Megszólaló
VE: Mikor kezdtél el hímezni, ha már Körtvélyesnél tartunk?
LA: Hímezni, mikor nyolcéves voltam. Akkor ugyanis az volt a divat, hogy nyáron mindig kubikusokat hoztak Mezőkövesdről. És a kubikusok jöttek úgy körülbelül, ha jól emlékszem, tizennyolcan voltak, akik úgy egy csapatban jártak, ha útigazítás volt, vagy valami munka, és ezek hoztak magukkal egy-két asszonyt, úgy nevezték, hogy a szakácsnékat hozzák magukkal. És hát egy ilyen szakácsnétól tanultam tulajdonképpen magyaros öltéseket. Mert anyám nagy hímzőnő volt, és sokat hímzett, tehát már tőle tanultam, de az nem érdekelt annyira, a petit poin és ezek, de ez borzasztóan érdekelt és az első az volt, hogy egyszer a mama vett magának új konyharongyokat. Emlékszem, egy stráf köröskörül kék volt és a másik piros. És egy ilyet elcsórtam és rárajzoltam, és ezeket az öltéseket alkalmaztam, amiket a parasztasszonyoktól tanultam. Később nagyon sok egyebet is tanultam, mert ezek majdnem minden évben visszajöttek, és az egyik, az egyiknek ott született gyereke, és hát eljött hozzám és azt mondta: “Én nem akarom tót..., tót keresztanyát, nem akarok a gyerekemnek. Hát legyen a nagysága keresztanya.” Hát nagyon megtisztelve éreztem magam, aztán gondoltam, egész színmagyar faj, fajból én se származom, hát beleegyeztem a keresztmamaságba, és akkor nagyon összebarátkoztunk és sokat beszéltem vele. És ez az asszony olyan okosan beszélt, hímzésről, hogy mindent át lehetett volna vinni egy művészettörténetbe, mint festészeti kritikát és méltatást. Hihetetlenül. Például úgy tudták, hogy milyen színek ugranak ki, milyen színek maradnak egy szinten a képekben, hogy az csodálatos volt. Még emlékszem, ő akkor ott állt így előttem, még akkor nem született meg a gyerek, jó nagy hasacskája volt, és azt mondta: “Ez a sárga, amit ide tetszett rajzolni – egy tervemre, azt mondta – ez kiugrik, ez a hasamnak ugrik”. Egy másikra egyszer azt mondta, hogy: “Kiszúrja a szememet”. Tényleg értették, hogy mi…, a színek nincsenek egyforma közelségben az emberrel. Hallatlan sok okosat mondott. És még valamit tanultam tőlük, amit aztán olvastam könyvekben később, és láttam, hogy ez egy elösmert teória. Hogy hogy változnak az absztrakt minták ábrázolókká némely esetben, és más esetekben megint az ábrázoló minták absztraktokká. Mert, ha a rajzomba, mondjuk egy virágot rajzoltam, ami nem tetszett nekik, akkor azt elnevezték kutyás mintának, és abból a virágból egy kutyát csináltam. És az a kutya nagyon jó kutya volt, a formákat valahogy látták, hogy az hogy… És ebből, ebből tanultam meg tulajdonképpen a formák történetét, és hogy hogy változik a valóság elvonttá és az elvont dolog megint vissza. Hogy… és a szimbólumoknak az eredetét láttam meg, valóban tapasztaltam, hogy hogy történnek a szimbólumok – nagyon érdekes volt, nagyon sokat köszönök nekik, és nagyon aranyosak voltak. De hát ez már biztos meghalt, ez a komámasszony.
Műfaj: beszélgetés
Szerzői jog: © Petőfi Irodalmi Múzeum