Contributors
Megszólaló
(Vörösmarty-motívumokra)
Hallgassatok, ne szóljon most a dal,
halkal ti is, kevély pályázatok:
az őszi park piros fái között
könyvlapokat tép, marcangol a szél –
Űri viheder ez, recsegve ront
össze s mar szét zöld angyalt, földi csert,
a teremtés megannyi mondatát.
Mit az Isten vérvörös lánggal írt
fehér tűzre évezredeken át,
kihuny. Mintha világfa pirosát
oltaná le kozmikus fagyhalál!
Megroskad az ezredvég máglyaként,
hunyó parazsán a könyv: a mese,
a belőlünk kinyúló képzelet,
a létünk’ meghaladó szenvedély,
szerelem, bűn, bűntudat hamvadoz –
Mindaz, ami a könyv oldalain,
a sorok számtalan létrafokán
egykor mítoszokká magasodott,
s szinte menny-egünkként fungált soká’,
hulladék most a világ térein.
Rongyból lett a könyv, de már rongy se lesz
belőle, elnyeli nyomtalanul
földünk, e roppant emésztőgödör.
Becsukódik az utolsó lap is,
mint szerzetes-cellák tölgyajtaja,
mely mögött az egyén megszületett,
s mi – végleg -- a néma, személytelen
űr sivatagába kizáratunk.
A gyász szaka ez hát, hallgass ma, vers,
s ti mind, kik e végső pályázatot
megítélenditek, dölyfös birák,
tépjétek meg bíbor köntösötök’:
Isten története ér véget itt.
Audio file