A retemetesz

Erikán már az ajtóban látszott, hogy szomorú.

– Mi baj? – kérdezte megrettenve Simf. 

A kislány előbb megkerülte az asztalt, fölkapaszkodott a szemben levő székre, állát az asztal peremére támasztotta, tekintetével szép szomorúsághurkokat gubancolt a férfi köré.

– Sírnak – mondta.

Simf előtt egy pillanatig sem volt kétséges, hogy kicsodák. Nyilvánvalóan a felülnézetből ábrázolt, szépen kipikkelyezett, bandzsa krokodil, a bombaforma hal, az úthengerrel szétlapított farkas, a csánk nélküli, szögletes ló és persze ő: a retemetesz. Sírnak. 

„Bizonyára valamit elhibáztam – gondolta Simf –, megfeledkeztem valami lényegesről.” Most már az ő szeméből is áradt a szomorúság, rézsút lefelé, éppen a kislány tágra nyitott, szép virágszemébe. Jó szomorúság volt, lilásvörös, fénylett tőle az asztal. 

Mit is ronthatott el?

Amikor a kislány először belibegett...

Tavaszforma idő volt, csak Simf szívében volt ősz, legalábbis ő azt gondolta, ősz van benne, egészen Erika megérkeztéig. Egy szétbontott cigarettásdoboz belsejére rajzolgatott, azaz inkább csak firkált, mert hiszen oda se figyelt, csak húzta, kanyargatta a vonalakat, satírozgatott. Ekkor állt meg mellette a kislány. Figyelmesen nézte a rajzot – Simf még észre sem vette, de már érezte, hogy ez az ősz a szívében, ez csak mese, dehogyis van ősz a szívében. Erika rábökött a rajzra.

– Mi ez? 

Simf tétován ránézett, elnevette magát, honnan kerül ide ez a tökmagvirág, virágtökmag, virágvirág gyerek? 

– Ez egy retemetesz – mondta.

Erika szája kerekre nyílt.

– Ó – sóhajtotta –, gyönyörű! Hadd üljek az öledbe! 

Simf ölébe telepedett (még hogy ősz, nevetséges!), és a papírra mutatott. 

– Add nekem.

– A tied – mondta Simf –, neked rajzoltam. – És már hitte is, hogy tényleg Erikának rajzolta, és hogy a kusza egyenesek és kacskaringók valóban egy retemeteszt ábrázolnak. Sőt, ez maga a retemetesz. 

– A szeme nagyon szép – mondta Erika.

Ó, de még mennyire, és már látta is Simf a szemét, no nézd, van egy vidám szeme, egy szomorú szeme, egy szeme, amit csak alvásra használ, ezt a másikat meg, ni, kacsintásra, és nézd csak, itt a mosolygó szája, a fütyörésző szája, a lebiggyesztésre alkalmatos szája s a rengeteg keze, hetvenkét lába, hisz csodalény ez a retemetesz. Örültek Erikával a retemetesznek. A retemetesz is örült nekik.

– A szívében tavasz van – mondta magabiztosan Simf.

– Rajzold bele – kérte őt Erika, és Simf belerajzolta a retemetesz szívébe a tavaszt. 

Hát így kezdődött, ez volt az első találkozásuk. A retemetesz beköltözött Erika fiókjába, és bizonyára alig-alig volt oka rá, hogy a lebiggyesztős száját meg a szomorú szemét használja. Legalábbis Simf úgy gondolta.

– És most megint rajzolj nekem – kérte egyszer a kislány.

– Micsodát?

– Amit akarsz.

Simf vakarta a feje búbját, hiszen egyáltalán nem tudott rajzolni.

– Na jó – mondta, mert eszébe jutott, hogy valamikor gyerekkorában rajzolt egy krokodilt felülnézetből –, egy krokodilt rajzolok neked. 

– Krokodilt? – kérdezte neheztelően Erika.

– Ez egy nagyon kedves krokodil lesz – mentegetőzött Simf, és munkához látott.

Valóban, egy nagyon kedves krokodil született a papíron.

– Bandzsa – mondta boldogan Erika.

– No igen – emelte távolabbra magától a rajzot Simf, és oldalra döntött fejjel kacsintott rá. 

Mindketten büszkék voltak a rajzra. Azaz mindhárman, mert a krokodil is büszke volt önnönmagára, s arra kérte Simfet, a bal első mancsába rajzoljon egy virágcsokrot, mert időnként szeretné fölköszönteni magát. Ilyenkor – mondta – majd átteszi a csokrot a jobb mancsába, és talán meg is hajol önmaga előtt, bár még e művelet végrehajtásáról nincsenek pontos elképzelései. 

Kapott hát egy virágcsokrot.

– Tulipántkát is rajzolj bele – mondta Erika, és Simf belerajzolt hármat is.

Később Erika egy halat kért. 

– Delfint, cápát vagy pontyot? – nagyképűsködött Simf, mert azt gondolta, halat rajzolni pofonegyszerű.

– Halat! – mondta Erika.

Simf háta feszülő ív a papír fölött, Erikáé is, pedig ő csak nézi, hogyan születik a hal. Hal?

– Ez egy bomba – mondja Erika.

– Nono – tiltakozik Simf –, ide nézz!

A bomba csúcsára szemet rajzol, szájat, kopoltyút.

– Jaj, pislog! – tapsol Erika. 

Valóban, a bombaforma hal pislog, kacsingat, biztatja Simfet. Ő meg, mint egy fenomén, uszonyokat rajzol a halnak, hátuszonyt, hasuszonyt, oldaluszonyt, pótuszonyt, pikkelyeket, és megkérdezi a haltól: 

– Kezet akarsz?

A hal rázza a fejét.

– Akkor mivel fogsz kezet? – kérdezi Erika. 

– Az uszonyommal – mondja mély hangon a hal, és nyújtja az uszonyát.

A bombaforma hal is beköltözött Erika fiókjába a retemetesz meg a kancsal krokodil mellé, s nemsokára odaköltözött az úthengerrel szétlapított farkas is. 

 Igen, a farkas. Hát őkelme nem a legszebbre sikerült. 

A fogsora az gyönyörű volt. Mint a fűrész. De a teste, a teste bizony egy kicsit ellapult.

– Erre ráment az úthenger – mondta Erika.

– Jaj! – szisszent föl a farkas.

Gyorsan bekötözték, injekciót kapott meg aszpirint. Meg is gyógyult azon nyomban. Csattogtatta a fogát, és azt mondta:

– Én vagyok a világ legszebb, legegészségesebb farkasa.

És hát persze hogy ő volt.

– Te olyan gyönyörűen rajzolsz! – mondta Simfnek elérzékenyülve Erika.

Utolsónak a csánk nélküli, szögletes ló költözött be a kislány fiókjába.

– Milyen állatot a legnehezebb rajzolni? – kérdezte Simfet Erika.

– Lovat.

– Akkor rajzolj nekem egy lovat.

Hi-hú, fészkelődött Simf, még hogy lovat! – De mit tehetett, nekilátott. A fülén kezdte. A fül szép is lett, de ami az egész lovat illeti, meglehetősen szögletesre sikerült.

– Ej-haj – mondta Simf –, nincs csánkja.

– Ennek? – méltatlankodott Erika – Öt csánkja is van. Gyönyörű öt csánkja. És nézd, milyen szépen fut!

A ló hátracsapta a fejét, és körülszáguldotta a papírt. Csak úgy porzott a lába nyoma.

Aztán Simf nagyon sokáig nem találkozott Erikával. Utazni kezdett, végigszáguldozta a világot. Jött és ment, ment és jött, futott és szaladt, járt és kelt. Egy helyet keresett, ahol majd tüzet rak, melengeti a kezét, és azt kiáltja: boldog vagyok! Rakott is tüzet, melengette is a kezét, de kiáltani csak azt tudta: jaj de boldogtalan vagyok! Jaj de keveset tudott Simf arról, mit kell tennie az embernek, hogy egyszer csak szétkiálthassa a boldogvagyokot. Így hát utazott. Kelő napjait mindig más hegyek dajkálták, nyugvó napjait mindig más hegyek temették. Jött és ment, ment és jött, futott és szaladt, járt és kelt. 

S ahogy így bolyongott, kujtorgott, csavargott, lerajzolt magának mindent, amit látott. Hegyeket, házakat, templomokat, madarakat, kengurukat és sörényes hangyászokat. Eleinte nem nagyon ismert volna rá senki, hogy mit ábrázolnak a rajzok, de aztán Simf megtanult rajzolni. Pompás krokodilokat rajzolt és pompás halakat meg pompás farkasokat és igen-igen pompás lovakat.

 Pompás, pompás, pompás – mondogatta Simf, és egyszerre csak úgy érezte, hogy nem jelent ez a szó semmit. Semmit, semmit, semmit.

 S ekkor keveredett vissza a régi asztalhoz, a régi szobába, ott találta a régi ceruzákat, a régi papírokat és benyitott hozzá Erika. Azzal, hogy „sírnak”.

 És, mondom, Simf rögtön tudta, kikről van szó.

– Mert egy társ kell nekik – mondta Erika. – A krokodilnak egy krokodil, a halnak egy hal, a farkasnak...

– Értem! – rikkantott közbe Simf (pedig dehogy értette), és megragadta a ceruzát.

 Erika gyanakodva nézett a krokodilra.

– Ez nem bandzsa – mondta. 

Simf fölpillantott.

– Nem – mondta, és érezte, hogy a mellkasát nyomja belülről valami.

– Tulipántkája sincs.

– Nem kérte – suttogta Simf.

– Egy szót se szólt. Talán nem is tud beszélni.

A nyomás odabent.

És a halnak nem volt se pótuszonya, se mély, se magas hangja, árván karcsúskodott és izmoskodott a farkas, s a ló, a ló meg, nézd, csánkokkal, kényes hajlatokkal ékes, befont sörénnyel lobogó.

– Szépek – mondta Erika szomorúan.

Simfnek csak úgy döngött a szíve. Legalább egy szólalt volna meg, legalább egyetlenegy! De a pompás rajzok meg se pisszentek.

– Retemeteszt is – kérte Erika.

És Simf izzadt és reszketett, vonalazott és satírozott. De semmi, semmi, semmi. Ez nem retemetesz.

– De hiszen te rajzoltad! Nem emlékszel rá?

– Dehogynem – mondta Simf, dömm-dömm, a szíve –, de most már nem tudok, láthatod, nem tudok retemeteszt rajzolni.

Erika szelíden kivette a kezéből a ceruzát, kacskaringókat húzott, egyeneseket, görbéket, és ni csak, egyszerre ott volt a másik retemetesz, a vidám szemével, a szomorú szemével, az alvásra használatos szemével, a kacsintós szemével, a mosolygós szájával, a fütyörésző szájával, a lebiggyesztésre alkalmatos szájával, a rengeteg kezével s a hetvenkét lábával.

– Oda nézz – kiáltotta Erika –, retemetesz!

 Dömm-dömm, dobogott Simf szíve, dömm-dömm, dörömbölt szomorúan.

 Most már tudta, hol kellett volna tüzet raknia.