Irodalmi Ujság

Az Irodalmi Ujság első emigráns száma – röplap formájában – március 15-i keltezéssel Bécsben jelent meg. Vezércikkének tanúsága szerint az új lap feladata elmondani mindazt, amit a hazában nem lehet, szót emelni a nép szabadságáért, a demokráciáért mindaddig, amíg a Magyarországon betiltott Írószövetség újból megkezdheti működését, és egy demokratikusan választott vezetőség jelöli ki azokat a szerkesztőket, illetve szerkesztőbizottságokat, amelyek újraindíthatnak lapokat.

A szimbolikus jelentőségű bécsi számot követően a lap Londonban jelenik meg kéthetente (minden hónap elsején és 15-én), Faludy szerkesztésében. Társszerkesztőként Pálóczi Horváth György, Aczél Tamás, András Sándor, Krassó Miklós, a szerkesztőbizottságban pedig Cs. Szabó László, Enczi Endre, Kovács Imre, Szabó Zoltán és Vámos Imre vettek részt. A lap kiadására alakult a Hungarian Literary Gazette Ltd., melynek igazgatói Faludy, Pálóczi Horváth és John Hall voltak. Az amerikai támogatás 1962-ben megszűnt, ekkor a szerkesztőség átköltözött Párizsba. 1962 februárjától előbb a rue de Poissy, majd a rue des Acacias, végül 1972 májusától a rue de Faubourg-Montmartre ad otthont a lapnak.[1]

Párizsi évei alatt az Irodalmi Ujság 1970-től havonta, 1972-től kéthavonta, 1982-től negyedévente jelent meg. Különleges szerepét nagyban köszönhette egyesítő szándékának és függetlenségének. A lapban egymás mellett publikáltak eltérő politikai és vallási csoportok képviselői, régi és újabb emigránsok, hagyományápolók és modernek, a ’70-es évektől pedig az otthon maradt írók is megjelentették benne írásaikat. A szélsőséges jobb- és baloldali csoportok képviselői nem kerülhettek be, egyébként az egyetlen mérce a minőség volt. Az Irodalmi Ujság az ötvenhatos szellemiséget továbbvivő, de mindig hazafelé tekintő, Magyarország számára készült lap volt, akkor is, amikor még csak emigránsok olvasták. Azt a gondolkodást és magatartást kívánta őrizni és példaként felmutatni, „amit ötvenhat a magyar jövő számára jelenthetett”. Az írók „mint a nemzet lelkiismerete” tartották rajta szemüket a magyarországi állapotokon. [2] Sok Magyarországon betiltott szerző (Konrád György, Csurka István, Kenedi János, Haraszti Miklós, Demszky Gábor, Tamás Gáspár Miklós, Kubinyi Ferenc, Sólyom Ildikó vagy Sneé Péter) munkája is az újságnak köszönhetően került nyilvánosságra, ugyanakkor itt közölték Nagy Imre, Bibó István kiadatlan írásait, Király Béla, Kopácsi Sándor, Rácz Sándor visszaemlékezéseit.

Fennállásának 33 éve alatt az Irodalmi Ujság kényes határon táncolt irodalom és politika között, de sikerült megtalálnia az egyensúlyt és az utat az értő olvasótábor felé. Az 1964-es első számban Molnár Miklós idézi egy szerzőjük szavait: „Irodalomnak újság, újságnak irodalom…”. Valóban, az Irodalmi Ujságban publikáló, később klasszikussá nőtt vagy a történelem viharában elhallgatott szerzők olyan írásokkal képviseltették magukat, amelyek középpontjában a magyar jövő, a kiútkeresés és a megoldások feltárása állt. Bár a lírai alkotások és elbeszélések sem hiányoztak lapjairól, alapvető karakterét a politikai újságírás adta, még ha témája az irodalmi élet ügyeinek vizsgálata volt is – kötetek betiltása, folyóiratok kényes ügyei gyakran kerültek az érdeklődés középpontjába. Az ötvenhatos szellem politikai irányvonala mellett azonban hasábjairól nem hiányozhatott a világirodalom és ügyeinek taglalása. Részletek jelentek meg Graham Greene, Jorge Luis Borges, Borisz Paszternak, Alekszandr Szolzsenyicin műveiből, s mivel az újság munkatársai Ausztráliától Amerikáig a világ különböző tájain éltek, a magyar olvasók első kézből tájékozódhattak a nagyvilág eseményeiről.[3] A lap 1989-ben szüntette be működését. Méray Tibor azzal indokolta a szerkesztőségi döntést, hogy a cél, amelyért a lap küzdött (demokrácia és sajtószabadság) megvalósult.[4]

 

 

[1] Innentől kezdve az újság fennmaradása az előfizetőkön és az önzetlen támogatókon múlt. A párizsi megjelenés 27 éve alatt nem egyszer kerültek a csőd szélére, de népszerűségük révén nyert hűséges támogatóik mindannyiszor kisegítették őket a bajból. Erről tanúskodik a ’69-es olvasói felhívás, Kéthly Anna buzdító sorai ’72-ben, majd az Irodalmi Újság Baráti körének megalakulása, amelyet svájci olvasói (Magos Gábor és Magos Judit, Nagy Csaba és Nagy Éva) tartottak életben 1972-től 1989-ig. A támogatók között megemlítendő még Egri György, aki évekig ingyen szedte és nyomtatta a lapot kanadai nyomdájában, illetve Nagy Ernő, aki családja és kapcsolatai segítségével oldotta meg a kedvezményes árú előállítást, s aki az utolsó három évben kiadóként jegyezte a lapot.

[2] Itt cikkeztek elsőként a bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer veszélyeiről, a Zsil-völgyi bányászsztrájkról, rendszeresen közöltek írásokat az erdélyi és a szlovákiai magyarság helyzetéről, a magyar belpolitikai élet eseményeit folyamatosan kommentálták.

[3] Eleinte 300 példányban jelent meg, majd a 80-as években kis formátumban bibliapapírra nyomva is kiadták, így könnyebben tudták az országba juttatni. Ugyanezért indult 1983-ban az Irodalmi Ujság sorozata (I.U.S.), amely zsebkönyv formában közölt válogatást az IU-ban megjelent legfontosabb írásokból, a Magyarországon szamizdatként megjelenő kiadványokból és más fontos kordokumentumokból. A füzetek 1500-2000 példányban készültek, gyakorlatilag magyarországi „forgalmazásra” – a terjesztésről gyakran önkéntes fiatalok gondoskodtak. Az Irodalmi Ujság könyvsorozatot is indított, amelyben olyan dokumentumok jelentek meg, mint a Rajk-per és a Mindszenty-per anyaga, valamint – többek között – Schöpflin Gyula, Szabó Zoltán, Sozan Mihály, Tardos Tibor könyvei.

[4] Igaz, ő csak a megjelenés felfüggesztéséről beszélt, hiszen úgy fogalmazott: „fenntartjuk magunknak a jogot, hogy ha a felhők akár a világban, akár Magyarország fölött sűrűsödni kezdenek, akkor akár különszámokkal vagy újbóli megjelenéssel ismét megszólaljon az a hang, amely a magyar függetlenség, a nyugati típusú demokrácia és a szociális igazság hangja volt és marad.”  Az Irodalmi Ujság tehát megszűnt, de az érdeklődés nem szűnt meg irányában – 1993-ban az Akadémiai és a Bethlen Kiadó nyolc kötetben jelentette meg az újság teljes anyagának reprint kiadását, amelyhez Sárközi Mátyás közel 300 oldalas név- és tárgymutatója kapcsolódik.

 

(Kőrös Kata)