Bencsik Orsolya

Kis va(j)dmagyar
(részletek)
 
„a kérdés, hogy önéletrajzi jellegű-e ez a regény, legföljebb
a rendőrségre tartozhat, nem pedig az olvasóra.”
 
Boldogság
 
2013. október 21-én betegedtem meg. Anyám azt mondja, biztos a szobrász fertőzött meg, hiába is hárítja a felelősséget, hogy keveset találkoztunk, és hogy nem ő lehetett. A szobrász szép. Üde, lányos szépség, egy kicsit tatáros arccal, de tiszta, finom arcbőrrel s mindvégig ártatlan gyermeki tekintettel. Ha megjelenek vele az utcán, mindenki a lánytestvéremnek hiszi, holott férfi. Képeslapok forgatása közben néha szinte kihagy a szívverésem egy-egy „Sárközi menyecske” vagy „Asszonyok a templom előtt” láttán: az ő tekintete néz felém, az ő mosolya bujkál az idegen arcon, gyakran az egész arc meghökkentően az övé. Nem mondom anyámnak, mert úgyse hinné el, hogy nem is érintkezek vele, csak a farkát mutatta meg. A fővárosban él, de falusi, akárcsak én, ezért álltam többször is szóba vele, noha nem mesél semmit, csak fütyül és mutogat. A farka színarany, de a végén van egy kis luk, ahol pisilhet. Anna barátnőm a telefonban kérdezi, „És lepisilt?”.
 
Amióta apám nyugdíjas, azért valljuk be, többet besegít a főzésbe, noha anyám szerint nincs érzéke hozzá, és csak a zöldségpucoláshoz ért. Apám pucolja a legszebben a krumplit, a kiskonyhában, anyám figyelő tekintete mellett a fodrozódó, vékony, levágott héjakat újságpapírra helyezi, majd fehérrel vagy feketével lefesti őket. Hogy pontosan melyik színnel, arra nem emlékszem, pedig az akció szempontjából nagyon is fontos, mert csak az egyikkel működik. Utána lakkot ken rájuk, hogy szép fényesek legyenek, de emellett tartósak is. A mama gyümölcsládáiba pakolja őket. 133 krumplihéj, egy láda, és olyan ravaszul pakolja tele, majd zárja le a fedelét, hogy ha valaki, mondjuk anyám vagy a nővérem, felnyitná, hogy megnézze a lakkozott, festett, merevvé vált héjakat, az egymásra rakott 133 üres vázat, azok egy pillanat alatt szétesnének. Állítólag anyám napokig zokogott, amikor ez kiderült. A gyümölcsládák megőrizték a szagukat, apám megszállottan pucolta a krumplikat, a stelázsi mellett, a földön, négy láda, azt hihetnénk, benne 30 kiló meggy, 25 kiló barack.
 
Az utóbbi időben nem keres a szobrász, pedig az elején ő volt a lelkes, negyvenöt lányból választott ki magának, „A negyvenöt legszebből”, így mondta, „te vagy a legszebb”. Nem tudom, mi alapján szedte össze ezt a sok lányt, mert volt köztük fiatal és öreg meg igencsak ronda is. A Facebookon volt egy külön oldala, rajta a lányok profiljaival, köztük persze az enyémmel is, holott korábban nem ismertük személyesen egymást, noha nekem már akkor tetszett. Mielőtt megmutatta a farkát, fehérbe öltöztem. Elhoztam a mama piros művirágkoszorúját, amin, ha megnyomom az alján, kis ledek világítanak. Az ágyon feküdtem, mellemen szétnyílt a fehér anyag, anyámtól kaptam, a stafírungom egyik legszebb darabja. Nekem kicsi a fürdőszobám. Kádam sincs, csak egy pici tusolófülke, ott mosta meg magát a szobrász, jó alaposan, fertőtlenítővel, amit érkezése előtt a Tescóban vett 348 forintért.
 
Már korábban is éreztem, hogy bujkál bennem valami, megittam egy csomó teát, vettem maci-mézet (Aranynektár Kft., Dunavarsány), négy citromot, egy fej fokhagymát, C-vitamint, propoliszt, csak a lázcsillapítót felejtettem ki a bevásárló listámról, noha, most már így utólag tudom, ez lett volna a legfontosabb. „Szerbiában nincsen maci-méz”, ezt írom a szobrásznak, meg azt, hogy „egyszerű befőttesüvegben árulják, vagy pici tasakokban, műanyag dobozokban, mint a marmaládét”. Kevesen tudják, noha ez elég fontos, apám a 90-es években, a két vágóhidas munkája között, mézlepergetőkkel üzletelt. A második unokatestvérétől, aki vénlány, vásároltuk előtte a mézet. Senki sem érhetett a nő porcelánbabáihoz. (A kanapén ültek.) A szobája, a falon a gobelinekkel, a kanapén a babákkal, a horgolt csipketerítőkkel, akár egy osztrák rendező filmjeinek szobabelsője. A macinak a fejéből folyik ki a méz, ha irtó rendes lennék, hazaküldeném az üres műanyagtestet apával, hogy az unokatestvére újratölthesse. Ott öntené be, ahol én kiittam. Vagy ha több mézet ennék, lehetne egy maci-gyűjteményem az ágyam felett. Mindegyiken cédula, rajta a dátum. (A tata haverja, aki 87 éves, csinálná hozzá a polcot.)
 
Anyám szerint túl sok teát iszom, de én mondtam neki, ettől nő a hajam. Apám hozza, Szerbiából. A bioboltos néni szerint apám a legjobb vevő az egész községben. (Topolya községhez Topolyán kívül még 13 falu tartozik, ha nem számítjuk bele Karađorđevót, ahol életemben először láttam szürke gémet apámmal, vagy Zobnaticát, ahol sok a pedofil, de megtűrik őket.) Ha a nővérem azt mondja, hogy a fokhagyma elűzi a vámpírokat, mindig megijedek, és szólok anyáéknak. A mama nem eszik citromot, mert nem bírja a savanyút. Azt mondja, gyomorsava lesz tőle. Apám őrült mennyiségű C-vitamint elrág, anyám hol Béres-cseppezik, hol propoliszozik.
 
Apám újabban megint mézlepergetőkkel üzletel. Ha úgy van kedve, nyugdíjassága ellenére megint beül a kocsiba, átmegy a határon, és meglátogat. Mindig hoz ezt-azt. Gyógynövényteát, villanyradiátort vagy téli kabátot. Nekem meg vidámnak kell lennem, mert apám egy szomorú ember. Ez a szomorúság azonban eltűnik az arcáról, ha krumplit pucolhat, vagy éppen répát, zöldséget, zellert. Ha hagymát hámoz, nem sír, anyám ilyenkor mindig körülötte sürgölődik, és látszik rajta, hogy ő is baromira feldobott. A konyhában kicserélte a függönyöket, pedig apám szerint felesleges pénzkidobás volt. Most a margaréták helyett zöld csíkok fedik az ablakokat. Ha kinézek, a borostyánt látom, benne a rigókat, füttyük, akár a szobrászé. Anna barátnőmnek mutattam a fényképét, ő meg csak annyit mondott, „A fején látszik, hogy nem használ szavakat.” Anna barátnőm szeme körül a nagy, sötét árkok hullámoznak, az évgyűrűk: az értelmiségi nők fáradt szemkörnyezete. Most A szürke ötven árnyalatát olvassa, de lassan halad vele.   
 
Hozzám közel van a Tesco. Gyakran elbicajozok oda, de inkább csak nézelődök, mint vásárolok. A parkolóban számolom a kocsikat, a gyerekeket, a kopaszodó vagy pocakos férfiakat, vagy azokat a nőket, akiknek festett a hajuk, de már csíkban lenőtt, mikor mihez van épp kedvem. Ha lett volna lázcsillapítóm, nem szenvedtem volna annyit. Pedig a nyár folyamán még boldog voltam, és csak utána jött a betegség. Ha hirtelen megiszok egy negyed maci-mézet, mintha a szobrász hiányzó szavai öntenék el a testem. Lefolynak a nyelőcsövemen a gyomromba, hogy végül a vékony-, majd vastagbelek után a klotyóba távozzanak. Ez persze hazugság, de legalább én, sok más ismerősömmel ellentétben, magamnak nem, csak másoknak hazudok. Erre apám tanított meg. Fütyülni viszont még mindig nem tudok, noha anyám gyerekkoromban őrült mennyiségű sárgarépát diktált belém. A sárgarépa kilója most 250 forint. A főzelékem még mindig nem közelíti meg anyámét, a mamáéról meg ne is beszéljünk.
 
Mielőtt a puncimra helyeztem volna a piros, világító műanyagkoszorút (rajta rózsák, mindegyik közepén pici led), előtte lekapcsoltam a szobámban a villanyt. A szobrász alsógatyáján gyümölcsök, meggy vagy cseresznye, olcsó, kopottas színek, de az illata, akárcsak a mama gyümölcsládáié, melyekbe apám a fehérre vagy feketére festett krumplihéjakat pakolja. „Én egy agresszív nő vagyok”, ezzel kellett volna nyitnom, helyette csak bámultam a szobrászt (üde, lányos szépség, egy kicsit tatáros arccal), száján füttyszó, kezében aranytárgy, mellemen a szétnyíló anyag 20 százalék poliészter, 80 százalék pamut. 
 
2013. október 27-én hagytam el először a lakást. A Cserepesi-soron már hiányoltak, a vevőkkel, akik közül mindegyik nyugdíjas és férfi, meg is beszéltem, ha éppen úgy alakul, házhoz is jöhetnek. A Katona József utcában lakom, az 57-es bérházban, és a lakók egészen rendesek, nem lesz velük gond, ha sokan jönnek hozzám. Csak egy Gorkij Listem volt, meg egy Kruskovácom, de tíz perc alatt elkelt, a bácsik ki voltak már éhezve a szerbiai szeszekre, erre gondoltam, amikor a pénztárcámba (kicsi, műbőr) gyömöszöltem a lóvét. A pénzből rögtön vettem egy új tápegységet a laptopomhoz. Kereken 4000 forint volt, a fitneszszalon melletti elektronikai boltban vásároltam egy negyvenes pasastól. Pedig azt hittem, a régit is meg lehet javítani, de a fickó a számítógépüzletben kiröhögött. Nem akartam mondani neki, noha a nyelvem hegyén volt, „Ismerem a fajtádat”. Anna barátnőmtől tanultam, egy pillanat alatt bekategorizáljuk (néha együtt, néha külön) a férfiakat. Ez a pasas például havonta egyszer dug, a háta meg csomókban szőrös, bele lehet kapaszkodni. Pontosabban bele lehetett, amíg a felesége le nem borotválta. Azt hiszem, az asszony legnagyobb boldogsága az, hogy minden vasárnap, éppen főzés előtt, egy 8 centis, csavarós fejű aranyeszközzel vastag rétegekben húzza le a már kinőtt szálakat. A szobrász nem szőrös, még a farka is csupasz. Barna Szofit szív, és Tamásnak hívják, noha nem is illik hozzá ez a név. „Baromira nem tamásos”, ezt anyám is mondja, pedig csak egyszer találkoztak, amikor megmutattam neki Szerbiát. Ha jobban belegondolok, azóta nem keres, pedig anyám egészen jól viselkedett, apámmal, a nővéremmel és a mamával egyetemben. Vannak ilyen emberek, 40 kilométerre születnek a szerb határtól, és harmincéves korukig nem lépik át, de Nyugat-Európába bezzeg utaznának, ha lenne rá pénzük.
 
A műanyag virágkoszorút a mama ki akarta vinni a temetőbe, de én meggyőztem, nálam jobb helyen lesz. Akkor még nem tudtam, a szobrász vagy legalábbis a farka maga is egy műalkotás. Biztos van még mit tanulnom Anna barátnőmtől, „A tökéletesség még távol áll tőled”, ilyeneket mond nekem, pedig, ez nem vitás, én valóban igyekszem. Ebben apámra hasonlítok. A fürdőszobámban, a mosdó alatt műanyagflakonban áll a fertőtlenítő, a szobrász hagyta ott, lassan már két hete. Rajta a nyílás vagy öt centis átmérőjű. Ha beleinnék, a nagyja végigcsorogna a szám szélén, le a nyakamon, majd kis erekben folyna szét a mellemen. Ez tuti kiölné belőlem a szavak utáni vágyakozást. Ez most nem hazugság. Én sok ismerősömmel ellentétben magamnak nem, csak másoknak hazudok.
 
Anyámmal beszélek a Skype-on, apám éppen a piacon, krumplit vesz télire. Vagy 200 kilót. Van valamilyen por, ezzel kell behinteni jó vastagon, ládákba rakni, és akkor eláll. Nem csírázik ki, noha ez a fehér por elég mérgező. Pucolás előtt el kell távolítani, ez is apám feladata, a kiskonyhában mosogatja a krumplikat, megtörli, pucolja, csak utána viheti be a házba, anyám tiszta konyhájába. 2013. október 22-én még azt írtam a szobrásznak, hogy az abszolút boldogság ott kezdődik, ha valakinek az egész testében méz van. Pedig az abszolút boldogság (ennyiben egyre tökéletesebb vagyok) tudom, hogy színtiszta sterilitás, műanyagflakonban tárolt olcsó, átlátszó folyadék. Tamás nem én vagyok.
(…)
 
Káosz
 
Apám szerint lassan, de biztosan, mindenki megőrül. Ebben csak a mi családunk lesz a kivétel. Anyám azt mondja, ez nagy felelősséget ró ránk, főleg most, hogy „Ennek a világnak fogytán az értelme”. A kertben káposzta kel, a kerítés mellé pedig apám szőlőcsemetéket ültetett. A tata leltárt készít, megörökíti, amit helyette senki sem nevezhet meg. A káposztától felfújódok, akárcsak a karfioltól, Anna barátnőm recepteket ad, de egyik se jó, semmi nem segít, noha mindkettő fontos tápanyagokban, vitaminokban gazdag.
 
1992-ben apám kérvényeket írt, különböző helyekre pályázott: hűtőgépésznek, hotelportásnak, fast-food étterembe, de voltak meredekebb elképzelései is. „Burgelandba keresünk segéd- és idénymunkásokat.” „Amerikai és német luxushajókra keresünk szakképzett felszolgálókat, szakácsokat angol- és némettudással. 600-3000 USD.” „Norvégiai munka. Tengeri olajkutakra segédmunkások jelentkezését várjuk.” Egyedül jött át Magyarországra, és az első éjszakáját a Port Royal parkolójában töltötte. Apámnak akkor még fehér, 1975-ös Fiatja volt, egy öregtől vette, akinek meghalt a felesége. A felesége halálakor adta el, apám azt mondja, „Jó vétel volt.” Az öreg ezzel utazott le Olaszországba, ahol fiatal házasként a nászútját töltötte. Kútfúróként dolgozott, és iszonyatosan szerelmes volt a nőbe, ezért kellett megválnia az autójától is. A feleségére emlékeztette.
 
A tata szerint apámnak Szerbiában nem volt hova mennie, nem volt hova bújnia. Nem úgy, mint 1945-ben neki. Erről nem mesél nekem, attól fél, hogy megírom és emiatt a rendőrség hadbíróság elé állítja. A mamától tudom, a tata megszökött a frontról, és egy éven át a nagynénje tanyáján, egy szárkúpban rejtőzött. Ekkor veszítette el a szüzességét. A nagynéni 37 éves volt, a tata 18, és életében akkor látott először közelről puncit. Remegett a keze, ahogy hozzáért. A punci nedves volt, szőrös és forró. A tata, noha néhány kilométerrel arrébb sötéten gomolygott a lét, a mennyországban járt.
 
Az Újvidéki Rádió egyik bemondónője 1992-ben azt mondta anyámnak a piacon, hogy a szerb rendőrségnek, belbiztonságnak van egy titkos listája, melyen gyanús vajdasági magyarok neve szerepel. Jó sokan rajta vannak. Talán még apám haverja is, aki, noha akkor már két éve halott volt, azért megkapta a katonai behívóját. Az Újvidéki Rádió bemondónője most anyám gimnáziumi kolléganője, a férje meg a községházán dolgozik, és apámmal ellentétben, amikor kellett, kérdés nélkül eleget tett honpolgári kötelességének. „Nem tehetünk mást, mint hogy eltűrjük vagy gyakoroljuk az erőszakot”, ez a nő konstans véleménye. A lányai teljes mértékben egyetértenek vele, akárcsak abban, hogy a jó házasság titka: vajdasági vajdaságival keljen egybe.
 
1998-ban tehervagonokban szállította a szerb hadsereg a faluba a hullákat. Éjszaka égették el az albánokat, a szemétfeldolgozó üzem munkásai reggel forró kohókat találtak. Nyár volt, fülledt meleg, a faluban mégsem lehetett éjjel ablakot nyitni. A szag belepte az egész falut, erre emlékszem, meg arra, hogy a tata szobáról szobára járt, nem találta a helyét, pedig neki nemcsak a hallása, de a szaglása is rossz. A drogéria forgalma megnövekedett, a nővérem is feszt oda járt, és orrához parfümös zsebkendőt (fehér, hímzett) szorított. Apám azt mondja, „A halál turbinái kétszer használt levegőt szívtak.”, anyám meg azt, „Ne egyél káposztát, ha felfúj.”   
 
Apám nem sokáig maradt Magyarországon, mert anyám nem volt hajlandó utánamenni. Pedig apám (hosszú, céltalannak tűnő keresgélés után) végül munkát vállalt és egy kétszobás lakást is kibérelt. Nem volt tévé, a nővéremet ez zavarta. Bűzlött a vécé, feljött a szag, hiába súrolta apám, hiába használt illatosítót (Bref Duó aktív), anyám egy ilyen helyen nem tudott volna lakni. „Nem a mi bűzünk”, ezt mondta apámnak a telefonba. A tata szerint teljesen elfogadható, hogy apám a túlélés miatt egy időre elhagyta a családját. Ha úgy alakult volna, és talált volna egy magyarországi nőt, azzal sem lett volna semmi baj. Az embernek nem tesz jót a magány. Ez a legnagyobb bizonyosság.
 
Anna barátnőm 2013-ban költözött át Magyarországra, és meglepő módon rögtön kapott munkát. Az albánok kedvesek voltak, segítőkészek, noha mindenki tudja róluk, hogy nem ilyenek. A pékség a lakótelepen van, de a főnök az áruból különböző boltokba is szállít, leginkább a CBA-hálózat helyi vezetőjével van jó munkaviszonyban. Koszovóból jött, először Szerbiába, utána Macedóniába, majd Bulgáriába. 2011 óta él Magyarországon, de Anna barátnőm úgy véli, a kereslet ellenére idővel itt is befuccsol majd az üzlete. „Nincsen elég esze hozzá”, ezt mondja, meg azt, „Rendes, de mégiscsak egy balkáni söpedék. És büdös.”
 
A legjobban a töltött káposztát szeretem. A nagy fejeket apám savanyítja, bár a mama, amíg élt, nem volt elégedett vele. Anyám szerint jó alaposan le kell mosni, akkor nem lesz utóíze, a nővéremet ez utóbbi egyáltalán nem zavarja, noha ő igazán kényes a hasára. Nem kérdés, az otthonról hozott mindig finomabb, mint a vásárolt, és az is igaz, apám lelkesedését sem jó letörni. A szerda a szárma-nap, olyankor nem hagyom el a lakást és vendégeket se fogadok, csak a   Skype-on, a Facebookon és a Gmailen keresztül érintkezem a külvilággal. Időnként felmegyek a társkereső oldalra is, harminc és ötven év közötti fehér, magyar férfiakkal levelezek. Anna barátnőm azt mondja, a főnöke érdeklődik utánam, noha nyilvánvalóan felesleges, még akkor is, ha vonzódom a nagy darab, szőrös férfiakhoz. Nem tudnám elviselni az érintését.
 
Anyám apámnak azt mondja, „Ebbe a világba belepusztul az elme”. Apám a konyha ablakából kilát a kertre, a szőlőcsemetéket nézi, a szomszéd udvarában egy tutti malacka jár,  egyik oldalán szalonna, a másik lenyúzva, imbolyog, magányos szívét az ól falához dörzsöli. A tata leltárt készít, a keze remeg, körülötte sötéten gomolyog a lét és lassan, de biztosan csomósodik a józan ész. 2014 van és június. A felelősség ólomként nehezedik ránk, nem kérdés, fogytán az értelem.
 
Kis va(j)dmagyar 80.
 
A tatának jó nagy lába van, és gumitalpú papucsban jár, hallani, ahogy lépte nyikorog a szoba parkettáján vagy épp a folyosó, a konyha hibás, kopottas, anyám szerint piszkossárga padlóján. Néha kimegy az udvarra, akkor cipőt vagy időjárástól függően szandált húz, a lába körül a kutya (nyolcéves, drótszőrű, keverék) sündörög. A kutya csaholásából tudom, hogy kijött a házból megnézni az apám nevelte minirózsákat, az anyám nevelte paradicsomot, karfiolt, letapogatni, megszagolni a gyümölcsfák termését, felszedegetni a földről a lepottyant gyümölcsöt. A tata nagyon szereti a hasát, jó ízlése is van hozzá, apám azt mondja, mióta a mama nem él, az evés a legnagyobb öröme. Apámnak ugyanolyan nagy lába van, mint a tatának, és mióta hatvanéves, ő is gumitalpú lábbelit húz, amit a topolyai piacon vásárol a Medákovics doktor fiától, aki már a háború idején is a piacozásból élt. Nálunk egyébként mindenki árul valamit, ez a vajdasági magyarok és a vajdasági szerbek egyik legfontosabb tulajdonsága, ez a közös a két nációban, meg az erős túlélési kényszer. A szomszéd például könyvekkel üzletel, akárcsak én, mégsem vagyunk irigyek egymásra. Nem zavarjuk egymás vizeit.
 
Anyám szerint a tatának a megfigyelés és a szemrevétel a világa, ezt alátámasztásul titokban, amikor a tata nem látja, megmutatja a rokovnikját. „Ebben veszi leltárba a világot”, ezt mondja, a lapokon a tata kézírása, a csíkok között fekete, szálkás betűk, alig tudom megfejteni, mit jelentenek. A tata újabban albumot is készít, amibe apám fotóit ragasztja. 2012-ben lett apám nyugdíjas, azóta a fotózás a hobbija. Először csak anyámat fényképezte, de mivel anyám befenyített, kénytelen volt más témát keresni. Most feszt a kertet fényképezi. „Ez az én birodalmam”, ezt mondja, anyám meg nem tudja megállni és hisztérikusan felröhög. Apám akkor a legboldogabb, amikor a minirózsáit fényképezi. Mióta a mama meghalt, azóta léteznek ezek a rózsák, külön a mama emlékére és tiszteletére. Többek között ezek kerülnek be a tata albumába, van sárga, piros és fehér is. „Az album hihetetlen vastag, de amilyen tempóban örökíti meg apád a kertjét, a tata nemsokára újat kezdhet”, ezt anyám mondja, aki, nem kérdés, ezt is, akárcsak apám korábbi hobbijait vagy a tata leltározási szokását, hülyeségnek tartja. A nővérem, aki, ha jobban belegondolunk, akárcsak Antal bácsi, egy áldott jó lélek, véleménye viszont az, az életnek értelmet kell adni, ezt pedig mindenki más tevékenységben leli meg. Apám a kertje fotózásában, a tata a feljegyzéseiben és apám fotóinak a gyűjtésében, én pedig a bizniszben. Nekem kétségkívül iszonyatosan jó érzékem van az üzlethez, tulajdonképpen ez már a szeszcsempészetemkor is kiderült. Ami ingyen könyvet csak kapok, azt mind eladom, szerencsére elég gyakran kapok, ez a szakmám velejárója. Törzsvásárlóim az Újvidéki Egyetem magyar tanszékének hallgatói, de az is igaz, sokszor előfordult már, hogy valamelyik oktatónak vagy ismert írónak passzoltam el busás áron egy-egy kiadványt. A családom büszke rám, mert az ösztöndíj mellett plusz megélhetésre is szert tettem. Mit tagadjam, a magyarországi könyvekre nagy kereslet van, pedig nem is a kilencvenes években élünk már. A szomszédom, aki szintén Magyarországról szerzi be az áruját, azt meséli, a határon még most is félreállítják, szarakodnak a vámosok, de végül mindig a zsebbe kerül az euró. A könyvek átcsempészése nálam nem okoz különösebb problémát, mert én mindig sínbusszal közlekedek, melynek felső részébe, a kicsavarozott fémlapok alá rejtem az értékesebbnél értékesebb kiadványokat, mint ahogy azt a cigarettával tették anno a volt hazám fiai.  
 
A szegedi magyar szakra csak azért jöttem, mert a Vajdaságban mindenki azt terjesztette, itt szeretnek minket. Anyám jó kapcsolatot ápol az Újvidéki Egyetem néhány tanárával, nem beszélve a Symposion és a Híd köré csoportosuló írókról, akik, amikor 2004-ben a pályaválasztás előtt álltam, többek között azt tanácsolták, ha nem is akarok Szerbiában maradni, jobban teszem, ha a határ közelében maradok. A határ közelében könnyebb kisebbséginek lenni, ez volt apám véleménye is, a nővérem meg, aki egy áldott jó lélek, azt mondta, „Ott példát látsz és megtanulod, mi az irodalmi hivatás”.
 
Anyámat egyébként a tanításon kívül semmi más nem érdekli, az irodalmárokkal is csak azért van jóban, hogy a diákjainak eldicsekedhessen, mennyire bennfentes. Apám szerint sok tulajdonságomat anyámtól örököltem, noha anyám meg épp azt mondja, olyan vagyok, mint az apám, aki egy elviselhetetlen alak. Hogy a szegedi egyetem magyar tanszékén jó pontnak számít, hogy vajdasági magyar vagyok, már az első hónapokban kiderült. A könyves üzlet ötlete is körülbelül ekkor kezdett el valósággá válni, akkor még fiatal hallgatóként persze kisebb csomagokkal tudtam csak bizniszelni, de hát azóta már eltelt vagy tíz év és én is feljebb kerültem a ranglétrán, doktorandusszá váltam. Anyám titokban olvasgatja a tata rokovnikját, tőle tudom, hogy 2012-es dátummal az én doktoranduszi felvételem is a leltárba került, noha az utóbbi pár évben a tatát csak és kizárólag a kert, az apám nevelte minirózsák, az anyám nevelte paradicsomok, karfiolok és a gyümölcsfák állapota érdekli.
 
„Nehéz egy ügy, ha az ember a zsigereiben érzi az erős túlélési kényszert”, ezt apám mondja, miközben a minirózsáit permetezi. A lába, akárcsak a tatáé, jó nagy, és mióta betöltötte a hatvanat, ő is gumitalpú cipőben közlekedik. „A szegedi egyetem magyar szakán is vannak nagy lábú férfiak, akik szintén a gumitalpot részesítik előnyben”, ezt a nővéremnek mesélem, aki nem szereti a gumi nyikorgását, pedig a gumi, a kaucsuk a kedvenc írójának egyik visszatérő motívuma.
 
Senki más, csak a családom tudja rólam, hogy az életem értelme csak és kizárólag a biznisz, a pénzkeresés, mindenki más azt hiszi, emellett fontosnak tartom azt is, hogy a vajdasági magyar olvasókhoz eljussanak az anyaországi könyvek. A tata, ha nemcsak a kert megfigyelésével és számbavételével foglalkozna, talán figyelmeztetne is, hogy vigyázzak, nehogy lebukjak. „Az ember csak egyszer bukik le, utána eláshatja magát”, biztos ezt mondaná, helyette a gyümölcsfák lepotyogó terméseit szedegeti össze. A konyhaasztalon szakajtóban állnak a gyümölcsök, a tata lekvárt is tud főzni, de újabban, apám hatására, bort is, amiből apám és a tata, lefekvés előtt, egy pohárral felhajt.
 
Az egyetemen megállás nélkül a gumitalpak nyikorgását figyelem, a folyosón felállított könyvespolcok termését szemrevételezem, fejben összerakom, hány plusz csomagot adnának ki, hány alkalommal kellene ezeket kivinni az országból, át a határon, mindez mennyi haszonnal járna. A családból egyedül a nővérem az, aki nemtetszésének némi hangot ad és felelősségre von, „Nem ezt tanultad, láttad a szegedi egyetemen”. De a nővérem véleménye valójában nem számít, mert a nővérem, mivel egy áldott jó lélek, nem is a család igazi tagja. Anyámnak mondom, hogy „Gyanús.”. Anyám helyeslően bólogat. A család többi tagja számára is nyilvánvaló, a nővérem nem ismeri a zsigerekben lakozó, kiküszöbölhetetlen túlélési kényszert. Nem érti a vajdasági magyarok és vajdasági szerbek, a két náció közös létformáját, a piacozás intézményét. Nincs mit tenni, felügyelet alatt kell tartani, mert a nővérem, az áldott jó lélek, nem bírja elviselni a gumi nyikorgását és nem látja be, a  piacozással tulajdonképpen mindenki jól jár.
 
Népi
 
Anyám azt mondja apámnak, attól fél, népies író leszek, noha ő maga ajánlotta, lépjek be a helyi írókörbe, hiszen soha nem árt, ha az ember tartozik valahová. „A közösségi szellem kiépítésében látja a vezető vajdasági párt a legégetőbb szükséget”, ezt olvasom a Magyar Szó vezércikkében, miközben a nővérem a Világpolitika rovat címét sasolja: „Obama nyilvánosan is bejelentette, az amerikai kormány évek óta folytat tárgyalásokat a földönkívüliekkel”.
 
Amikor 2012-ben megjelent a novelláskötetem, a tata azt mondta, most már megnyugodhat, nem baj, hogy nem született fiúunokája, így is továbbél majd a Bencsik név. A tata 89 éves és tisztára süket, bár van fülhallgatója, amit azonban egyáltalán nem használ. Persze időközben megtanult szájról olvasni, ezt az egész család tudja, mégis továbbra is játssza az eszét, értetlenkedik. Apám szerint a világból való kivonulás egyik lehetősége az érzékelés felfüggesztése, a nővérem meg azt mondja, a gondolkodás elutasítása. A mama nagyon vallásos volt, és a Bibliából jó sok részletet fejből citált. „Boldogok a lelki szegények”, ez az ő állásponja volt. Miután meghalt, anyámék nyakába szakadt a teher. A teher az maga a tata, aki önmaga elmondása szerint egy nagy here is. A mama helyett most apámnak kell fürdetnie, mert magától az eszébe nem jutna, bár az is igaz, családom azon ágára a büdösség volt mindig is a jellemző. A dédmama például hetekig nem tisztálkodott, és a tata is (nem meglepő módon) a szutykot szereti. A hátsó udvar disznóólszaga éveken át keveredett a dédmama és a tata bűzével, mit tagadjam, gyorsan megszoktuk, de azért mégiscsak van egy határ.
 
Anna barátnőm frászt kap azoktól az emberektől, akik a kellő higiéniát sem tudják betartani. Amikor még ő is a faluban lakott, feszt a panaszkodását kellett hallgatnom, pedig, ha lett volna elég esze, felkereshette volna a vezető vajdasági párt elnökét, és javasolhatta volna neki a szutykot mint hatékony közösségépítő matériát.
 
„Nem lenne nagy teher a tata, ha nem naponta kétszer-háromszor ürítene”, ezt apám mondja. És nemcsak a fürdetésre gondol, hanem arra is, hogy neki kell a gyógyszertárba járnia és tetemes mennyiségű hashajtó teát és keserűsót beszereznie. A lét könnyűségéhez a tata szerint a gyakori szarás is hozzátartozik, a belek szakszerű tisztítása, ami (be kell látni) valóban heroikus feladat. Apám sokat olvas (ebben is rá ütöttem), leginkább a különböző földönkívüli életformákról szóló történeteket szereti, melyek alapján az a mára már konstans véleménye alakult ki, hogy ezeknek a fajoknak nincs bélrendszerük. A nővérem szerint míg Amerika jövőjét a földönkívüliekkel való tárgyalások sikere, többek között talán épp a bélrendszer megfelelő átalakítása, majd kizárása határozza meg, addig Szerbia (de különösen a Vajdaság) nem fog tudni mit kezdeni népének belső szutykával.
 
Az őszinteség persze fájdalmas egy dolog, de a tata egészen jól viseli, hogy apám lebüdösözi. A tata, aki nem használja a fülhallgatóját, viszont szájról azért tud olvasni. „Az emberi létezés új meghatározást kap majd”, mondja a nővérem, „de ez minket, vajdasági magyarokat kevésbé fog érinteni”. Pedig Anna barátnőm örülne a legjobban, hiszen ő egy másik élet lehetőségében látja a kiutat, noha kénytelen (anyámmal együtt) azt is elfogadni, hogy egy kezdő népies írónak erről radikálisan más lehet a véleménye. 
 
Kis va(j)dmagyar 91.
 
Furcsa, fülledt nyár volt, ezen a nyáron ültetett anyám a kertbe, apám minirózsái mellé, karfiolt, és én nem tudtam, mit keresek Szegeden. Nem értek a kertészkedéshez. Ha csak rágondolok, rosszul leszek tőle, pedig a barátom, aki nő, szerint az ültetés nemcsak megnyugtatja a lelket, de tényleges haszonnal is jár. Semmi közöm ehhez, mégis, folyton az járt a fejemben, milyen az, amikor kis lyukakat ások a földbe, tenyeremből beleszórom a magvakat, majd betemetem őket, meglocsolom. Nekem a földdel amúgy semmi bajom, a dédmamával anno sárból babákat is gyúrtunk, a napon szárítottuk ki őket, testük megrepedezett, ha nem vigyáztunk, ujjainkkal szétroppantottuk a nagy kuglifejeket. A dédmama arca ugyanolyan ráncos volt, mint a babák teste, apám szerint mély repedéseket égetett bele a hosszantartó egyedüllét. Megfoghatatlanul makacs volt: ha nézték, egy világért se nyitotta ki a száját. Anyám azt mondja, kiállhatatlan szokásai voltak, harapott, haját tépdeste, bepiszkított mindent és vizet fecskendezett a vályújából. A dédtata ráunt és mindörökre otthagyta, a család ezt mondja, de én tudom, hogy a dédmama férjét megölték.  
 
Állítólag életem legszebb napjait éltem meg. Nyertem egy ösztöndíjat, és semmi mással se kellett volna foglalkoznom, csak az írással. Nem ment. Minden egyes nap felhívtam Anna barátnőmet, hogy találkozzunk, a barátom, aki nő, hetente kétszer átbiciklizett a Bérkert utcából, vele órákat töltöttem az OBI-ban, sétálgattunk az orchideák között, cserepet, kaspót, földet vettünk, a barátom, aki nő, még száraz szarvasmarhatrágyát is. Utóbbit elfeleztük, rendes volt, nem kellett az árába beleszállnom. Beadtam a derekamat, és úgy tettem, mintha mi sem lenne természetesebb számomra, mint hogy a dolgok rendje az, hogy egy 1m x 2m-es gangon epret, paradicsomot ültetek, egész nyáron növényeket gondozok. Zsákszámra hordtam a földet, és időnként, ha a szomszédok nem voltak a közelben, a cserepek közé guggoltam, és a nedves, apró göröngyöket a számba tömtem. Nyers földet ettem, akárcsak anno az ólak mellett a dédmamával a sárbabák gyúrása közben.
 
A dédmamát én tanítottam, hogy azt mondja, „Szép fiú!, Szolgája, tekintetes úr! Üdvözlégy Mária!”. Az ajtó mellett volt a helye, és vasárnaponként, amikor anyámék a húslevest ették, orrával az ajtót ütögette, és olyan éktelen zajt csapott, hogy apám végül kénytelen volt megdrótozni. A dédmama ezen torkaszakadtából kacagott, ráncos, tokás nyaka csak úgy rengett az örömtől, a fene nagy jóérzéstől. A tata ekkor hűlt meg, torokfájást kapott, amihez csakhamar fülfájás is szegődött. Nem telt el három év, és mindkét fülére teljesen megsüketült. Még a templomban is hangosan beszélt, és azt állította, egyedül csak az anyja hangját hallja, de azt erősen, tisztán.
 
1991-ben halt meg a dédmama. Életének utolsó évében hosszas párbeszédeket folytatott a tatával, azt a három mondatot hajtogatta neki órákon át, amiket tőlem tanult, a tata meg cserébe az egész lelkét kiöntötte neki. Azt hiszem, a szomszédok mérgezhették meg, mert már nem bírták elviselni a dédmama és a tata örökös hangoskodását. A nővérem, az áldott jó lélek, szerint egyszerűen az öregség végzett vele, én pedig paranoiás vagyok. Borzalmas tél volt, a nagy hideg miatt apámék alig hagyták el a házat, és a dédmama nagy, hájas teste vagy négy napig ott feküdt az ólajtóban. Csak a tata és én sirattuk meg. Apámék kitömették és berakták a tata műhelyébe. Oda, ahova a tata nem sok embert bocsátott be, és kápolnára vagy éppen bazárra emlékeztetett, mert teli volt keresztekkel, Mária-képekkel, rózsafüzérekkel és különböző cuccokkal. Akkor még nem tudtam, földbe kellett volna temetni, az ólak melletti kemény talajba ásott lyukba dobni, és időnként (nem klóros vízzel) meglocsolni.
 
A mellkasomban gyakran éreztem fájdalmat ezen a nyáron. Fehér volt a nyelvem, de nem mentem orvoshoz. Anna barátnőmnek mondtam, „Ha most otthon lennék, apám kihívná a piócás embert.” Noha a kertészkedéshez nem értek, a gangon, a cserepekben virágoztak a növényeim, termett az eper, a paradicsom. A száraz szarvasmarhatrágya hasznosnak bizonyult, a barátom, aki nő, azt hitte, a lelkem megnyugodott. „A Ne Quittez Pas tokiói étterem séfje talajlevesből, földdresszinges salátából és földfagylaltból készített menüt”, ezt olvastam az Origón, mégsem beszéltem róla senkinek, hogy ettől a nyártól fogva én is újra a földevésnek hódolok. Forró, fülledt meleg volt. Testemet sütötte a nap, nem krémeztem magam, újra és újra leégtem, nagy darabokban hámlott a bőröm, mintha skarlátos lennék. Nem válaszoltam apámék hívására, nem tudtam volna nekik mit mondani, feszt a dédmama nagy, hájas testére gondoltam, melyet a haláláig szétszálaztak a ráncok, a hosszantartó egyedüllét lenyomatai. Nem akart férjhez menni, de hirtelen szerelembe esett. Ezt nem tőle tudom. Nem volt valami szép élete. A tata a műhelyében naponta homlokon csókolja. Bár már nem hulla, alaposan megrágták a férgek, egyik füle és a farka hiányzik, és a hasából kilóg a kóc. A keresztek, Mária-képek és rózsafüzérek közül az ablak felé néz, a kis, kerek nyíláson át az ólajtók irányába. Oda, ahol kemény a föld, és nem virágoznak rózsák, nem terem karfiol, de még eper és paradicsom se. Egyedül ő tudja, attól a forró, fülledt nyártól fogva engem a teljes sötétség vesz körül. 
 
Több élet
 
Egészségem megrendült. Így hazautaztam Szerbiába. Anyám örült a legjobban, előtte ritkán látott, hiányoztam neki. A család többi tagja is lelkesnek tűnt, a tata boldogan konstatálta, még mindig szőke vagyok, a nővérem reggelenként körbepuszilt, egyedül apám arcán láttam, tudja, megértem a pusztulásra. Nem akartam bemenni a lányszobába, pedig anyám a jövetelemre tisztességesen kitakarította, „Három napig mást se csinált, csak szellőztetett, porszívózott, felmosott, törölgetett”, ezt apám mondta. Anyám arcán ekkor láttam, jön a rémület. Nem léptem át a ház küszöbét sem, rögtön a hátsó udvar felé vettem az irányt. Az ólak már régóta üresen álltak, igaz, apám kivitte a szétnyitható ágyat, melyben, a mama halála óta napjainak jelentős részét töltötte. Úgy gondoltam, minden egyes élőlényhez több élet tartozik. Apám nem tudta, mit tesz: voltaképp sertés volt. A lánya meg eljött, hogy a másik legyen. 2014. október 31-ét írtunk.
 
Az ólakat még a tata építtette, akkorára, hogy legalább kilenc állat kényelmesen elférjen bennük. A falakról mállott le a vakolat, a mama tapasztotta, festette anno, tőle tanulta a család női ága, hogyan kell megfelelő állagúra összekeverni a lószart, a sarat és a vizet, hogyan kell a masszával betömni a réseket, a tata disznóölő késével elsimítani, egyengetni a felületet. A disznókat is a mama etette, a fémvályúk még most is ott álltak, anyám egy ideig gondosan súrolta, később ez apám feladata lett. Ő döntött így, noha a cselekvés nem azonos az élettel, csak egyik módja annak, hogy elkótyavetyéljünk némi erőt. Apám a munkában mindig kimerült, „Ilyen típus”, ezt anyám mondta. Hogy minden egyes lény végzete a boldogság, erre ott, az üres ólakban döbbentem rá, október utolsó napja volt, a szétnyitható ágyra feküdtem, az apám mellé. Anyám számára ekkor még nem vált világossá, a lánya végleg hazatért.
 
Beteget gondozni nem könnyű feladat, főleg, ha felkészületlenül éri a családot, anyámék mégis kitettek magukért. Jó érzés volt kiszolgáltatottnak lenni. Napközben apámmal osztoztam az ágyon, hallgattuk a rádiót, ő kanalazta belém a vizes korpát, ő mosta át a testem, törölgetett nedves, majd száraz rongyikával (a mama bugyijából, a tata csíkos pizsamanadrágjából), ő rakta alám az ágytálat. 60 kiló hús, bőr, zsír és vér voltam. A tata azt mondta, „Milyen szép az életed!”, nem beszéltünk erről, de kimondatlanul is tudtuk, éjszakánként sem vagyok egyedül, bejön a holdvilág. Nem volt hideg, pedig nem volt kályha, és az ajtó is örökké tárva-nyitva állt. A mama dunnája alatt feküdtem, anyám reggelenként felverte a párnám, ilyenkor a nővérem, az áldott jó lélek, fogta a fejem. A családom azt hazudta, feszt csörög a telefon, engem keresnek, Magyarországról és Szerbiából is, rokonok, barátok és ismerősök, a volt szeretőim, kollégák, írótársak, de engem ez egyáltalán nem érdekelt. Csak az ólak korábbi lakóival tudtam foglalkozni, a huszonvalahány évnyi gondos munka, nevelés eredményeivel, társaimmal a boldog pusztulásban. A korpának köszönhetően súlyom nem apadt és a beleim is jól működtek. Szerencsére legyek sem voltak, mert a legyeket nem szeretem. Apám sokat nevetett, a tata csak mosolygott, a nővérem kacagva jött körbepuszilni, egyedül anyám arcán láttam, jön a rémület. Ilyenkor mindig arra gondoltam, a családom tagjai közül anyám az, aki kevésbé tudja élvezni az életet, pedig, ezt Anna barátnőm is megmondta, egyedül az élvezet az, ami számít.
 
A nővérem azt tervezte, ha kitavaszodik, betapasztja, majd bemeszeli a falakat. A tatának meg az az ötlete támadt, hogy mielőbb férjhez kellene adni engem, mert a család  már régen volt lagziban. Ezzel én is egyetértettem, megérdemlik, hogy mulassanak egy nagyot. Azt mindig is tudtuk, hogy nehéz lesz mellém valakit találni, de hála apámnak, február végére csak sikerült nyélbe ütni a dolgot. A vőlegény vagy 200 kilót nyomott, de jóképű volt, anyám azt mondta, „Egy igazi George Clooney”. Jött, és amint meglátott, szájon csókolt. A nővérem, az áldott jó lélek azon idegeskedett, mi lesz, ha rájön, egy sertés lesz az arája, de én, az ólak meleg biztonságában mondtam neki, „Minden egyes élőlényhez több élet tartozik.”
2015. március 21-ére, a tavasz első napjára tűzték ki anyámék az esküvőt. A nővérem választotta ki a ruhát, passzolt az ólak törtfehér falához. Apám beszélte le a pappal, a templom helyett nálunk, az én kis otthonomban köttessék meg a frigy. Várakozóak, lelkesek és boldogok voltak. A vőlegény nem különben, noha közöltem vele, az ólakból én már el nem mozdulok.
 
Amikor utoljára találkoztam a holdvilággal, már férjes asszony voltam. Anyámék kifertőtlenítették utánam a disznóólakat és kidobták a szétnyitható ágyat, noha apám utóbbit sajnálta, de végül gyorsan belátta, ezek után napjai jelentős részét a házban vagy a kertben virágzó minirózsái között kell töltenie. A tata azt mondta, „Kár, hogy nem született unoka.”, a nővérem meg azt, „Tartsunk újra disznót.”, özvegy férjem idővel újranősült, anyámon meg végleg úrrá lett a rémület.