Iteráció. Vagyis, amint a szótár mondja, fokozatos közelítés, más szóval ugyanazon eljárásnak egyre pontosabb értéket adó megismétlése.[1] Ez jellemzi, amint majd igyekszem később rámutatni, Márai Sándor visszaemlékező prózáit. De talán a Naplóit is. Ami annyit tesz, hogy a megjelenített múlt ezekben a szövegekben lehetőleg sohasem lezárt múlt. Hiányzik többnyire a pontos kronológia, legtöbbször elmaradnak a konkrét időjelölések. Az Egy polgár vallomásai első fejezeteiből, melyek nagy részletességgel mutatják be a visszaemlékező helyszíneit, teljességgel hiányzik mindenfajta évjelölés, a második rész indításában is a hely – a határállomás – leírása dominál, és csak egy eldugott mondatban említi meg a történetmondó: „huszonhárom éves voltam akkor.” A Föld! föld!... igaz, pontos dátummal, 1944. március 19-ével indít, de azután az 1945 és az emigráció közötti időszakasz elbeszélése során ugyanazzal az eljárással él, amelyet az Egy polgár vallomásaiban is megfigyelhetünk: egységnek tekinti, s a történetet néhány kiemelt, ismétlődő esemény előadásából és kommentálásából építi fel. Vagyis a visszaemlékezés, a vallomás vagy a napi feljegyzés nem referenciális abban az értelemben, ahogyan Jean-Jacques Rousseau, hozzánk közelebb Jean-Paul Sartre (vagy akár a naplóírást soha meg nem szakadó, szüntelen tevékenységnek tartó Henri-Frédéric Amiel) a teljes áttetszőség igényét kimondva megkívánná. A történetmondás lényege nem a múlt egyes mozzanatainak felidézése és krónikás módon történő egymásutánisága, hanem a fokozatos és ismétlődő közelítés a legfontosabb csomópontokhoz, s ezzel a valódi témákhoz.
A regényekben olykor megfigyelhető pontatlanságok, az életkorok, a megadott évszámok, a közben eltelt idő számtani összeegyeztethetetlensége feltehetőleg ugyanennek az eljárásnak, s kevésbé a regényíró pontatlanságának vagy figyelmetlenségének a következménye.
A modern magyar nyelv természetesen nem alkalmas arra, hogy az iterációt, a folyamatost vagy ismétlődőt, grammatikailag is kifejezze, a folyamatos múlt már régóta kiveszett nem csak a köznapi, de az irodalmi nyelvből is. Márai tehát csak az említett közvetett eszközökkel közelíthet céljához, melynek célja maga is a közelítés.
Az elbeszélői eljárások ilyen jellegű használata nyilvánvalóan csak kifejeződése egy mélyebben meghúzódó felfogásnak, mely az egész életművet áthatja. Ennek lényege, hogy a múlt nem csak nyelvtani értelemben lezáratlan múlt. Márai Sándor pályája a zendülő és a polgár közti folytonos küzdelem terepe, küzdelem a hagyománnyal és a hagyományért. Jól példázza ezt a kereszténységhez való viszonya. Míg az Egy polgár vallomásai főhőse meggyűlöli paptanárát, s mindent, amit a Fóka gúnynévvel illetett tanár képvisel, addig Kőműves Kristóf, a Válás Budán bíró-hőse paptanára segítségével jut el a nehezen megharcolt egyensúlyhoz. A Naplókban is folytonosan változik e téren a naplóíró felfogása. „Nem hiszek semmiben”, jegyzi fel 1955-ben, s még ugyanabban az évben, Wittgensteinre rímelve: „Nincs cél, sem értelem. Csak tények vannak, irgalmatlanul.” (…) „Isten, ha van, hallgat.” De aztán, szinte ugyanakkor: „Én nem tudom bizonyítani, hogy van Isten – de hiszek benne.” És áthidalandó az ellentmondást: „Az embernek lehet köze Istenhez akkor is, ha értelmével istentelenné válik.”
Közelítése két síkon zajlik. Egyfelől az intézmény vonzza, leírja több változatban, többször is, hogy „a kereszténység, mint életforma és pedagógia igen nagy erő. (…) Talán az egyetlen.” Innét eredeztethető a katedrálisok Európája gondolat, melynek emblémája a kassai dóm. A kassai dóm, mint jelkép köti össze Márai egyéni sorsát, eredetét a tradícióval s a művészettel is. A katedrális az európai hagyomány leglátványosabb és legsikerültebb kifejeződése, de ugyanakkor fontos helyszín is. 1950-ben Rómában jegyzi fel: „A zarándoktömeg átforrósodik, a lendület hevületében átnemesedik. Mindenki, aki jelen van a templomban érzi, hogy az emberek mást is akarnak, mint materiális megoldást. Ez a pillanat hangulatában diadalmas. Mintha a nyugati ember még nem mondotta volna ki az utolsó szót.”
A másik aspektus az író jákobi harca Istennel. „Esztelen düh. Istenre haragszom, ha van.”, mondja egy helyütt az 1950-es évek elején. Ennek egy szelídebb változata, valamivel korábbról: „Isten szándékait nem értem.” Van, amikor a Lucretius-tól Feuerbachig folyamatosan jelenlevő ateista eszme dominál, a naplóíró „istenalkotó emberekről” beszél. De a Jób könyve, a Biblia legnehezebben felfejthető és elfogadható szövege nem hagyja nyugodni. A publikált megjegyzések közt, nyilván mert roppant erősen foglalkoztatta, háromszor is felbukkan ez a sor: „mert Istennél semmi sem lehetetlen. Mindig erre gondolni” De a legjellegzetesebb alighanem ez az 1954-ben megfogalmazott mondat: „Hinni. Talán, talán.”
2.
A fenti gondolatmenet csak egyet emel ki Márai közelítései közül. Iterációi közül még jó néhányat megvizsgálhatnánk. A legkülönösebb valamennyi közül alighanem az irodalmi modell megközelítése. Világirodalmi vonzalmairól és ellenszenveiről, azoknak hatásáról később szólok részletesebben is. De a világirodalminál nem kevésbé fontos Márainak a magyar irodalomhoz való közelítése. Ha az Egy polgár vallomásait olyan szöveget, melynek legmélyebb témája az eltávolodás és a visszatérés, akkor ez a visszatérés nem csak az apához való megtérés, hanem a magyar irodalomhoz és a magyar irodalomba történő hazatérés is, s ez a magyar irodalom valamiképpen a visszaemlékezés történetéből hiányzó anya helyét foglalja el. Ugyanez mondható el a Föld! föld!...-ről is, amelyben a kivonulást követő hazatérés csak virtuálisan valósul meg: hazatérés a magyar irodalomhoz.
Márai Sándor magyar kánonjában nyilvánvalóan Krúdy Gyulának jut a legkitüntetettebb hely. Krúdyt illető értékítélete, akár a naplókban, akár a második visszaemlékezésben olvashatókat tekintjük, éppúgy közel áll mai kánon-felfogásunkhoz, mint a két kánonjában megszólaló egyéb értékítéleteinek legtöbbje. De azzal, hogy megírja 1940-ben a Szindbád hazatér című regényét, ezt a Krúdy-parafrázist, vagy ha akarjuk Krúdy-regényt, Márai Sándor a közelítésnek egy egészen szélsőséges módját választja. Azt a fajta hermeneutikát gyakorolja itt Márai, melyet Gadamer, mint ismeretes, a Schleiermaier módszereként ír le azIgazság és módszerben. „Schleiermacher a feladatot az eredeti olvasóval való azonosulásnak nevezi. De ez az azonosulási művelet, az azonosság nyelvi és történeti létrehozása Schleiermacher szerint csak egyik ideális előfeltétele a megértés aktusának. Szerinte a megértés aktusa nem az eredeti olvasóval, hanem a szerzővel való azonosulás, melynek révén a szerző sajátos életmegnyilvánulásaként tárjuk fel a szöveget.” [2]
Mindez természetesen, mondja Gadamer, nem jelent teljes identifikációt, reprodukció történik, amely azért lényegileg eltér a produkciótól. A Szindbád hazatér azonosulása a Szindbád-figura megteremtőjével, ez a „játékként megjelenő s mintegy magától adódó ide-oda ingázás”[3], amely egyfelől nyelvi azonosulás, mindamellett nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy a Krúdy-parafrázis, vagy Krúdy-regény több erőteljes olvasatot is magában foglaljon. Az egyik ezek közül tudatos rájátszás Proust eljárásaira, a szagok és ízek világának kiemelése, vagy máshonnét tekintve, a metaforikus és a metonimikus ábrázolásnak a proustihoz hasonlatos kiegyensúlyozása. A másik: szüntelen emlékeztetés a Proust eljárásaival élő magyar író hovatartozására. Ez az olvasat egy kevéssé látványos, s csak egy figyelmesebb olvasás során feltűnő motívum-sor, amely Szindbádot mint „a másik Magyarország” íróját jelöli meg. Ami azután kétfelől értelmezhető, egyrészt a Krúdy-jelenségnek az általános irodalmi kánonban való felértékeléseként, másrészt viszont annak a jelzéseként, hogy ez a páratlan teljesítmény alighanem azokon határokon belül kénytelen maradni, amelyeket az anyanyelvi közeg húz meg.
3.
A problematikának ilyen módon történő megjelölése pedig máris átvezet a következő kérdéshez: hogyan közelíthetünk, hogyan közelítsünk ma Márai Sándorhoz. A válasz e kérdésre korántsem egyértelmű. Első korszakában, vagyis az 1928 és 1948 közti években, a kritikai fogadtatásban az a többségi felfogás vált uralkodóvá, hogy Márai jelentős, de a legjelentősebbekhez nem mérhető író. A művét 1945 és 1948 közti ért ideologikus fogantatású támadások, de még inkább az emigráció korszaka teljesen új helyzetet teremtettek. Márainak a magyar irodalmi közegtől való radikális elszakadása azt eredményezte, hogy ebben a közegben csak mintegy közvetetten volt jelen. A hivatalos álláspontot képviselő irodalomtörténeti kézikönyv, A magyar irodalom története 1966-ban megjelent hatodik kötete ugyan megemlékezik róla[4], de maguk a Márai-szövegek csak kevesekhez jutnak el, a magyar emigrációnak pedig nem alakul ki olyan irodalmi közege, amely képes volna dialógust kialakítani vele.
Harmadik korszakának tekinthetjük a művei újbóli magyarországi megjelenésétől, vagyis 1989-től máig terjedő időszakot. Újrakiadások, az emigrációban megjelent művek hazai kiadásai, egy-két esetben addig kiadatlan munkák publikálása jellemzik ezt az időszakot, amely meghozta az első Márai-monográfiákat is. S egyúttal egy gazdag kritikai irodalmat is, melynek darabjai azonban ritkán reflektálnak egymásra. Ennek az időszaknak a recepciójára többé-kevésbé ugyanaz a polarizáltság jellemző, mint Márai Sándor első korszakára, vagyis a szólamok a túlzó rajongástól a kényszeredett lekezelésig terjednek.
Még bonyolultabbá tette a Márai-recepciót az a váratlan és nehezen megmagyarázható fordulat, melynek során, a kilencvenes évektől fogva, a Márai-szövegek egyszerre bekerültek az olasz, a német, a francia, a spanyol, a portugál irodalmi közegbe. Egyelőre úgy látszik, hogy nem elszigetelt, hanem általános jelenségről van szó. Akár azt jelenti ez, hogy a Márai-szövegek egy része bekerül – amire magyar író esetében még nem volt példa – az európai irodalmi dialógusba, akár csak átmeneti, futó jelenségről van szó, Márainak ez a különös posztumusz sikere mindenképpen töprengésre kell késztesse a magyar kritikát. Többek közt azért is, mert az európai kánonba – legalábbis egyelőre – bekerült művek értékrendje nem egyezik a magyar kánonban mindeddig kialakult értékrenddel. Nem csak a Szindbád hazatér egyébként jól megmagyarázható hiányáról van szó, hanem inkább arról, hogy a magyar kritikai fogadtatásban majd mindig fenntartással vagy fanyalgással fogadott egyes regényeket, mint az Eszter hagyatéka, a Válás Budán vagy A gyertyák csonkig égnek a nyugat-európai kritika szinte egyöntetűen magasra értékeli.
A dilemma tehát kettős. Magyarázatra várna egyrészt maga a kedvező fogadtatás, másrészt pedig a jelentősen eltérő értékrend. Vannak természetesen példák a fogadtatás hasonló diskrepanciáira; Allan Edgar Poe-t, persze Baudelaire-nek hála, hamarabb fogadta be a francia, mint az amerikai közeg, s Witold Gombrowicz – az ő esetében az emigrációs helyzet következményei mások, mint Márainál - lengyel elfogadásához is szükség volt a német és a francia recepció egyértelműségére. De mi magyarázza Márai áttörését? Megelégedhetünk-e vajon avval a befelé forduló felfogással, amely egyrészt megállapítja, hogy Márai ismertsége nem azonos a jelentőségével, másrészt, hogy befogadását az magyarázhatja, Selyem Zsuzsa véleményét idézem: „az életmű problémátlanul elhelyezhető abban a kultúrában?”[5] S egyáltalán: elválhat-e egymástól ennyire élesen a magyar kánon és a világirodalmi kánon szempontrendszere?
4.
Az alapvető feladat tehát a Márai-oeuvre elhelyezése a magyar irodalom, s egyúttal talán az európai irodalom folyamatában. A feltételek ehhez az elhelyezéshez azonban, úgy gondolom, egyelőre még nem adottak. Hiányzik hozzá először is a filológiai alapozás. S itt nem is annyira a még kiadatlanokra, naplójegyzetekre, krónikákra, rádiós cikkekre gondolok, mint inkább a legfontosabb művek hiteles szövegének a megállapítására. Első jelentős regényét, A zendülőket például utóbb beillesztette A Garrenek műve című nagyméretű ciklusba, s ennek során meghökkentő változásokat vitt be a szövegbe: beemelt két új szereplőt, a Garren fiúkat, s a helyszínt, amely az első változatban, ha nincs is megnevezve, egyértelműen szülővárosa, Kassa, a tengerpartra helyezte. Megváltoztatta a címet is, a határozott névelő elmaradt, a ciklus részét képező regény új címe Zendülők.Ami természetesen más olvasatot sugall mint az eredeti cím, a zendülők a világ centrumában álltak, a zendülők viszont csak a nagy egész részei. Még jelentőségteljesebb a módosulás az eredetileg önéletírásnak olvasható Egy polgár vallomásai esetében, amely a szerző intenciói szerint – az 1940-ben megjelent harmadik kiadás óta - regényként értelmezendő.
Vagyis szükség volna a változatok összevetésére, a változtatások számbavételére, s a végleges szöveg megállapítására. Alapos szöveggondozást igényelne minden megjelenendő Márai-könyv, még ha a szerző által jóváhagyott utolsó változat sokszor hitelesnek is tekinthető. És fontos volna – ha nem is annyira, mint a szövegfilológia - a külföldi recepció felmérése. Született már néhány ilyen tanulmány[6], a magyar sajtó is közreadott több összeállítást a Márai-fordításokról megjelent kritikákból.[7], de minél teljesebb képre volna szükségünk a jelenség megértéséhez.
5.
A továbbiakban következők tehát – egyelőre – csak közelítések. Kísérletek néhány új szempont bevezetésére. Az irodalmi művek értelmezése, amint Jean Starobinski mondja, lehet teljes, de totális sohasem lehet.[8] A teljesség is csak a kiválasztott nézőpont teljessége. Az itt következő tanulmányok ezt a felfogást próbálják érvényesíteni. Részletesebben foglalkozom néhány regénnyel, mint A zendülők, a Válás Budán, A gyertyák csonkig égnek, a Szabadulás, A Hang, aJelvény és jelentés, mindegyiket, szándékom szerint, olyan kontextusba helyezve, mely új értelmezési lehetőségeket nyit meg. Az intertextuális megközelítés általában más perspektívába helyezi a regényszövegeket, pontosabban más összefüggések rendszerét villanthatja fel. Ezért próbálkoztam A zendülők értelmezésében a szegényproblematika bevezetésével, a Válás Budán esetében a Tolsztoj-párhuzam megjelölésével, A gyertyák csonkig égnek elemzésekor a sztoikus gondolkodással folytatott dialógus feltételezésével, a Szabadulásról szólva az első találkozás-toposz és az arc-fenomenológia felidézésével, a Hitler-jelenséget vizsgáló két regény – A Hang és a Jelvény és jelentés – esetében pedig a logosz és a politikai diskurzus kérdéskörének az érvényesítésével.
A szöveget befogó tekintet ilyen jellegű indítása talán segít abban is, hogy közelebb kerülhessünk a nyugat-európai befogadás megértéséhez. Az intertextuális megközelítés ugyanis a Márai-műveknek azokra a rétegeire kíván rávilágítani, amelyek a közös európai emlékezet részei lehetnek. A Paris IV-Sorbonne-on vezetett komparatista szemináriumom programjában négy alkalommal szerepeltek Márai-szövegek, a túlnyomórészt francia (kisebb részben német, olasz, angol, orosz) hallgatók számára a magyar szerző munkájának befogadása semmiben sem különbözött a programba foglalt francia, német, orosz, angol szerzők műveinek befogadásától.[9]
Márai Sándor két jelentős szövege, az Egy polgár vallomásai és a Föld! Föld!…esetében is indokolt az intertextuális olvasat. A mítikus struktúra, amelyre mindkettő épül, nyilvánvalóan a tékozló fiú története, a kivonulás és a hazatérés. Másfelől mindkét mű első személyben szóló visszatekintő elbeszélés, vagyis – akár referenciális szövegnek olvassuk, akár elsőrendűen fikciónak – valahol a műfajok határán helyezkedik el. Márai az autofikció felől tekintve is érdekes és a 20.század első felének felfogását meghaladó pozíciót foglal el, ez indokolta két olyan tanulmánynak a kötetbe illesztését (Az igazat mondd, ne csak a valódit – Irodalom, fikció, autofikció), amelyek nem kifejezetten Márai-szövegeket, hanem a műforma általánosabb kérdéseit és módosulásait vizsgálják, de amelyek épp e viszonylagos távolság okán mégis: közelítések.
Márai Sándor kivonulásai és hazatérései nem csak műveinek alaptémái, hanem az egész jelenség, pálya és mű meghatározói. Ennek variációit tekinti át egy közelítés (Horizontális haza, vertikális haza), egy-egy írás pedig, akár messzebbről s más írókat is a vizsgálatba vonva (Maieutika és kanonizáció), akár közelebbről rápillantva (Márai kánonja és a néma nyelv) ugyancsak a jelenségnek a tágabb kontextusba helyezésével próbálkozik. A közelítések sorát pedig az a tanulmány zárja, amely a magyar irodalom egyik leglátványosabb toposzának, a szabadság problematikájának az áttekintése során próbál rávilágítani Márai pozíciójára ennek az irodalomnak a folyamatában.
A hiányok nyilvánvalóan számosak. Magyarázatot igényelne több harmincas évekbeli regény (mint az Eszter hagyatéka, Az igazi) értékelésének ellentmondásossága, alaposabb elemzést kívánna az emigrációban született regények sora, s még inkább a Naplók több mint negyven évet átívelő sorozata. Ezek a Naplók ugyanis, felfogásom szerint, ennek a szabálytalan és nehezen körülírható irodalmi formának (amely alig elválaszthatóan ér össze a nem-irodalmi önkifejezésnek az internetes blogok révén napjainkban ismét páratlanul népszerű jelenségével) nem csak a magyar, de az európai irodalomban is a legkiemelkedőbb teljesítmények közé tartoznak.[10]
Folytatása következik.
[1] BAKOS Ferenc Idegen szavak és kifejezések szótára, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983. Az iteráció kifejezés egyébként elsősorban matematikai és pszichiátriai terminus technicusként használatos.
[2] GADAMER Hans Georg Igazság és módszer Osiris, Budapest, 2003. 224.
[3] i.m. 136.
[4] A Nyugat második és harmadik nemzedéke címet viselő fejezet, melyet B. Nagy László írt, Molnár Ákos és Hevesi András között, tizenhat más prózaíróval együtt (Ottlik Géza is köztük van) tárgyalja Márai életművét. SZABOLCSI Miklós (szerk.) A magyar irodalom története 1919-től napjainkig, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1966. 718-722.
[5] SELYEM Zsuzsa Magyar, világ, Élet és Irodalom 46. évfolyam, 37.szám. (2002)
[6] TRIZNYA Péter Márai Sándor sikere Olaszországban 1998-1999-ben In SZŐNYI Zsuzsa Vándor és idegen, Kortárs kiadó, Budapest, 2000; SZŰCS Gabriella A gyertyák csonkig égnek németországi recepciójáról (kézirat).
[7] Az Élet és Irodalom 1999. 50. számában a német, 2006. június 6-i számában a katalán kritikákból közöl összeállítást.
[8] STAROBINSKI Jean Poppea fátyla, Kijárat, Budapest, 2007. 24.
[9] Két regény került be a programba, A zendülők (Les Révoltés) és A gyertyák csonkig égnek (Braises).
[10] Németül hét kötetben jelent meg az Oberbaum Verlag, Berlin kiadásában.