Irodalmi szemelvények

 

A budapesti napok tündérálma lebeg előttem – éjjel-nappal visszavágyódom abba a mesebeli életbe. Tudom, ha odahaza élnék, nem folytathatnám azt az álomszerű életet, amit ottlétem alatt élveztem… Aztán – a jóakaróim által szított dicsőségecském máglyája is lelohadna – természetesen. (1965)

 

*

 

Wien Sch-né[1] kis kiszögellő szobája: intellektuel luxus. A kis díványon trónol fekete selyem (nem bőrszerű, kemény impregnált tafotában) fordított harangvirág az „enyhén pornó” rajzolónő[2]. Rém gazdag. Azt mondja: automobil, Callot-ruha, egyszerű – Egyiptomba megy telelni, mert a wieni Grand Hotel drága. Illusztrálni fog egy síbereknek való díszművet a különböző vallásokról. Tán maga adja ki? Mesekönyve címlapjára aktportréját akarta tenni: Bildniss der Künstlerin. Lealkudja a kiadó nevében H[erbert] honoráriumát – thun Sie es doch mir zu gefallen[3]. Gőgicsél. Keze pompás két gyűrűs kígyó. (1921)

 

*

 

Minap az atzgersdorfi állomás[4] felé menve, olyan hallatlan izzó zöld tavaszi szépség fenyegető felhők alatt – megálltam –, hangosan mondtam: „milyen pompás”, a járókelők nevettek. Megint egyszer látszott a tájon, hogy „valami történik”, cselekvő dramatikus volt. Utána hirtelen arany alkony, testes fehéren izzó felhő a gyárak felett, majdnem, mint otthon. Emlékezni, emlékezni. Minden szépség emlékeztet valamire. (1925)

 

*

 

Azt hiszem, Wient el kell hagyni. Jelenleg tudom, jó lenne pihenni. Nem kéne félni a nagyvilágtól. Tán a művészetből is ki kéne vándorolni, mint foglalkozásból – még nem tudom. (1926)

 

*

 

Körtvélyesről elmenni nehéz volt. Éreztem, hogy a falu azt várja tőlem, hogy identifikáljam magam sorsával és maradjak. Az, hogy mégis elmentem, és hogy a sorsom oly ambivalens, hogy el kellett mennem: megtanított rá, hogy nem vagyok úr. „Úrnak” lenni – nem egyéb, mint a birtokviszonynak egy nemesebb, organikusabb, felelősségteljes értelmezése. Meztelenebb lettem ezáltal a tapasztalat által.

(…)

Fáj, hogy nem tudok már verset írni. Úgy látszik, egy nagyon mély sebet kapott bennem éppen az, ami verset ír – nem a vidámságom, máskor épen akkor írtam, ha egyéni fájdalom ért. Talán ez a magyar nyelvbe kötött közösségi tudat volt, amely verset írt bennem.

(…)

Párizsban mindenki nagyon aranyos volt velem, és nagyon nehezen mentem el ebből a „mindannyiunk hazájából”. Az egyetlen hely a világon, ahol nem érzem magam idegennek idegenben. Sőt, az ember három nap után azt kezdi érezni, hogy ő festette Cézanne képeit, ő építette a Notre-Dame-ot és szóval részese a „gloire”-nak. (1939)

 

*

 

Nem akarok hálátlan lenni Istenem iránt. Ma éreztem hosszú idő után valamit, ami a boldogsághoz, egy immanens egyensúly- és rendérzéshez hasonlít. Tudom, hogy ehhez ma még hozzátartozik a kedves, csendes falusi környezet (mely nem mentesít bár, de izolál gondjaimból). (1943)

 

 

 

 

[1] Schwarzwaldék gazdag bécsi polgárcsalád. A feleség 1919 után tevékeny szerepet vállalt a bécsi magyar emigráció anyagi támogatásának megteremtésében, pl. népkonyhát tartott fenn számukra, ahol egy időben Balázs Béla korábbi felesége, Hajós Edit is dolgozott.