A rózsa

Contributors

Megszólaló

I.



Mint kagyló nyílik szét a sok szirom,

a sűrű tő mutatja meg magát:

külön-külön sötét háromszögek

sorjáznak mind szűkülőbb körökben –

vagy fordítva: tágul a kör, kihorgad?

Az örvénylő sziromalakzatok

körbefogják gyöngéden azt, amit 

a feslő rózsa rejteget, a telt,

szoros középet.

Ez az, ami nem nyílik sosem,

a többiek miatt, kik összenyomják

akaratlan.

    Nem tudjuk meg soha,

hogy mit mutatna még beljebb, hogy ez

a bimbónyi zártság mért fontos neki:

szirmok tiporják, míg körülveszik.

A rózsa mélyén egy másik rózsa áll.



II.

E rózsa itt van még az asztalon,

de félő, hogy lekókkad, hogy kidől

holnap vagy ma, elhervad, hiszen

nyitott egészen s széjjel úgy mered,

akár a fönnakadt szem.

      Áll s külön-külön

terpeszti szirmát, szárát, levelét,

és most, hogy elnyílt, hogy közel a vég:

szemem tarolja, szípja nagy mohón:

hogy lássam akkor is, ha már kihúnyt; 

pillantásom a fondor hajlatot

elválasztja, beméri, rátapad,

s tapogatja a zárt közt, belsejét,

a szirmok állagát, a lepkepúderes

csöndüreg szinét, hevét,

a föltartott fejet.

      De jaj!

Arcom hiába süttetem vele,

hogyha ellobban! Mert csak Ő, csak Ő

tölt el gyönyörrel! És sem kép, se más,

sem híre, nem! Hiába mondom el

a mézszín rózsát, ahogy itt dereng

magában, mint a lámpa, s hogy suhog

a vaníliaízű, sűrü szél –

Ameddig itt van -most! – látványát idd tövig.

Mit ér, hogy örökkévaló, ha már nem él?

 

Műfaj:  vers

Szerzői jog:  Jelenkor Kiadó