani: egyfelől mint a nyitott szöveg retorikáját, amely a létrehozás folyamatában gondolja el a szöveget, másfelől mint a zárt szöveg retorikáját, amely a szövegnek mint egységes egésznek a poétikája (1. Lotman 1999, 90-109). E felfogás alapján az alakzatok nem applikációk, amelyek mintegy kívülről tapadnak a gondo­latra, nem rátétként járulnak hozzá a nyelvi szöveghez, annak pótlólagos rendezettséget kölcsönözve, hanem az alkotó gondolkodás lényegéhez tartoznak. A retorikai struktúra ilyformán a grammatikai struktúrából következik, az alakzatok értelmet hordozó nyelvi egységek, olyan tartalmat fejeznek ki, amely másképp nem közölhető. Az alakzatok mint metaforák a gondolkodásnak, a szándéknak stb. a manifesztációi, amelyek mint­egy ikonikusan leképezik a gondolkodásmódot.

Megközelítésünk hangsúlyozottan szövegközpontú, s a pragmatikai felfogás érvényesítésére törekszik. A nyelvet a kommunikáció, a kontextus, a nyelvhasználat szem­pontjából ragadja meg. A nyelvi-szemantikai, logikai-szemantikai konvenciók ismere­tében a mondatok és/vagy szövegek interpretációjába igyekszik beépíteni a használatuk kontextusának jelentést befolyásoló tényezőit. Az alakzatokat tehát mint szövegszinten működő, ismeretelméleti kategóriákat, s a műfaj, a szövegtípus konstituálását is be­folyásoló, meghatározó eljárásokként értelmezzük. Ennek jegyében az alakzatok sajátos viszonyt működtetnek a megalkotó és a befogadó között, amelybe természetesen beleját­szik a kontextusról, a nyelvről s a világról birtokolt tudás is.

Elgondolásunkat megerősíti Szathmári István egyik idetartozó gondolata: „A stilisz­tikai alakzatok a hangtani, szókészleti, alak- és mondattani jelenségeket is felhasználó olyan szerkesztésmódok, amelyek egyszerre töltenek be stilisztikai és szövegszervező (kohéziós) szerepet” (Szathmári 1983,49). Az alakzatok szövegszinten ható értelmezését hitelesítik továbbá Fehér Erzsébetnek A magyar szövegtan alapjairólkészített témaváz­latában olvasható mondatok: „A szöveg grammatikai kapcsolataira irányuló tüzetesebb vizsgálatok (...) azt mutatják, hogy a grammatikai jelenségek mögött jelentésszerkezet húzódik, amely viszont csak pragmatikai tényezők bevonásával értelmezhető.” S Kocsány Piroska egyik írására hivatkozva teszi hozzá: „A két mondatnál rövidebb szövegek pedig grammatikailag egyáltalán nem kezelhetők - pontosabban: szövegvoltukat tekintve nem” (Fehér 1994). S a magunkéhoz hasonló vélekedést találtunk Tolcsvai Nagy Gábor sajá­tos koncepciójú stilisztikájában is. A könyv szerzője azt állapítja meg, hogy „..,az alakza­tok (...) viszonyt működtetnek létrehozójuk és megértőjük számára. E viszony vagy a szövegben ténylegesen megjelenő, előforduló és valamilyen szempontból (nagyjából homológ) sorba rendezhető elemek között alakul ki, vagy egy szövegbeli nyelvi elem, kifejezés, szerkezet és egy ott elő nem forduló, de a beszélő nyelvi tudásában megvaló­suló szerkezethez analógiásán hozzárendelhető (az emlékezetben fölidézett) szerkezet között jön létre. Ennek megfelelően a hozzáadásos alakzatok ismétléses típusai (...) viszonyukat a szövegen belül kapják meg, hiszen ott ismétlődnek. (...) Ugyanakkor két másik átalakító eljárás (hagyományos megnevezésekkel: az elhagyás és a felcserélés) esetében a beszélő és a hallgató elsősorban a szövegen kívüli nyelvi tudására alapoz akkor, amikor egy ilyen viszonyt fölismer” (Tolcsvai Nagy 1996a, 251-252). (A ki­emelés tőlünk: Cz. I.) Ehhez a fajta tudáshoz, helyesebben : olvasói elváráshoz tartozik az is, hogy a napló műfajához mint szövegtípushoz a befogadó a kulturális minták, a hagyományok alapján természetes ebben társítja a hiányt, a megszakítottságot, mint a kifejtettséget vagy az ismétléstechnika változatos alkalmazását. A fragmentáltság magától értetődő folyományának tartja a nyitott jelleget, valamint a diszkontinuitást. A hiány mértéke persze legalább annyira a naplóíró alkatától, világszemléleti jellemzőitől, gon­dolkodásmódjától s nem utolsósorban koncipiáló intencióitól is függő, stíluskohéziót létrehozó eszköz lehet, mint amennyire a műfajhoz hozzárendelhető, meghatározó jegy.

Márai naplóiban éppen a látszatra összeegyeztethetetlen kétféle eljárás, tudniillik a bővítés - kiterjesztés, valamint a redukció - elhagyás ötvöződik. Mivel egyszerre jut érvényre a megszakítottság és a folytonosság, a fragmentáltság és az egységteremtés dinamikus váltogatódása összetett olvasói stratégiát feltételez; a hiány és a kifejtettség állandó oszcilláló, hullámzó mozgást hoz létre a szövegben. A két tendencia: a retorikai telítettség és az antiretorizáltság bonyolult szövevénye, feszültsége (időnként összeüt­közése) tágabb értelmezői horizont megnyitását eredményezheti. (Ebből következik: alul-retorizáltságon nem a retorika ellentettjét, reciprokat, hiányát értjük, nem egyfajta negatív, „nulla fokú” retorikát, hanem inkább egy különleges módon érvényre jutó rejtett reto­rikát; a telítettségnek sajátos megvalósítását, amely a nyelvi kifejtettség, kidolgozottság ellenében tűnik fel, azaz implikációk, előfeltevések formájában „van jelen”. Az antiretori­záltság tehát csak látszatra közeledik valamilyen egyszerűséghez, valójában intenzív szemantikát takar.) A magas retorikai szervezettségi! jegyzetekhez való viszonyban ugyan­is sajátos szemantikai játék teremtődik: a hiánynak jelentősége, sőt jelentése lesz azál­tal, hogy csak a tágabb kontextusban válik értelmezhetővé, pontosabban a kontextus teszi lehetővé a hiány kiegészíthetőségét. A pragmatikai jelentés pedig módosítja, ille­tőleg egyértelművé teszi a szemantikai jelentést. A szemantikai kapcsolatok sokfélesége (mint azt a későbbiekben példáink is igazolják) határozottan csökkenti az efféle, ellip­tikus szövegdarabok Önállóságát, viszont megnöveli a szövegegész koherenciáját. A gon­dolatiság megerősödése, illetve a feltételezett egység megtörése különböző módon és mértékben megy végbe a naplókban, nyilvánvalóvá válik azonban a részletek kétarcú természete: hiszen részint önálló darabok, amelyek a tipográfiai elhatárolódás miatt is lezárt egésznek foghatók fel (tudniillik a jegyzeteket egy-egy üres sor választja el egymástól); részint mégiscsak tágabb hatókörben és viszonyrendszerben definiálható töredékek, s csak az elbeszélő helyzete, látószöge és a létrejövő narratív struktúra, a tágabb kontextus segítségével teljesedhetnek ki. A folytonosság, a befejezetlenség, a pragmatikai összefüggőség illúzióját növeli az a többször említett megoldás, amelyet Márai (az utolsó, az I984-1989-es Napló kivételével, ahol a bejegyzések paratextusai kínosan pontosak) minden diáriumban követett: nem datálta ugyanis a bejegyzéseket, csupán az évszámok megadásával segítette az időben való tájékozódást. A megélt, megtörtént, lejátszódott események és azok történetbe foglalása s az elbeszélő intenció helyett a másodlagos epikai közlésformáknak jut szervező szerep: a reflexió, a minden­kori megszólalás, az önmagát nyelvileg kijelentő szubjektum válik elsődlegessé, s egy gondolatisággal telített prózai műfaj körvonalazódik előttünk. Márai Sándor naplóiban sohasem az élettények dominálnak, hanem a hozzájuk fűzött, mögöttük, fölöttük zajló „metafizikai” dolgok keltik fel érdeklődését.

A hiány tehát először is mint a műfaj eredendő tartozéka tűnik föl előttünk, hiszen az elbeszélés aktusa az önmegértést, az önmegalkotást, a szubjektum önazonosságának legitimálását célozza meg, s ezáltal par excellence egy intim szövegvilágba lépünk, amelybe az olvasó (mint „címzett”, néhol mint egyes szám második személyű megszólí­tott) részvétellel kénytelen bekapcsolódni, az egyes elemek összeillesztése elvégre az ő feladatkörébe utalódik.

A hiány másodsorban a szövegszerkesztettség kérdéseihez kötődik. A mondattöm­bök, illetőleg a mondatszövegek a fentebb említett kettősségükből eredően olyan mikro-szerkezeti egységek, amelyek részegészek, ez a jellegzetesség viszont ismét a műfaji sajátosságok függvénye: ,,...(a »jól formált mondat«) csonkulásának foka és gyakorisá­ga műfaji jellemző...” (Deme 1974, 115) - állapítja meg Deme László egy, a szöveg­szerkezeti alapformákat vizsgáló tanulmányában. További érdekes összefüggésekre világíthat rá a szövegek implicitását, a tagoltság-szerkesztettség mértékét s a szövegek típusát egyaránt figyelembe vevő elemzés.

A hiányosság problémakörének kifejtettebb áttekintésére Dienes Dóra (Dienes 1978) vállalkozott, aki szakmunkájában a hiányt mint sajátos nyelvi jelenséget tárgyalja. Helye­sen mutat rá arra, hogy a hiányos konstrukciók lényeges kérdéseit csakis összefüggő szövegek elemzése során tanulmányozhatjuk; ebből következően a szövegösszefüggés­ben próbálja megragadni a hiányos konstrukció fogalmát, funkcióját: „Egy konstrukció akkor válik hiányossá, ha az azt szervesen alkotó, a benne szükségszerűen egymáshoz kapcsolódó elemek valamelyike kimarad belőle, mégpedig úgy, hogy a többi elem hely­zete, minősége, egymáshoz való viszonya továbbra is megőrzi a hiányzó elem helyét, mintegy utalva annak létére és minőségére. Mindez azonban csak akkor igaz, ha a hiányzó elem szoros és sajátos összefüggésben van a szövegkörnyezet más elemeivel” (Dienes 1978, 5). Majd később eljut ahhoz a felismeréshez, hogy „a hiányosság a szövegnek egyik grammalikailag is nyomon követhető összetartó erejévé válik” (uo. 87). A vizs­gálódás anyagának körülhatárolása közben a szerző olyan - immár a témánk szem­pontjából is - fontos kérdésben foglal állást, hogy tudniillik mi választja el a nyelvi hiányosságot a logikaitól: „Itt (...) a kiegészítő gondolatokra pusztán a mondatok tar­talmából, nem pedig grammatikai jegyekből következtethetünk. Az sem derül ki a szöveg­ből, hogy a benne közvetetten kifejeződő (vagyis logikailag kikövetkeztethető) tudattar­talom milyen grammatikai megfogalmazásban és milyen szinten épülhetne bele a szöveg­környezetbe: külön mondatban vagy mondatokban: mellékmondat gyanánt alá- vagy mellérendelt helyzetben; esetleg egyszerűen valamelyik mondat mondatrészeként sze­repelhetne. Grammatikailag meghatározható konkrét utalások tehát nem mutatnak az elmaradt elemekre a szöveg szintjén, és egyáltalán nem határozzák meg azoknak vir­tuális helyét és minőségét” (i. m. 6).

Dienes felfogásában a nyelvi hiányosság mint szerkezeti hiányosság áll a kutatás középpontjában, s érthető okokból elkerülik figyelmét a nem kontextuális kiegészülésű hiányosságok, amelyeket végül is kirekeszt a szerkezeti hiányosságok fogalmából (1. i. m. 26).

A magunk részéről mindazokkal (és csak azokkal) a hiánytípusokkal foglalkozunk, amelyek a Márai-naplók egybekezdésnyi rövidszövegeiben tűnnek fel. Tehát nem csupán a Dienes által konstrukcionálisnak tekintett hiány eseteit tekintjük át, hanem azokat is, amelyeket szemantikailag a kontextus, illetve az olyan (alapvetően) nem nyelvi tényezők, mint pl. a közös előismeret (konvencionális vagy általános világtudás), történelmi hát­tértudás, a tudáskeretek (a fogalmakhoz társított, lényegi, tipikus, lehetséges információk), az ún. tudati tartalékok (1. van Dijk 1982) stb. tesznek lehetővé, illetve töltenek ki. Itt szükséges megjegyeznünk, hogy a kontextust (most s a továbbiakban is) tág értelemben használjuk: az éppen vizsgált szövegszegmentum közvetlen környezetén kívül beleér­tendő az egész mű. A terminust tehát elsősorban nyelvi tényezőkre terjesztjük ki; a nyelvvel összefüggő sajátságokat pedig, mint amelyeket az előbbiekben említettünk: pl. a közlő/befogadó előismereteivel kapcsolatos előfeltevések, bennfoglalások, következtetések rendszerét (vö. Bánréti 1979, 328) a pragmatikai kontextus műszóval illetjük, illetve határol­juk be. Ebben a megközelítésben a hiánynak három fajtáját különíthetjük el;

1.     a konstrukcionális (nyelvinek tekinthető, grammatikai jegyek alapján észlelhető

hiányt mint szerkezeti kérdést)

2.  a kontextuális hiányt (mint első renden szemantikai kérdést, amelyben a betöltetlen

pozíció a szövegelőzményből egyértelműen kikövetkeztethető)

3.  a pragmatikai hiányt (amely nem következik egyértelműen a szövegkörnyezetből, a szövegértelmezéshez alapvetően nem nyelvi tényezők bevonására van szükség).

 

A továbbiakban a három kategóriát szeretnénk néhány jellemző példával bemutatni:

Új esztendő napja [van], amikor senki nem akar „új életet” kezdeni, már az is nagy dolog, ha valaki folytathatja a régit. (1943/1944, 121.)

E példában az állítmány hiánya feltűnő, a többi elem helyzete azonban kitöltheti a hiányzó részt. Ugyancsak az említett mondatrész kívánkozik a következő citátum meg­felelő helyére, bár kiegészíthetősége több változatban is elképzelhető:

Mindig derűsebb távolban [vagyok; lenni] a világtól, s mindig valóságosabb kö­zelségben [vagyok; lenni] Istenhez; ennyi az öregedés értelme és élménye. (1943/ 1944, 58.)

Egy másik részletben az állandó határozó hiányával válik enigmatikussá a szöveg:

Az angolszászok - talán - többet tudnak [miről?]. Az oroszok - talán - többel bímak. (1945/1957, 49.)

A feljegyzések többségét értelmezhetővé teszi a közelebbi-távolabbi kontextus, beágyazódnak a napló textusába. A kontextualitásnak természetesen több fokozata le­hetséges. Egyes feljegyzések szorosan kötődnek az előzményekhez vagy a követ­kezményekhez, szinte be vannak „varrva” a környezetbe. Itt tehát nagymértékű a kon­textuális függőség. (Ennek eklatáns példája az és. de stb. kötőelemekkel való szöveg­kezdés, mintegy a prózában megjelenő enjambement-nak is felfogható ez a megoldás. Az ilyen típusújegyzetek szerkezetileg széttagolódnak, külön állnak, szemantikailag azonban szorosan összetapadnak, intellektuális, emocionális dinamikát hordoznak.)

Ha eszembe jut a Csendes-óceán, honvágyfélét érzek. (1976/1983, 73.)

Ennek a mondatnak a jelentését a kontextus határozza meg. Az előzményekből kiderül, hogy Márai a Salernóban tett rövid látogatás után summáz így. A nagy otthontalanság­ban tehát már Európa (az „idegen ismerősség”) sem jelent megnyugvást, a hazatalálás örömét. Azt érezteti, mintha a másik földrészen erezné magát honosnak, ezért vissza­vágyik oda (az „ismerős idegenség” viszonyai közé).

És öröm kell, öröm, öröm! Gyönyör, mely már közel van a halálhoz. A gyönyör talán még a versnél is jobb. Vagy ugyanaz. (1943/1944, 216.)

A világháború idején, a létezés lehetőségét firtatva, az állandó fenyegetettség közepette, folyvást számvetést végezve mondja ezeket az érzelemtől Fűtött mondatokat Márai, akár­csak a következő példában:

Mi volt a legszebb? Nem tudom. Az egész. (uo. 24.)

Másutt lazább a kontextuális kötelék, s valójában ez a kérdés már átvezet bennünket a 3. csoporthoz, hiszen e felosztáshoz sorolandók azok az egymondatos szövegek, önálló

aforizmák, szentenciák, amelyek látszólag környezet nélküli, független szövegek. Bár a tudatban olyan virtuális kontextusba vannak belefoglalva, amely segíti a megértésüket. (Tudniillik a Márai által előszeretettel alkalmazott, kontinuitást létrehozó, szöveg­tágulást eredményező megoldás [az, hogy lexikai, szemantikai szinonimákkal perma­nensen átminősíti, árnyalja a gondolatokat, ugyanakkor visszatérő kulcsfogalmakat is szerepeltet] közrejátszik a bizonytalanság fokozásában, az értelemsokszorozásban, de olykor a sűrítettség, a nagyfokú tömörség megszüntetésében is szerepet vállal.)

A pragmatikai hiány (a legtöbb rövidszöveg ebbe a típusba sorolható):

a)         A boldogság fegyelmi kérdés.

b)    Talán a gyerekek. Talán.

c)    A hidrogénbomba árnyékában az absztrakt művészet már úgy hat, mint a rokokó.

d)         Nincs többé „Sors”. Csak statisztika van.

e)          A villanyfogkefe a hamburgi drogéria kirakatában. Tizenhét évvel a föltétlen

fegyverletétel után.

J)  Athénban temploma volt az öregségnek.

g)  Az öregség, mint az óceán, mindent sterilizál, ami belehull.

h)  Formiánál a tenger.

i)  Az Isten jobban tudja.

j)  A természet sem jobb, de legalább következetes.

k)  Nagy Károly idejében is az Enns folyó volt a határ a szlávok és a nyugati világ

között.

l)  Caloriam et circenses.

Nem áll módunkban, hogy minden egyes példát analizáljunk, ezért kiragadva egyet-egyet próbáljuk bizonyítani, hogy ezeknek a bejegyzéseknek a megértéséhez, teljesebb, árnyaltabb megközelítéséhez háttérfeltevések, pragmatikai előfeltevések, implikációk is hozzátartoznak.

A b) pontban található szöveg mondatai szerkesztetlenek, tagolatlanok. A 2. mondat: Talán. - egy el nem hangzó kérdésre adott válaszként is felfogható. A bizonytalanságot jelentő módosítószóval induló (s így reddíciót alkotó) 1. mondat szövegelőzményhez kötődő logikai-modális viszonyt tükröz, kapcsolódnia kell tehát valamilyen gondolat­körhöz. Ez esetben a tág kontextusban a háború dúlta ország viszonyaival hozhatjuk összefüggésbe a kimondottakat, s kiegészülhetne az 1. mondat pl. ilyenformán: Talán a gyerekeknek több esélyük van a teljes, tisztességes, nyugalmas életre.] vagy: Talán a gyerekek [még ártatlanok, romlatlanok.] stb. Hasonlóképp több „megoldási” kínál ah) példa. A tagolatlan, szerkesztett mondat kiegészítése lehetséges így:

Formiánál a tenger [feledhetetlen volt.]

vagy

(...) [káprázatos látványt nyújtott.]

[Soha nem felejtem, milyen szép volt] Formiánál a tenger.

Az atmoszférateremtés sajátos módozata ez, amikor az író a predikatív szerkezet alkal­mazása helyett puszta főneveket, jelzős vagy határozós szerkezeteket sorol fel. A művészi ábrázolás olyan eszközt talál ebben a grammatikai megoldásban, amely az olvasó számára a szavak képzetkeltő erején keresztül megeleveníti a valóságot, szavakkal pótolja a látványt. Nem a szó grammatikai értelmében állít valamit, s nincs is értelme a mon­datrészek elemzésének. Itt a szavak mint lexikai egységek pusztán a (pragmatikai) kon­textus értelmező erejére támaszkodva sajátos stílusértékű mondategységeket alkotnak. Látható: nem a jól alkotott mondatok csonka változatai az ilyenek. A nominális szerkesz­tés asszociatív erejénél fogva ez a megoldás kiválóan alkalmas gondolatok gyors rög­zítésére, a reflexió spontaneitásának idézésére a naplójegyzetekben (vagy levelekben). „Minél kevésbé egyértelmű a propozíció rejtett része, minél lazább és »lebegőbb« a nominális komponensek egymás között, valamint a szövegkörnyezethez fűződő sze­mantikai kapcsolata, annál erősebb a szöveg emocionális tartalma” (Péter 1991, 213).

A c) példa interpretálásához a világról birtokolt tudás s a művészetről való ismeretek is szükségesek. Kiegészítésének egyik lehetséges megvalósulása:

A [világot megsemmisíteni képes] hidrogénbomba árnyékában az [avantgárd felfor­gatása, lázadása = ] az absztrakt művészet már úgy hat, mint a rokokó [azaz bájos, miniatűr, ártatlan, semmiség].

Az e) pontban idézett naplófeljegyzéshez történelmi háttértudásunkra is szükség van. A két mondat logikai összefüggése nem feltétlenül szükségszerű, ám így, együtt, értékelést is magában foglal a szöveg. Irigység, rácsodálkozás, ámulat van benne, s elmarasz­talása, lesajnálása a magyarországi viszonyoknak. Lám, hova jutott technikailag Német­ország! A szövegben a többjelentésű szavak az aktualizálódott értelem mellett látens módon más jelentésükkel is hatnak.

Ugyancsak történelmi háttértudást feltételez az 1) példa, amely egy jól ismert szállóige modern átirata: Panem et circenses. A parafrazált frazeológiai egység formálisan mon­dat, s zárt jelentéstartalmat hordoz. Szövegként értelmezése a befogadó előismereteitől is függ. Tudniillik Juvenalis [Iuvenalis] (50k?-132k?) római szatíraköltő és szónok gyűlölte a császárkori, főleg a Nero és a Domitianus kori Róma uralkodó osztályának mérhetetlen romlottságát. Múltat idéző realisztikus képeiben valójában saját korának erkölcstelenségét bírálta indulattal, pesszimizmussal telt patetikus stílusban. Szatírái­nak több mondása szállóigévé vált: pl. Kenyeret és cirkuszt; Ép testben ép lélek stb. Márai - hasonlóképp - erkölcsi felháborodástól fűtötten fogalmaz a tömegtársadalom és a tömegember igényeit kielégíteni vágyó „elit” ellen lázadva. A szólás modern formában a XX. századra is érvényes, aktuális.

A hiány harmadsorban (rangsorolásunk természetesen nem hierarchikus besorolást jelent) a retorikai alakzatok témakörében is előkelő helyet foglal el: - mint ismeretes -az átalakító eljárásoknak (a görög természetfilozófiából átvett műveleteknek) egyik tí­pusát az ún. detrakciós alakzatok képezik.

„Egy-egy irodalmi alkotásnak mind megírásához, mind olvasásához és megértéséhez” nélkülözhetetlen a retorika; „Nincs irodalom retorika nélkül” - idézi Gáspári László (1996b) Kibédi Varga Áront. Az arisztotelészi retorikára hivatkozva gondolatmenete további részében kiemeli, hogy a retorikát azért tekinti egyetemes érdekű tudományág­nak, mert a meggyőzés révén minden tárgyban képes feltárni a meggyőzés lehetőségeit és módjait. Az éthosz a klasszikus nézetek alapján „a szakmai hozzáértésen és a képviselt ügy szeretetén kívül a jellemet és gondolkodásmódot is magában foglalja, az eszmét, a célt és a magatartást, együttesen az erkölcsi-intellektuális arculatot, amely a műalkotás létrejötte során a módszer által a műfajon - szerkezeten keresztül a nyelvi formára is rányomja a bélyegét. A meggyőzés szándéka ebben a kölcsönhatásban a tudati struk­túrától a nyelvi formáig mint retorizáltság (ráirányítás), a retorizáltság pedig mint mo­tiváltság jelenikmeg: a motivált műfaj retorizált műfajként, a motivált szerkezet retorizált szerkezetként, a motivált nyelv retorizált nyelvként” (i. m. 34). (A kiemelés Gáspári Lászlótól).

A retorika eszerint nemcsak a poétikával alkot szoros egységet, hanem „szövetségre lép” a stilisztikával, az irodalomelmélettel, a szövegtannal, a jelentéstannal is. A retori­ka integráló (s integrált) jellege teremti meg annak a lehetőségét, hogy a retorikai szem­pontú vizsgálódást kiterjesszük a szövegtan, a szemantika vagy a pragmatika irányába, s a fentebb felállított kategóriákat (a konstrukcionális, a kontextuális és a pragmatikai hiányt) kapcsolatba hozzuk a gondolatok elrendezésének formai megoldásaival.

A detractio (kata endeian <görög>) 'csökkentés, elhagyás' a klasszikus retorika sze­rint az írói, szónoki alkotás egyik nyelvi, stiláris alapelve. Bár stílushiba is lehet, ha a megértést megnehezíti vagy gátolja, különleges erényét az adja, hogy az elhagyás el­lenére sem csökken az „üzenet” hírértéke, sőt, kifejezőbbé válik, mert a hiány által többlet mondanivaló keletkezik. Az elhagyás bármelyik nyelvi szinten jelentkezhet. A vizsgálandó korpusz szempontjából a jelentéses elemek körében a következő mondat-, illetve gondolatalakzat-kategóriákat szükséges közelebbről szemügyre vennünk:

Az ellipszis (ellipszisz 'kihagyás'): a klasszikus retorika csak jelentéssel bíró nyelvi egységek körében beszél ellipszisről. Fónagy Iván meghatározásában azon szóelemek, szavak, mondatok elhagyása esetén figyelhetünk fel e kategóriára, amelyek a beszédhely­zet és/vagy a szövegösszefüggés alapján egyértelműen pótolhatók. Hiszen a közlés csak az interakcióban, a kommunikációban válik egyértelművé/teljessé. A beszédhelyzetből, illetve a szövegösszefüggésből lehet következtetni a közlés/megnyilatkozás elemeinek értékére is. Ezért a szövegből, a helyzetből, kontextusból kiragadott nyelvi egységek mindig hiányosak. Az ellipszis esetében a hiány magához vonzza a hiányzó elemet a konszituáció segítségével. Péter Mihály megfogalmazásában: „Kihagyásos (elliptikus) szerkesztésűnek az olyan mondatot tekintjük, amelyben legalább egy kötelezően betöl­tendő pozíció (értékhely) nincs betöltve, s amely - legalább potenciálisan - megfelel egy olyan, megalkotott mondatnak, amelyben a szóban forgó pozíció be van töltve (Péter 1991, 199). Felosztásában az így felfogott ellipszisnek 3 fajtája van:

1.       kontextuális (a beszédelőzmény segíti rekonstruálni a betöltetlen pozíciót)

2.   szituatív (a beszédhelyzet alapján tartalmassá válik a hiányzó pozíció)

3.       párbeszédes (tulajdonképpen kontextuális, de mint szövegtípus külön figyelmet

érdemel).

Előfordulhat, hogy az üres keret egy még el nem hangzott mondatrészre utal. A lénye­ges elem előrevetése majd utólagos kifejtése, kiegészítése gyakori az élőbeszédben. Lás­sunk erre példát az egyik Márai-feljegyzésben:

Az isteni. Néha a gyümölcsben. Egy emberi mosolyban. Néha a templomokban is. Mindenen átüt (1945/1957, 179.) (A kiemelés Máraitól.)

Ez a részlet azért is érdekes, mert akár egy mondatba is tömöríthetnénk a széthasadt, önálló egységekre feldarabolt, (intonációval is lezárt) mondatokat. Ezt a megoldást (ti. a töredezettséget) a lélektani törvény igazolja: az erős hangsúly, nyomaték, az érzelmi többlet nem tűri a befejezett jói formált mondatokat. A laza szerkesztésmódnak, a nyelvi regressziónak magyarázata lehet az elgondolkozó attitűd is, amely folyton újrakezdés­sel gondolja tovább, fejti ki a kezdeti ideát, s a naplóíró számára így tartja fenn a spontanei­tás látszatát. E jelenséget a szakirodalom mondathasadásnak nevezi, amikor az eredeti­leg egy nyilatkozatban realizálódó egyszerű vagy összetett mondat két vagy több közlési egységre hasad szét. Ez a megoldás Márainál nagyon gyakori fogás, s ahhoz a komponáló eljáráshoz kapcsolódik, amely egyszerre juttatja érvényre a kiterjesztést és a tömörítést. Egyfelől kitágítja a szöveget azzal, hogy egy mondatból többet hoz létre, másfelől zsugo­rítja is azt, hiszen a verbális kifejlettség helyett az implicit megoldást részesíti előnyben. Más citátumok is bizonyítják: a hiányzó rész szükségszerűen következik az elmon­dottakból:

Néha, olvasás közben a rettenet: tudok-e még magyarul? (1945/1957, 194.) A mondatot így egészíthetnénk ki:

Néha, olvasás közben [elfog; megérint] a rettenet: tudok-e még magyarul? vagy

Szilveszter éj... Eggyel több? ... Nem, eggyel kevesebb, (uo. 262.) S a kiegészített változat:

Szilveszter éj... Eggyel több [év]? ... Nem, eggyel kevesebb [év]. vagy

A halál mint „frekvencia-lehetőség test nélkül”?... Meglátjuk. (1958/1967, 271.) Kipótolva:

A halál, mint „frekvencia-lehetőség test nélkül” [elképzelhető]? ... Meglátjuk, vagy

Az exkirályok, ex-forradalmárok [voltak]. És - egyre többen [vannak] az ex-emberek. (uo. 239.)

A felhozott példák is mutatják, hogy a szövegek a lerövidítés, kihagyás ellenére, sőt épp azáltal telítődnek stiláris többlettel; a kontextus zsugorítása szabadabbá teszi a mon­datot, megszaporítja a lehetséges értelmezések számát - a tudatosan tervezett hiány mint feszültségkeltő „eszköz” választ igényel, aktivitásra ingerli a befogadót.

Léteznek olyan elliptikus szerkezetek is, amelyekben csak az alárendelt pozíció van betöltve:

A tengert, még egyszer a tengert, thalatta! (1945/1957, 35.)

[Csak láthatnám; Szeretném látni] A tengert, még egyszer a tengert, thalatta!

Az ilyen típusú elhagyást Péter Mihály - Zemszkaja terminusát felhasználva — „a fordított valencia meg nem valósulásának” nevezi (Péter 1991, 201).

Az eddigiek alapján azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az ellipszis olyan mon­datszerkezeteket érintett, amelyek spontán kiegészültek a tudatban, néhány esetben azon­ban a hiány a kommunikációs funkciót is befolyásolta. A hiányzó pozíció betöltése után

is hiányérzete támad az értelmezőnek pl. a Szilveszter éj... kezdetű feljegyzés olvasásakor. A nagyfokú tömörítés miatt a „megfejtéshez” tovább kell gondolni a naplójegyzet tar­talmát; a pragmatikai meghatározottságú logikai bennfoglalás és a világtudás segít betölteni a mondat „deficitjét”. (A szilveszter az óév utolsó napja. Az év fordulója, ilyenkor az új esztendőbe lépve egy évvel idősebbek teszünk. Ez azonban csak a születéshez képest „többlet”, a hátralévő időt tekintve: a halál „perspektívájából” szemlélve tragikus, pótol­hatatlan időveszteség. Az öregedő ember ez utóbbi távlat keserű tudatában éli az életét.)

Ugyanilyen „lebegtetett” (Péter Mihály szava) ellipszissel találkozhatunk Az exkirályok... indítású mondatban is. A gondolatnak idővonatkozása és morális konnotációja is van. Márai világában az ember (aki egyébként egyszerre tüneményes és veszedelmes „porté­ka”), az emberlét, a tartás, a rang, a dignitás szinonimája elsősorban; az exemberek kife­jezés tehát mindezen értékeknek a kiveszését, általában az értékpusztulást sugalmazza.

A kontextuális hiány eszerint pragmatikai hiány is, a kategóriák a gyakorlatban nem mindig különíthetők el élesen, kizárólagosan, egyértelműen.

A továbbiakban a konstrukcionálisnak. nevezett hiány néhány esetével foglalkozunk:

-  Az alany hiánya

Ha az igei állítmány mellől a 3. személyű alany hiányzik, akkor hiányos konstrukcióval állunk szemben:

Még mindig nem értik, hogy erkölcs, katharzis, tisztulás nélkül nem lehet élni. (1943/1944, 234,)

Pislognak és helyezkednek. Mennyire megvetem őket. A bűn kollektív, melyet elkövetnek, tehát a bűnhődés is kollektív lesz. Ezt sem tudják? (uo. 173.)

Csak a gyermekeknek adnának könnyebb sorsot. Ez a felelősség iszonytató, (uo. 161.)

-    A kell, lehet, szabad állítmányok mellett főnévi igenév is állhat alanyként, ekkor

az állítmányi szerepben lévő igék ragozatlanok, s nem utalnak az alany grammatikai

minőségére:

Bele lehet halni, ez is megoldás. De el is lehet viselni, s ez is megoldás (1943/ 1944, 169.)

Kérni lehet az Úristentől. De rendelni nem lehet Nála. Rendelésre nem szállít. (1945/1957, 297.)

Hetvenkedni így-úgy még lehet. De nyolcvankodni már nem lehet többé. (1976/ 1983, 75.)

A ragozatlan főnévi igenév ezekben az esetekben általános cselekvéshordozóra utal.

- Az állítmány hiánya

Az állítmány központi szerepet tölt be a mondatformában, általa kapcsolódnak egymáshoz, köréje épülnek az egyéb mondatrészek.

Néha olvasás közben [elfog; megérint] a rettenet: tudok-e még magyarul? (1945/ 1957, 194.)

Mindig azt [kell] figyelni a részletben, amiből félreérthetetlenül következtetni le­het az egészre. (1943/1944, 255.)

Bretagne-ban volt egy fügefa; s a halpiac szaga [...] Molraix-ban; s a vörös szik­lák [...] a sötétkék tengerben. És megint [felidéződik; eszembe jut] az ifjúság. (1943/ 1944, 190.)

És [hol van] Bartók és Rippl-Rónai?... És Krúdy? Mint a kártyás, mikor már mindent elveszített, s reggel felé kutatni kezd mellényzsebében, hátha talál még valahol egy elfelejtett aranypénzt, melyet az asztalra dobhat, s aztán egy tétre visszanyer mindent: így keresgélem e neveket, (uo. 209.)

(Ide tartoznának azok az esetek is, amikor a zeugma tömörítő alakzatában két mon­dat közös igei állítmánya az első mondat elején vagy a második mondat végén helyez­kedik el, tehát mikor az ige fog össze több szerkezetet. Ezeket a példákat azonban a zeugma tárgyaláskor hozzuk szóba.)

A tárgy szükségességét az ige tárgyas ragozása jelezheti:

„Nem én akartam”. Ez igaz. De tűrtem; s ez is igaz. (A kiemelés tőlünk.)

Rábukkanhatunk olyan naplójegyzetre is, amelyben tipikusan tárgyas az ige, az adott kontextusban azonban átvitt értelemben szerepel, s ilyenkor nem kíván tárgyat maga mellé. Ha megkísérelnénk kiegészíteni, pontatlan körülírással lehetne csak pótolni a tárgyat, illetve határozatlan tárgyat tehetnénk a mondatba: [valamit; semmit].

Kérni lehet az Úristentől De rendelni nem lehet Nála. Rendelésre nem szállít. (1945/1957, 297.)

Mivel az ige mellett itt szükségtelen a megnevezett tárgy, a mondatot nem tekint­hetjük hiányos konstrukciónak.

-  A határozó hiánya

Az előbbi példából a birtoklást kifejező –nak/nek ragos részeshatározót hiányolhat­juk: kérni lehet [kinek?]; rendelni lehet [kinek?]

A valenciaelmélet szerint az igék egy része az alanyon kívül más mondatrészt is követel magának, csak így képes teljes szerkezetű mondategységet alkotni. „Az Isten jobban tudja” - mondatszövegben a tud ige két valenciája: tárgyi és alanyi vonzattal is rendelkezik, továbbá ebben a példában a hasonlító határozó mondategységbeli szüksé­gességét jelzi a középfok -bb jele. Ez a morféma nem utal a hiányzó határozó számára, személyére. Hasonló megítélés alá esnek a következő idézetek:

Az angolszászok - talán - többet tudnak. Az oroszok - talán többet bírnak. (1945/ 1957, 49.)

Lukács többet tudott Jézusról. János többet sejtett. (1945/1957, 136.) (Bár itt a szomszédos mondat alanyával kiegészíthető a hiányzó vonatkoztatás/ha­sonlítás: az angolszászok az oroszoknál - Lukács Jánosnál és megfordítva.)

Az ellipszisben a hiányzó pozíciót többnyire a szövegkörnyezetben található utalá­sokból következtethetjük ki, amelynek iránya (a felsorakoztatott példák is mutatják) lehet előre- vagy visszautaló. A betöltetlen helyre szó-, mondat-, esetleg a mondatnál terjedelmesebb szövegrész értékű kiegészítés kívánkozik.

Megfigyelhető, hogy az ellipszis gyakran párosul Márainál nominális szerkesztéssel:

Az exkirályok, exforradalmárok. És egyre többen - az exemberek. (1958/1967,239.) A történelem, ez az eszelős kórrajz... Néha egy pillanat e fülledt zűrzavarban:

Konfucius, Buddha, Dante, Shakespeare, Arany, Goethe. A többi téboly, unalom és

gyalázat. (1958/1967, 239.)

Ezek a bejegyzések szintaktikailag nehezen elemezhetők, s voltaképpen átmenetet képeznek az ellipszis és az aposziopézis (elhallgatás) alakzata között.

A zeugma a detrakciós alakzatoknak az a válfaja, amikor a többtagú szószerkezet valamely résztagját elhagyjuk oly módon, hogy két paralel résztag közül a fennmaradó átveszi az elhagyott tag funkcióját is, egyúttal fölérendelt kapcsolatba kerül a többi tag­gal. Vagyis egy mondatrész csak virtuálisan szerepel, az elhagyottat azonban odaértéssel (a tapadás jelenségéhez hasonlatosan) könnyen tudja pótolni az olvasó, a befogadó; más szóval: egy nyelvi jel jelölő összetevőként a szövegben több tartalmi síkot is egyesít. Mondatalakzati formában a zeugma szillepszisz, amely egy teljes és egy hiányos szintagma variációja. A teljes szószerkezet egyik tagja a kihagyásos szintagma elhagyott tagjának oly módon válik nyelvi jelévé, hogy mindkét tartalmi síkot jelöli, és eredeti értelme metaforikussá válik;

Lukács többet tudott Jézusról. János többet sejtett.[Jézusról] (1945/1957, 136.) Nem a bor volt jó, hanem a borozás volt jó] (1945/1957, 269.) Magyarul írj, ne magyarosan.[írj] (1976/1983, 33.)

A kérdés nem az: ki miben bűnös... inkább ez: [a kérdés] ki miben ártatlan még? (1958/1967, 133.)

Mi a szépség?... Lehet, hogy energia? [a szépség] (1976/1983, 159.)

Az adnexió bonyolult mondattani és szemantikai viszonyt rejt. Ekkor az egymással koordinált kapcsolatban lévő mondatrészek közül az egyik szemantikai vagy szintakti­kai szempontból nem illeszkedik a fölérendelt mondatrészhez. Ezt a komplikált vál­tozatot külön névvel illetik a retorikák: az adnexió körébe tartozó példaként említi Sza­bó-Szörényi Retorikája (1988, 144) a következő mondatot: Nyújtsátok ki tettre a kezet már / S áldozatra zsebeiteket.

Az aposziopézis a leglényegesebb elem - a gondolat - elhallgatásával keletkezik, a szövegkörnyezet itt is kiegészülést involválhat, de használata által mindenképpen enigmatikussá, sejtelmessé, többszólamúvá válik a közlemény. Péter Mihály szerint „Az ellipszist alapvetően az különbözteti meg az elhallgatástól (aposiopesis), hogy az utób­bi nem hoz létre teljes értékű nyilatkozatot. Az elhallgatásos mondatok félbeszakítottnyilatkozatok, amelyek intonációs szempontból sem tekinthetők lezárt egésznek (...) Az ilyen nyilatkozatok a konszituáció, a háttérismeretek, gesztusok, mimika alapján vál­nak értelmezhetőkké” (Péter 1991, 204). (A kiemelés mindenütt a forrásban található!) Márai naplófeljegyzéseiben az ellipszis és az aposziopézis detrakciós alakzatai érde­melnek bővebb kifejtést; ez utóbbira is lássunk példát a Naplókból:

Formiánál a tenger. Égni, elégni.

Talán a gyerekek. Talán.

Aritmiás, esztraszisztolés nap, szédülésekkel. Nikotin... és az egész.

Mi a szépség?... Lehet, hogy energia?

Az Isten jobban tudja.

Caloriam et circenses.

Az aposziopézis mint pragmatikus gondolatalakzat a lényeges elemek szándékos el­hallgatásával fokozza a tömörséget, az üzenet kifejezőségét, illusztrálja a művészi nyelv ökonómiáját. Ezek a bejegyzések szolgálnak rá leginkább a pragmatikai tényezők bevo­nására, hiszen a kontextus néha sem grammatikailag, sem szemantikailag nem szűkíti le a hiány (elhagyás) kiegészülését. Ezért több feltételezett, elképzelt változat lehetséges:

Égni, elégni.

Ebben a naplójegyzetben a tartalmi mező tágassága lehetővé teszi, hogy egyszerre gondoljunk az élet egészére, életvitelre [szenvedéllyel, odaadással, minden következmén­nyel kell élni], a háborúra, hiszen 1944-ben írja ezt a bejegyzést, tehát a fogalom szeman­tikai mezőjébe kerül a halál is; s a betegség, a lázas állapot ugyanúgy egy lehetséges megközelítésnek tűnik fel azért is, mert a folytatásban azt mondja Márai:

De gyorsan egy priznicet is, mert meghűltem éjjel és fáj a torkom.

Az előzmény kitágítja, a folytatás viszont lezárja a fogalmi köröket. A bejegyzés egyetlen verbálisán kifejezett komponense főnévi igenév, amely személytől, számtól, időtől elvonatkoztatva, a legelvontabb formában fejezi ki az állapotot, cselekvést. Bár itt az igekötő révén időfolyamatot is érzékelhetünk, a második szóalak: elégniidőben lezár (amelyhez még intonációs berekesztés is kapcsolódik).

Itt jegyezzük meg, hogy a Márai által oly gyakran szerepeltetett főnévi igeneves konst­rukciók dinamikájában rögzítik a megelevenített állapotot, személyre, időre utalás nélkül fejezik ki a cselekvést, létezést, történést, ezáltal a deperszonalizálás, detemporalizálás lehetőségét hordozzák: Például:

Úgy nézni a testem, mint egy állatot.

Olyan magányban élni, mint az állatok vagy az angyalok.

Megírni az unalmat, oly izgalmasan, mint egy detektívregényt.

Az elmondottakon túl közrejátszik a kifejezőerő fokozásában a számos alludálás, s a célzás is, amely a detrakció cinkosán játékos változata, s nyilvánvalóan tükrözi a nyelv Ökonómiáját, a stílus tömörségét. A szöveg szaggatottságának, s egyfajta hiánynak az érzetét erősítik továbbá a Márai által oly sűrűn szerepeltetett különféle intertextusok. Gyakran él például azzal a lehetőséggel, hogy az evokált szöveg szerzőjét is megnevezi, majd külön bejegyzésben miniatűr portrét rajzol, egy egész életmüvet, világlátást sűrítve a konstrukcióba:

Sartre, az anarchista kispolgár.

Flaubert, a konzervatív anarchista. (1976/1983, 99.)

La Rochefoucauld kevés szóval milyen sokat mond!

És La Bruyére nagyon sok szóval milyen ritkán mond valamit! (1943/1944, 97.)

Bölsche (...) a madarak szerelmi életét úgy írta le, mint egy költő. Kinsey (...) az

emberek szexuális életét úgy írja le, mint egy zoológus. (1945/1957, 253.)

Szükséges leszögeznünk: a hiány jelenségét tág értelmezésben közelítettük meg; nem

szorítottuk a hiányos mondat keretei közé, hiszen a hiánnyal nemcsak mint konstrukcionális - a nyelvi rendszerhez kötődő kérdéssel szembesültünk, hanem nagyon sokszor a pragmatikai tényezők bevonásával tisztázódott, vált egyértelműbbé a szövegjelentés, s lett koherenssé a nyelvileg-jelentésbelileg hiányos szöveg.

Általában megállapíthatjuk, hogy ezek a fentebb elemzett mikroegységekből álló 1-2 mondatos makroegységek felépítettségükkel vagy éppen hiányosságukkal a műfaji sajá­tosságokhoz idomulnak, s funkcionálisan teljesek. A kontextusba berekesztve, a közös tudati tartalékba épülve ugyanis funkcionálisan, pragmatikusan teljes értékű szöveggé válnak, hiszen kiegészülnek azzal, amit a szöveg evokál. A szerkesztettség, nyitottság részben a műfaj, részben az alkotói szövegképzési mód függvénye.

Ámde térjünk vissza egyelőre a hiány alakzatait magukba foglaló szövegszegmensek - szövegegészek tüzetesebb vizsgálatára! A kutatás során elsősorban a következő, leg­fontosabbnak tartott kérdések foglalkoztattak bennünket, amelyekre legalább egy-két részlet erejéig megpróbálunk választ adni:

a) milyen típusú a bejegyzés mint struktúra (illetve konstrukció) megjelenési formá­ja, s az általános szerkesztettségi jellemzőkön túl hordoz-e egyedi lehetőségeket?

Vagyis az alakzat mint univerzális (szemantikai, szintaktikai, pozicionális jegyekkel

meghatározható) forma, miképp funkcionál a művészi nyelvben? Feladatunknak

tekintjük tehát a szerkezet működésének bemutatását s ehhez kapcsolódva egy lehetséges magyarázat megadását.

b)  Mi a szerepe az elhagyásos alakzatoknak a diáriumok ritmikai-metrikai

szerkezetében?

c)     Milyen más alakzatokkal társul, melyeket kebelez be a hiány?

d) Melyek a felhasználás valószínűsíthető nyelvlélektani, gondolkodásbeli mozgatói,

indítékai?

e)     Melyek a hiány alakzatát alkalmazó egységeknek mint szövegtípusoknak a

jellemzői, s a recepció során milyen, illetve mekkora hatókörben mozognak ezek a

feljegyzések?

A bejegyzések uralkodó elve a redukció, amely a terjedelem lerövidülését, a szerkezet zsugorodását és a nyelvi megformálás egyszerűsödését egyaránt jelenti, A formát meghatározó elhagyás azonban sajátságos „válogatást” és „elrendezést” igényel, s bár külső megjelenésükben, méreteikben a miniatűrökhöz állnak közel a jegyzetek (s az aforizma, maxima, szentencia rokonainak tekinthetők), jelentéstartalmuk révén tekinté­lyessé, figyelemfelhívóvá válnak. Érvényes rájuk az Örkény Egyperceseivel s a rövidtörténetekkel kapcsolatosan felállított „egyéniét”, melynek egyik oldalán a közlés minimuma áll, a másikon pedig a jelentés maximuma foglal helyet (Thomka 1986). A mikroszövegek többnyire izolált reflexiók, elszigetelt megjegyzések, amelyekből a fabuláris elem teljességgel hiányzik, referencialitásuk minimális, legfeljebb utalásszerű, a kiemelés eljárása ugyanis valósággal elmetszi őket a külső közegtől, s nemcsak a konkrét vonatkozásoktól, hanem az előzmények s a következmények ismeretétől is „megóv” bennünket. Ezáltal a holisztikus jelleg dominál bennük, vagyis valamely összetett értel­met egészként mutatnak fel. A tömörségből, a részletek teljes mellőzéséből pedig csakis

az egyetemes, általános érvény, a generikus jelleg következhet. (Kivételt képeznek az énformájú, egyes szám első személyben íródott naplójegyzetek.) Mivel ebben a szöveg­világban az eligazodáshoz hiányoznak a legszükségesebb információk, többnyire a poliszémikus nyelvi elemekre hárul a jelentésmélyítés és kiterjesztés „terhe”, s leginkább a kontextus/intertextus ismerete segít az értelmezés kiteljesítésében. Lássunk néhány példát az ilyen típusú jegyzetekre:

Megint úgy érzem magam, mint egy vegyész, aki arckenőcsöket árul egy illatszer­tárban. (1943/1944, 27.)

A boldogság fegyelmi kérdés, (uo. 40.)

Úgy nézni mindazt, ami most történik - most? Örökké, halálig! -, mint aki bíró és elítélt egyszerre, (uo. 151.)

Ahogy múlik az élet, mind mélyebben, szenvedélyesebben érdekel az irodalom; s mind kevésbé érdekel az irodalmi élet. (uo. 145.)

Olyan magányban élni, mint az állatok vagy az angyalok, (uo. 134.)

Nem elég hallgatni. Belülről, egyedül, igazán és őszintén nem megsértődni: ez az egyetlen válasz, (uo. 141.)

Az ember, ez a járvány, (uo. 156.)

Pislognak és helyezkednek. Mennyire megvetem őket! A bűn kollektív, melyet elkövetnek, tehát a bűnhődés is kollektív lesz. Ezt sem tudják? (uo. 173.)

A természet sem jobb; de legalább következetes, (uo. 179.)

Az Isten jobban tudja. (uo. 202.)

Égni, elégni, (uo. 210.)

Úgy nézni a testem, mint egy állatot, (uo. 248.)

Aritmiás, esztraszisztolés nap, szédülésekkel. Nikotin...és az egész. (uo. 271.)

Ma az égbe néztem, hosszan. Milyen más az ég, s mennyire nem felel az ember kérdéseire. Az ég közömbös, (uo. 82.)

Az élet igazi, nagy vállalkozásai legtöbbször nem hőstettek, hanem türelemjátékok. (1945/1957, 98.)

Nem veszek többé ingatlant az életben, mert megértettem, hogy ingó vagyok, (uo. 164.)

Formiánál a tenger, (uo. 40.)

De van az életben valami végtelen - valami végtelenül kiszámíthatatlan. Ez a lehetetlen „lehetőség” nem irracionálisabb, mint a tények, (uo. 214.)

Folytathatnánk még a citátumok sorát, ámde felesleges: a hiányjelenléte mindegyik­ben érzékelhető közös sajátosság; a fogyatkozás jellege, kihatása, hangsúlyossága, színe­zete azonban mindenütt más és más.

Mielőtt a téma részletekbe menő, aprólékos feldolgozásába belefognánk, hadd em­lítsünk meg még egy-két szembeszökő általánosságot.

A szövegek jelentésébe háttérfeltevések, sehol ki nem fejtett előzmények tartoznak bele, amelyek a közlő szempontjából elementáris, meghatározó élmények lehettek, hiszen a bejegyzések szinte kivétel nélkül látens vagy explikált értékelést foglalnak magukban. A megítélés általában életvitelre, létszemléletre vagy pontosabban meg nem határozható morális kérdésre vonatkozik. Az értékelés azonban nagyobb részt csak mint beszélői beállítódás érzékelhető, konkrét minősítést nyelvileg (pl. jó, jobb, megvetem stb.) rit­kábban találhatunk. A konnotációk révén viszont óhatatlan az előbb említett szempont­nak a figyelembe vétele. Talán a konnotáció-kategóriák közül ezekre a bejegyzésekre

leginkább az asszociatív konnotáció megnevezése illik rá (vö. Rössler 1979, 246—247). Itt a „kiváltó ok a nyelvi jelnek a »signifiant«-ra vonatkozó aspektusa (...) Az asszocia­tív konnotációk a »signifiant« alapján elvárható referencia kikapcsolásával jönnek létre úgy, hogy egy domináns jelentésjegy a beszélők tudatában további jel(ek) percepciójához kapcsolódik. Az asszociatív jelentés a nyelvi nyilatkozatot mintegy kiemeli a nyelvi rendszerből, és egyéni vagy csoportos emlékezeti struktúrákban és sémákban helyezi el. Az asszociatív konnotációkat többnyire az alig körvonalazható referenciális jelentés vagy a referenciális jelentés teljes hiánya jellemzi. Az ehhez a konnotatív jelentéshez tartozó jelölt valóságdarab többnyire csak a tisztázó recepció, a tudatos interpretáció során jelenik meg” {Kocsány 1995, 248). (A kiemelés tőlünk: Cz. I.)

A felhozott példákban többnyire személytelen vagy általános alannyal, esetleg infinitivusszal megalkotott mondatokkal találkozhatunk, amelyekben a jelentéshordozó fogalmak általános nőmének, nehezen behatárolható, bizonytalan, elvont jelentésű sza­vak, metaforák: (pl. boldogság, élet, természet, irodalom, egész, válasz, bűn, ember stb.). Továbbá olyan fogalmak is szerepelnek, amelyek a hagyományos emotív konnotáció (többletjelentés) tartományába sorolhatók: (pl.: bíró, elítélt, állatok, angyalok, járvány, ég stb.), tudniillik a mindenkori szótári jelentést kiegészítő aktuális jelentések kapcso­lódnak hozzájuk, amelyek mindenképp nyelven kívüli indíttatásúak. „...a kommuni­káció komplex pragmatikus meghatározottságából fakadnak, így összefüggnek többek között a közösségben az adott pillanatban uralkodó értékítéletekkel, a beszédhelyzetben adódó értékeléssel, a beszélők szubjektív élmény anyagából fakadó ellenszenvvel vagy rokonszenvvel stb.” (Kocsány 1995, 247).

A hiány által lebegtetett, ténylegesen rekonstruáIhatatlan, ezért sokféleképp inter­pretálható mondatok ezek, amelyekben az ambivalens jelentésmezők létrehozását a metaforizáció, a metafora használata, illetve a konkrét - átvitt értelem együttese is segíti: lásd: Az ember, ez a járvány; Égni, elégni;... ingó - ingatlan....

A kiemelt idézetek kontextualitását vizsgálva az állapítható meg, hogy szövegbe ágyazottságuk alacsony fokú. Látszólag ugyanis környezet nélküli, független szövegek, érde­kességük azonban, hogy a napló egésze által olyan virtuális kontextusba vannak bele­foglalva, hogy egyfajta globális értést mégiscsak biztosítanak. Az I943-1944-esAte/?/ó 145. oldaláról idézett példánk: „Ahogy múlik az élet, mind mélyebben, szenvedélye­sebben érdekel az irodalom; s mind kevésbé érdekel az irodalmi élet.” egy későbbi fel­jegyzésben kiegészül, s pragmatikailag összefüggés jön létre a két részlet között:

Visszagondolok az emberekre, akik elmúlt években úgy mutatták, mintha barátság­gal fordulnának felém. Milyen irtózatos messze vannak! Milyen tartalmatlanok, iga­zi belső vonatkozás nélkül valók voltak e kapcsolatok! (...) Az írók, beteges, sündörgő irigységükben! A „társasági emberek”, unalmukat vagy hiúságukat szellőztették társaságomban. Ezek a „vacsorák” és vacsora utánok, ezek az üres politizálások, szem­forgató viták és helyezkedések! Visszamegyek Pestre és nem keresek ott senkit. Nem is hiányzik senki. Az „irodalmi élet”, ez az irigységtől habzó szájú, vádaskodó cigányvilág... Mi közöm mindehhez? Semmi (...)

Bizonyos szövegkapcsoló elemeknek (példáinkban: úgy, olyan, de) nem logikai vagy tartalmi, hanem elsősorban pragmatikai szerepük van, ahogy van Dijk mondja: „(...) a pragmatikai kötőelemek mondatkezdők, S2ünet követi őket, s hozzájuk specifikus in­tonációs vagy hangsúlyozási kontúr társul”, majd hozzáteszi: „ a pragmatikai kötőszók

a beszédaktusok, közötti viszonyok kifejezésére használatosak, (...) a kötőelemekhez voltaképpen nem szoros értelemben vett »jelentéseket«, hanem pragmatikai funkciókat ke!! hozzárendelnünk” (idézi Szikszainé 1999, 222).

Megfigyelhető továbbá az is, hogy a hiány mint pragmatikai előfeltevés, néhol követ­keztetés, illetve implikáció formájában ,jelenik meg” a naplók anyagában. Az előbbi olyan implicit jelentés, amelyet a beszélő adottnak, igaznak tekint (vö. Kiefer 1979, 221), s a közlésben explicite jelen nem lévő állításokból következik; az utóbbi pedig olyan, pragmatikai meghatározottságú logikai bennfoglalás (Balázs 1985, 167), amely sem nem része, sem nem következménye egy megnyilatkozásnak. A további citátumok­ban ezekre láthatunk példát:

Ha elmegyek erről a Földrészről, Európa nagyon hiányzik majd. De Európa már itt Európában is hiányzott. (1945/1957, 137.)

Az eltömegesedett világban - mindenütt - két létezési lehetőség maradt csak az erős egyéniség számára: az eretnek vagy a diktátor életformája, (uo. 138.)

Ötven után, ha visszagondolunk a nemiségre, egyféle tömegsírt látunk, amelyben lábak, karok és más testrészek hevernek. Az arc ebben az emléktömegben ritka. (uo. 153.)

A legelső idézethez olyan általános feltevések kapcsolódnak, amelyek a világról alkotott tudásunkat is igénylik. Tapasztalatunk alapján ugyanis aki búcsúzik valamitől vagy vala­kitől, elhagy valamit vagy valakit, csak a távozás váltja ki belőle a fájdalom, szomorúság, honvágy érzését, s nosztalgiája is csak az otthagyott, emlékké szépült dolgok iránt le­hetséges. Aki viszont már elmenetele előtt átéli mindezeket, az jelentheti azt is, hogy „nem leié honját a hazában”, hogy tehát Európa a valóságban is csak álom, régóta nem az, aminek lenni látszik, s ez a közlő számára rossz közérzettel, otthontalansággal, idegenséggel jár együtt. S mi mindent implikál maga a szó: Európa! Érzékelhető, hogy nem csak, sőt, éppen nem földrajzi értelemben, hanem spirituálisán szerepel. Egyszerre képviseli a szellemiséget, a kultúrát, a hagyományokat, a műveltséget, egyfajta mentali­tást s még sorolhatnánk tovább. Ez a fajta értelmezési lehetőség nem önkényes elgon­dolás, Márai egész (egységesnek mondható) életművét átszövi az Európával és a kultúrával kapcsolatos gondolatkör (vö. Lőrinczy 1997,323-333, illetve Lőrinczy 1998).

Az előfeltevések tehát a benne foglalásokkal együtt hozzák létre a szövevényes je­lentést, hiszen a bejegyzés feltételezett tartalma részint nyelvi természetű, nyelvi ele­mekhez kötődő, világismeretünkből fakadó jelentés, részint pedig olyan értelem, amely nem kötődik a grammatikai felépítéshez, tehát nem tartozéka, nem következménye a megnyilatkozásnak. Egyébiránt a naplójegyzetek szövegértelmezését nagyon gyakran éppen nem a nyelvi tényezők, hanem a világról felhalmozott tudásunk alapján tudjuk csak végrehajtani. Köztudomású, mennyi műveltséganyagot halmozott fel, zsúfolt bele Márai a naplókba. Nem is volnánk képesek pusztán a nyelvi tudásunkra hagyatkozva eligazodni az ő világában. Beszédesek a soron következő jegyzetek:

Lukács többet tudott Jézusról. János többet sejtett. (1945/1957, 136.) Caloriam et circenses. (uo. 31.)

Három életforma van: az ulyssesi, a jézusi, a fausti. A többi adóalany, (uo. 101.) Reggel a Biblia példázata az Elsőkről és az Utolsókról. Nem biztos. Az Elsők gyakran elöl maradnak akkor is, ha minőségben az utolsók, (uo, 171.)

Isten malmai gyorsan őrölnek, (uo. 307.)

1956. október 23. Magyarország igazi tehertétele nem az, amit cselekedett, hanem, amit elmulasztott. És végül, mindenek felett: amit eltűrt. (1943/1944, 209.) (Nóta bene!: mindezt 1944-ben mondja Márai!)

Ki tudja, mi van a Sieyés-abbék „J'ai vécu-i mögött? Csak az tudja, aki megélte, (uo. 292.)

A Márai-szövegek értésébe és hatásába még egy fontos, eleddig nem említett tényező is belejátszik: ahogy a szerző az általa felvetett témára reflektál. Ez pedig a nézőpont, az implicit szerzői szólam, amely leggyakrabban ironikus. Az irónia azonban nem mint alakzattani kategória (mint gondolatalakzat, mint szándékosan téves vonatkoztatás) tűnik elénk, hanem sokkal inkább pragmatikai eszköz, szemléletbeli sajátosság; beszélői atti­tűd, amelynek nyelvi jelei alig-alig vannak (vö. Fehér 1999). A következő citátumok bizonyító erejűek:

Teljesen közömbös, mit ír Pacal Ferkó, s mi a véleménye Sima Palinak...Másról

volt szó, az idők elején: az Igéről, a költészetről, a szenvedélyről, a végzetről. (1943/

1944, 99.)

Új esztendő napja, mikor senki nem akar „új életet” kezdeni; már az is nagy dolog,

ha valaki folytathatja a régit. (uo. 121.)

Lehet, hogy közöm van ehhez az emberhez: mert utálom. (1945/1957, 123.) Hermész kaján és alamuszi isten volt. Enyveskezű, szószátyár, egyfajta politikus az istenek között. (1943/1944, 148.)

Mi kezdődik? A csajka és a terror. Több verset olvasni. Elbutít a történelem. (1945/

1957, 65.)

Kifizettem első adómat Amerikában. Ez a honfoglalás, (uo. 187.)

Goethe tökéletes színész volt: úgy játszotta Goethét, mint egy nagy színész, (uo. 330.)

Bizonyos, hogy a gyönyörben van egyféle vallási energia. De aki Juliskához vagy

Mariskához köti a maga hitét: még nem vallásos, csak felekezete van. (uo. 215.)

Az ironikus szerkezet velejárója, hogy úgy állítja be az álláspont létjogát, hogy azt az állításon keresztül megsemmisíti. A közvetlen, denotatív jelentés másik, mélyebb je­lentésre tesz szert, amely ellentétes értékviszonyban van az előzővel. Anélkül, hogy az irónia bonyolult problematikájába belevágnánk, jelentésfeltárásának kérdéseihez hozzá­fognánk, röviden csak annyit átlapítunk meg: ezeket a diárium-feljegyzéseket a tragi­kumhoz való közelség jellemzi, s leginkább a Kierkegaard- és a Lukács-féle értelmezés jut érvényre bennük. Az irónia itt ugyanis a megismerésen túl a moralitás problémája is, „válságos, átmeneti korok jellegzetes magatartása – olyan koroké, amelyekben az em­bereket szabályozó elvek érvényüket vesztik, anélkül, hogy végleg eltűnnének”. Ebben az iróniában kifejeződik „a világ üressége, iránynélkülisége, az eszmény után vágyakozó ember szembenállása ezzel a világgal; és egyúttal az is, hogy a szembenállás, a harc remény­telen: nemcsak azért, mert a világ hatalmasabb, hanem azért is, mert az ember meghasonlott” (VilLex V. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1977, 378, Veres András szócikke).

A műfaji karakter is hozzájárul ahhoz, hogy ennek az eszköznek hathatós funkciója legyen. Az aposziopézissel szerveződő formák kivételével ezek a tömör, élesen meg­fogalmazott gondolatok (formai és tartalmi szempontból egyaránt) az aforizmához, a szentenciához állnak nagyon közel. Az említett műfajok jellemzője, hogy nagyon kevés

nyelvi elemmel végtelenül sok információt képesek közvetíteni, a nagyfokú polivalencia feltűnő jegyük, a befogadó sokféle (kontextuális, szituatív, irodalmi, történelmi stb.) tudására építenek, értelmezésük aktív közreműködést igényel az olvasótól, általános érvényűek, továbbá kohéziót teremtő stilisztikai alakzataik közé tartozik többek közt az ellipszis, az irónia, a metafora és a paradoxon; mint a következő válogatásban láthatjuk:

a) Már oly szerény vagyok, hogy beérem a legtökéletesebbel. (1943/1944, 65.)

b) Az emberek soha nem olyan veszedelmesek, mint mikor bosszút állanak a

bűnökért, melyeket ők követtek el. (uo. 157.)

c)  Az állatok között is vannak előkelő lények. Van állati nemesség is - s ez csaknem

vigasztaló, mikor mindenfelé a nyáj uralkodik és tenyészik, (uo. 175.)

d) Aki elhallgat, ne jelentse be kürtökkel, hogy elhallgat. Úgy kell elhallgatni a

világban, hogy nesze se legyen, (uo. 183.)

e)     Az élethez türelem kell. De a csodához bátorság kell. Az egyszerű, a csendes

csoda, mikor valaki elég bátor ahhoz, hogy az életben türelmes legyen. De ez nagyon

nehéz, (uo.)

f)  Ha elmegyek erről a földrészről, Európa nagyon hiányzik majd. De Európa már

itt Európában is nagyon hiányzott. (1945/1957, 137.)

g)  Egy Gide-tanulmány. Ez a boldogtalan hugenotta úgy félt az örömtől, hogy

elmenekült előle a kéjelgésbe. (uo. 215.)

h) Valéry azt mondotta, szabad emberek csak a rabszolgák világában vannak, (uo. 216.)

i) írni és olvasni. Baudelaire-nek volt igaza: az élet hosszú távlataiban a munka még mindig inkább szórakoztató, mint a szórakozás, (uo. 223.)

j) A kommunisták minden pillanatban hajlandók feláldozni a kommunistákat, ha ezen az áron megmenthetnek és prolongálhatnak egy világcsalást: a Kommunizmust, (uo.)

A hiány ellenére ritmikus és harmonikus kompozíciók a felsorolt idézetek, hiszen van, ahol a szerkezet párhuzamossága (pl,; d), f) példákban vagy a reddíció aj) pontban foglaltakban) a tartalmi analógiával ötvöződve kelti a lezártság, kiegyensúlyozottság érzését. A szavak ismétlődése (pl. elhallgat, élet, csoda, bátorság, türelem, Európa, hiányzott, kommunizmus) is hozzájárul a periodikusság, a jól tagoltság élményéhez, s a szimmetriát az ellentét nyílt vagy látszólagos szerepeltetése teszi élesebbé: (szerény-legtökéletesebb; állati nemesség-nyáj; szabad—rabszolga; munka-szórakozás). Az aforizmák erőteljes hatását az olvasói elvárástól való eltérés mértéke fokozhatja, ennek a tudatos megtévesztésnek gyakori eszköze az oximoron. Esetünkben a szövegekből elvonással alkothatunk ilyen alakzatokat pl. unalmas szórakozás, szabad rabszolga, üvöltő elhallgatás stb., de nem ritka a Márai-naplókban a szójáték alkalmazása sem. A hiány alakzatai tehát szívesen társulnak minden olyan figurával, amely a direkt kimondás helyett a sejtetést, az áttételességet; a nyílt megfogalmazás helyett az enigmatikusságot lépteti előre. De az ökonómiára törekvés, az energiatakarékosság szándéka mellett az ismétlés, ennélfogva a bővítés különféle variációit is eltűrik. Figyeljük csak meg, hogy gabalyodnak egymásba a különféle retorikai átalakító eljárások a következő, korábban már említett citátumban:

De van az életben valami végtelen - valami végtelenül kiszámíthatatlan. Ez a lehetetlen „lehetőség” nem irracionálisabb, mint a tények. (1945/1957, 214.)

Kétszeres oximoronnal válik feltűnővé és rendkívül expresszívvé ez a hiányokban is bővelkedő bejegyzés: lehetetlen lehetőség, irracionális tény; azontúl a szójáték is ott lappang a „lehetetlen lehetőség” kifejezésben, hiszen az idézőjel használata gondolati­lag megfordítja a jelentést, amint az első mondat „végtelenül végtelen” ismétlődése is közel jut a szójátékhoz azzal, hogy a variációs visszatérés másféle jelentésárnyalatát váltja ki a szónak. Az önellentmondást hordozó rövid forma gondolkodás-lélektani hát­terében a begyakorolt sémák, a közhelyfelfogás, a megszokott és igaznak hitt viszonyla­tok ellenében a „felforgatás” szándéka áll. A felületes ítélkezés helyett a rejtett összefüg­gések, burkolt jelentések kutatására ösztönöz, ahogy C. Brooks mondja: „Az igazság maga paradox, tehát ha igazat akarunk mondani, paradoxonokban kell kifejezni ma­gunkat, szemben az egyenes állítással, amely mindig csak egyoldalú és hiányos lehet. Éppen ezért nem szabad áldozatul esnünk a parafrázis eretnekségének” (Brooksot idézi Dienes László in: VilLex V. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1977, 378).

Az említett alakzatok funkciója tehát az, hogy az általános, a filozofikus irány felé terjessze ki a mikrokompozíciót, ezáltal is sajátságos, látens ritmikusságot adva a diáriumnak. Erre az összefüggésre mutat rá Jean Cohen: „Minden alakzat az érthetőségből az érzékelhetőbe vezet vissza minket, a retorika tehát voltaképpen az emelkedő dialek­tikus mozgás ellentettjének mutatkozik, amely mozgás az érzékeléstől (percepció) a fogalmiság (koncepció) irányába halad, s amely Szókratész óta meghatározza a filozó­fiát” (Cohen 1996, 211).

A naplók anyagában felbukkannak bizonyos szentencia-értékű, funkciójú kifejezések is, amelyek általában valamely szállóigének frappáns átiratai; amelyek a megszokott formulát vagy tételt kreatív módon aktualizálják:

Gyűlölök, tehát vagyok. (1943/1944, 179.)

Tapasztalom, hogy minden író annyit vészit írói és erkölcsi súlyából, amennyi az általa kiszorított politikai szerepkör súlya. (1954/1957, 21.)

Caloriam et circenses. (uo. 31.)

Nem gondolkozom, tehát vagyok. Ha gondolkoznék, talán megsemmisülnék, (uo. 81.)

Gondolkozom, tehát vagyok?... Nem biztos. De öregszem, tehát vagyok - az ember akkor „van” igazán, amikor öregszik. Folytonosan tud arról, hogy „van”, (uo. 265.)

A hiány alakzatainak értelmezésével foglalkozó dolgozatfejezet summázataként csak annyit jegyzünk meg, hogy a Márai-naplókban a szövegegységek „hiányossága” nem feltétlenül vonja magával a tagoltság, szerkesztettség nagymértékű csökkenését. E megál­lapítás alól az aposziopézis körébe tartozó példák természetesen kivételek. A hiány sok­szor vissza-, ill. előremutató is lehet, s a betöltetlen pozíció néhol még a mondatnál is terjedelmesebb, esetleg szövegrésszel egyenértékű. Olykor a hiányzó elem a mondottak­ból következik, előfordulhat azonban, hogy a tágabb kontextus sem teszi lehetővé a kiegészülést. A detrakciós alakzatok hatóköre tehát vagy a kifejezés szövegbeli határaival esik egybe, vagy az olvasás előre haladtával koncentrikusan bővül, a bejegyzések ugyan­is folyamatosan egymást is értelmezik. Az elhallgatás példáira pedig Kosztolányi egyik mondása illik rá: „Az igazi rejtély az, aminek nincs magyarázata”.