Contributors
Megszólaló
1960 táján volt egy olyan periódusom, amikor körülbelül egy fél kötetre való verset összeírtam, de ezek közül csak néhány jelent meg. Most például, ha elővesszük az Élet és Irodalom repertóriumát 1957-től 65-ig, abból megállapítható, hogy nekem ezen nyolc év alatt mindössze hat versem jelent meg az Élet és Irodalomban, holott azóta legalább ötven versem jelent meg, mondjuk ’970-től.
Egy országos botrányt váltott ki egyik versem. Ilyen hasonló botrányt csak Weöres Sándornak az Antik eclogája és Juhász Ferencnek a József Attila sírjánál című verse váltott ki. Tehát, ha ilyen előkelő társaságban én vagyok a harmadik, mert ilyen óriási botrány csak ez a három van, hozzá fogható nincs több az újabb kori irodalmunk történetében, akkor büszkének kell lennem, hogy ilyen előkelő társaságban sikerült botrányt kivívnom.
A botránynak azonban van egy külön története. Hajdu Ferenc, aki a Népszavairodalmi rovatát vezette és állandó munkatársa volt az Esti Hírlapnak… Az ÉS-ben ugyan nem egy kritikája, tanulmánya, sőt még verse is jelent meg, de állítólag több kéziratát visszaadták. Nem tartották jó kritikusnak, nem tartották igazán jó írónak, és ő ezen is hallatlanul megsértődött, hogy nem minden írását közlik. Arra föl ’960-ban már bojkottálta az Élet és Irodalmat, és ahol lehetett, meg is támadta. Árgus szemmel olvasta, vadászta. Nekem nem volt ellenségem, mert még csak nem is ismertük egymást személyesen, sohase találkoztunk, azt se tudom, hogy külsőre milyen volt, sem azelőtt, sem azután nem láttam, de tulajdonképp ő A kegyelet oltárán című versemet azért pécézte ki, hogy az Élet és Irodalmon üssön egyet, de az ostor vége rajtam nagyobbat csattant, mint az Élet és Irodalmon. Mindenesetre a botrány óriási mértékű volt. A lapnak akkori – azt hiszem – helyettes szerkesztője volt, vagy rovatvezető volt, Jovánovics Miklós, ő mondta, hogy egy idős középiskolai tanár hívta fel először telefonon, és reszketeg hangon azt közölte, hogy: „Értesítem önöket, hogy én soha többet az önök lapját a kezembe nem veszem, sőt, osztályomban elrendeltem, hogy egyik tanítványom se merje olvasni ezt a lapot.” Szerintem, ha Hajdu Ferenc nem írt volna a versről egy pamfletet az Esti Hírlapba, amely ma eléggé bárgyún hangzik, de az akkori időben nagy port vert föl – nem az irodalmon belül hanem az irodalmon kívüli tömegekben –, de mindenesetre olyan méretű volt a botrány, hogy nem csak én kaptam tömérdek névtelen gyalázkodó levelet, hanem külön telefonügyeletet kellett egy héten át az Élet és Irodalomban tartatni, külön meg kellett bízni egy munkatársát telefonügyelettel, aki az e vers ügyében érkező felháborodott telefonokra válaszolt. Még az is előfordult, hogy valamelyik minisztériumnak vagy vállalatnak a dolgozói testületileg, valami ötvenen-hatvanan aláírták, tiltakoztak az ellen, hogy ilyen versek jelenjenek meg.
A verset egyébként a legkülönbözőbb módokon értették félre. Voltak például olyanok, akik valami rejtett politikai izgatást véltek benne fölfedezni, valami új ’56-ra való bujtogatást, noha ilyenről a legtávolabbi célzás sem esik a versben. Az Új Ember a család intézménye elleni támadásnak tekintette, szóval voltak, akik ellenkezőleg azt hitték, hogy valami szektás, szélsőséges kommunista költő, aki még a család intézménye ellen is lázít. Általában a legtöbben abban a hitben voltak, hogy a saját családomról van szó a versben, holott én általában a versben a nyárspolgári világszemléletet igyekeztem gúny tárgyává tenni.
Az történt, hogy felsőbb helyről szilenciumot én nem kaptam. Egy szerkesztőtől sem hallottam, hogy utasítást kapott volna, hogy engem ne közöljön. Mégis az volt a helyzet, hogy közel hat évig nem mertek közölni a lapok és folyóiratok. Meg is mondták nekem egyszer, hogy félnek közölni. Ilyesmik történtek, hogy a lap akkori főszerkesztőjét a párt részéről Orbán László telefonja az Irodalomtudományi Intézetben érte, és a szerkesztő megpróbálta elbagatellizálni a dolgot, hogy az a vers egy jó vicc, satöbbi, mire Orbán fölháborodottan azt mondta, hogy: „Tudja, hogy emiatt a vers miatt Borsod megyében összehívták a megyei pártbizottságot, és utána a pártközponthoz fordultak felvilágosításért hivatalosan?” Nyilván a borsodiak úgy gondolták, hogy ha sok okos ember összeül, akkor sikerül kiértékelni – idézőjelben mondom ezt a szót –, hogy mit akar ez a vers mondani. De nem sikerült. Hogy aztán a pártközponttól kaptak-e felvilágosítást vagy nem, azt nem tudom. Én Széljegyzet című versemben, miután a szerkesztőség fölszólított, hogy válaszoljak, a Széljegyzet című versem írtam meg válaszul, amit azonban nem mertek leközölni. Én elismerem, hogyha közlik a Széljegyzetet, a botrány még óriásibb hullámokat kavart volna. De így aSzéljegyzet azután csak 1970-es Lángok árnyékában című kötetemben olvasható először. A Széljegyzet úgy végződik, hogy:
„Szégyen alázna, ha járnám
én is a régi utat,
hol annyi az unt tabu s bálvány,
akár a szivarkacsutak.
Szégyen alázna, ha tűrném
vén kloakád ragacsát,
szájtátó, kockafejű rém,
emberi ostobaság!”
Audio file