A fiatal segédszerkesztő arcképe
Irodalomalakító fenegyerek, aki tudja, mi fán terem a magyar költő. Ráadásul nagyon szeretne képileg is beleégni az emberek agyába, fontos neki az önreprezentáció, a szöveggel és képben való jelenlét. Ezért rábeszéli Vahotot, hogy róla, mint segédszerkesztőről kerüljön be kép az újságba (ez akkor nóvum). Annyira érzi, hogy sok, hogy nagyon zajos, hogy kegyetlenül őszinte, hogy attól retteg, már túl sok is, s magára haragítja az a költőtársakat, az értelmiséget. Ráadásul épp magának köszönheti, ha valaki ráismer.
„Olyan elhagyott kis vándorszínész fiú voltam, akire se isten, se ember nem nézett, nem ügyelt. Harmadfél évvel utóbb ugyanazon színházban, hol akkor senkitől figyelembe nem véve játszottam kis szerepemet, harmadfél évvel utóbb, mondom, a mint beléptem a nézők közé, minden szem rajtam függött, s a lelkesedés az égiháború hangján kiáltá: éljen Petőfi Sándor!... Talán, ha harmadszor lépek e színházba évek múlva, ismét nem vesznek észre, mint nem vettek először, talán nem lesz, a ki tudná, hogy itt engem egykor megéljenezett a közönség. Ilyen a hír; jön és megy. Ilyen a világ; csak azért emeli az embert hírre, hogy legyen kit felednie. S a magyar különösen szeret felejteni ... azért nem fog az ő emléke sem fönnmaradni.”
„A szekér rögtön megállott, ajtaja fölpattant, s előttem egy szilaj tekintetű ifjú termett, ki pisztolyt szegezve mellemnek rivallt rám:
– Meghalsz!
– Kegyelem! – jajdultam föl, reszketve, akadozva folytattam: csak életemnek irgalmazz, örömest od’adom erszényemet… bár tartalmastul sem ér sokkal többet, mintha egészen üres volna: hisz én magyar költő vagyok… segédszerkesztő voltam a Pesti Divatlapnál… aztán még eljöttömkor adósságot is fizettem… Tóth Gáspárnak tartoztam egy atilla s nadrág árával… a verseim nem igen kelnek, mind amellett, hogy szörnyen dicsérik… láthatod hát, hogy nem lehet sok pénzem… de szívesen átadom, amim van, csak életemet ne bántsd!… –
Ilyeneket habartam össze-vissza, mint afféle megijedt ember, míg a lélekzetből ki nem fogytam; a megtámadó ifjú ezt felelte hideg vérrel:
– Nekem nem kell hitvány erszényed… nekem életed kell, ármányos életed! Tudd meg, hogy én azoknak az ifjú lángelméknek egyike vagyok, kik verseket küldenek a Pesti Divatlapba, s akiket te galádul kizártál az irodalomból… mert értésünkre esett, hogy az új nevek versei a te kezeden mentek keresztül. Én magam küldtem be hozzátok vagy százötven költeményt, s te mind halálra itélted… ezért te is meghalsz!
A pisztoly durrant, én meghaltam, és… fölébredtem. Megvallom, hogy ez az álom egész utamon ijesztgetett. Hátha beteljesedik, gondoltam, aggódva, mert nincs dühösebb nép a megbukott poétáknál."
