Hogyan írjunk regényt? Móricz Zsigmond ezt a kérdést stílusosan egy végül soha meg nem írt, monumentális, tíz kötetes regényterv egész súlyával teszi fel nekünk. A végtelen kéziratok, világháborús jegyzetek 1914 őszétől gyűlnek a mellényzsebében, hogy aztán életművének egyik rejtett, olvasó nélküli korpuszaként maradjon mint a prózaírói krédó: az epikai hitelesség különös, kihulló, túlcsorduló mintakönyve. Munkacíme: Tükör.
20. századi történelmünk valószínűleg máig feldolgozatlan kataklizmája a kulturális emlékezetben az első világháború. Részben a téma robosztusságából adódik a megjelenítés közvetlenségét kísértő műhelymunka különlegessége és a megírhatatlanság, lezárhatatlanság problematikája. A Tükör: irodalmi és történelmi apokrif.
A szöveg különbözik minden klasszikus Móricz-olvasmányélményünktől. A történeteknek nincs eleje és nincs vége, realitás és fikcionalitás tartományai nehezen szétválaszthatóak. Minden lejegyzett tény, helyszín, dátum, név épp alakulóban egy egységes narratíva nélküli regény alkotó elemévé válhat, amelyben expozíció, konfliktus és bonyodalom a háború és az életrajzi szerző jelenidejéhez igazodik. Móricz praxisa mintha csak Bahtyin regénydefinícióit igazolná. Az irodalom és nem-irodalom határain keletkező, alakuló töredékrengetegben írásgyakorlatok, a megélt élethez horzsolóan közeli privátfeljegyzések, azonnali skiccek, portrék, beszédtöredékek, lejegyzések, látványok és rajzok, álomleírások műfajokon túli, karneváli kavalkádját találjuk.
A móriczi nézőpont: megküzdött szokatlanság, részt vállalás és kívül lét. A szerző-elbeszélő maga is szereplő, kamera, észlelő test, tekintet és – ritkán – hős. Megfigyelő és megfigyelt: valaki, akit felkavar, meglep és elsodor a háború, a hátország és front közeli képe: folyamatos tükörben.
A móriczi írás szervezőelve a töredékesség és az esetlegesség, így az alábbiakban én sem írhatok másként a móriczi írástömeggel való együttlét, ki-olvasás, értelmezés előtti szövegnyomozás kalandjairól és útvesztőiről. Négy kérdés, néhány példa, egy-egy filosz-probléma, íráskép-rejtvény és kutatói tapasztalat talán bepillantást enged a műhelymunka műhelymunkájába: útközben.
Vajon honnan ismeri Móricz Zsigmond Kladny Bertát? És ki az a Kladny Berta, akivel 1915-ben találkozik? Berta, Stummer Adolfné a férjéről mesélget az írónak, aki „Tersty kap” azaz Tersztyánszky Károly kapitánynál, hadtestparancsonoknál szolgál. Móricz hallgatja, nézi a nő arcát, jegyzetel, s a leírás hirtelen átfordul a teljes fikció tartományába, ömlik a széppróza. Regénytöredék? Nem tudjuk, de a szövegfolyamat a fikció és valóság folytonosan összeérő és széttartó dinamikáját mutatja.
Hogy kerül az ózdi kohászati művek vezérigazgatói ülésére egy író? A tárgyalóasztalnál az igazgató, a jegyző, a provizor, a százados, a vaskohómérnök, a kémikus. A telepen jegyzett több száz oldal nyelvezetén is nyomott hagynak a különböző szakterületek műszavai. Megfejthetetlen sorok maradtak volna foncsorozatlan vaktükörben a Salgótarjáni Vasmű Rt. kolóniájának életmódvizsgálata, valamint Az ózdi helyi és gyári társadalom című szakmunkák segítsége nélkül. Volt azonban kifejezés, melyet csak Móricz Jószerencsét című regényéből tudtam azonosítani. Nehezebb textológiai munka az élőszóval bánni, de Móricznak könnyebb a bányavidék regényét a helyszínen elindítani. Előfordul, hogy jegyzet és széppróza párhuzamosan íródik egyazon oldalon. Jól látom-e az írásképet? Van-e a kiolvasott szónak jelentése? A Tükör-kiadás textológiája nem tudja nélkülözni a szövegértelmezés komponensét: lexikonokra, levéltári forrásokra, vagy a kortárs napi sajtóra és a Móricz-opus darabjaira egyaránt támaszkodik. Valóságdarabokat halmozó, kapcsolat nélküli hétköznapi, stílustalan elemek forognak a kaleidoszkópban, s nem tudjuk, mikor részesülünk a következő oldalon a fikció áldásában, mely egy kis időre felfüggesztheti a lassú forráskutatást.
Megint nevek. Ki kicsoda? Közöttük Balázs József segédmérnök, a diósgyőri vasgyárból. Nevét megtalálom a Bányászati és Kohászati Lapokban 1916 januárjából, s rácsodálkozom a leíró pontosságára, érdemes a keresésben az ő adataira támaszkodni. Móricz nem tud tévedni? De megállok egy pillanatra, mert tovább olvasom a lap személyi hírei között: „Przemyśl eleste után. Jelenleg Szibériában van." Ez már nem a Tükör, hanem a kutató, aki nem tud leállni, s többet szeretne tudni hőseiről: mi lett vele azután? Ez a szövegkiadás egyben a kutató személyes emlékezetpróbája is. Például „Kvan.” Van egyáltalán ilyen név? Gyerekkori emlékeimnek köszönhetem, hogy „Kvasz bácsit” kiolvashattam. Ő volt az első magyar repülős pilóta, Kvasz András, aki épp Tata-Tóváros fölött repült el, ahol Móricz járt 1914 nyarán, özvegye, Margit néni pedig valaha a szomszédom volt.
Túl sok a szereplő, kortársak, vagy kétezer név, Móricz „személyes” névtere. Érzéseiket, örömeiket és traumáikat hallja, látja, éli és jegyzi. Túl sok szöveg és túl sok a szöveghiány. Eltűntek a kortársak, eltűnt az elejtett szavak karcos élőnyelvi közege, eltűnt a kontextus: szöveghiányok egy tükröző felületen. És ez a legrejtélyesebb. Az aranyozott lapszél és a tetszetős könyvforma csalóka. Mert vajon hol a váratlan és meghökkentő csattanó vagy továbblépés? Ahol nem várnánk, a tükör túloldalán, a Tükör továbbírt és művekben folytatódó prózájában.
Olykor épp a fikció tartományában megnyíló jelentés értelmezi a szövegelőzményként tekintett jegyzeteket. A Szeőke bátyámmal folyó, titokzatos, nehezen hozzáférhető Tükör-beszélgetést például a Geöjthe bátyám című prózában megjelenő „szinte testi szövetség” szituálja:„felnézett, végig rajta, nagy és poros cipőjétől végig a hosszú üres pepitanadrágon, a vedlett szürke mellényen, a lógó kabáton végig fel az arcába, amely csodálatosan sasrúgta volt; lila nagy orra és még lilább vastag széles ajkai azonban annyi kedélyességgel mosolyogtak, s szőke pillás, búzavirág kék szemei oly ártatlanul néztek rá, hogy megkívánta, hogy beszélgessen vele.” Mi minden történik Móriczcal mielőtt és miközben ír és mi történik a beszélővel útban egy polifonikus dialogikus regénykoncepció felé?
Cséve Anna