Márai Sándor 1945-ben megjelent Verses könyve erőteljes képekkel mutatja be az író háború utáni gondolatait, lelkiállapotát. A kötet búcsúzás is: háztól, városrésztől, életformától és a mélyben meghúzódó illúzióktól. Ezzel párhuzamosan 1945-ös naplója többszörösen is dokumentálja a kataklizmát: Szobámban, a kályha romjai között, megtalálom a fényképet, mely Tolsztojt és Gorkijt ábrázolja a Jasznaja Poljana-i kertben; ekkor mondotta Tolsztoj Gorkijnak: „Már nyolcvanéves vagyok, és sírnom kell, amikor arra gondolok, hogy hiába írtam mindent, az emberek nem tanultak semmit és nem lettek jobbak.” A fényképet, melynek üvegkerete eltörött, zsebre vágom. Könyveim a padlón hevernek, de íróasztalom, a két francia karosszék megmaradt; a falon töretlen üveg alatt, sértetlenül lóg Hufnagel metszete Kassáról… Minden más elpusztult.
Sokszor hivatkozik majd életművében a két orosz író találkozására és az ott elhangzott mondatra, ami Márai ars poétikus gondolataként is olvasható életműve alapján.