Pályakép

Cs. Szabó László Hordozható Európa című, 1943-ban megjelent novellájának főhőse egy fiatalember, aki néprajzi emlékek után kutatva az apjától örökölt, világlátott bőrönddel járja a magyar falvakat.
Óriás kofferjében csak a nélkülözhetetlen holmikat cipeli: egy váltás fehérneműt, szappant, fogkefét, cipőpasztát... és negyven kötet könyvet, az európai irodalom klasszikusait Homérosztól kezdve Shakespeare-en át egészen Kemény Zsigmondig, „egy koffer hordozható, üde, halhatatlan Európát”. Megírásakor a szerző még nem sejtette, hogy az európai kultúra mellett hitet tevő novella milyen találó szimbóluma lesz saját életének is. Nemcsak az egész kontinenst átszövő, tudatosan megkomponált utazásai és az abból születő, az esszé művészi színvonalára emelkedő útirajzai lettek meghatározó részei gazdag életművének, hanem személyes sorsára is rányomta kitörölhetetlen bélyegét a legnehezebb, mindent megváltoztató, nagy utazás — az emigráció.
 
Első írása 1930-ban jelent meg a Nyugatban, melynek ettől kezdve állandó munkatársa lett. Több mint 100 munkáját publikálta itt, különösen az Őrjárat című rovatban talált rá saját műfajára. A folyóirat betiltása után a Magyar Csillag lett állandó fóruma. Nyugatos szerzőként való elismertségét jelzi a Baumgarten-díj, mellyel 1936-ban tüntették ki. AVálasznak alapító tagja, illetve rendszeres szerzője. Az átütő sikert az1937-es Doveri átkelés (útirajz) hozta meg számára. Ezután sorban jelentek meg kötetei (Levelek a száműzetésből 1937; Magyar néző 1939; Fegyveres Európa 1939; Erdélyben 1940), melyekben egyre jobban kiteljesedve mutatkoztak meg esszéírói erényei. 1935-től a Magyar Rádió irodalmi vezetőjeként a színvonalas rádiózás egyik megteremtője lett. Jelentős szerepet vállalt az élő magyar irodalom megismertetésében. Nemcsak szakmai tudásával, hanem emberi tartásával is példát mutatott: a megszorító intézkedéseket okosan kijátszva számos zsidó származású írót is megszólaltatott, végül 1944 márciusában a német bevonulás ellen tiltakozva habozás nélkül lemondott a biztos egzisztenciát jelentő állásról. 1945 őszétől katedrát létesítettek számára a Képzőművészeti Főiskolán, az általános művelődéstörténet oktatása vele kezdődött s szűnt meg.
 
Az emigráció miatt nemcsak élete, hanem műveinek fogadtatása is két részre tört. 1949-ben az egyre fenyegetőbb diktatúra ellen tiltakozva egy római tanulmányút befejezéseként döntött az ország végleges elhagyása mellett.
 
1951-től húsz éven át a BBC magyar osztályának belső munkatársa volt, ahol nemcsak megélhetést, hanem olyan szellemi hátteret is kapott, hogy írói függetlenségét nem kellett feladnia. Majdnem harminc könyvet írt, melynek fele még itthon, a másik fele az emigráció alatt, szintén magyar nyelven, külföldi kiadóknál jelent meg. Versei mellett novellái, művelődéstörténeti jelentőségű útirajzai, intellektuálisan gazdag esszéi és önironikusan őszinte, meditatív önéletrajzai egy kiforrott írói szemlélet és stílus tanúbizonyságai, a magyar intellektuális próza nélkülözhetetlen és alapvető vonatkoztatási pontjai. Az emigráns magyar irodalmat szervezte, rendszeresen írt azIrodalmi Újságba, az Új Látóhatárba, a Katolikus Szemlébe. 1953-ban a római Anonymus Katolikus Könyvkiadó számára összeállította és bevezette a Magyar versek Aranytól napjainkig c. versantológiát, amely az emigráció alapvető könyve lett.
 
Az 1956-os forradalom leverése után több olyan emigráns szervezet alakult, melyeknek meghatározó személyisége lett: a Hollandiai Mikes Kelemen Kör, a Szepsi Csombor Kör, az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem. Kilenc ország húsz városában majdnem félszáz előadást tartott főleg olyan fiatalok számára, akik a forradalom után jöttek el Magyarországról, hátrahagyott főiskolai tanszéke helyett így kapott egy „repülő tanszéket”. 1956-ban jelent meg első önálló kötete külföldön, melyet további 13 követett: útirajzok (Téli utazás 1956; Halfejű pásztorbot 1960) versek (Félszáz ének és egy játék 1959; Pokoltornác 1974), elbeszélések, esszék (nyomozás 1966; Ország és irodalom 1963; Vérző fantomok 1979). A BBC munkatársaként interjúkat készített az Angliába látogató magyar írókkal, a velük (Illyés Gyula, Weöres Sándor, Pilinszky János) és a vele készített beszélgetéseket a Két tükör közt c. riportkönyvébe gyűjtötte egybe. A feleségétől való búcsúzás fő motívuma Római muzsika (1970) című naplóregényének, mely az életmű egyik csúcspontja. 1973-ban, e kötetét és egész munkásságát elismerve, az Olasz Köztársaság Lovagja kitüntetést kapta.
 
Neve a hazai olvasók előtt évtizedekig alig volt ismert, művei nem voltak hozzáférhetőek, a hivatalos fórumokon munkásságára csak torzítva vagy kicsinyelve utaltak. Ezzel párhuzamosan az emigráció körében jelentősége egyre nőtt, személye meghatározóvá, tudása és erkölcsi tartása legendássá vált. Egy betű elég lett megnevezésére: mindenki Csé-nek hívta. Útirajzainak szellemi gazdagsága miatt új szót alkottak: műveit nem Baedekernek, hanem „Csédekernek” nevezték. Legendája hamarabb áthatolt a politikai válaszfalakon, mint művei. Épp ezért támasztotta hazalátogatásának feltételéül, hogy egy írása minden csonkítás és ideológiai kommentár nélkül jelenjen meg. 1979-ben a Nagyvilág közölte Dickens-naplóját, ezzel kezdődött újabb hazai jelenléte. 1980-ban lépte át újra a magyar határt, ekkor tartott ismét előadást a Képzőművészeti Főiskolán, ahol fürtökben lógtak az emberek. Itt hangzott el látszólag szellemesen könnyed, ám jelentőségteljes kezdőmondata, mely a hosszú távollét ellenére is a meglévő folytonosságot hangsúlyozta: „Mondtam az utolsó órán, 31 évvel ezelőtt...”
1980 után művei itthon is megjelentek (Alkalom 1982; Őrzők 1985; Közel s távol 1983). 1982-ben publikálta Hűlő árnyékban címmel önéletrajzainak összegző, visszatekintő kötetét.
A rendszerváltás után nem részesült semmilyen posztumusz díjban.
 
(Kelevéz Ágnes)