Megszólaló
ELSŐ FEJEZET
amelyből kiderül, miért gázolt bele Hagymanyelő Laska János a Dunába, miért morcoskodott az ördögök kapitánya, továbbá hogy mi jár annak, aki a lányokat töklámpással ijesztgeti
Két boszorkány szellőzködött az erdő szélén. Az idősebb fenn kapaszkodott a fán, madár módra az egyik ágon, a fiatalabb viszont a földön ücsörgött, egy vakondtúráson, és nagyon el volt szontyolodva. Szomorúan nézte a fűszálakat, amint ide-oda imbolyogtak a langyos esti szélben. A távolból egy istállóba kötött jámbor marha bődülése hallatszott, közelebbről pedig a tücsökbogarak ciripelése. Minden ember otthon kavargatta már a vacsorát, csak egyetlenegy magányos legény volt úton, hazafelé igyekezett. A határban járt tököt lopni, és elgatyázta az időt nagyon, most aztán szedte a lábát, ahogy csak bírta.
– A nagyanyám szerint ilyenkor repülnek a boszorkányok a Gellért-hegyre, hogy az ördöggel találkozzanak! – ijesztgette magát. – Még az a szerencse, hogy én nem hiszek az ilyen babonában.
Aztán rákapcsolt, iszkolt még sebesebben; nem tudta, hogy minden lépésével közelebb jut az erdőszéli boszorkányokhoz. Ahogy haladt előre, úgy harapózott el benne a félsz; a végén már hallani vélte, amint vacognak a fogai.
– Csak nem fogsz bőgni, buta liba! – karmolászta ingerülten a fán ülő boszorkány az ágat. – Otthon hagytad a seprűdet, hát otthon hagytad! Valahogy eljutsz te is a Gellérthegyre. De nem értelek! Nem voltál te szórakozott, feledékeny eddig. Mi történt veled, Csak nem estél szerelembe valakivel?
– Az nem valószínű – fészkelődött a vörös hajú asszonyság a vakondtúráson, mire az teljesen szétlapult alatta. – Bár, szó, ami szó, szívesebben lovagolnék egy férfi hátán, mint a seprűmön!
– Szerelem! Pfuj! – sistergett a madárasszony odafentről. – Undorító egy szó, hallani sem bírom. Hogy is mondhatsz ilyet, te nagy fenekű, locska-fecske, észtől fosztott kelkáposzta?
– Ejnye, nem félsz, hogy megharagszom?
– Épp azt akarom, hogy megharagudj! A harag majd kiveri belőled a szerelmet. De igazából nem gondoltam ám komolyan. Nem is vagy te kelkáposzta.
– Nem azzal bántottál meg, hanem hogy azt mondtad, nagy a fenekem! Egyrészt ez szemenszedett hazugság, másrészt egyáltalán nem tehetek róla! Már mindent megpróbáltam, csalánt főztem, macskaszőrrel meghintettem, korommal jól elkeverem, éjfélkor a keresztútnál mind megittam, mégsem lettem karcsúbb semmivel se.
– Azonnal itt hagylak – lebegtette meg fenyegetően a seprűjét a banya a fa tetején. – azonnal itt hagylak, ha be nem vallod, mi a bajod! Talán bizony megjavultál, s nincs már kedved a boszorkánymesterséghez? Eddig, ahogy kellett, szekáltad a csibészeket, becsaptad a hűtleneket, bagolybőrben ijesztgetted a tolvajokat. Őszintén szólva te vagy köztünk a legügyesebb! Terka! Nem fordíthatsz nekünk hátat.
– Unom – szárítgatta a szemét a vörös Terka. – Unom ezt a sok hazudozó, gyáva, lusta, alamuszi, alakot! Szeretnék végre egy derék embert látni!
– Megrontottak! És még az ízlésedet is kificamították! Hogy magyarázom én meg ezt az öreg ördögkapitánynak helyetted a Gellérthegyen, mert te, látom, végleg itt ragadsz.
Éppen ekkor ért melléjük a legény, a hátán a jókora tökkel.
– Ezt a szerencsét! Ugorj a hátára, csapkodd meg, seprű helyett lovagolj a tolvajon a Gellérthegy tetejére!
Azzal a gebesovány, fekete banya elrúgta magát az ágról, és sutty, nekilódult az esti erdőnek, eltűnt egy szempillantás alatt. A tolvaj pedig úgy érezte, hirtelen nagyon elkezdte nyomni őt az a tök.
– Na még ez is! – didergett. – Nem elég, hogy ezen a fán olyan különösen zizegnek a levelek!
– Ne is törődj a levelekkel, arra vigyázz, le ne essek a hátadról! – szólalt meg váratlanul a lopott jószág.
– Az bizony baj lenne! Mert én ezzel a szép nagy tökkel akarom ma este megijeszteni a lányokat. A fejemre teszem, hadd higgyék, óriás kukucskál be hozzájuk az ablakon! Megérdemlik. Megbántottak. Azt mondták, büdös vagyok! Én, egy született Laska János, én, büdös.
– Talán ne egyél annyi hagymát! – vélekedett a nyakából a tök.
– Még mit nem! Leszokjak a hagymáról? Soha. Én, Laska János, soha nem szokom le a hagymáról!
– Ez nagyon érdekes, hanem most már igyekezz egy kicsit, te Hagymanyelő Laska János! Szedd a lábad! – sarkantyúzta meg finoman a fickót Terka asszony. – Ne arra, ne hazafelé! Hanem a Gellérthegy irányába.
– Könnyű neked onnan fentről dirigálni. Olyan nehéz lettél, mintha egy nagy fenekű boszorkányt cipelnék.
– Nagy fenekű? – szisszent Terka, és két térdét úgy a legény bordái közé vágta, hogy az majdnem orra esett. – Vége a sétálásnak, te Hagymanyelő! Vágtass, öregem, ahogy csak bírsz, hadd rengjen a föld alattunk!
– Jajaj! – ordította Hagymanyelő Laska János, és vágtatott, ahogy csak bírt, rengett is a föld alattuk. – Irgalom, ne hajts ilyen gyorsan, kiugrik a szívem a számon!
– Ugorjon csak! Majd bekapom! Neked meg lenyomok helyette egy veres egeret! Még hogy nem szoksz le a hagymazabálásról, még hogy ijesztgeted a lányokat, még hogy csúnyán beszélsz a szépséges boszorkányokról, adok én neked! Futás! Gyorsabban, gyorsabban! Nyargalj, haszontalan!
– Zötyögsz! Borzasztóan zötyögsz a hátamon!
– Zötyögök? Igen? Akkor ugrálj is! Így szaladj, ugrálva, hadd zötyögjek!
És szaladt Hagymanyelő Laska János a latyakos réteken, szúrós bozótokon át, a parancs szerint engedelmesen ugrándozva. Az öreg ördög morcosan trónolt a Gellérthegy tetején. Mindenhonnan szállingóztak a boszorkányok, könnyedén leereszkedtek a fák közötti tisztásra, seprűiket gúlába rakták, és szépen lábcsókra járultak uruk és parancsolójuk elé, aki ma estére egy bakkecske képét öltötte magára.
Nagy üst alatt tűz ropogott. Az üstben olaj, az olajban mindenféle válogatott undokságok: egér farka, macska szőre, kígyók, mérges bogarak. A boszorkányoknak korgott a gyomruk, csurgott a nyáluk, nagyokat csámcsogva ugrabugráltak a tűz körül, és hosszú, bibircsókos orrukkal buzgón szimatolták az üstből előgőzölgő fertelmes szagokat.
– Ohohohó! – nyeldeste a nyálát az egyik rémség –, én szoktam beletenni egy kis koponyát is, attól még pikánsabb a zamata.
– Én meg a tehén farkáról vágom le a bojtot, azzal kavargatom – topogott izgatottan az üst körül egy másik – , attól olyan különleges lesz, huhu, de még milyen különleges!
– Elhallgassatok! – reccsent rájuk a főördög. – Mit kontárkodtok, ostoba népség? Azt hiszitek, jobbat birtok kotyvasztani, mint én? Hiszen az egész ördögséget tőlem tanultátok, én vagyok az iskolamester! Engem akartok lepipálni?
– Dehogy akarunk, dehogy akarunk – mentegetőztek a banyák. – Csak valahogy ma nem igazán rossz ez a lé. Rossz ugyan, büdös is, undorító is, de nem eléggé! Nem annyira, mint szokott!
Ezen a főördög nagyon megsértődött. Felhúzta mind a négy patáját, úgy ült a trónján, félig háttal fordulva az egész gellérthegyi seregletnek. Csak csinálják! Tegyenek bele koponyát, tehénfarkat, ami jólesik. Majd meglátjuk, mire mennek!
Duzzogott, duzzogott, aztán hirtelen megsajnálta a boszorkányokat. Szegények, ezek tényleg valami különlegesen zaftos boszorkacsemegére vágytak, s ehelyett, lássuk be, ma csak olyan se hús, se hal kosztot kínál nekik. Pedig megérdemelnék, hiszen ...
– Baj van! – bőgte el magát a fekete bak, egyszerre mind a négy kecskelábával felugrott. – Hű, de mekkora nagy baj van! Ide hozzám, boszorkányok, kan ördögök, minden pokolbéli teremtés!
Támadt erre borzalmas nyüzsgés. Kígyók, sárkánygyíkok, szarvaspatás kan ördögök, mindenféle szörnyszülöttek tolongtak a Gellérthegyen, akkora volt a rumli, majd agyontaposták a boszorkányokat, méltatlankodtak is azok, hogy hát ma az ő ünnepük van, és a végén éppen ők nem jutnak szóhoz ebben a nagy kavarodásban.
– Valaki hiányzik! Nincs itt a vörös Terka!
– Ott jön, ott jön - károgta gebesovány barátnője, és a távolba mutatott. – Csak a szerelmes liba elhagyta a seprűjét, ezért Hagymanyelő Laska Jánoson lovagol, az meg lassú, mint egy galacsinbogár.
– Szerelmes! Itt a magyarázat. Figyeljetek, pokolbeli népség! Képzeljétek, megsajnáltam a boszorkákat. Én! Aki soha az életben nem sajnáltam senkit. Ráadásul a főztöm se sikerült elég rosszra, erről a Terkáról meg mi derül ki? Hogy szerelmes! Egy boszorkány. Na, mire következtettek ebből?
Hát azok nem következtettek semmire, csak álltak szájtátva.
– Valaki megzavarta a köreinket! Valahol a világon él egy rendes ember! – ordította az ördögök kapitánya, hogy minden igaz lélek rögtön rémeset álmodott ettől az ordítástól. – Vagy egy tündér kódorgott le az égből közénk? Nem tűrhetjük! Megparancsolom, mindenki azonnal induljon útnak, repüljetek a föld felett, furkáljatok a föld alatt, de kinyomozzátok, felderítsétek, és idehozzátok elibém azt a jótét lelket, legyen akár kecskebéka, akár királyfi. Viszontlátásra, vége a boszorkányszombatnak, mindenki dologra! Holnapután éjfélre itt legyetek, most pedig hess, undok népség, ne lopjátok itt a napot, vagyis az éjszakát!
Mintha tízezer vásott kölyök hatalmas sárlabdákat hajított volna egyszerre a világ minden tája felé, úgy rebbentek szerte a Gellérthegyről a boszorkák, ördögök, mindenféle pokolfajzatok. Eltűntek, elnyargaltak, mentek jótét lelket vadászni.
Nagy morgással a vénséges bakkecske is elkotródott föld alatti palotájába, csak a vörös Terka nem tudott elindulni, mert a rogyadozó térdű Hagymanyelő szuszogott ugyan, szuszogott, de többre nem futotta az erejéből, úgy kifulladt.
– Gyere, egyél, attól magadhoz térsz – invitálta az üsthöz paripáját Terka. – Belekanalazunk a boszorkánylevesbe!
– Én ugyan nem – siránkozott Hagymanyelő. – Nem kérek a kígyókosztból, köszönöm a macskalevest, csótányfőzeléket, de ...
– Tátsd ki a pici szádat, mondd szépen: ááá – gügyögött Terka néni, és belediktált az ellenkező Hagymanyelőbe egy kis boszorkánylevest.
– Megeszi a pici baba, attól megnő majd jó nagyra.
– Nem akarok megnőni, kidagadok a nadrágból! – siránkozott Hagymanyelő, de hiába siránkozott, mert nőni kezdett, csak nőtt, csak nőtt. Végül Terka rácsapott a tök szárával.
– Hagyod abba a növést, szemérmetlen!
– Igenis – bólintott Hagymanyelő, és abbahagyta a növést. Akkora volt már, mint egy torony.
Akkor elindultak. Leballagtak a Gellérthegyről, Hagymanyelő belegázolt a Dunába, de mivel bődületesen nagyra nőtt, a vállán ücsörgő vörös Terkának még a szoknyacsücske se lett vizes.
– Én bezzeg facsarhatom a szakállamat! – kesergett az óriás. – Ráadásul teli van rákokkal, halakkal, síkos angolnákkal, pfuj.
– Mindjárt angolnává változtatlak! – ijesztgette a kövér Terka. – Aztán csúszkálhatsz velem hason. Jobb lesz, ha nem ellenkezel.
– De hát hova megyünk egyáltalán?
– Tudom én? Induljunk el, aztán csak megérkezünk valahová.
Hagymanyelő sóhajtott egy szélrohamnyit, aztán összeszedte magát, és engedelmesen nekitalpalt a messzeségnek.
Műfaj: meseregény