Önéletrajz és regény Márai életművében

(1. rész)

(Márai Sándor: Föld, föld!... Emlékezések)

 

Kinyitom Márai Sándor Napnyugati őrjárat (1936) című kötetét, és a cím után ezt a megjelölést találom eligazítóul: „Regény”. A könyv befejezése után nyilvánvaló számomra, hogy önéletrajzi művet olvastam. Fölvetődik a kérdés, mi indokolja, hogy ne fogadjam el azt a minősítést, mely a kiadó vagy a szerző akaratából került a címlapra.

Két műfaj viszonyának mérlegelésekor mindenekelőtt arra kell gondolnunk, hogy a műfajok megkülönböztetése az osztályozás többféle szintjét is föltételezheti. Ha líráról, epikáról, drámáról, értekezésről vagy leírásról beszélünk, magasabb fokú elvonatkoztatás­ hoz folyamodunk, mint ha azt próbáljuk eldönteni, regény-e vagy önéletírás, amit olvasunk. Lehetséges, nem is érhetjük be annyival, hogy az előbbiek műnemek, az utóbbiak ellenben műfajok, tehát a műnemek további fölosztásának eredményei, mert elképzelhető, hogy ennél bonyolultabb a két szint viszonya egymáshoz. Annyi a közös műnemekben és műfajokban, hogy mindegyikük afféle szerződés az irodalom teremtői s fogyasztói között. Úgy is fogalmazhatunk, hogy az olvasás társadalmilag intézményesült módjairól van szó.

Miféle megszokásnak is engedelmeskedem akkor, midőn nem fogadom el regénynek a Napnyugati őrjáratot? Előhozhatnám azt az érvet, hogy az önéletrajzok általában lazább szerkezetűek a regényeknél, de korántsem nyilvánvaló, hogy meggyőző ez az indoklás, hiszen Márai művei közül az Egy polgár vallomásai(1934–35) mind tér, mind idő vonatkozásában határozottabb tagolást mutat, mint énformájú áltörténeti regénye, az Erősítő (1975).

Ugyanez a regény egyúttal másra is figyelmeztethet bennünket. Aligha lehet a két műfajt a személyes névmások használata alapján különíteni el egymástól, hiszen e fogalmaknak éppúgy nincs önértékük, mint a nyelvtani értelemben vett időknek. Közismerten sok az énformájú regény, a Caesart commentarii de bello gallico et civili vagy a The Education of Henry Adams pedig azt tanúsítja, hogy a harmadik személyt éppúgy hajlandók vagyunk önéletrajzi énnel összekapcsolni, mint ahogyan a jelent is elfogadjuk az elbeszélt történet idejének.

Tekintettel arra, hogy mind a regény, mind az önéletrajz elbeszélő műfaj, könnyen lehetne azt hinni, hogy meghatározásuk narratológiai kérdés. Pusztán narratológiai szempontból mégsem határolhatok el egymástól; a kettejük közötti eltérés csakis olyan fogalmakkal írható körül, amelyek nem egyeztethetők össze a szigorú értelemben vett narratológiai szaknyelvvel. Végső soron pragmatikai kérdés, regényként olvasunk-e valamely könyvet, avagy önéletírásként. Azon múlik a különbség, megfeleltetheti-e az olvasó a szövegben beszélők vagy szereplők valamelyikét olyan szövegen kívüli alanynak, akit a szerzővel azonosít. Természetesen ez a megfeleltetés nem eleve adott valóság és irodalmi szöveg között jön létre, hiszen a jelöletet („Bedeutung”) is az olvasó alkotja meg. Önéletrajzi művei segítségével elképzelek, fölépítek magamban egy személyiséget, akit Márai Sándornak fogadok el, holott soha nem találkoztam e név „igazi” viselőjével.

Hiba lenne önéletrajz és regény különbségét tény és kitalálás ellentétére vezetni vissza, hiszen a kitaláltság önmagában vett fogalma éppúgy nem segít megválaszolni a kérdést, miért is olvassuk egyik szöveget önéletírásként, a másikat regényként, mint a nyelvtani fogalmak. A beszélőt nemcsak lírai vers, de önéletrajz esetében is a szöveg teremti meg, ezért kitalált és nem kitalált ellentéte helyett alkalmasint a kitaláltság módozatairól szerencsés beszélni, ezek pedig értelmezési eljárásoktól, kulturális hagyományoktól függnek.

Nem elég megállapítani, hogy az önéletrajz s a regény ideáltípus, azzal a lehetőséggel is kell számolnunk, hogy csakis bizonyos társadalmi-kulturális előfeltételek mellett létezhet­ nek. Az emberi „én” végül is nem tapasztalati (empirikus) adottság, de kulturális termék. A buddhizmus például „gonosz ábrándnak” tekinti a személyiséget és a személytelen üdvösség kultuszát hirdeti, a kereszténység viszont a vallásos önvizsgálat gyakorlatával az „én” tudatát fejlesztette ki az emberekben, s lehetővé tette, hogy a gyónás tevékenysé­géből fokozatosan kialakuljon a világi önéletrajz.

Mivel az egy műfajhoz sorolható szövegek sosem alkotnak zárt hagyományt, a műfaj meghatározói is változnak az olvasói megszokásokkal együtt. Az önéletrajz esetében is igaz az általános törvényszerűség, mely szerint a műfajeszmény konkrét megvalósulásai egyik vagy másik rokon műfajjal mutatnak rokonságot. Az önigazoló jellegű, végrendeletszerű, nyelvében allegorikus és tanító célzatú önéletrajz hasonlít a példázathoz, mert – pozitív vagy negatív értelemben – mintaszerű élet, általában az emberi lélek történetét beszéli el, vagy – mint az Egy polgár vallomásai –legalábbis megfelelést teremt egyéni és közösségi tudat között. Amennyiben úgy ad számot nevelődésről, hogy közben jellemet épít föl, regényszerűvé válik, ha viszont igyekszik elfojtani az erkölcsi ítéleteket, s inkább lelkiállapotokat fejez ki, mintsem eseményekről szól, vallomásos hangvétele a lírához közelít.

Talán az időszemlélet meghatározott értékvonatkozása is segít abban, hogy önéletrajzot lássunk e változatokban. Legtöbben visszatekintő időszerkezetet várunk az önéletrajzi műtől. Készpénznek vesszük, hogy azért idézi föl a múltat az emlékező, hogy „újra a biztonság és zártság világába lépjen be”.2 Általában az elbeszélő jelene, a megírás ideje adja az értékelő távlatot, melyből nézve az értelmezett világ befejezettnek látszik. A legtöbb emlékező olyan értékért becsüli a múltat, amely hiányzik a jelenből. Bethlen Miklós gróf Erdély megszállása után, a száműzött helyzetéből ír a független Erdélyről, Edith Wharton Visszatekintő pillantás(A Backward Glancé) című könyve s Herczeg Ferenc Emléke­zései különbnek láttatják az első világháború előtti világot, és hasonlóan elégikus szerkezetet mutatnak olyannyira különböző művek, mint Rousseau Vallomásai, Henry James befejezetlenül hagyott Önéletrajzi vagy Robbe-Grillet kötete, A visszatérő tükör (Le miroir qui revient). „Itt kezdődik életem rövid boldogsága, itt következnek azok a békés, ám röpke pillanatok, amelyek alapján jogot formálhatok arra, hogy elmondhas­sam: éltem” – mondja Rousseau a Charmettes-ben töltött időszakról.3James szándéka „letűnt társadalmi rendet fölidézni képzeletben”,4 Robbe-Grillet könyvében pedig „a Felső Jura képe” annyit jelent, mint „Rend. Megpihenés. Nyugodt örökkévalóság.”5

Egyik esetben sem a múlt, de a múlt emléke értékelődik föl. Vannak önéletírók, akik éreztetik e különbséget. James például kifejezetten hangsúlyozza, hogy ifjúkorának Amerikája a maga idejében vidékiesnek látszott, csak a XX. század anyagiassága változtatta meg ítéletét. „Amit gyűlöltünk, azt most sajnáljuk és visszasírjuk” – írta Babits az első világháború előtti korszakot fölidéző vallomásában.6 Múlt és jelen között teljes a törés: ez indokolja a visszaemlékezést. Az elveszett idő folytonosságként jelenik meg, melynek megszakadása nemcsak elégikumra, de iróniára is okot adhat.

Ez a kettősség vált meghatározó minőséggé Márai Sándor munkásságában, ki minden magyar prózaírónál következetesebben tért vissza időről időre az önéletírás különböző változataihoz.

 

Azért is tekinthető az Egy polgár vallomásai központi alkotásnak szerzője életművé­ ben, mert rendkívül következetesen jut benne érvényre az az időszemlélet, amely Márai művészetének legjellegzetesebb vonásai közé tartozik. A könyv a szülői ház már-már körülményesen részletes megjelenítésével kezdődik, ám az állóképszerűség a leírás befejeztével sem szűnik meg. Időbeli előrehaladás helyett afféle keresztmetszetet ka­punk: azt tudjuk meg, ami „minden hajnalban és minden alkonyatkor”, „minden reg­gel”, „ebéd után”, vagy egyenesen „minden órában” történik, vagyis az elbeszélő hosszú időtartamokat összegez, arról ad számot, ami „hetekig” tart, „négyszer az esztendőben kötelező”, „húsz éven át minden második nap” vagy „minden szombaton” bekövetkezik, esetleg „a nagy ünnepekre” jellemző esemény. Az életképszerűség a célelvű, valamilyen irányba mutató folyamatok hiányát jelzi, s a gyakorító időszemlélet csak az első kötet utolsó negyedében veszíti el korlátlan érvényességét, a harmadik fejezet végszavaival, melyek váratlanul, hirtelen jelentik be az addigi folytonosság megszakadását.

„Míg egy napon ez az idill felrobbant. Tizennégy éves voltam akkor, s egy reggel elszöktem hazulról.”

Csakis a kötet utolsó s egyben legrövidebb fejezetében válik világossá e szavak igazi értelme, mégpedig nem is a szökés körülményeinek föltárása révén, de a kötet legvégén, annak a Péter-Pál napján tartott uzsonnának a megjelenítésével, mely rendkívülien szűkszavú:

„Asztalhoz ültünk, mikor az alispánt elhívták a kertbe. Megyei huszár állott odalenn feszes vigyázzban és levelet adott át neki.

Föltépte a levelet, visszajött a tornácra, megállt a küszöbön, hallgatott. Nagyon sápadt volt; fekete Kossuth-szakállt viselt; s ebben a gyászkeretben halottfehéren világított most riadt arca.

— Mi az, Endre? – kérdezte apám s eléje ment.

— Megölték a trónörököst – mondta s idegesen legyintett.

A nagy csendben a cigányzene oly közel hangzott, mintha itt a kertben játszott volna. Az asztal körül, kezükben a hagymamintás csészékkel, mozdulatlanul ültek a résztvevők, valamilyen holtponton megmerevedett mozdulattal, mint egy némajátékban. Apám tekintetét követtem, tájékozatlan pillantással nézett az égre.

Az ég világoskék volt, híg, nyári-kék. Bárányfelhő sem úszott rajta.”

Némi túlzással Márai egész életműve, a benne kifejezett célértékek szertefoszlása megmagyarázható ebből a néhány bekezdésből, mely megformáltság tekintetében sok regényzárlatot felülmúl, hiszen egyszerre irányítja vissza az olvasót a kiindulóponthoz, amennyiben állóképpé merevíti a történetmondást, és ugyanakkor a hazulról elszökést a legtágabb értelemben vett otthontalanság előzményévé fokozza le, tökéletesen új helyzetet jelentvén be, végérvényesen folytathatatlannak nyilvánítván az addig elbeszélteket.

A második kötet elején 1923-ban történtekről esik szó, vagyis az Egy polgár vallomásai a legszigorúbb módon kihagyásos emlékezés. Az időbeli ugrást az is indokolhatja, hogy a közbülső időszakról Márai korábban regényt írt: a Zendülők(1930) végül is átvitt értelemben is szól a kamaszkorról. Ebben a könyvben „innenső világként” szerepel a gyerekkor és az első világháború előtti állapot, míg maga a történet azt a céltalanságot tárja elénk, amelyet az Egy polgár vallomásaiéppen csak sejtet az első kötet zárójelenetével. A regényben szereplő fiúk azért hazudnak és lopnak értelmetlenül, mert már nem gyerekek, de még nem felnőttek, ám viselkedésük általános világállapot kifejeződése, rész az egészben, hiszen nemcsak ők, de a kisváros lakói is gyerek- és felnőttkor közötti eldöntetlenségben élnek, mert a háború mindenkiből kiölte a cél képzetét.

Amit az önéletrajzi művek időszemléletének értékvonatkozásáról általában mondtunk, jól megfigyelhető Márai két háború között írt műveiben. Az 1914 előtti világ utólag megszépül, annak ellenére, hogy a visszaemlékező pontosan tudja, szökési kísérlete a békebeli idők szellemének félig még öntudatlan, de határozott elutasítása volt. Az állóképszerűség voltaképpen csak az elbeszélő jelenéből nézve látszik annak, mivel az új kor, „a civilizációba merevedett kultúra egyre kisebb időegységekben gondolkozik” – ahogyan Márai a világháború utáni időszakot Spengler nyomán jellemzi, következő önéletrajzi kötetének, a Napnyugati őrjáratnakelején. A második világháború utáni művekben azután újabb távlatváltás észlelhető: most Amerika válik az újabb világállapot kifejezőjévé, melyről a Naplóinkább csak természeti vonatkozásban, a kanyonok Európában elképzelhetetlen szépségeit dicsérő sorokkal szól elismerően, az élet fölgyorsult ütemét viszont a kiszámított pénzcsinálás és pökhendi vidékiesség előidézőjeként írja le. Azt az elvet tagadja, mely szerint minden munka – a szellemi tevékenység is – annyit ér, amennyi pénzt lehet kapni érte, s ennyiben John Stuart Mill minőségelvű liberalizmusához áll közel a szemlélete, szemben Bentham utilitarista felfogásával. Nem ellenzi, sőt szükségesnek tartja a demokráciát, de csak annyiban üdvözli, amennyiben elősegíti az emberek erkölcsi fejlődését, az önálló személyiség kibontakozását.

Az önéletírónak utólag az a benyomása, hogy az értékcsökkenés két fokozata szükségszerűen következett egymásból; az irodalmat könyvtermelés váltotta föl, s ez megint csak része egy egésznek, a mennyiség uralmának a minőség fölött. „Kiszállni nem lehet többé e sebességből”7 s az időszemléletnek e kétszeres megváltozásával magyaráz­ható az író kései műveinek keserű iróniája: a visszaemlékezőnek két ízben is föl kellett értékelnie azt, amit egykor hevesen elutasított.

A lázadás, a kivonulás önmaga ellentétébe fordul át. Ami a Zendülőkben még tiltakozás egy tehetetlen világgal szemben, melyet a háború kész helyzet elé tudott állítani, a Napnyugati őrjáratban már a korábbi állapot visszasóvárgását jelenti. A „zendülő” itt már értékek őrzésére törekszik, „tizenkilencedik századbeli, érzelmes rendetlenséget” (130. o.) akar látni a XX. századegyéniségellenes egyformasága helyett. A harmincas években az elutasított jelent Márai még erősen Ortega s Keyserling szellemében jellemzi, amennyi­ ben arról ír, hogy az önálló személyiséget jellegtelen „sofőrtípus”, a kultúra egyedi megnyilvánulásait, pedig futószalagon gyártott tömegcikk váltja föl, a későbbi évtizedek­ben viszont már árnyaltabban s egyúttal merészebben is fogalmaz: a korai XX. század művészetének olyan vonásait értékeli le, melyeket annak idején Magyarországon elsők között üdvözölt. Eredetiségüket tulajdonképpen most sem tagadja, inkább magát az újságot véli bomlástünetnek, világossá téve, hogy önéletíróként korábban sem annyira az egyformaságban, mint inkább a folytonosságot megszakító változás elidegenítő hatásában, a bensőség hiányában, az otthontalanságban látta a XX. századicivilizáció számára legellenszenvesebb vonását: „Reménytelen reakciós vagyok (...): a villanyfűtés elbájol, de titokban visszasírom a fa-kályhákat, élő, közvetlen melegükkel, melyek az emberek igényeinek engedelmeskednek, nem egy higany-hőmérő szeszélyeinek.” (135. o.)

Két okból állítja Márai, hogy az első világháború olyan folytonosságnak vetett véget, mely pótolhatatlan értéket jelentett. Egyrészt arra hivatkozik, hogy ekkor vesztette érvényét az „európai hazafiság”, mely az Egy polgár vallomásaiban föltétlen eszményként szerepel, s melynek végleges lerombolását a Napnyugati őrjáratMussolininek s Hitlernek tulajdonítja, másfelől a kettészakadt Európa tragikus látomását a régi Magyarország elbukásának fájdalmasan elégikus visszaidézése egészíti ki, legmaradandóbban talán a Szindbád hazamegy (1940) című regényében.

Ez a mű úgyszólván egyedülálló vállalkozás irodalmunkban. Egy másik író világának olyan tökéletes ismeretéről tesz bizonyságot, melyhez foghatót e sorok szerzője nem ismer. Némi – hangsúlyozottan némi – túlzással akár úgy mondhatnók, a legtökélete­sebb Krúdy-regény, hiszen az egyetlen napnyi történést olyan takarékosan, oly feszes szerkesztéssel mondja el az elbeszélő, melyhez hasonlóval aNapraforgó s a Boldogult úrfi koromban szerzőjének inkább csak három-négy legjobb regényében találkozhat az olvasó. A lényeg mégsem a mélyen átélt stílusutánzat, hanem az, hogy a hős halála régi szokások, hagyományok, életmódok végérvényes letűnését is jelenti, vagyis Krúdy utolsó napjának elképzelt története voltaképp erősen megszenvedett látomás a Trianon előtti s rendkívül nagy különbségeket magába foglaló történelmi ország elsüllyedéséről, mely szűkszavúsága révén megindítóbb, mint bármely történelemkönyv vagy röpirat.

Nem vitás, hogy ez a múlt jórészt a képzelet terméke, de regény esetében ez természetes, az önéletrajzi könyvek hasonló időszemléletének pedig hitelt ad a Szepesség környékén élt németség kultúrájának példája, mely évszázadokon át valóban külön színnel gazdagította az országot, s melynek maradéktalan pusztulását Márai belülről élte át.

 

3. Hagyomány

Ennek az örökségnek az emléke emeli általánosabb, közösségi, példázatos érvényre azokat a sorokat, amelyek a gyerekkor bensőségének visszahozhatatlanságáról szólnak Márai művei­ ben, s ugyanez teszi érthetővé, hogy a felnőtt lét oly gyakran válik bennük egyértelművé az otthontalansággal. „Marcel Proust is érdekel, de másképp, s nem oly végzetesen, mint egy hazai költő emelkedése vagy bukása; az ebédhez mindig ügy ülök le, - saját párizsi lakásomban - is, mintha vendégségben lennék valahol” – írta az Egy polgár vallomásai második kötetében (3. kiad., 289. o.) és később sem változott álláspontja. Műveltségben kevés írónk vetekedhet vele, különösen ha figyelembe vesszük, hogy külföldi kortársait is rendszeresen olvasta, de mindig csakis a magyar irodalom távlatából ítélt, még akkor is, midőn szűknek érezte ezt a távlatot. Korán fölismerte például Kafka jelentőségét, mégsem fogadta el követendő mintának a maga számára, mert tisztában volt azzal, hogy a magyar író sorsa egészen más; vállalnia kell az újságírást, noha ez kétségkívül művészi megalkuvással jár.

Első önkéntes külföldi száműzetését jobboldali, a másodikat baloldali fordulat miatt vállalta, de talán mélyebb indoka is volt utazásainak. Mivel számára az egykori Felső-Magyarország jelentette a hazát és Kassa a várost, elvesztésükkel már eleve helyváltoztatás­ra, az otthon föladására kényszerült, s ettől kezdve idegenként nézett szét a világban.

„Szigorú, aszkétaarcú asszony volt, kemény keresztény, aki tudta, hogy az élet kötelesség. Nem voltak „komplexusai”. Dolga volt itt a földön, elvégezte.” (I. kötet, 154. o.) Nagyanyjának ez a jellemzése sejteti azt az eredeti értékrendet, amelyet egyedüli vitaalapnak fogadott el. A hangsúly a puritán polgárra esett ebben az örökségben, a németségre legföljebb annyiban, hogy úgy vélte, a németek legnagyobbjai – Bach és Kant – látták leginkább egységben az európai kultúrát. Ettől eltekintve már fiatal korában többre becsülte a francia szellemet, a Harmadik Birodalom iránt pedig soha fikarcnyi megértést nem tanúsított, sőt 1944-ben azt írta: „minden tisztességes ember őszintén és forró remény­ kedéssel várja az oroszokat, a bolsevistákat, akik valóságosan mint felszabadítók érkeznek. Én is így várom az oroszokat.” (Napló [1943–44.] Bp. 1945, 418–419- o.)

Az értelem föltétlen tiszteletét kapta hagyatékul, ezért tartotta olyannyira ellenszenves­nek kezdettől fogva a nácizmust, és ezért írt igen keményen, az egész nemzet felelősségét is hangoztatva a zsidóüldözésről, ám ugyanilyen okból keltett benne viszolygást a svábok kitelepítése a második világháború után. „Puniendi sunt, conquirendi non sunt” (Büntetni, de nem üldözni) – hirdette 1947-ben kiadott újabb önéletrajzi kötetében (Európa elrablása. Bp. 1947. 141. o.)

Annyiban különbözött más náciellenes íróktól, hogy soha nem eszményítette Nyugat-Európát. Noha már az Egy polgár vallomásai második kötetében leszögezte, hogy a nácizmus szervesen következett abból, hogy a németeknél a rend csak külsőség, ezzel egyidőben állapította meg, hogy a franciák vidékiesen elfogultak, az angolok pedig képmutatók, és később sem festett előnyösebb képet e két nemzetről.

Távol állt tőle, hogy származási (etnikai) szempontot vessen föl saját örökségének

megfogalmazásakor. A szerves városi kultúra, „az organikus, évszázadok alatt fejlődött

urbanitás” (Napló [1968–1975]. Torontó, 1976. 221. o.) elkötelezettje volt, s ezt az

elfogultságát rendkívül nyíltan vallotta meg, azt hangoztatván, hogy „mindig, mindent a

városi emberek adtak az emberiségnek: a babyloniai, a görög, a római, a karthagói, a Hansa-

és a lombard városköztársaságok emberei (...) Az emberiség történetének nagy

mondatait nem a legelőkön gondolták és mondották el, hanem a forumon.” (Napló

[1943-44]. i. k. 272. o.)

 

Jegyzetek: 1. Georges Gusdorf: „Conditions and Limits of Autobiography”. James Olney, szerk.: Autobiography. Essays Theoretical and Critical. Princeton: Princeton University Press, 30. – 2. Igor Stravinsky and Róbert Craft: Expositions and Developments. Berkeley and Los Angeles: University of California Press, 1981,13. – 3. Jean-Jacques Rousseau: Les confessions. Paris: Garnier, 1879,199. – 4. Henry James: Autobiography. New York: Criterior Books, 1956,12. – 5.AlainRobbe-Grillet:Le miroirqui revient. Paris: Minuit, 1984, 8. – 6. Babits Mihály: Keresztül-kasul az életemen. Budapest: Nyugat, é. n. (1939), 18. – 7. Márai Sándor: Napnyugati őrjárat. Tizedik ezer. Budapest: Révai, 1943, 50.

 

 

(2. rész)

 

Három alapvető ismérvét tudja Márai annak a városi kultúrának, amelyet magáénak tekint: idegen tőle a misztika, lehetővé teszi kézművesi készségek kialakulását, és szellemi közéletet teremt. A magányos lángelme kultusza teljesen idegen Máraitól, mint ahogyan műveletlen alkotót sem tud elképzelni. A romantikától egy világ választja el. Az egyéniséget kevésnek tartja ahhoz, hogy jelentős alkotást hozzon létre, ezért fontos számára az örökség. Kosztolányit s Krúdyt olyan mesternek véli, akitől a magyar írónak tanulnia kell, s még az Újvilágban, öregemberként is kötelességének érzi, hogy kis írókat is olvasson, mert inkább hisz irodalomban, szerves folyamatban, mint egyedi alkotásokban, meggyőződése, hogy a hagyomány előfeltétel a gondolkodáshoz és az alkotáshoz, „a tradíció erőforrás, – az emberi agy, mely egy régi kultúra tárolt reflexeit őrzi, bensőségesen tud gondolkozni.” (Napló [1968–1975]. i. k. 33. o.) Félreértés lenne azt gondolni, hogy e fölfogás a múlt tiszteletével egyértelmű, ellenkezőleg: az ő szemléleté­nek éppen az a lényege, hogy vitatkozni igazában csak azzal lehet, ami a sajátunk, a kultúrának szükségszerű előfeltétele az állandó önértelmezés, sőt önmegtagadás, hi­szen az önirónia az egyetlen irónia, melynek hitele van. „Minél régibb egy kultúrkör, annál több az emlék, melyekkel az, aki beleszületett egy kultúrkörbe, állandóan vitába száll.” (Napló [1958-1967]. 2. kiadás, München, 1977. 65. o.) Ezért van szükség a múlt szüntelen újraértelmezésére, s emiatt játszanak központi szerepet Márai munkásságában az önéletrajzi műfajok, a vallomás, az esszé, az úti beszámoló s a napló.

A lassan fejlődő városi kultúra felsőbbrendűségéről korábban idézett szavakat könnyű olyan eszménnyel azonosítani, mely a magas kultúrát a parasztság örökségéből levezető fölfogás ellen irányul. Noha ezt hiba lenne teljesen tagadni, Márai célpontja mégsem elsősorban a népi írók szemlélete volt. Bizonyítani lehet, hogy a paraszti hagyományt is az európai kultúra lényeges részének tekintette, függetlenül attól, hogy mivel meggyőződése szerint valaki csakis azt nevezheti hagyománynak, amit belülről ismer, ez az örökség kívül esett tájékozódási körén. Jelzésként talán elég Naplójának egyetlen mondatára hivatkozni: „Amikor ilyen régi parasztházat lebontanak, Európából pusztul el valami – inkább, mint amikor lebontanak egy díszes középületet.” (Napló [1968–1975]. 22. o.)

Nem annyira a népi írók, mint inkább az úrhatnám Magyarország értékrendjét tagadta, mikor polgári műveltségeszményről beszélt. 1943-ban „gyökeréig romlott” magyar középosztályról írt, mely nem tudja, hogy „a hivatal nem előjog, hanem szolgálat!”, s „melynek műveletlensége oly mély, mint a tenger.” (Napló [1943–1944]. 149., 132., 378. o.) Később sem lett elnézőbb, ami különösen feltűnő, ha figyelembe vesszük a visszaemlékező megváltozott távlatát, mely a két háború közötti Magyarország szellemi életét már előnyösebb színben tüntette föl. Ahhoz képest nem változott ítélete, ahogyan az Egy polgár vallomásaiban összegezte magyar érzelmű szász és magyar polgár elődeinek a dzsentrivel, sőt még a lateinerrel szemben is megfogalmazott ellenszenvét.

A kereskedő s az iparos utazik, innen a fölénye. Tág látókörű vándor, mert tisztában van a dolgok viszonylagosságával, ellentétben azzal, aki egy helyben marad. Hangsúlyozni kell, hogy e szembeállításban a kivándorló is az elmarasztalt félhez számít, hiszen másutt telepszik le, nem úgy, mint az utazó, aki időről időre visszatér. Márai 1948-ban, miután Lukács György és mások részéről támadás érte, arra a meggyőződésre jutott, hogy nincs helye egy nem polgári Magyarországban, ám késő öregkoráig igyekezett távol tartani magától a letelepedés gondolatát, és lesújtó véleményt fogalmazott meg a kinn élő magyarok gettó-szelleméről, a „megavasodott honfibú”, „megecetesedett honvágy”, „zaccos-zavaros indulatok, ellenszenvek” (Napló [1968–1975]. 291. o.) világáról, a hazai beidegződések és megosztottságok újratermelődéséről, vállalva a teljes elmagányosodást

A Napló, mely alighanem ugyanúgy egyedülálló kifejezése a hazájától távol élő magyar gondolkozásmódjának, belső vívódásainak, nem védekező, de önromboló öniróniájának, mint ahogyan az Egy polgár vallomásai egy osztály értékrendjének legmaradandóbb megfogalmazása, teljes folytonosságot mutat a korábban írt önéletrajzi művekkel, amennyiben olyan utazó szemszögéből láttatja a világot, aki meg van győződve arról, hogy az idegen számára, minden ország titokzatosnak tetszik. Minél mélyebb egy nép öröksége, annál inkább rejtvényszerűnek bizonyul az a kívülálló számára. Utazásra éppen azért van szükség, hogy meggyőződhessünk életmódok és magatartások különféleségéről, vagyis kénytelenek legyünk belátni, hogy saját beidegződéseink korántsem egyetemes érvényűek, s egyúttal azt is megértsük, hogy csakis egy helyen lehetünk otthon. A helyváltoztatás végül is ábránd, hiszen „a szabadság belső feltétel, a lélek képessége” (Egy polgár vallomásai, II. 193. o.), lélekben pedig nem lehet eltávozni, különösen írónak nem, akinek befelé kell tekinteni, mert egyébként kiszolgálni fog s nem szolgálni. Az Egy polgár vallomásai második kötete ilyesmit sugalmaz, azáltal, hogy előbb időben kanyarodik vissza – a harmadik kiadás 5. lapján 23, a 13-on 21, a 18-on 19, a 47-en 18, a 87-en 20, a 118–119-en 17 éves a visszaemlékező –, majd a kiinduló helyzethez visszatérvén, azt beszéli el, miként hagyta ott a legalábbis részben német származású író a legelőkelőbb német lapnál aratott sikerei színhelyét, a szellemi kezdeményezésekben gazdag weimari Németországot, s hogyan tért vissza hazájába.

 

Megérkezése némileg Esti Kornéléra emlékeztet, már csak azért is, mert a kultúra titkát ő is hasonló módon keresi. A hazafiság számára „egy nyelv, melynek sorsát minden anyagi és szellemi következményeivel meg kell osztani” – írja több, mint egy évtizeddel később, s ebben az állásfoglalásban kétségkívül bírálat is rejlik más fölfogásokkal szemben: „Magyar az, – dobjuk végre a szemétre a sok híg elméletet, – akinek az anyanyelve magyar, s aki úgy érzi, azonos az anyanyelvvel”. (Európa elrablása, 137, 147. o.) Azért adja föl a németnyelvűséget és később, 1948 után azért nem próbál más nyelven fogalmazni, mert úgy véli, a nyelv a legtisztább értelemben vett hagyomány. Mindvégig Arany s Kosztolányi a példaképe, s tisztában van azzal, hogy nem ő ír, vagyis ha valamit sikerül kimondania, az mindig a nyelv érdeme.

Célja „olyan komoly, céhbeli mesteremberség, ami több mint minden alkalmi zseniség” (uo. 126. o.), s meggyőződése, hogy ezt csakis akkor érheti el, ha magyarul ír. Naplójánakez idő szerint legutóbbi kötetében így nyilatkozik: „hálás vagyok a sorsnak, hogy anyanyelvem a gyönyörű magyar, az egyetlen nyelv, amelyen mindent el tudok mondani, ami érthető és érthetetlen az életben. És hallgatni is csak magyarul tudok arról, ami számomra becses.” (Napló [1967–1983]. München, 1984–85. 27. o.)

Ennek az eszménynek a jegyében készültek legjobb művei, így a Szindbád hazamegy, melyben a magyar mondatnak bizonyos szempontból még Kosztolányit is felülmúló művészének bizonyult, hamisítatlan eredetiséggel párosítva az ismétlést a mondat­fölépítés bonyolultságával, s egyúttal távoli világokat kapcsolva össze a hasonlatokban, és ugyanez a meggyőződés késztette arra, hogy autóbusz helyett még több évtizedes távollét után is társaskocsit írjon – Kosztolányira emlékeztetvén olvasóját – , fiatalabb ma­gyarországi írókat is korholjon, amiért nem ismerik pontosan „a szavak helyezési értékét”, (Napló [1968]. 75., 15 l.o.) és kíméletlenül nézzen szembe „a rettenettel”: „tudok-e még magyarul?” (Napló [1945– 1857]. 2. kiadás, Washington, 1968. 172. o.)

Ha vannak művei, melyek föltehetően mulandóbb értékűnek bizonyulnak majd, fogyatékosságuk részben azzal magyarázható, hogy nem felelnek meg írójuk magas nyelvi eszményének. Hanyatlásról aligha lehet szó, hiszen Márai értékei eléggé egyenletesen oszolnak meg hosszú pályafutása különböző szakaszai között. 1945 után ő maga fölismerte az önismétlés és a modorosság veszélyét. „Sajnos, magamra is hatással voltam. Ezt a hatást mindenképpen le kell küzdeni” (Európa elrablása, 29. o.) – állapította meg, és talán nemcsak külföldre távozása, de e következtetése is hozzájárult ahhoz, hogy véget vessen a harmincas-negyvenes évek fordulójára jellemző túlzott termékenységnek.

A sokat írás önmagában nem hátrány, Máraiból azonban hiányzik a nagy termékeny alkotókra jellemző variáló képesség. A csonkig égett gyertya képe vagy az „Igazi” megjelölés például éppúgy megmerevedett formulaként ismétlődik több regényében, ahogyan Krúdynál a nő bajszának szerepeltetése vagy Jókainál az eszményi férfi leírásának megannyi összetevője. Egy tekintetben Márai regényei messze elmaradnak Kosztolányi e műfajban írott alkotásai mögött: legtöbbjükből hiányzik a gazdaságosság.

Elgondolkoztató, hogy e kifogást csakis regényeivel szemben lehet fölhozni. Önéletrajzi könyvei sosem regényszerűek, mindig vallomásosak. Nyelve kifejezetten monologikus, ezért folyamodik akkor is szívesen egyes számú első személyhez, ha regényt ír. Első regénye, a Bébi vagy az első szerelem ( 1928) napló, a majd ötven évvel későbbi Erősítő levél formájában készült, és aligha nagy túlzás azt állítani, hogy a kettő között írt regények is inkább melléktermékek, az önéletrajzi szövegekben fölvetett kérdések kidolgozásai, mintsem az életmű gerincét alkotó művek. Márai igazi műfaja a vallomás – ezen a téren akár a század legjelentősebb magyar alkotójának is nevezhető. Regényeiben ugyanaz a tömbszerűség kísért, amely önéletrajzi műveinek oly sajátos időszemléletet ad. Egy-egy szakasz megformálása a regényekben is komoly művészre vall, de gyakran fenyeget az állóképszerűség, mert ritkán teremt olyan különböző értékrendeket és nyelveket, amelyek párbeszéde feszültséget rejt magában, és így lehetővé teszi a helyzet átalakulását másik helyzetté, mely elengedhetetlen a cselekmény szerves kibontakozásához. Az állóképszerűséget úgy próbálja álcázni, hogy kész formulákhoz folyamodik, s az a be­nyomásunk, hogy prózairodalmunk egyik legkiválóbb stilisztája olcsó hatásokra törekszik.

Példaként a Vendégjáték Bolzanóban (1940) című regényre hivatkoznék, mert e könyv egyaránt szemléletesen mutatja Márai erényeit s fogyatékosságait. Ha egy szóval kell jellemezni, talán a retorikus jelző illik a legjobban rá, rossz és jó értelemben egyaránt. Azért ebben a sorrendben, mert a rendkívüli szóbőség, a hasonlatok túlburjánzása főképp a regény első harmadában, az elnyújtott bevezetésben zavaró. Attól a pillanattól kezdve, hogy a velencei börtönből Bolzanóba szökött, negyvenéves Giacomónak eszébe jut öt évvel korábbi, sikertelen párbaja Párma grófjával Franciskáért, a retorika már értelmet kap. Annak idején a lány hiába várt Giacomóra, s férjhez ment az öreg grófhoz. Most ennyit ír Giacomónak: „Látnom kell téged.” A futárt elfogja a gróf, ő kézbesíti a levelet. Kimerítő szövegelemzést ad felesége „műalkotásáról”, majd szerződést ajánl: egy éjszakát Francis­kával tölthet a férfi, azzal a föltétellel, hogy vendégjátékával ki is ábrándítja magából a nőt.

Látogatója távoztával Giacomo hatalmas önmegszólító magánbeszédbe fog, miközben női maskarába öltözik. Fiatal fiú álarcában keresi föl a harmadik. Őt a bosszú vezeti. Célja az, hogy most már örökké elérhetetlen maradjon. Hajnalkor elhagyja a férfit, anélkül, hogy bármi is történt volna közöttük Giacomo nem tart igényt a gróf jutalmára, és Bolzanóból távozta előtt levelet ír vetélytársának, arra kérvén, tudassa nejével, hogy az Igazi addig él csak, amíg ismeretlen marad, s így voltaképp az ő akarata szerint alakultak az események. A gróf, Giacomo s Franciska magánbeszédei a legnemesebben szónokiasak, és a szinonimák­ban tobzódó nyelv kettős szerepet játszik: egyrészt a személyiség öntörvényűségét hivatott sugallni, másfelől eltakarja a lényeget, mely kifejezhetetlennek tűnik föl. Minél több a szó, annál hozzáférhetetlenebb a jelentés. Ez a bonyolítás sem szüntetheti azonban meg a benyomást, hogy a regény végül is a ragyogó magánbeszédek egymásutánja.

 

Azt mindazonáltal hiba lenne tagadni, hogy még a kevésbé sikerült, egyenetlen művek is önmagukon túli jelentőséget kapnak azáltal, hogy részei egy rendkívül egységes életmű­nek. A Vendégjáték hőse azért kényszerül mindenhonnan menekülni, mert semmiféle közösség törvényeihez nem tud alkalmazkodni. Ez a magatartás az önéletrajzi kötetek leggyakoribb témái közé tartozik, ami ismét megerősítheti azt a föltevést, hogy az író regényeit kell az önéletrajzi művek függvényeinek tekintenünk, nem pedig fordítva.

Márai „jellegzetesen polgári lázadónak'' nevezi magát (Napló [1968–1975]. 45. o.), s ez az önmeghatározás ellentmondást rejt magában. Mivel soha nem tudta föloldani ezt az ellentmondást, és Goethe elvét vallotta, mely szerint „az embernek saját sorsát kell megélni”, „mert a Végzet nem tűri el, ha valaki természete ellen cselekszik” (Napnyugati őrjárat, 51. o.), mindvégig vállalta azt a kettős tudatot, melynek korai megfogalmazása így szól: „szemléletemben, életmódomban, lelki magatartásomban polgár vagyok, s mindenütt hamarább érzem otthon magam, mint polgárok között; anarchiában élek, melyet erkölcste­ lennek érzek, s nehezen bírom ezt az állapotot.” (Egy polgár vallomásai, I. 252. o.)

Az Egy polgár vallomásai kétrészének kapcsolata némileg az Esti Kornél kötetnek és a Tengerszem „Esti Kornél kalandjai” föliratú szakaszának viszonyára emlékeztet, amennyi­ ben az első kötet kitörésről, a második viszont az elszakadás hiábavalóságáról számol be. Noha idegen az alaptermészetétől a „Pflichtgefühl”, nem képes szabadulni tőle, másrészt viszont polgár létére bármennyire is mélyen közösségi, szellemi emberként közösségelle­nes, a maga belső törvényei szerint él, mindig vendég a közösségben, örök menekülő. Gyerekfővel a cselédeket érezte rokonainak, azért lett újságíró, hogy kilépjen osztályából, 1947-ben azt írta a földreformról, hogy „a magyar nép életének ez a legnagyobb eseménye”, (Napló [ 1945 – 1957 ].4., 6. o.) sőt végleges kivándorlása után még Marxot is védelmébe vette, elismeréssel adózott neki azért, ahogyan az elidegenedést elemezte, s így érvelt: „Száz év előtt feltehetően én is vörös zászlóval menetelek a Bond Streeten és üvöltve követelem, hogy végezni kell a gyalázatos rendszerrel, amely állati sorban tart dolgozó embereket.” (Napló [1968–1975]. 149. o.) Álláspontja nem változott az évek során: iróniával szemlélte, művészetellenesnek, sőt hanyatlónak vélte a polgárt s a tőkés gazdálkodást, de mindig visszatért a liberalizmus és a szabad vállalkozás eszményéhez.

Hasonló kettősség vehető észre abban, ahogy magyarság és európaiság viszonyát látta. „Nemzeti nyelven az emberiségnek írni... Ez az irodalom” – jelentette ki 1982-ben (Napló [1976–1983]. 153. o.), ám semmi okunk sincs, hogy mást lássunk e nyilatkozat­ban, mint föloldhatatlan ellentmondás vállalását. Mélyen hitt a világirodalom létében, azért is olvasott rengeteget, hogy ne váljék térben s időben vidékiessé, tájékozódása még történész és elméleti irodalmár kortársaira is kiterjedt, Braudeltől Northrop Frye-ig, de nem bízott a fordíthatóságban – e tekintetben is hű maradt Kosztolányi elveihez.

Fiatal korában céltalan vándorként kelt útra, de hamarosan belátta, hogy lélekben nem lehet elutazni. A harmincas években még azért látogatott Nyugat-Európába, mert Hitler s Mussolini világának ellenszerét, az értelem s a civilizáció önfegyelmező erejét kereste ott, a második világháború után azonban már nem hozott haza onnan mást, mint „növekvő szolidaritást rongyosságunk iránt.” (Európa elrablása, 152. o.) Az, hogy nem sokkal e nyi­latkozata után végleg elhagyta Magyarországot, nem igazán meglepő, hiszen a polgárral szemben fölhozott érvei ellenére sem tudott elképzelni jobb társadalmi berendezkedést a polgárinál, és a korábbiakhoz hasonlóan 1948-ban sem változtatott elvein a politikai helyzet hatására.

Távolról sem vállalta könnyű szívvel az önkéntes száműzetést. „Nagyon nehéz emigránsnak lenni, ha a számkivetettet nem fűti az elhagyott haza ellen füstölgő harag ...” – állapítja meg 1951-ben, (Napló [1945–1957] 147 o.) s több mint két évtizeddel később így tekint vissza a távollét hosszú időszakára: „Az elmúlt negyedszázadban ritka

volt a nap, vagy az éjszaka, amikor nem gondoltam Magyarországra: mindig szolidaritással, felelősségérzettel.” (Napló [1968–1975]. 181. o.)

Míg a regényekben olykor kísért az állóképszerűség, a Naplónak éppen a feszültség a lényege, a vita, melyet a polgár folytat a művésszel, az európai a magyarral, a kivándorolt egyfelől a kevéssé polgárosult régi Magyarországgal, másrészt azzal a politikai rendszerrel, amelyet nem volt hajlandó vállalni. „Akármilyen bonyolult ez a per, melyet a magyar társadalommal folytatok: mégis, föltétlenül hozzájuk tartozom, hibáik az én hibáim is, bűneik az én bűneim is. Ha elpusztulnak, együtt pusztulunk” – szögezi le 1951-ben (Napló [ 1945–1957]. 144. o.), és a következő évtizedekben is állandó küzdelmet folytat egy sor olyan kérdéssel, melyek egyikére sem tud választ adni.

Miért nem vett tudomást a külföld a magyar irodalomról, mi volt az oka Trianonnak és hogyan magyarázható a hazai polgárság gondolkozásmódjának visszhangtalansága a társadalomban? Az efféle talányok a Föld, föld!. .. ( 1972) című emlékezések lapjain is visszatérnek. Ez a könyv azt a folyamatot követi nyomon, melynek végén Márai úgy döntött, hogy elhagyja az országot. Élesen és végérvényesen elutasítja az 1945 utáni évek változásainak irányát, de a kivándorlást is reménytelennek ábrázolja. „Vidéki származék vagyok Nyugaton, mert magyar vagyok. Egyéni sorsom alakulhat tetszetősen; ez nem változtat azon, hogy örökké csak megtűrt, eltűrt, befogadott idegen leszek itt.” (Föld, föld! 218. o.) Ennek a lemondásnak azért van súlya, mert aki megfogalmazza, a Nyugathoz akart tartozni, de egyúttal tisztában volt azzal, hogy a magyarság vágyakozása a Nyugat iránt történelmileg mindig hiú ábránd volt, sőt hajlott arra a véleményre, hogy e Nyugat nem is szolgált rá a csodálatra. „Néha úgy tetszett, a Nyugat közel van . .. csak meg kell szólítani és felel. De igazában soha nem felelt. (...) Nyugatról jöttem vissza és orromban, idegeimben hoztam haza azt a dermesztő közönyt, ripők ellenségességet, arrogáns fölényt, amivel ez a Nyugat szemlélte Kelet-Európa sorsát.” (Uo. 248–249. o.)

Márai önámítás nélkül fejezi ki a kivándorolt tudathasadását, hiszen már azelőtt is élesen látta a hazájától távol élő ember helyzetét, mielőtt Nyugatra költözött. A második világháború után azt írta, hogy az ilyen eltávozottak „ég és föld között élnek, mozognak a kis körzetben, ahová beszorította őket a sorsuk, marják egymást, az otthont és a távolt ...” (Európa elrablása, 18. o.), korábban pedig így jellemezte otthontalanságát: „Két világ között élek, egyik sem fogad el teljesen, egyikhez sincs feltétlen utam. Mit tehetek? Bele kell nyugodnom.” (Napnyugati őrjárat, 16. o.)

Polgári közösség és anarchista egyén, Nyugat és magyarság viszonya mellett még egy kettősség vonul végig Márai életművén, melynek összetevőit talán a hatalom és a civilizáció szavakkal lehet megjelölni. Itt is eldöntetlen vagylagosságot állít föl, mégpedig nemcsak önéletrajzi köteteiben, de egyik legjobb kései regényében is.

Ez a mű, az Ítélet Canudosban (1970), első pillanatra olyan eszmeregényekhez hasonlít, mint Huxley későbbi korszakának szépirodalmi kísérletei közül After Many a Summer Dies the Swan (1939, magyarul „És múlnak az évek” címmel adtak ki) vagy az Island (Sziget, 1962). A rokonság azonban látszólagos és félrevezető. Huxley művei hamis és helyes értékrendet állítanak szembe egymással, az ítéletviszont függőben hagyja a szembeállítás két felének értékelését. Maga a cím is kétértelmű: egyrészt az értelem ítéletére vonatkozik a misztika s a vakhit fölött, másfelől a társadalomból kivonultak ítéletére a hatalom szervezte civilizáció fölött.

Márai ezúttal fölülemelkedik monologikus hajlamán, ami annál is inkább figyelemre méltó, mert ugyanakkor megtartja az énformájú elbeszélést, sőt egyenesen hangsúlyozza, hogy az önéletírás megemelt, regényesített változatát veszi alapul. Egy tanú ötven év távlatából meséli el azt, miként is hallgatta ki Brazíliában, 1897. október 5-én Bittencourt marsall, a polgári demokrácia fölvilágosult híve, azt a nőt, aki kényelmes és civilizált életet hagyott maga mögött, hogy a társadalomból kivonultakhoz csatlakozzék, s elfogadja a tanítást, mely szerint „azt, ami rossz, a betegséget és a halált, nem gyógyítani kell, hanem el kell fogadni, mert a rosszban erő van és az ember erősebb lesz a rossztól”. (2. kiadás, München, 1981. 147–148. o.)

A Canudos nevű helységben összegyűlt megszállottak nem ismerik az időt és a célt, tagadják az intézményeket és az utolsó ítéletet várják. Lawrence vagy Huxley a civilizáció helyeselt bírálataként üdvözölné az efféle hiedelmet, Márai azonban aNapló lapjain megfogalmazott egyik önellentmondása jegyében értelmezi a civilizáció ellenzőit: a misztika iránti bizalmatlansága kerül szembe az önrendelkezés tiszteletével. Regénye ezért több tanmesénél. Canudos lakóinak világa értelmetlennek, fölfoghatatlannak, sőt ördöginek tetszik a marsall nézőpontjából, az elbeszélő azonban mégis tanácstalanul áll vele szemben, valami titkos vonzóerőt is sejt a tőle idegen megszállottságban. A mindössze négyórányi történés során a rend erői pokolian kegyetlennek bizonyulnak, az értelem elutasítása viszont kiirthatatlannak látszik, s a regény egésze Joseph Conrad démonikus világát idézi föl – jellemző, hogy Márai évtizedeken át, időről időre hangsúlyozta csodálatát a lengyel-angol író művészete iránt.

 

6. Hitetlenség

„A nem misztikus, nem is távolságtartó, de nyitott szemű, tudatos, szeretet irányította belenyugvás az egyetlen érzés, amelyet lehetetlen hamisítani.” Conrad önéletrajzi művének ez az alaptétele alighanem jelzi azt, ami közös a két író világképében. Márai is higgadt lemondással veszi tudomásul, hogy nem képes úrrá lenni az ellentmondásokon.

Nem hisz fejlődésben, mert meggyőződése, hogy minden haladás hanyatlást is von maga után. A regényei többségében kísértő állóképszerűség is összefügg azzal, hogy végső soron egyensúlyt tételez föl a világban, egymást semlegesítő mozgásokkal magyarázza a sorsot, önéletrajzi köteteinek pedig alapgondolata, hogy az idő nem teszi bölcsebbé az embert, az öreg nem tud többet a fiatalnál. Történelemben sincs bizodalma; mélyen átéli azt a bírálatot, mellyel Nietzsche illette a célelvű történelemfölfogásokat. Megveti az 1914 előtti s 1919 utáni Magyarországon uralkodó „atyafiságos hierarchiát”, de olyan parlagiság megnyilvánulását sejti benne, mely állandóan újratermelődik. 1945 után is az „Önállósult Hivatallal” találja szemben magát, és bizonyos abban, hogy az 1948-ig bekövetkezett politikai változások sem szüntetik meg az ellentétet Hatalom és hozzáértés között, melyet hűbéri örökségnek tart, a magyar társadalom legnagyobb fogyatékosságaként jellemez.

Füves könyvének (1943) ajánlása a nagy kétkedőnek, Montaigne-nek szól s a hitetlen sztoikusoknak, akik Kosztolányihoz is oly közel álltak. Azért vonzódik hozzájuk, mert ő is képtelennek látja az életet; megítélése szerint az emberek között nincs megértés, és így ok és cél nélkül kegyetlenkednek egymással. A fönnálló, bekövetkezett helyzet lemondó tudomásulvételét hanyatlástudata indokolja; ha észrevehető különbség a Napló korai s későbbi részei között, akkor azt főként a megvilágosodásban lehet érezni, hogy a tevékenységét mozgató célértékek: család, haza, műveltség s hírnév egyre elérhetetle­ nebb ködképekké válnak. Valahányszor leír egy igazságot, általában a vele ellentétes igazságot is megfogalmazza, így leszögezi, hogy a forradalomban nem, csakis a nevelésben bízik, de rögtön hozzáteszi, hogy nem hisz az emberek erkölcsi javíthatóságában. Osztja Rousseau első dijoni értekezésének borúlátását; ő is úgy látja, hogy a műveltség nem járult hozzá az erkölcsi fejlődéshez. Kísért az örök visszatérés, mert a világ soha nem tanul, következésképp még az is kétséges, van-e a szellemi tevékenységnek önmagán túli célja. Az 1948 utáni évtizedekben azért válik a napló Márai központi műfajává, mert csakis ez a forma teszi lehetővé az írói munka értelmébe vetett hit állandó megkérdőjelezését.

Hasonló kétely jellemzi a kereszténységgel szemben tanúsított magatartását. Már azEgy polgár vallomásai bantagadólagos a mérleg, amelyet e kétezer éves örökségről készít. Hálás az egyházi nevelésért, de végső soron idegen tőle a vallás, mert nem hisz lényeges vétkek, hibák helyrehozhatóságában. 1954-ben tett kijelentését – „Lehetetlen belenyu godni, hogy akadjon ember, aki nem hisz Istenben” – (Napló [1945–1957]. 235. o.) nem szabad félreérteni, mert ez a nyilatkozata is feloldatlan önellentmondás egyik összetevője, ellenpárját könnyű megtalálni annak hangoztatásában, hogy a művészi tevékenység nem fér össze a vallásossággal, „az író nem lehet vallásos, sem hazafias, sem szocialista, – minderről írhat, de soha nem azonosíthatja magát egyetlen ilyen illúzióval.” (Napló [1968–1975]. 223. o.). Nem véletlen, hogy katolikus neveltetése ellenére a protestáns Gide naplóját tekintette példamutatónak a maga számára, mert az ő meggyőződésében is ugyanaz a kettősség figyelhető meg, amelyet a francia író így foglalt össze: „Hitetlen vagyok. Soha nem leszek istentelen (impie)”.

Hitetlenségére éles fényt vet Erősítő című regénye. Ez a mű is énformájú elbeszélés, ami ismét hangsúlyozza a kapcsolatot a vele egyidejű önéletrajzi művekkel. Hőse karmelita szerzetes, akit Avilából Rómába küldenek, hogy erősödjék a hite. A Szent Városban megismeri az inkvizíció munkáját, beszél Giordano Brunóval kivégzése előtt, majd félúton hazafelé, Genfben – látva Kálvin rémuralmát – úgy dönt, nem tér vissza Spanyolország­ ba. Erről értesíti egy társát, s mi ezt a szellemi végrendeletszerű beszámolóját olvassuk.

A fiktív levelet lábjegyzetek egészítik ki, amelyek a XX. századra vonatkoznak, azt sugallván, hogy a történelem inkább körforgáshoz, mintsem valamilyen irányba haladó fejlődéshez hasonlít, s egyúttal arra engednek következtetni, hogy az Erősítőközelebb áll a célzatosan megírt példázathoz, mint az Ítélet Canudosban. Az inkvizíció szelleme megköveteli, hogy még a gyerekek és a szülők is kémkedjenek egymásra, vagyis minden emberi kapcsolatot kitöröl. A hangsúly nem is elveken, de magán az üldözésen van. „Mindenki gyanús, aki nem üldözi tevékenyen az ellenséget” (Erősítő, 1975., 42. o.) és kizárólag hatalmi kérdés, ki számít hívőnek és ki az eretnek.

Ismét egy tudati állapot leírását kapjuk, akár a majd fél évszázaddal korábban írtZendülőkben, ami ismét azt a föltevésünket erősíti meg, hogy Márai regényei – néhány kivételt leszámítva – könnyűszerrel levezethetők önéletrajzi műveiből. AzErősítő is példával szemlélteti a Naplóban visszatérő tételt hatalom és hozzáértés, indulat és értelem ellentétéről. A hatalommá szerveződő eszme Márai szerint mindig megszünteti önmagát, mert a hatalmat nem lehet összeegyeztetni az értelemmel. Tudás és hit az ő szemében kizárja egymást, a szerves kultúrát nemcsak a forradalommal, de bármiféle megváltással is ellentétesnek véli. Ez teszi érthetővé egyik kivételesen heves kifakadását: „Valahányszor azt hallom, vagy olvasom: „Isten annyira szerette az embereket, hogy egyszülött Fiát adta a világ megváltására” – indulat és ellenérzés tölt el.” (Napló [1968-1975]. 142. o.)

Nihilista művész abban az értelemben, ahogyan Nietzsche használta a szót. „Ich habe mich oft gefragt und keine Antwort gefunden/woher das Gute und das Sanfte kommt/ weiss es auch heute nicht und muss nun gehen” – idézte a XX. századnak talán legnagyobb hitetlen lírikusát, Gottfried Bennt, akinek verseiből már korán fordított. Önéletrajzi művei tanúsítják, hogy az ő nihilizmusa sem volt kevésbé megszenvedett. Az Európa elrablásától a Napló legutóbbi kötetéig rendkívül keményen állt szembe „a Semmi jéghideg fuvallatával”, higgadtan vett tudomást arról, hogy nincs megérkezés. Azért is érezte legközelebb magához az önéletrajzi műfajokat, mert úgy vélte, az önéletrajzi én léte csak megszakad, míg a regényhős sorsa beteljesedik, és így célképzetet sugall, amelyet ő hamisnak ítélt. Minden történelembölcseletben rejtett hittant gyanított, és sem Istenben, sem Természetben nem tudott hinni. Az elvesztett hit nyomán keletkezett űrt az emberi alkotó tevékenységgel próbálta kitölteni, benne kereste a nihilizmuson túli értékrendszer esetleges alapját. „Csak egyféle »szabadság« van – állította – az alkotó ember akarata, amikor munkája fölé hajol.” (Napló [1945 – 1957] 27. o.) Hét évtizedes pályafutása során ehhez az eszményéhez igyekezett hű maradni, azáltal, hogy rendkívüli következetességgel gazdagította a magyar nyelv árnyalatainak körét. Némely művei valószínűleg múlandó hatásúnak bizonyulnak, de legjobb művészi teljesítményei a magyar prózaírás élvonalába emelik, kínzó önellentmondásokat kegyetle­nül megfogalmazó önéletrajzi műveinek sora és rendkívül következetes értékrendet képviselő életműve, mint egész pedig olyan örökséget jelent, melynek alapos mérlegelése nélkül aligha lehet fönntartani a magyar irodalom, sőt művelődés folytonosságát.