Retorika és poiesis

Márai Sándort, mint tudott, érdekelte a politika, s a közélet kérdéseiről – cikkeiben, krónikáiban, naplójában – nagyon határozottan állást is foglalt. Megfogalmazott véleményei három alakzatra vonatkoznak: Magyarország két világháború közötti berendezkedésére, amelyről – amint sokszor emlegetik [1] - élesen kritikus elemzést ad ; a náci-nyilas vészkorszakra, amelyet elfogadhatatlannak és a magyarság számára szégyenteljesnek ítélt [2]  ; és a kommunista időszakra, amelyről 1945-től egészen 1989-ben bekövetkezett haláláig mindvégig a legcsekélyebb elnézés nélkül, radikális elutasítással nyilatkozott. A közéletről kialakított nézetrendszerének természetesen vannak a példákra és a követendő útra vonatkozó elemei is, ezeknek legteljesebb összefoglalása a Röpirat a nemzetnevelés ügyében című 1942-es kötetben található. [3]

   De Márai Sándor felfogásának érdekes sajátossága, s ebben egyedülálló kortársai között, hogy egészen közvetlen összefüggést lát a történelem fordulatai és a közéleti beszédmód jellege között. E tekintetben, ritka kivételként, korszerű álláspontot foglal el egy olyan közegben, amely nagyon sokáig nem volt képes meghaladni az irodalom funkciójáról kialakított kettős álláspontját és gyakorlatát. A magyar irodalomban szinte kötelező feladatnak számít a közélet különféle, lényeges vagy akár lényegtelenebb kérdéseiben való állásfoglalás: Másrészt az írói életművek olyan típusú értékelése, mint amilyet Horváth Márton Lobogónk Petőfi jelszava kifejez, korántsem az 1950-es évek találmánya. Ady Endrére erőteljesen hatott Jászi Oszkárnak főképpen publicisztikusan kifejtett és sok tekintetben naiv nézetrendszere, Babits Mihály tétován kereste útját 1919 két elfogadhatatlan szélsősége között, Móricz Zsigmond Gömbös Gyula miniszterelnöknek próbálta felmutatni a nélkülöző zsellérek sorsát, Illyés Gyula a szürrealisták polgárpukkasztó, de kockázatmentes lázadásától jutott el addig a gondolatig, hogy az irodalom legfőbb feladata hozzájárulni a kétkezi munkát végzők fölemeléséhez. De már előbb is: Kont Ignác, amint arról Szabó Dezső gunyorosan beszámol az Életeimben, 1905-ben Petőfi hazafias költészetéről tartott előadásokat a Sorbonne-on, ékes francia nyelvet tisztán magyar hallgatóságának. Ugyanis, ahogyan Szabó Dezső mondja, az egy-két betévedt francia diák a téma hallatán ész nélkül menekült, a magyarok viszont kénytelenek voltak ott maradni, mert Kont adta nekik kézbe a magyar állami ösztöndíjakat.

       Márai Sándor kulturális kereszténységének, mint tudjuk, alapvető meghatározója az Ige, vagyis a szó, a beszéd, az írás hatalmának tudata, s ennélfogva (éppúgy, mint Az írástudók árulása és a Jónás könyve Babitsának) az írástudó felelősségének mélységesen komolyan vétele. Márai számára semmi sem lehet fontosabb, mint az írás (ebben látja például a fő különbséget  saját maga s legtöbbre becsült kortársa, Illyés Gyula között), de éppen az írás iránti szenvedélyes elkötelezettsége teszi, hogy társadalmi-politikai problémákkal foglalkozzék.

            Méghozzá korszerű megközelítéssel: a nyelv faggatásával. A politikai diskurzus [4]   a Szó egyik megjelenési formája, mely közvetlen ok-oksági összefüggésben van a tett világával, vagyis Márai jelenkorának történetével, ezért is kapja a Jelvény és jelentés idevonatkozó fejezete Az Ige testté lesz címet. [5]Ennek a regénynek – mint ahogyan részben az előző Sértődötteknek is – fő témája a politikai diskurzus és a diktatórikus rendszer kapcsolatának a megvilágítása.

     Három regényhelyen foglalkozik Márai Sándor e témával. Az első a Sértődöttek kezdő fejezete, melynek elbeszélője Garren Péter író. Már (az utóbb A Garrenek műve regényciklus második részébe besorolt) regény indítása megadja az alaphangot. Előszavában Garren kijelenti, hogy „a tiszta igazat akarom itt felírni”, majd a „Hang” fontosságáról beszél. „Harminchat éves voltam, amikor először hallottam a hangot, mely később beavatkozott az életembe, teljesen megváltoztatta azt. Csaknem elemeire bontotta, mint valamilyen titokzatos vegyi anyag az élő szöveteket.” A regénybeli író Párizsban rádión hallgatja a meg nem nevezett vezér beszédét. A hang, mint mondja, „nem valamilyen kísérteties, túlvilági hang, hanem egy élő ember forró, rikácsoló hangja”, amely a német rádió adásában Schubert-dalok után következik. A dalszerző Schubert említése itt nyilvánvalóan emblematikus, az egyik pólust jelenti; erre válaszol majd a Jelvény és jelentés végén Garren távirata: ’MŰVELTSÉG MEGHALT.STOP:”

   A hangot, a meg nem nevezett Hitler hangját, Garren Péter később démoninak minősíti. A démoni meghatározását a regényhős Goethétől kölcsönzi. „Amikor T., a nagykövet egy napon megtalálta Goethe önéletírásában, a Dichtung und Wahrheit huszadik fejezetében a sorokat, melyek a démonit magyarázzák, megértettem, hogy ez a hang nem volt emberi. Goethe azt mondta, hogy hosszú életében néhányszor találkozott a démonival. Félelemes az a változat, amikor a démoni testet ölt: az ilyen emberek nem különösen okosak vagy tehetségesek, nem is jók, de hihetetlen erő árad belőlük s minden élőlény felett uralkodnak, igen, még az elemek fölött is. S nincs ember, aki eredményesen tudna harcba szállni ellenök: csak a világegyetem pusztíthatja el őket, az univerzum, mellyel harcot kezdtek.” [6]

 

   A Párizsban játszódó Sértődöttek még egy referenciát jelöl meg, egy társasági beszélgetés során kerül elő követendő mintaként Thomas Mann neve. Az egyik oldalon tehát Schubert-Goethe-Mann, a másikon egyelőre csak a Hang. Az írót  mentora és támogatója, a gazdag üzletember Emmanuel ekkor Berlinbe küldi, hogy ott próbálja megvizsgálni és feltárni a Hang megjelenésével kialakult helyzetet. A Jelvény és jelentés ennek az útnak, vagy úgy is mondhatjuk, Garren Péter beavatásának az elbeszélése. A második idevágó regényhely annak a politikai gyűlésnek a részletező leírása, melynek során Garren a berlini Sportpalace-ban személyesen is hallja-látja a démonikus Hang tulajdonosát. [7] A fejezet címe Az Ige testté lesz. Sem Garren, sem a többiek nem tudják kivonni magukat a beszéd hatása alól, de azért az író megpróbálja elemezni mindazt, amit átél. Úgy gondolja, hogy a démonikus nem magából az „alakból” sugárzik, az „alak” csak kihasználja a helyzetet, annak a pillanatnak „az iszonyatát, mikor az ember a mindenségben Isten nélkül marad.” Az Isten, aki lehet keresztény Isten, katolikus vagy protestáns, de lehet „zsidó és keleti arca is…most már eltűnt belőlünk, a csarnokból, életünkből.” Ezzel a hiánnyal pedig nehéz élni. „Isten nélkül ültünk itt, s vártuk, hogy az isteni testet öltsön.”

   A terem „bőgéssel, mely messziről közeledő mennydörgésre emlékeztetett” felel mindarra, amit „megélt és hallott”. Garren Péternek viszont sikerül kivonnia magát a tömeghangulat hatása alól. Az ellenpólust lehetőségét próbálja magában megfogalmazni, szavai szerint a keresztény Európát, amely tulajdonképpen a tágan értelmezett európai kultúra elemeiből tevődik össze, a Chartres-i katedrálistól a „rózsaszín beaujolais”-ig, Toscanini milánói vezénylésétől Max Planckig, Ybl margitszigeti kertészházától Rilke egyetlen verssoráig. Innét elrugaszkodva jut aztán arra a konklúzióra, hogy a Hang, amely szétmarja az európaiság érzetét, mindenestől hazudik, hogy a szónok a hazugság művésze, aki tudja, hogy „csak az a jó hazugság, amely „a valóság és igazság elemeiből épül fel. S ahogyan a Szentírás elemeiből is össze lehet állítani egy trágár könyvet, úgy tudta ez a Hang, hogy száz és száz részletigazság elemeiből felépíthet egy nagy Hazugságot, amely részleteiben csakugyan megtámadhatatlan – csak éppen az egészben nem volt igaza.”

   Az Egésznek ezt a hazugságát pedig, mint Garren Péter megállapítja, a hallgatók boldogan fogadják, „mint az emberek szoktak, mikor az igazság helyett, mely keserű és ellenszenves, végre megkapják azt, amire szívük mélyén mindig vágytak: a valóság jelmezébe öltözött hazugságot, melyre mindent rátehetnek, ami addig viszolygó és elintézetlen kérdés volt életükben.”

   Másnap Garren látogatást tehet a házi őrizetben tartott a nagy német írónál, Bertennél. Berten, a kortárs klasszikus fiktív alakját Márai nyilvánvalóan saját írói kánonja egyik legfontosabb figurájáról, Thomas Mannról mintázta. Vele visszatér tehát a Sértődöttek egyik fontos referenciája, s vissza hamarosan a másik is: a kandalló fölött egy metszet függ, amely – amint Berten látogatójának elmondja – a hatvanéves Goethét ábrázolja. Ez a harmadik regényhely, ahol a politikai diskurzus problematikája előkerül. Berten tulajdonképpen azt fejti ki látogatójának, hogy a Szó döntő mértékben meghatározza a társadalom milyenségét és minőségét, hogy a politikai diskurzus jellege a politika maga. Berten véleményének a lényege: Németországnak az a tragédiája, hogy a hatalmon lévők nem Goethe, hanem May Károly nyelvén beszélnek. Vagyis a beszédmód – ez esetben a politikai diskurzus – minősége meghatározója magának a kurzusnak.

     Márai természetesen nem téveszti szem elől retorika és költészet Arisztotelész óta számon tartott különbözőségét, mely szerint míg a poisesis a mimézisen át a katarzis, addig a retorika a bizonyításon át a meggyőzés felé irányul. [8] „Minden a megszólításon és a kifejezésen múlik”, állapítja meg a regényhős miközben a vezér beszédét hallgatja. [9] De a retorikának, Berten felfogása szerint, a poiesisből kellene táplálkoznia, ha azt kívánjuk, hogy „a műveltség”, az „Értelem” fölébe kerekedhessék az ösztönöknek. Ebben a gondolatmenetben kimondatlanul is fölsejlik a Faust híres fordítási jelenete, amelyben a tépelődő, sem helyét, sem útját nem találó tudós azzal próbálkozik, hogy újrafordítsa János evangéliumának az indítását – Kezdetben volt az Ige -, ahol is a Logosznak Szóval történő hagyományos visszaadását nem találva eléggé pontosnak egymás után három másik megoldással próbálkozik. A Szó (magyarul Károli Gáspár óta Ige) helyébe így kerül az értelem, az erő, majd a tett. Arra is érdemes emlékeztetni, hogy Faust fordítási kísérletének éppen Mefisztó – kutya képében történő – megjelenése vet véget.

    A Sportpalace-ban Garren arra gondol, hogy az a beszédmód, a Hangé, amely kezdi átformálni Németországot, parodisztikus módon változtatja meg a János evangélium második versének a jelentését. Berten aztán másnap arra emlékezteti látogatóját, hogy „ő mondotta egyszer…azt hiszem Riemernek, nem is tudom…voltak néha ilyen sötét szavai…de ő mondotta, hogy ’a kultúra paródia’, semmi más, vagy legalábbis, ha színre-szemre más is, igazában paródia.” Goethét idézi természetesen Garren Péternek Berten, s felfogása ez a paródia azt is jelenti, hogy ha a testté lett Ige Istennek Jézusban megvalósuló inkarnációja, akkor ami Németországban történik az viszont a diskurzusnak a démoniban történő inkarnációja.   

     Berten azután részletesebben is elmagyarázza a politikai diskurzus kettős természetét. A nyelvi megformálás, erről beszélget Garren Péterrel, többféleképpen is, de elsősorban szintaktikailag minősíthető. Berten – Senecára is hivatkozva – a mellékmondat döntő fontosságát emeli ki. „Az ember, akinek csak tehetsége van, legtöbbször elég erős ahhoz, hogy a főmondatot megszövegezze, kijelent, nagyszerűen, félelmesen, következetesen. De aztán következik a mellékmondat, tehát az indokolás, a színezés, az ellensúly, a bizonyítás, tehát a művészet (…), s ehhez már jellem kell. S akinek csak tehetsége van, jellem nélkül, megbukik a mellékmondatnál.” [10]   A mellékmondat Berten felfogása szerint maga a „műveltség”, mert „ha a mellékmondattal baj van, a szónok rögtön fölemeli a fütyköst vagy a hosszú kést.” [11]

            „A hosszú kés”, pontosabban „a hosszú kések éjszakája” az a metafora, mely kiindulópontja Berten rögtönzött teóriájának. A regényszövegben csak utalás történik  arra a véres leszámolásra, melynek során Hitler hívei az 1934. július 1-ére virradó éjszakán letartóztatták és kivégezték a potenciális riválisnak tekintett félkatonai szervezet, az SA több tucat – egyes források szerint több száz – tagját. A regénybeli német író szerint a szintaktikai minőséghez hasonlóan fontos a szintaxis gyengeségéből következő  metafora jellege. S Berten ennél a pontnál kapcsolja össze a hatalom beszédmódját a May Károlyéval. A német kultúra felkínálja a Goethe-féle diskurzust, a politikai hatalom birtokosai azonban nem azt választották mintának, hanem inkább az indián és közel-keleti  kalandregények szerzőjének, Karl Maynak a gyökeresen hazug diskurzusát. Innét kezdve figyelhető meg, ahogyan a regény gondolatmenete megkísérli pontosan kijelölni a retorika határait, ahogyan meggyőzni igyekszik az olvasót a retorika végzetes korlátozottságáról.

    Hiszen – ezt beszéli el a regényciklus negyedik és ötödik darabja - a diktatúra politikai diskurzusa hatásosan működik, a retorika-érvelés-meggyőzés triád összeáll, a beszéd eljut céljához: meggyőz. Azt azonban, hogy miről győzi meg hallgatóit, a retorikának a poiesishez fűződő viszonya dönti el: a választás lehetősége adott, Karl May vagy Goethe. A metafora azáltal, hogy a diskurzus világában szólal meg, elveszíti ártatlanságát, hatóerővé, cselekvéssé, politikává válik.

            A politikai diskurzus felelőssége Márai Sándor szerint rendkívüli. A metafora ugyanis – amint Paul Ricoeur kifejti – több szinten működik. A filozófus lényegileg három szintet különböztet meg: az első, a metafora külsőleg leírható formája, majd a második, a közvetlenül észlelhető jelentése után következik a referenciális szint, amely tágas, jól artikulálható világot teremt. [12] A Jelvény és jelentés német írója abban látja a maga felelősségét, hogy a politikai diskurzust uraló metaforát nem a Goethe-utódok, hanem a Karl May-epigonok fogalmazzák meg.

            A Jelvény és jelentés azzal a távirati úton elküldött helyzetjelentéssel zárul, amelyben Garren Péter beszámol megbízójának németországi tapasztalatairól. Többhónapos berlini tartózkodásának tapasztalatait az író két távirati úton küldött mondatban foglalja össze: „Műveltség meghalt. Nihil él.” Egyértelmű az alternatíva: vagy a kultúra (az író szóhasználatával: a műveltség) vagy a kultúra hiánya.  A nihil fennmaradását, Márai Sándor felfogása szerint, az a fajta retorika biztosítja, amely szintaktikailag csökevényes, és metaforáit a tömegirodalom vitatható műveiből emeli át a politikai diskurzusba. 

 

 

[1] Az újabb említések közt pl. KERTÉSZ Imre, Vallomás egy polgárról In A száműzött nyelv, Magvető, Budapest, 2001 vagy ESTERHÁZY Péter, Javított kiadás, Magvető, Budapest, 2002.

[2] Erről legelsősorban a Napló 1943-1944., Akadémiai-Helikon, Budapest, 1990. tudósít.

[3] Franklin Társulat, Budapest.

[4] A diskurzus kifejezést itt abban az értelemben használom, mint Emile Benveniste a  harmadik személyű személytelen récit és a döntően első személyű discours szembeállításakor. BENVENISTE Emile, Problèmes de linguistique générale, Gallimard , Paris, 1966. 237-248.

[5] MÁRAI Sándor, Jelvény és jelentés, Helikon. Budapest. 1996. 71.

[6] Hasonló felfogást képvisel Joseph Ratzinger, amikor – Hannah Arendtre is hivatkozva – „démoni alaknak” nevezi Hitlert. „Félelmetes, hogy egy ember, aki alulról kapaszkodott fel – hiszen semmittevőként élte világát és tulajdonképpen képzettsége sem volt – egy évszázadot felkavarhat, démonikus éleslátással politikai döntéseket hoz és embereket, sőt, művelt embereket tehetett függővé.” RATZINGER Joseph Isten és a világ – a bíborossal Peter Seewald beszélget, Szent István Társulat, Budapest, 2004. 118.

[7] Az élmény 1933-ból való, az Újság január 29-i számában jelent meg Márai tudósítása Messiás a Sportpalastban cím alatt. L. MÁRAI Sándor, Tájak, városok, emberek, Helikon, Budapest, 117-123.

[8] A kérdés modern elemzése l. RICOEUR Paul, La métaphore vive, Seuil, Paris, 1975.18.

[9] MÁRAI i.m. 84.

[10] Jelvény és jelentés 120-121.

[11] U.o. 140.

[12] RICOEUR Paul, i.m.273-325.