Párisba nem akkor érkezik meg az ember, mikor leszáll az állomáson, sem pedig, mikor megfájdul nyaka a Louvre-ban s beáll szemei mögött az a megalázó képtárémelygés, mely a civilizáció egyik legutálatosabb kísérő tünete. Egy kissé megérkezik, mikor rágyújt az első cigarettára, mikor először megy néhány lépést egy nő után. Mikor a pincér először teszi egy vendéglőben eléje az étlapot.
Márai Sándor: Idegen emberek, 1930
A költő megírta a magyar lélek párizsi kalauzát. A francia hagyományok untatták, de a bedekkertől függetlenül magyar hagyománnyá avatott néhány párizsi utcát, ligetet és középületet, melyeknek grafikus jelei varázsbetűként nyitották ki a magyar nosztalgia zárait. Amióta Párizsban járt, Magyarország a Gare de l’Est-nél kezdődik.
Hevesi András: A Gare de l’Est-en, 1927
„Páris!” – álltam meg kint, a pályaudvar külső lépcsőinek tetején, már túl a különféle ellenőrző szorosokon. Mellem nagyot emelkedett a ruhaneműk alatt – nekem nem szóbeszéd volt, hogy a szabadság levegőjét szívtam!… Könnyedén megszólítottam egy járókelőt, hol lelem a rue des Blancs Mantreaux-t, vagyis a Fehér Köpenyek utcáját. Háromszor el kellett ismételnem, míg megértette. Szapora, hosszú válaszából viszont én nem értettem egy szót sem. Van itt más idegen is, gondoltam. Ez volt legbiztosabb napom Párisban.
Illyés Gyula: Hunok Párisban, 1946
Párizsról le kell beszéljelek, azt hiszem, ha most kijönnél, még jobban csalódnál abban a buta összezavart Mah-Jong partiban, amelyet a Baedeckerek Paris néven neveznek. Hogy Ady, ez az iszákos hülye mit látott a pálinkában, az más lapra tartozik. Itt egyáltalában nem lehet ámulni, hacsak azon nem, hogy miként lehet annyi utolsó piszkos krezleráj egy rakáson, mint itt. Legszívesebben fölrobbantanám: állandóan és hiába keresem benne mindazt, amit beléképzeltem.
József Attila levele József Jolánnak. Párizs, 1926. nov. 26.
Az embernek megváltozik a képekhez való viszonya is csakágy, mint az olvasmányai, a zenéhez való ízlése. Ma a Louvre-ban kiábrándultan néztem Mona Lisát. Meghízott és elbutult. Akkor volt tetőpontján, amikor még titokzatos volt. Ma mindent tudunk róla, bután mosolyog. Rembrandt is kevésbé hatott. Esetlen, mogorva Strindberg-fej! Ellenben el voltam ragadtatva Delacroix-tól és Ingrestől Versailles-ban. Innen lehet megérteni a franciákat. Ekkora gloire-tól nehéz megszabadulni.
Lengyel Menyhért: Életem könyve, 1987
Mi, kik sokkal fiatalabb nemzethez tartozunk; mi, kiknek egész kultúrája annyival hátrább van, mint Párisé; mi, kik még jóformán csak a művészi fejlődés első korát éljük, csak járjunk ide a modern Babylonba: formát tanulni. Ez a légkör képezte ki a fiatal népek legnagyobb művészeit. Itt tanulta meg művészetének mesterségét Turgenyeg, Kielland, egy Chopin, egy Munkácsy, egy Liszt.
Justh Zsigmond: Párizs elemei, 1889
Ady csak fél lábbal lépett Párizsba, fél lábát azon a Gare de l’Esten felejtette, amelyre huzatos, kimustrált vasúti kocsik nap-nap mellett kiöntik a Közel-Kelet nosztalgikus söpredékét. Budapest-párizsi útitársai Duna-menti szégyenkalodáktól utaztak egy szimbolikus fölszabadulás felé, és Ady bizonyos fokig közéjük tartozónak érezte s vallotta magát. Félszemét állandóan rajtuk tartotta, kerülte a franciákat, s valahányszor visszatért Párizsba, tüstént bezárkózott egy Magyarországra néző Pályaudvarba. Folyton hazakészült, önkéntes számkivetése egy misztikus hazatérés évekre nyúló, ideges előjátéka volt.
Cs. Szabó László: Levél Erdélyből
Csak két hete vagyok Párizsban, istenien érzem magam, és máris betege lettem a honvágynak. Minden tetszik itt, a reggeli vajaskiflitől a milói Vénuszig. Nem győzök hová lenni a sokféle szórakozástól. Éjjelenként, mint a méh a mézzel, friss élményekkel térek haza a kedves hotelbe, amelyet gesztenyefák vesznek körül. Ízlik a nyugati levegő, amely a nyitott ablakon át beárad, előre tudom, hogy milyen pompás az ágy… és mégis elfog hirtene valami szorongató boldogtalanság. Azt érzem, hogy messzi vagyok. Nem tudom biztosan, mi van körülöttem. Rájövök, mily fontos, hogy az ember a legfinomabb árnyalatokig ismerje a tájat, amelyben él.
Hunyady Sándor: Honvágy, Álmatlan éjjel, 1970
