Talán túl sokszor hallottuk, olvastuk már, hogy a könyveknek megvan a maga sorsa, habent sua fata libelli, mégis, amikor személyesen találkozunk az évezredes igazsággal, elmélyülhet bennünk annak tartalma. Ez történt idén májusban is, amikor cikk született Ádám Péter tollából Márai Sándor ex librise kapcsán. További kommentár helyett a szerző és az Élet és Irodalom szerkesztősége jóvoltából közöljük az eredeti cikket, mellékelve a szóban forgó ex libris fotóját. Az írás eredetileg a hetilap 2022. május 20-i, 20. számában jelent meg a 9. oldalon. Ezúton is köszönjük a cikk közlésének lehetőségét.
Ádám Péter: Ex libris
Angol lordok szoktak így tanulmányt kezdeni: „Az az ősnyomtatvány, amire nemrég a kastélyom könyvtárában rábukkantam...” Valahogy így kezdhetném én is, talán csak azzal a megszorítással, hogy mindig is tudtam, a könyv, amiről beszélni fogok, megvan valahol. Pár napja újra kezembe került. Emlékszem, még diákkoromban, 1965-ben vagy 1966-ban vásároltam a legendás Váci utcai antikváriumban, potom tizenöt forintért (ez ceruzával oda is van írva a hátsó védőlapra). Az eredetileg papírfedelű kétkötetes könyvet valamikor gondosan bekötötték. Hogy a csinos félvászon kötés hazai mester munkája-e, vagy franciáé, nem tudom megállapítani. Edmond és Jules de Goncourt Histoire de la société française pendant la Révolution et pendant le Directoire [A francia társadalom története a forradalom és a direktórium alatt] című művéről van szó; a két könyvet először 1854-ben és 1855-ben adták közre, de a tulajdonomban levő egybekötött két kötet – a Goncourt Akadémia főtitkára, Lucien Descaves utószavával – 1928-ban, illetve 1929-ben jelent meg.
Régebben gyakran lehetett találni ép vagy leragasztott ex libriseket az antikváriumban vásárolt könyvek előlapján. De azt csak most vettem észre, hogy a két kötet címlapján lila festékes egyszerű pecséttel a korábbi tulajdonos is megörökítette a nevét; ezt azonban annak idején (vajon miért?) félbevágott fehér koronggal leragasztották. Mivel nemrég én is csináltattam ex libris pecsétet, kíváncsi lettem, ki is lehetett a korábbi tulajdonos; a nevet, lámpafény felé tartva a könyvet, nem volt nehéz kibetűzni: EX LIBRIS MÁRAI SÁNDOR. Az érzés, ami hirtelen átfutott rajtam, nem is annyira a meglepetésé volt, mint inkább a megilletődöttségé. Eszembe jutott, volt nekem már rangos írótól való könyvem. A hetvenes évek elején Szomory Dezső barna szattyánbőrbe kötött híres könyvtárának egy kósza kötete keveredett hozzám, törtem is rajta eleget a fejem, miért vásárolhatta meg, és főleg, hogy olvasta-e egyáltalán a Párizsi regény szerzője a XIX. század végének neves francia középkorkutatója, Gaston Paris 1888-ban közreadott La littérature francaise au Moyen Âge, XIe-XIVe siècle [A francia irodalom a középkorban] című könyvét...
Mert abban holtbiztos vagyok, hogy – már ami a két Goncourt könyvét illeti – bár nincs salátává olvasva, Márai többször is elővette. Nyilván izgatta, milyen is lehetett a francia társadalom azokban a zaklatott időkben. Mellesleg ugyanez foglalkoztatta a naplóíró testvérpárt is, akiknek életműve – részben ezért tartjuk modernnek őket – felerészt esszékből és felerészt regényekből kerekedik ki. Ez a kétrészes esszékötet időrendben egyik első közös munkájuk. Nem mintha – miként Michelet-hez vagy Louis Blanc-hoz – közel állt volna szívükhöz a forradalom időszaka, őket sokkal inkább furcsaságaival, bizarr színeivel, különcségeivel vonzotta a XVIII. század alkonyának társadalma. A Goncourt-ok levéltári kutatásokat nem végeztek, de elolvasták a korra vonatkozó memoárokat, és egy idős gyűjtő jóvoltából alaposan áttanulmányozták a forradalom alatt megjelent pamfleteket, plakátokat, röpiratokat. A két szerző nagyon is tisztában volt könyve újszerűségével: ahogy a második kötet utószavában büszkén írják, ez volt az első alkalom, hogy a francia történetírás kimozdult az eseménytörténet kerékvágásából.
Márai jól ismerte a Goncourt fivérek munkáit, és még az sem lehetetlen, hogy a Goncourt-ok (és persze Jules Renard) naplóját olvasgatva merült fel benne is a naplóírás gondolata. Az utóbbi naplójának új francia kiadásáról ír is a Nyugat 1935/12. számában, és a cikkben Jules Renard-t összeveti a naplóíró Goncourt-okkal: „Nem akar tájképet festeni koráról, mint a Goncourt-fivérek” – írja. Márai a két testvér regényeit is forgatta, bár azt nem mondanám, hogy ezek a komor tónusú és mesterkélt stílusú művek hatottak is rá. Azt pedig Fried István egyik tanulmányából tudom, hogy Márai a Goncourt Akadémia tevékenységét is jól ismerte, sőt, egyik írásában a köztiszteletnek örvendő és pártatlan francia intézményt példaként állította a Kisfaludy Társaság elé. Okkal, hiszen az előbbi igen aktív volt a XX. század húszas éveiben, vagyis azokban az években, amelyeket Márai Párizsban töltött. A francia forradalom időszakáról írt esszékötet is a Goncourt Akadémia kiadásában jelent meg, mégpedig 1929-ben, vagyis Márai hatéves párizsi tartózkodásának utolsó esztendejében.
Ebből arra következtettem, hogy Márai az esszékötetet alighanem a hazajövetele előtti hónapokban vásárolhatta. A feltevésen felbuzdulva szorgalmasan végiglapoztam a csaknem kilencszáz oldalas könyvet. Hátha találok benne valamit, egy papírfecnit, de ha csak egy használt párizsi metrójegyet, ha csak egy kilyukasztott régi budapesti villamosjegyet is. De semmi. Észrevettem viszont, hogy a direktórium éveit tárgyaló második kötet 188., 189. és 190. oldalán – abban a fejezetben, amelyben a szerzőpáros a terror időszakából éppen hogy kilábaló francia társadalomnak a halálhoz, illetve a halottakhoz való viszonyát elemzi – a korábbi tulajdonos néhány sort ceruzával aláhúzott, sőt, a 190. oldalon az egyik aláhúzás mellé még felkiáltójelet is mellékelt a margóra. Nem kellett nagy fantázia ahhoz, hogy Márainak ezt az érdeklődését párhuzamba állítsam az 1944-es és 1945-ös év hazai eseményeivel. Jóllehet Márai az ostrom előtti, alatti és utáni feljegyzéseiben nem említi a Goncourt-okat, valami mégis azt súgja, hogy azért ott motoszkálhattak a fejében a ceruzával aláhúzott következő sorok.
188. oldal: „...ebben a minden idegszálával élni akaró világban odalett minden tisztelet, amit korábban a halállal szemben tanúsítottak.” 189. oldal: „A halál a guillotine üzembe helyezése óta meghitt látogatója minden háznak. Jöttére a vendégek már fel sem állnak, és amikor elmegy, már meg se számolják az asztal körül üresen maradó helyeket. (...) Jóformán ki se hűlt még egy közeli rokon vagy jóbarát porhüvelye, mint egy állat-tetemtől, úgy szabadulnak meg tőle, amilyen gyorsan csak lehetséges, nemritkán a rendfenntartók segítségével... És a holtak magányosan utaznak, senki se kíséri el őket az örökkévalóság kapujáig.” 190. oldal (felkiáltójellel a margón): „Mivel az élők lelke teljesen elsivárosodott, a holtak kertjéből is kietlen pusztaság lett; eltűnt a temetők hangulatából a halhatatlanság reménysége. És az enyészet bűzös birodalmában, ahol immár senki se siratja kétségbeesetten elvesztett hozzátartozóját, tolvajok törik fel a koporsókat, és fosztogatják a hullákat.”
A Mikó utcai bérházat, amelyben az író lakott, 1945-ben találat érte. „Az ostrom alatt – jegyzi fel Márai a naplójában – volt olyan nap, amikor harminchat hullámban támadták az orosz bombázó repülőgépek ezt a környéket. (...) A lépcső, amely az emeleti lakásomhoz vezetett, leszakadt: a törmelékdombon át valahogy felmászok az emeletre. (...) Könyveim a padlón hevernek. Az eső az ablaktalan, tetőtlen szobában pépessé áztatja a hatezer kötetet.” De ez a könyv szerencsésen átvészelte a megpróbáltatásokat. Miután kiderült, ki volt korábbi tulajdonosa, azon tűnődtem, mi legyen vele. Adjam oda a Petőfi Irodalmi Múzeumnak? Esetleg az író kassai szülőházában berendezett kiállításnak? Csakhogy nem szívesen válnék meg tőle. Különben se látom, hogyan lehetne az író nevét eltakaró félbevágott fehér ragasztókorongot eltüntetni. Végül úgy döntöttem, megtartom. Utóvégre eddig is az enyém volt. Legyen ez a dilemma a következő tulajdonosé.
