Megszólaló
VIOLA:
„És mit csináljak én Illíriában?”
Shakespeare: Vízkereszt
Ő játszotta Violát. Földszint per egy,
Ez volt a szobaszáma. Kitüntetésből, büntetésből?
A büntetésre gondolt, rég nem járt a fellegekben.
A lehúzott redőny mögött a téli járda csillogott.
Összekucorodva a hömpölygő sötétben,
Elnézte, ahogy a szobalány kapkodva lehúzza
A régi lakó ágyneműjét − egy bőrönd is állt ott −,
S beleborzongott: náthazöld a kárpit!
Mint egy rossz álom a garniszállodáról,
Útonlét senkiföldje, mindig áthallatszik
Az időjárás a papírvékony falon.
Amikor kislány volt, a szülei színházba mentek,
És őt magára hagyták a szombat négyszögében,
Amely szobából hómezővé változott,
Terpentinszagú színpaddá, Normandiává...
„De mit csináljak én Normandiában?”
Senki nem kötött a lelkére semmit.
Mint akit vendégjátékra hívtak, de mire
Megérkezett, kihúzták a szerepét a darabból.
Mi melegítse át? A gótika lángjai,
Amelyektől pirosak az ádventi orcák;
Vagy lopjon egy parázsló hasábot, a máskor
És másnak gyújtott máglyáról, Johanna városában:
Ott áll ez az ismerős poloskafészek.
A december alagútjában, véges-végig
Hunyorgó villanykörték sorakoznak:
Zárlatos táj, mint húsz éve Erdély, a koloniál
Komforttal leplezett szegénység.
A tévében elkezdődött a kvízműsor,
És mintha abból lépne ki
A hollófekete hajú recepciós: ahogy fölvonja
Pártfőtitkárhoz méltó, vastag szemöldökét!
Csücsörítő ajka egy kiélt, fanyar
Transzvesztitáé, mikor megkérdezi,
Kér-e holnap reggelit. A látszatra adni kellett volna,
Viola mégsem kért semmit. Realista döntés.
Ellenőrizte a zárat, és leült a tükör elé.
Almaarcán elsimult az éjszakai krém,
Mint a vaj a pirítós pórusaiban.