Boncza Berta, a későbbi Csinszka 16 évesen svájci leányintézetbe kerül, ahol nem főzni-mosni tanulnak, mint inkább háztartást vezetni, valamint levelezni, megfelelően társalogni, ehhez pedig alapvető fontosságú elvárás a műveltség, bizonyos általános ismeretek birtoklása, és minden csakis franciául – a kultúra, a kifinomult etikett nyelvén. Csinszka művészetek iránt fogékony; szeret verseket írni, festeni, de Svájcban nem művészeket képeznek. Így, félárván, az otthonától távol, az anyanyelvétől eltiltva rendkívül magányosnak érzi magát, semmi kétség. Könnyű elképzelni, milyen nagy hatással van rá Ady Szeretném, ha szeretnének című verse. Úgy érzi, ezek szinte az ő érzései, szavai.
Szeretném, ha szeretnének
Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.
Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.
De jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.
Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié.
Ama bizonyos rokonságérzés közösségében az alig több mint 16 éves fiatal lány elhatározza, ír a 34 éves Ady Endrének, az akkor már elismert költőnek.
Több mint két évig leveleznek, majd 1914 áprilisában személyesen is megismerkednek. Az első találkozás nem sikerül fényesen, ugyanis Ady egy átmulatott éjszaka után elalszik a vonaton, így az őt Csinszkával az oldalán lovashintóval hiába váró Boncza Miklósra a legkevésbbé sem tesz jó benyomást. A lumpoló, dorbézoló nőcsábász művész híre már így is jóval megelőzi a költőt. Ma könnyű dolgunk van, de akkor, mobiltelefon híján Ady nem tudja jelezni viszontagságát, késlekedésének okát. Néhány hónappal később megismétlik a találkozót, amelyre már kifogástalanul érkezik, s ennek alkalmával Ady el is jegyzi Csinszkát.
Barátnőjének, Ferenczy Zsizsinek írja Csinszka eme Ady-jellemzést:
„Csütörtök estétől péntek estig fölkeresett és vendégem volt a bátyám – Ady Endre. Kicsit remegve néztem szembe bakfisságom lázálmainak legendás álomlovagjával, mikor kezet fogtunk. Aztán – csodálatosan szép volt minden, éreztem, hogy nem veszítem el pillanatig sem magamat, úr fölöttem mindvégig valami ösztönszerű jóízlés, nem ferde, nem visszás egy mozdulat se, s egy szavam sincs zavaros vagy okoskodó. Tavasz, napfény – virágos fák s egy kis japánkert a lakás, annyi benne a cseresznyevirág. Egyszerű, szíves melegség, meghitt rokoni szavak, tisztaság, csend – ez volt a milieu. Könyvei, képe, minden, ami tapsos, nagy nevével összefügg, s reklámízűen szenzációs – eltéve, szinte rejtve – valami ösztönös megérzéssel.
És a drága, az egyetlen az ünnepelt félisten – boldog volt a csöndben. Éreztem, hogy otthon érzi magát, pihen, és ráfér ez a pihenés. Szeretettel ragaszkodó, meghitt melegséggel néz végig rajtam, és adott pillanatban szinte gyerekes hálával csókolja meg a kezemet, – mert megkíméltem a csalódástól, mitől mindketten féltünk. Fél és gyűlöli az irodalmi hisztérikák magukkínálását, s az egész egyetlen nagy egyéniség karaktere valami az isten és a gyermek pompás keverékéből. Végtelen jóságos és végtelen kegyetlen, tudatos és naiv, babonás és rendkívül tisztán lát, egészben azonban nyílt és nagyon becsületes. Charmeur, úri érzésű, kicsit gőgösen tartózkodó, de a kedvessége végtelen. Sohasem poseur, világfájdalmas vagy groteszk, s a kultúrája óriási. Szellemes, ritka előadó, nagyszerűen képzett intellektuel, sokszor pajkos, kölykösen kötekedő, egészen a gaminségig, de több természetes tisztaságot, több igazi mesterkéletlen bájt s több genialitást nem láttam még együtt.
Igazán összeszorul a szívem, hogy ennyi tiszta, hozzám közel álló szépség és érték képviselője – egy ilyen bájos, ragyogó egyéniség – ma már roncs és letagadhatatlanul beteg ember. Folytonos láz, forró kezek, mik félóránként válnak jéghideggé, hörgő tüdő, köhögés, mi letompítja mély csengésű, férfias hangját, álmatlanság, örökös veronálszedés, s egy nagyfokú neuraszténia öli meg idő előtt, s én nagyon meggyászolom az elvesztését, mert több a jóbarátnál s talán a testvérnél is, és féltettebb nekem ez az ember, aki minden 100 évben csodaként teszi lábát a földre.
Ady Endre mint kuriózum – 36 éves, középalakúnál valamivel magasabb, izmos, vállas férfi, kicsit hajlottan jár. – Lába, keze szép, kicsi és rajzos – a kéz, bár férfias, kurtizánként ápolt és fehér – körömformái rendkivül szépek. Érdekes, határozott finomságok az arcon, mi cseppet sem beesett, dús, sötétbarna, természetesen hullámos, selymes haj, elég jó teint, mélyrelátó, beszédes, okos, fekete, hosszú vágású, gyönyörű nagy szemek, nyílt homlok, energikus áll, rajzos, finom vonalú száj – mit fogainak lényeges rendetlensége néha kivesz szép karakteréből, – az egész ensemble egy bohémkedő vidéki gentry természetes báját egyesíti magában...”
Ennél hívebb, érzékletesebb leírást, vallomást nem is kaphatnánk. (Emellett Csinszka levelezése bepillantást enged az akkori levélírási szokásokba, és jól példázza az igen részletes leírásokkal tűzdelt levelezésmódot.) Ady érzései vegyesek, lejegyzett változó álláspontjai hullámzó érzelmeitől fűtöttek. Kétségek gyötrik, hogy egy ilyen fiatal lányt magához köthet-e, betegen, ugyanakkor éppen leromlott egészségi állapota, a Léda-szerelemtől megtépázott valója, valamint az I. világháború előszele kapaszkodó, otthon utáni vággyal tölti el. Csinszka fiatalsága, életkedve, energiája, rajongó szeretete és gondoskodása pedig megtartó erővel bírt. Szükségük van egymásra. Csinszka részéről meglehet, hogy valamiféle apakomplexus is közrejátszik az események alakulásában, de a gyermekkorából eredeztethető otthonteremtési vágy, hogy tartozzon valakihez, hogy adhasson, hogy viszontszeressék nagyon erős motiváló erő, mindemellett a művészetek iránti érdeklődése úgymond ehhez a világhoz kötötte – mindig és bármilyen formában.
Az eljegyzést követő évben, Boncza Miklós tiltása ellenére – ami minden bizonnyal csak tüzelhette Adyt –, de az árvaszék jóváhagyásával 1915 tavaszán összeházasodnak, és többnyire Csucsán élnek a Boncza-kastély melletti kis házban – egészen Boncza Miklós 1917 januárjában bekövetkezett haláláig.
Végezetül: vallomás első kézből, mert bármilyen nagy is volt a kilenc éven keresztül tartó héjanász-szerelem Lédával, nem lehet elvitatni Csinszkától sem azt, ami az övé: azt a nyugalmat, odaadó gondoskodást, amivel Adyt körülvette. Ha nincs valódi érzelem, hála iránta a költőben, akkor e sorok sem keletkeztek volna.
Őrizem a szemed
Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.
Világok pusztulásán
Ősi vad, kit rettenet
Űz, érkeztem meg hozzád
S várok riadtan veled.
Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.
Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S őrizem a szemedet.
Nézz, Drágám, kincseimre
(Kicsi Csinszkámnak küldöm)
Nézz, Drágám, kincseimre,
Lázáros szomorú nincseimre
Nézz egy hű, igaz élet sorsára
S őszülő tincseimre.
Nem mentem erre-arra,
Búsan büszke voltam a magyarra
S ezért is, hajh, sokszor kerültem
Sok hajhra, jajra, bajra.
Jó voltam szerelemben:
Egy Isten sem gondolhatná szebben,
Ahogy én gyermekűl elgondoltam
S nézz lázban, vérben, sebben.
Ha te nem jöttél vóna,
Ma már tán panaszló szám se szólna
S gunyolói hivő életeknek
Raknak a koporsóba.
Nézz, Drágám, rám szeretve,
Téged találtalak menekedve
S ha van még kedv ez aljas világban:
Te vagy a szivem kedve.
Nézz, Drágám, kincseimre,
Lázáros, szomorú nincseimre
S legyenek neked sötétek, ifjak:
Őszülő tincseimre.