Megszólaló
…Lassacskán kiismertem – működése közben – léghajómat, tudtam, mire valók a homokzsákok, már nemcsak elméletben, de a gyakorlatban is. Mihelyt egyet-kettőt kidobtam ezek közül a léghajó kosarából, hirtelen emelkedtem, s olyannyira, hogy magam is meglepődtem. Óriási magasságba távolodtam a Földtől. Az első ilyen emelkedéskor számításokat végeztem – volt rá idő magányomban –, és csakhamar kiderítettem, hogy ha a nehezékek nagy részét kihajigálom, de még inkább: ha valamennyit, akkor olyan mérhetetlen magasságba szállok, hogy a Földdel megszűnik minden összeköttetésem, már nem fogom felismerni tájait; s noha csábított ez a lehetőség, mégsem mertem megkockáztatni, attól tartottam, hogy elvesztvén e még mérhető távlatot: megrémülök a néma űrben; bevallom, amennyire áhítottam a végtelenséget, legalább annyira féltem is tőle; bizonyára emberi kicsinységem gátolt abban, hogy elfogadjam sorsomtól e kínálkozó alkalmat. Ezért hát mindvégig megőriztem a homokzsákok nagy részét; vagy legalábbis jó néhányat. Természetesen tudtam, hogy ily módon repülésem nem a legnagyobb értékű. De ezt csak én tudtam; a Földön állók, kik távcsövük segítségével figyelték utamat, már ezért a teljesítményért is lelkesedtek; különlegesen merésznek, rendkívüli embernek tartottak…