Megszólaló
Az este tele van, képtelenség
tenni rá (bele, hozzá), mi több,
megmozdítani, de még csak
megérinteni is. Úgy áll (ül, süllyed)
benne az egymásra lapult (szédült,
dobált) millió pillanat, s olyan nehéz,
mintha az örökkévalóság akarná
a világot átlyukasztani vele, sőt, máris
átlyukasztotta volna. Hiába zárod
kulcsra az ajtót, kapcsolod föl a
villanyt, kopogsz át a szomszédba,
érezni, ahogy a lenge egyensúly
kicsordul, ahogy a gyomor lassan
megemelkedik, s zuhogni kezd
minden irányból a korom.
Mintha a titokzatos fekete lyukak
valamelyike nyelte volna el a
maradék fényességet, s kezdené
magába süllyeszteni a kilógó
széleket is. Mintha a márvánnyá
feketült időben is egymás után
történnének az események…
Jó ha ilyenkor
valamely szép nőre gondolhatsz, aki
áttetszik a poháron, s kihasítja a
teljességből a hiányt,
ha a tétova résen át a fenékig kiürült
reggelekre is odaláthatsz.