RINGATÓ
Vidd ki a babákat a kertbe,
ha az eső elmosná a falakat,
a pislogósokat és a szomorúszeműeket is.
Vigyázz, melyiket fekteted vízszintesen,
és melyik elég erős,
hogy mindent lássanak szemei.
Vidd ki a ruhákat a kertbe,
ha ennyi esőtől nem lett penészes,
szárítsa kicsit a szél.
Fújja ki a babák testéből az üregeket,
mert micsoda szomorúság ez,
hogy a vákuum élteti?
Micsoda naplemente kell és esőkopogás,
hogy elfeledjék végre a rossz álmokat?
Mi kong, mintha belülről eső ütközne ki,
mi kong, ami elveszi a babák eszét?
Csak az eső az, szívem, tente,
csak a fákat csavarja ki,
a kezedre vigyázok, őrzöm, ne félj, baba.
Mint szivárgó vér a frissen mosott ruhán,
nem látsz tőle mást, csak foltokat,
valaminek a hűlt helyét egy áradó jelben.
A szagra figyelj, ne a hangokra,
frissen mosott lepedő, paplan- és párnahuzat.
Egyik se bánt, tente.
Ne legyen több átizzadt babapizsama, tente,
ne legyenek esőtől karcosak az üvegek,
ne legyen ízület, ami szakad, tente, tente,
hajlítható vagy, baba. Hitesd el vele,
nincsen semmi vágya más.
Aludj, baba.
Aludj, baba.
BÁBEL
Megszólíthatatlan vagy,
ne ints, vissza se kérdezz.
Hajlékaim olyan emberiek,
tele vérrel, mocsokkal is talán,
nem vagyok méltó.
De ha vagy, és én elhiszem,
hogy valakihez beszélek,
lenned kell, lennem nekem.
Hála legalább, ha végképp elcsigáz az éjjel.
Birodalmam széles,
felhők kergetik.
Méhemben zsibongó sejtek
tágulnak, lüktetnek.
Mélyre ás az Úr, valaki alszik benne.
Mindegy szőr vagy toll borítja-e a testet,
alatta csupasz.
Csupasz a madár izmos szíve felett,
és csupaszok a belső szervek is,
készen arra, hogy elhallgassanak.
Uram, magaddal mérsz.
A kezemben nehéz vasak,
ingek simulnak alatta.
Sima a gallér, sima az ingnyak,
simák a karok, a hát
és a tüdő mindkét lebenye felett az anyag.
Imára kulcsolt két erős kezem így ölel,
enged, fogad.
Lélegezz.
Amit most látsz, elmesélni egy élet kevés lesz.
Add, Uram, ne gyűrjem az ing alatt a testet,
igeneim igenek, a nemek nemek legyenek.
Néma legyek vagy pontos,
de inkább emberi,
hibáimban nélkülözhetetlen.
Olvass, Uram, hadd olvassalak.
EVANGÉLIUM
Épp két hónapja valaki kinézett az ablakon,
és azt látta, esik.
A legszebben az életben.
Azóta nincs nap, hogy ne jutna eszébe,
ne hunyná le a szemét, mint akkor késő délután,
amikor kiállt az esőbe, lehunyta a szemét,
és arcán derengős mosollyal hagyta,
végigcsorogjanak a cseppek rajta.
Valakiből így lesz senki.
Volt, aki úgy mesélte, sírni láttak egy nőt az esőben.
Más úgy mondta, egy nő fürdette az arcát, miközben esett.
Egy harmadik kezeket látott az esőben, szerinte az mosdatás volt, nem mosdás.
Egy valamiben kiegyeztek.
Nőt ritkán látni olyan szépnek, mint akkor, ott, őt.
A SZÜRKE
A fehérben akartam élni.
Mint radiátorból csöpögő szívjóság,
A fehérben akartam élni.
Mint radiátorból csöpögő szívjóság,
kockacukor rácsai közt az űr.
Koccant, lepattogzott,
különben is csak festék, hazug lakk lehet,
olyan kék a szeme.
Közben derengeni kezdett az ég,
semmilyen volt, egérszürke.
Kiemelte az éleit, beláttam,
az ember nem arra teremtetett,
hogy hóra várjon.
Az elaltat, befed, hiába hiteget,
nincsenek árnyalatai,
csak elkoszolódik olyankor a szív.
A szürkében élet van,
s ahogy beszélgetni kezdtünk,
lassan átmelegedtem.
Fügefa törzse, glett és aszfalt,
ilyenek jutottak eszembe,
már nem mérlegelek.
Csendesek esik,
az ereszcsatorna bádogjában szív dobog.
Lassan őszülök,
mint a boldog emberek.
Koccant, lepattogzott,
különben is csak festék, hazug lakk lehet,
olyan kék a szeme.
Közben derengeni kezdett az ég,
semmilyen volt, egérszürke.
Kiemelte az éleit, beláttam,
az ember nem arra teremtetett,
hogy hóra várjon.
Az elaltat, befed, hiába hiteget,
nincsenek árnyalatai,
csak elkoszolódik olyankor a szív.
A szürkében élet van,
s ahogy beszélgetni kezdtünk,
lassan átmelegedtem.
Fügefa törzse, glett és aszfalt,
ilyenek jutottak eszembe,
már nem mérlegelek.
Csendesek esik,
az ereszcsatorna bádogjában szív dobog.
Lassan őszülök,
mint a boldog emberek.
KARÚSZÓK
I.
Amikor megjövök, olyankor csönd van.
A fények sem tisztán nappaliak,
a paplan halomba gyűrve,
alatta játszóruhák.
Kiengedtem a gyerekeket a kertbe,
a teraszról figyelem őket,
alig libben a függöny.
Mélyre ás az egyik,
a másik ugyanabból a homokból
várat csöpögtet.
Mindkettő tudja, hogy nézem,
fel-felpillantanak.
Mintha csak a kerítésen átszökdellő
szarkákat figyelnék.
De nem erre fognak emlékezni.
A szarka mellett férfi siet el,
kódot nyom, kattan a zár,
kulcsot csörget,
a postaládával nem bíbelődik,
nem vár levelet.
Mire felér, kiszellőztetek,
friss szagú paplan,
nappali fények fogadják.
Szivárvány a fehér falon,
játszik a fény,
karomon felfújható szárny,
a tüdeje tele levegővel.
II.
Mama korán kel, frissen ébred.
Éjjelente apával bejárja a tereket,
Térítőktől Egyenlítőig,
aztán mikor apa elfárad,
külön utakra indul.
A hátán kezdi.
Anya szereti apa hátát.
Olyankor nem fekszem közéjük,
hiába ott a helyem.
Ezt ők is tudják,
én azt, ez nem a félelem éjszakája,
most értek meg dolgokat.
Nem állok meg az ajtóban,
nem kell, felriadjanak.
A boszorkány bennem van,
nem a függöny ráncai közt,
jófüveket hoztam magammal, altassanak.
Talán most anya fél, erre gondolok,
aztán arra, inkább apa.
És anya ezért járja be apa hátát,
kiringatja mind a nem odavalókat,
a sárkányokat és az ártó szellemeket.
Aztán a karja alá bújik,
a hóna alá, a derekát,
a térdét is kiszagolja.
Ahogy bújik, tőlem tanulta.
A talpa szent, mosdatja, mint engem szokott.
Nem keres ő semmit.
Kitisztítja a szagokat, csak lélegzik,
szellőztet, hogy apa reggelre
jó szagú legyen, illatos.
III.
A kanapé merőlegesén,
ezt apa a múltkor magyarázta,
anya kitakarva ébredt fel éjjel.
Rugdalózott, mintha melege lenne,
hiába suttogtam, rám figyelj,
amott hideg, hideg,
csak magadban langyos, aztán meleg is.
Apa tudja, ezért nem fedi be.
Csak nézi a kitakarózott anyát.
Néz benne engem.
A bőrén mereng el,
pórusai még szűkek,
még nem cibáltam a mellét.
Nem fogja bánni,
ha megereszkedik,
minden nyúlás jel lesz,
én leszek a testén,
apa ujjlenyomatai.
IV.
Enyémek a szemeitek.
Két öreg és apró testet
vezetek a zebrán át.
Ilyen leszel te is, nyugtatom magam,
valahogy jó lenne hemperegni
a homokozóban újra, amit nekem csináltatok.
Anya a padkát csiszolta, aprólékosak a női kezek,
apa hordta a homokot,
hogy új várat építhessek,
egyedüli útjaim.
Ha lenne rend, megköszönném a piros lapátot,
és tudjátok, azt a dömpert és a vödröt is.
De aki szülő, végül mind
üszkösödni fog,
egyik elnémul,
a másik el járni felejt.
Megszólíthatatlan, átvezethetetlen messzeség.
El helyettük mesélem,
az élet, amit éltek, és az, amit adtatok, összeér.
Nincs csoda a teremtésben, csak én,
ahogy két szemcsés kéz lassan összeilleszkedik,
életvonal életvonalra, szívre szív.
Egy lesz. Van szám hangot formálni,
talpam, ujjaim elrugaszkodni,
tudok késsel, villával enni, előre köszönök,
nem félek tőled, élet.
Nyisd ki a kezed,
látni akarom a vonalaid,
és utoljára azt a kettőt,
ami bennem egymást óvja, fedi.
Lassúak és talán kásásak tekinteteik,
erős szál a pókoké, nem szakad,
de hogy így van, én dobolok,
kezemben fehér botjaik,
azzal intem az istent,
vigyázzon az övéire.
I.
Amikor megjövök, olyankor csönd van.
A fények sem tisztán nappaliak,
a paplan halomba gyűrve,
alatta játszóruhák.
Kiengedtem a gyerekeket a kertbe,
a teraszról figyelem őket,
alig libben a függöny.
Mélyre ás az egyik,
a másik ugyanabból a homokból
várat csöpögtet.
Mindkettő tudja, hogy nézem,
fel-felpillantanak.
Mintha csak a kerítésen átszökdellő
szarkákat figyelnék.
De nem erre fognak emlékezni.
A szarka mellett férfi siet el,
kódot nyom, kattan a zár,
kulcsot csörget,
a postaládával nem bíbelődik,
nem vár levelet.
Mire felér, kiszellőztetek,
friss szagú paplan,
nappali fények fogadják.
Szivárvány a fehér falon,
játszik a fény,
karomon felfújható szárny,
a tüdeje tele levegővel.
II.
Mama korán kel, frissen ébred.
Éjjelente apával bejárja a tereket,
Térítőktől Egyenlítőig,
aztán mikor apa elfárad,
külön utakra indul.
A hátán kezdi.
Anya szereti apa hátát.
Olyankor nem fekszem közéjük,
hiába ott a helyem.
Ezt ők is tudják,
én azt, ez nem a félelem éjszakája,
most értek meg dolgokat.
Nem állok meg az ajtóban,
nem kell, felriadjanak.
A boszorkány bennem van,
nem a függöny ráncai közt,
jófüveket hoztam magammal, altassanak.
Talán most anya fél, erre gondolok,
aztán arra, inkább apa.
És anya ezért járja be apa hátát,
kiringatja mind a nem odavalókat,
a sárkányokat és az ártó szellemeket.
Aztán a karja alá bújik,
a hóna alá, a derekát,
a térdét is kiszagolja.
Ahogy bújik, tőlem tanulta.
A talpa szent, mosdatja, mint engem szokott.
Nem keres ő semmit.
Kitisztítja a szagokat, csak lélegzik,
szellőztet, hogy apa reggelre
jó szagú legyen, illatos.
III.
A kanapé merőlegesén,
ezt apa a múltkor magyarázta,
anya kitakarva ébredt fel éjjel.
Rugdalózott, mintha melege lenne,
hiába suttogtam, rám figyelj,
amott hideg, hideg,
csak magadban langyos, aztán meleg is.
Apa tudja, ezért nem fedi be.
Csak nézi a kitakarózott anyát.
Néz benne engem.
A bőrén mereng el,
pórusai még szűkek,
még nem cibáltam a mellét.
Nem fogja bánni,
ha megereszkedik,
minden nyúlás jel lesz,
én leszek a testén,
apa ujjlenyomatai.
IV.
Enyémek a szemeitek.
Két öreg és apró testet
vezetek a zebrán át.
Ilyen leszel te is, nyugtatom magam,
valahogy jó lenne hemperegni
a homokozóban újra, amit nekem csináltatok.
Anya a padkát csiszolta, aprólékosak a női kezek,
apa hordta a homokot,
hogy új várat építhessek,
egyedüli útjaim.
Ha lenne rend, megköszönném a piros lapátot,
és tudjátok, azt a dömpert és a vödröt is.
De aki szülő, végül mind
üszkösödni fog,
egyik elnémul,
a másik el járni felejt.
Megszólíthatatlan, átvezethetetlen messzeség.
El helyettük mesélem,
az élet, amit éltek, és az, amit adtatok, összeér.
Nincs csoda a teremtésben, csak én,
ahogy két szemcsés kéz lassan összeilleszkedik,
életvonal életvonalra, szívre szív.
Egy lesz. Van szám hangot formálni,
talpam, ujjaim elrugaszkodni,
tudok késsel, villával enni, előre köszönök,
nem félek tőled, élet.
Nyisd ki a kezed,
látni akarom a vonalaid,
és utoljára azt a kettőt,
ami bennem egymást óvja, fedi.
Lassúak és talán kásásak tekinteteik,
erős szál a pókoké, nem szakad,
de hogy így van, én dobolok,
kezemben fehér botjaik,
azzal intem az istent,
vigyázzon az övéire.
MITFAHRER
Aludj, aludj.
Miközben nézlek, elhalkul a világ.
A vonatzakatolásból főleg a fényekre emlékszem,
mintha ők dobolták volna a sínek ritmusát.
A magas égre kérlek,
engedj még kicsit világon kívül élni,
engedd a fákat és a madarakat mind hozzám,
most olyan közel van az ég,
vezetni sem kell, hosszú a kondenz.
Enyém az út, szemem a szemed.
Láttam felhőket erre, mintha madzagra aggatva,
erről beszéltem a Balaton-parton,
arrébb sárkányokat láttam túl a horizonton.
Tudsz mindről, engem.
Mutasd az irányokat,
mondd a koordinátát,
nem félek.
Álmomban ballonkabátban gyalogoltam végig, mentünk,
emlékszel, ahogy éjszakánként annyiszor, mindig,
eső is esett, de melletted nem bántam,
így engedtem útjukra a macskákat is.
Nem mondom, hogy nem fájt, de meg semmit.
Elnehezedek lassan én is,
aludj, aludj, van robotpilóta, arra kapcsolok,
csak még annyit, tudd, ilyen jó élni, élet,
őrzők az égen a kondenz csíkjai.
NYAKREJTŐK
Mintha a bőröd földfelszín lett volna,
ködös ígéret arról, a test érinthető.
Mire kimásztam, alig múlt éjfél,
Mire kimásztam, alig múlt éjfél,
a szomszéd már be is csukta az ajtót.
Visszabújni újra figyelmet jelentett,
talán félreérthettem, amit mondtál.
A hátadból most pipacsok nőttek,
amelyekről elhiszem, mindez elmesélhető.
A vörös kelyhek a kora reggeli lankán,
ahogy a HÉV-en ülök, felidézik az álmot,
de a simaság megint néma marad,
hátpáncélos teknősök a terráriumban,
kérdezted, szeretnék-e én is.
Vajon az ékszerre gondolsz és az üvegfalra?
Meg a hosszú életre és a lassúságra,
a haspáncélból jósolok megint.
A világot a vállukon hordozó elefántok
teknősökön állnak a legenda szerint.
Akkor a hátad, amin alszom,
vajon melyik tér a három szent hegy közül.
Teknőstojások lengedeznek,
a méhem cérnaszálra gyűjti a meszes héjakat,
és a puha, pergamentszerűeket,
akik tengerre éhesek, vízen járók.
Kihordható az éjjel,
lyukakat ások a homokba,
oda rejtem őket el.
TALON
Nemtelen, hamuszín testű öregember,
add a vállad, elnehezültem.
Engedd megnéznem,
milyen a hátad,
mekkorák az anyajegyeid.
Az arcok egymáshoz öregedtek,
bevártuk egymást, lassú ráncaink.
A barázdák mögött mégis téged látlak,
hiába petyhüdt redő csak a szemhéj,
én vagyok az utolsó, aki állja tekinteted.
Az orrod megnőtt,
gyerekeket ijesztget,
pedig még mindig összerezzensz a Práter szobraitól.
Olykor bepisilsz, a feledékenység ellen nyugtató nyirok,
mosakodni kell.
Körmöt vágni még, fület pucolni,
tiszták és méltóak legyenek az utolsó évek is.
Vízhatlan lettél,
lepereg rólad minden,
lassan kihullanak a szemöldök és a szempilla szőrei.
Némán mozog egymás mellett két test.
Jó így, jó ez.
Az ágyban feküdni látjuk fiatal magunk,
összegabalyodó álom,
a combok és a térdek és a vádlik
kacsos liánok.
Játékos kedvében van, dominózik az isten.
A fiatal nő álomból ébred,
a fiatalembert hallja, ránk kérdez.
A dominó mindkét lapján azonos pontok.
BETAKARÍTÁS
A csigákat a lélek nejlonba gyűjti, csomót köt rá.
Nem esett sok eső, mégis elszaporodtak,
a hétköznapok arra jók, hallgasson,
kis éji zenét a kertben. Rágnak. A fügelevelekre telepedve
testük alatt lyukakat vájnak, hiába, mérgezők.
Iszamos testükbe szívják,
hajnalra szabadulnak ki, tele áttéttel.
Aludj, a szíved legyőzhető.
Lassan lebomlik, a senkiföldjéig kúsznak
a sebes bőrizomtömlők,
valaki most is meghal odébb, belülről oldoz,
az apró sejteket a sarkon eltérítették.
Lehetnél taxi vagy teherautó, nem mindig villamos,
kialvatlan sofőr egy metróvagonban.
Néma legalább.
FÜRDÉS
Felsikált, mint a padlót, közben azt hajtogatta,
legalább szép vagyok.
Visszakérdeztem volna, mekkorák a himlőhelyei,
ha felfogják az esőt.
Kihűltek a csigák a parkban, jó lenne félrenézni végre,
a murvából nem csipegetni a szemeket.
A fiola kitördel, minden más lett,
végre tudok nevetni.
Persze sajog a gödör az arcon, mélyre ástak.
Belül a nyálkás testek magukra maradnak,
tárva az ablak, szépek a fények is.
Van rongy, itatós, mégse szívja semmi,
talán az anyaggal van a baj, nem oldható.
Mint vasárnap délután az Astoriánál,
egymást tükrözik az ablakszemek.
Egymásra néznek, sorra veszik,
legalább szép vagy, legalább vagyok.
Zsíros testük lassú, gerinctelenek.
ÉRINTŐK
Eldől,
vagy állva hal meg,
kiszáradt teste nagymező.
Szürkén hajlik át az ér a bőrön,
ki tudja, hányszor fut neki,
hogy ágait, gyűrűit megszámolja.
Eldől,
vagy állva hal meg,
kiszáradt teste nagymező.
A nyári bogarak koppanása a legtávolibb,
de mert önmagába ütközik, sokaság.
Zúg, nekimegy, nem páncélos,
illékony és elhagyatott ízek szedik lábaikat.
Roppantsd magad, súgják a szelek,
valahol újra szürkül majd a horizont,
kifuthatatlan magányod.
A balatoni stégen két alak egyszerre dől le,
elcsigázottak, és egyszerre alszanak el.
Zúg, nekimegy,
egyszerre ébrednek fel.
A gyűrűkbe belezavarodnak, egymást nézik,
hallgatják, újrakezdik.
Szentjánosbogár leskelődik a lombzajban,
nem kotyog a víz, elcsitul.
Életek telnek el, ők köröznek,
ágaik akkor fonódnak össze
szétválaszthatatlanul.
MEZSGYÉN
Úgy mesélte, csak a tarkója billent hátra.
Elengedtek a vállak is,
akkor már nem volt a gerincben tartás.
Összecsuklani egy pillanat műve,
egymásba roppanó csigolyacsontok,
porcok közötti folyadékhiány.
Hátrafelé ugrott, ne lássa,
a méltóság emberi roncs hogyan lesz.
Bottal kopogta ki az utat magának,
ne ütközzön, így képzelem.
Mindig egyre keményebb a fal,
aztán csak puha és zsíros, mint az őrület,
abban turkál hosszú ujjakkal az isten,
egy része belém ragad, akár művész is lehetne,
a többit a fűben keni szét, hogy emlékeztessen magára.
Olyan kevésben bízik az ember,
hisz olyankor legerősebbek a kezei.
Beveti, szétszórja, lehajol, összegyűjti.
Az ágyneműben és a magokban van közös,
mint a mosógép üvegére kiülő hajszálak, engedékenyek.
Elszorított vénák és artériák,
valaki enged, más erre fogad,
ami előbb volt, most következik.
A SEBHELYES
Elalszanak a kidörzsölt szívek.
El a teraszkorlát.
Nincs, ki ennyire ismerné
a dobogó testet.
Maga van. Alszik.
Párhuzamosban a fémek.
Kétóránként egyszerre riannak,
kibolyhosodik az éjjel.
Lápvidék felett surrogó vadak fejében
a kényszerképzetek elcsitulnak,
a szemközti hátak belakhatók,
ablakaik farkasszemek,
idegen alak motozása
hazaér, vetkőzni kezd.
Naponta fúródó sörét,
felhúzott ravasz és golyónyomok,
pontosan, a szívre céloz.
Zuhanás karok alá, szívek fölé.
Halál evez.
Valaki végtelen távol van,
de ennél közelebb sem lehet,
hordozni fogja valamennyi fegyvernemet.
A MACSKA
Íratlan szabályunk volt,
huzat paplanra, párnára nem kell.
Hajnalban úgyis továbbállok,
irtás a vadászmező.
Háztetőkön jár éjjelente,
zúgó cserebogárra oson,
cikkan a szeme vaksötéten,
nem véti el a járást.
Ugrik ízes szúnyogra,
csettegő madárra ugrik,
mintha csak a véletlen sodorta volna
arra, de visszaszagol.
A levegőben szagom kínozza.
Azt hitte, elfeledhető.
Hogy abrosz máshol is van,
hogy a terítők egyremennek.
De a minta nélkül, terrakotta,
keresi suszterbogárban, cserépben,
űzött teste nyughatatlan,
se vezérfonal, se sorminta.
Csatakos szőrét hátraveti,
hajszolt, ittas holdak híznak,
keskenyednek, ennie mindig van mit,
különben jól tűri, ha éhes.
Hanem a vezérfonal, életre kelt minta,
rádöbben, ebben a kelimben
rejtett utak vannak, szelídíthetők.
Harmadnapra tér.
SZÉPEN ÖL
Lüktet, és egyre beljebb.
Lüktet, és egyre bentebb.
Zihál, talán meg fogok halni.
Zihál, talán meg fognak ölni.
Lüktet, és egyre bentebb.
Zihál, talán meg fogok halni.
Zihál, talán meg fognak ölni.
Lüktet és döfköd és mindjárt.
Tépkedi a szám, mint a hínárt.
Ezüst kezem ezüst testére csusszan,
ezüst hal ezüst halhoz kúszik,
Tépkedi a szám, mint a hínárt.
Ezüst kezem ezüst testére csusszan,
ezüst hal ezüst halhoz kúszik,
biztosan, de lassan.
Ezüst ér össze ezüsttel,
Ezüst ér össze ezüsttel,
ezüstre festi ezüst pikkellyel.
Ezüst csorog végig az arcon,
ezüst a torkom, a hangom.
Szelídebb lettem, amit s ahogy kérek,
szelídséggel tovább szelídíthet.
ÉLETVONAL
Bálabontáskor értek össze háttal.
A lapockák helyén szárnycsonkok,
lazított a csomón, engedjen.
Előtte állatok szőrét nyírta,
a nő keze lentől, kendertől volt súlyos.
Ballal nyúlt a hóna alá,
túl ne szorítsa,
épp csak megemelte.
A mozdulat egy buszúton
jut majd eszébe sokkal később,
mikor a gép fékezik.
Ahogy megtartja a nőt,
centikre vannak a földtől,
amin fehér hajszál.
Futó fonál az ujjakon,
szakadatlan száll.
Labirintusban kézifonás,
gyorslábú ez a férfi,
a nő a kezét fogva szinte már száll.
Nyújtják, vékonyítják, nedvesítik,
hogy hajlékonyabb legyen, sodorhatóbb.
Laza kezeket mozgatnak laza csuklók,
nincsenek görcsök az ujjban.
Tudják, mi a dolguk,
végfonás egy gyűrűs orsón.
A FEHÉR
A legszebb akartam lenni,
akinek körberajzolják a testét.
Kihordtam az összes közös magzatot,
hideg acélon darab tárgy, halott emberek,
apró csontokra dermedt vörös hús és szarufoltok.
Ez a szerelem dadogó sínt ér.
Kimondtam, elhallgatta, hogy érez.
Kontinensek között élettelen lebeg egy pilóta,
azt hazudtam, tudok várni is.
Különben a legszebbek úgyis mind hazugok.
Addig a bogarak, a hangyák masírozása tart,
eső előtt, eső után figyelem őket,
lassan közéjük állok.
Megengedik, mert közéjük való vagyok.
Csak emeld a lábad, menetelj,
mi nem közeledünk, s te is csak távolodni tudsz,
amire emlékezni akarsz, fájdalommal terhes,
s mint ilyen, fájni fog.
Így lettem a legtisztább a tisztátalanok között,
suszter- és ganajtúróbogár,
szépek vagytok, bárha rohad testetek.
Szemétben turkál a pici láb,
még igazából járni se tud.
Egy helyben tapogatózik,
önmaga körül forog.
A legszebb akartam lenni,
akinek körberajzolják a testét.
Kihordtam az összes közös magzatot,
hideg acélon darab tárgy, halott emberek,
apró csontokra dermedt vörös hús és szarufoltok.
Ez a szerelem dadogó sínt ér.
Kimondtam, elhallgatta, hogy érez.
Kontinensek között élettelen lebeg egy pilóta,
azt hazudtam, tudok várni is.
Különben a legszebbek úgyis mind hazugok.
Addig a bogarak, a hangyák masírozása tart,
eső előtt, eső után figyelem őket,
lassan közéjük állok.
Megengedik, mert közéjük való vagyok.
Csak emeld a lábad, menetelj,
mi nem közeledünk, s te is csak távolodni tudsz,
amire emlékezni akarsz, fájdalommal terhes,
s mint ilyen, fájni fog.
Így lettem a legtisztább a tisztátalanok között,
suszter- és ganajtúróbogár,
szépek vagytok, bárha rohad testetek.
Szemétben turkál a pici láb,
még igazából járni se tud.
Egy helyben tapogatózik,
önmaga körül forog.
PRÁTER
Egyesével dobálják,
és a téglák megbocsátanak.
Csak átrendeződés a bontás,
figyelj, most másképp tartanak.
Távolabb az üres márgahelyeken,
mert ebben a kerületben nem lőnek,
mint a himlő elvakart résein, átfúj a szél,
lázas reggelek tisztogatják ecsettel a házat.
Megállít az utca,
páratlan után páros éjjelek,
azon túl a körút, közös pálya,
párhuzamosan futó sínek.
A férfiak arra kocsikat tolnak,
vonulnak hazavárva, sül a hús is.
Egy gyerek belekapaszkodik a résbe,
felfelé kezd mászni a téglák hiányhelyein.
ÉS KÖTÉS
Felvizezem a babák testét újra,
kifehérítem anyajegyeik.
Egy éjszaka elég kell legyen,
hogy megtanuljanak úszni,
később emlékezzenek rá,
hogyan kell átellenben
mozgatni elcsigázott tagjaik -
a kar- és farokúszót.
Hajnalban betakar egy összegömbölyödött isten,
hajnalban belém kapaszkodik,
szélesebbre tárja az ablakot,
legyen oxigén a hálószobában,
ne akarjon leszakadni a polc a párától,
sőt hordjon össze új ágacskákat, gallyakat a sűrűsödő víz,
amiből azok a szekrények állnak össze,
amin a babák hajtogathatók.