Thassy Jenő 1920-ban született, régi magyar földbirtokos családban. Édesapját Dél-Magyarországon, Drávatamásiban levő kúriájában 1919-ben, még a trianoni határ megvonása előtt, szerb katonák megölték. Előbb a jezsuitáknál tanult, majd a Ludovikára került. Fiatal tisztként érte a háború. Neveltetésénél és alkatánál fogva ekkor barátaival együtt a hagyományos emberiesség táborát választotta, s a nyilasuralom alatt már aktív ellenálló volt, üldözöttek, zsidók és mások életét mentette meg a sajátját kockáztatva. 1946-ban szülőhazájának elhagyására kényszerült. Csaknem öt esztendőt töltött Franciaországban, majd az Egyesült Államokban telepedett le, ahol 1952-től a Szabad Európa Rádió munkatársa volt, 1973-tól az Amerika Hangja magyar osztályán dolgozik. 2008. április 12-én hunyt el az Egyesült Államokban. Több regényt, számos novellát és egy színdarabot írt. Magyarországon két önéletrajzi ihletésű kötete jelent meg: Veszélyes vidék (1996); Hátraarc (1999).
– Ön azt nyilatkozta egyszer, hogy szellemi példaképnek tekintette Márai Sándort. Most, 1996-ban hogyan emlékezik vissza Máraira, arra a Máraira, akit Amerikában ismert meg? Volt valami előzménye annak, hogy itthon már a negyvenes években olvasta a könyveit?
– Nagyon sokat, amihez csak hozzájutottam. Első könyveit mint kadét olvastam, a katonai iskolában: Csutora, Vendégjáték Bolzanóban, később A gyertyák csonkig égnek. Hallatlan élmény volt, szédítő élmény volt. Márai Sándor híd volt az akkori magyar olvasóknak – különösen az elszigetelt Magyarországról, a háború miatt egyre jobban körülzárt Magyarországról – a nagyvilágba, Nyugat felé. Később óriási élmény volt személyesen is megismerni őt. Ez a Szabad Európánál történt, ahol külső munkatárs volt, és a saját leveleit Candidus álnéven írta. Be-bejött a szerkesztőségbe, és nagyon kedvesen, udvariasan, de nagy tartózkodással beszélt mindenkivel. Én véletlenül közel kerültem hozzá, és ennek megvolt a magyarázata: a forradalom tragédiája. Amikor a forradalom kitört, győzött, majd elbukott – és hát a Szabad Európa Rádió úgyszólván Önmaga dugájába dőlt –, akkor Márai Sándort átküldték, hogy a saját nevén rövid, ötperces glosszákat írjon, szellemével és részvétével vigasztalja a magyar hallgatót, engem pedig mint fiatal riportert küldtek vele, hogy sajtószemléket írjak. Mindenki Magyarországról írt, és én azért voltam hasznos, mert először is gyors munkás voltam, másodszor pedig beszéltem németül, franciául, angolul és magyarul, s még az olaszt is törtem egy kevéssé. Ezekből a nyelvekből fordítottam és 16 órán át dolgoztam sajtószemléken Münchenben, Márai pedig írta a saját glosszáit. Három hétig együtt laktunk egy panzióban, s amikor végeztem a munkámmal, úgy éjféltájt, akkor ő megvárt. Elmentünk valami borivóba, és egy fél liter bor mellett majdnem egymás karjában zokogtunk. Mélyen megrázta őt a forradalom, engem is. Óriási élmény volt Máraival találkozni ott kinn. Elindulása előtt Lola, a felesége, akit úgyszólván akkor ismertem meg, ezt mondta nekem: “aztán vigyázzon a Sándorra”. Hát őrá vigyázni nagyon nehéz feladat volt. Kölcsönösen vigyáztunk egymásra. Ettől kezdve, amikor három hónappal később visszatértem, meginvitáltak, és minden hónapban legalább egyszer vagy kétszer náluk vacsoráztam. Akkor még New Yorkban éltek, a Manhattan sziget északi csücskén, közel a Cloister-hez, ami egy középkori, hétszáz vagy nyolcszáz éves olasz kolostor reprodukciója volt, kőről-kőre hozták át Olaszországból és újraépítették. Ez volt az ő kedvenc sétahelye, lakásától kb. öt percre. Manhattan csücskében volt az ő elefántcsonttorony-otthona. Ezeken a vacsorákon Lola főzött, ő pedig velem társalgott. Márai felesége, Lola meglepő és megható jelenség volt. Eladónőként dolgozott egy elegáns New York-i áruházban, Hartmannál, a cipőosztályon. Egész nap a lábán állt és dolgozott, aztán hazaszaladt és megfőzte a vacsorát, ami négy-vagy ötfogásos vacsora volt, utána végigülte velünk a vacsorát és csak azután ment ki mosogatni. Borzasztó fárasztó is volt egy munkanap után Márait hallgatni három vagy négy órán keresztül, amint egyik témáról a másikra ugrott és élvezetesen beszélt. Olyan brilliáns tűzijáték volt ez, amit szerettem volna feljegyezni, úgy, mint dr. Johnson kedvenc író-diákja, Boswell. De ahogy Boswellnek nem sikerült teljes mértékben visszaadnia dr. Johnsont, nekem még kevésbé. Mindig elhatároztam, hogy ha hazamegyek, gyorsan leírom, miről volt szó. Mire megérkeztem, a majdnem egyórás subway-út után félájultan hagytam el a vonatot, pedig csak a harmincas éveim elején voltam. Annyi szellemi élményben volt részem, hogy egyszerűen nem lehetett megjegyezni, mert szemközt ült velem, nekem beszélt, ide-oda csapongott. Olyan szellem volt, amit még elmondva is nehéz reprodukálni. Nagyon-nagyon nagy író volt.
– Ahogy visszaemlékszik ezekre a beszélgetésekre, Ön hogyan látta Márait itt, New Yorkban? Vagy hogyan látja most? Keserű volt azért, hogy el kellett hagyni Magyarországot, és csak egy fegyvere maradt, az anyanyelv?
– Keserű volt és nem. A keserűség mindig bölcs rezignáltságban mutatkozott meg. Hallatlanul büszke volt. Többször előfordult, hogy meg akarták interjúvolni, és nagyon gyakran rajtam keresztül próbálkoztak. Egy bizonyos idő után megtudták, hogy, ha lehet ezt mondani, barátja vagyok. Ez a “lehet mondani” egy kvalifikáció, mert Márai egy kicsit önmagának a szobra is volt. Úgyhogy ha valaki lehet egy szobor barátja, akkor én voltam az. Sokszor jöttek hozzám neves magyarok, hogy szeretnének Máraival találkozni, mert könyvet akarnak róla írni, és akkor a válasz rajtam keresztül ez volt: “Mondd meg az úrnak, hogy én egy író vagyok, a könyveim a polcon vannak, vegye le és írjon róla amit akar, én nem kívánok vele szóba állni”. Ilyenkor mindig volt valami oka arra, hogy az illetővel nem akart szóba állni, mert úgy érezte, hogy kollaborál a rendszerrel. Magyarországról az volt az elképzelése, hogy Magyarország egy megszállott ország, az oroszok rabja, és addig, amíg föl nem szabadul, ő ott sem írni, sem nyilatkozni nem fog. És ebben hallatlanul szigorú volt. Gőgös volt. Márai Sándor csak három hétig volt Münchenben, mint a Szabad Európa külső munkatársa, én három hónapig. Kivételes küldetés volt ez a forradalom után, amikor arról volt szó, hogy folytatódik-e a rádió, vagy nem. A kijött menekültek mind bírálták, és a végén, amikor föltettük a kérdést, hogy hallgasson-e el a rádió, mindig azt válaszoltuk: Isten ments, mert akkor a magyarok azt fogják hinni, hogy Amerika leírta Magyarországot. A végső ítélet mindig az volt: csak folytatni az adást. Márai Sándor ebben nem vállalt aktív részt, mert nem volt belső munkatárs. Saját ítélete az volt, hogy folytatni kell, és ő maga is még évekig folytatta.
– Nem emlékszik olyan mozzanatra, amely bepillantást engedett az írói műhelybe, abba, amit Amerikában írt, esetleg olyasmibe, amit a lelke mélyén Magyarország iránt érzett: nosztalgiát, annak ellenére, hogy több mint negyven évig, amíg orosz csapatok vannak Magyarország földjén, nem engedte itt a könyveit kiadni. Beszélt-e egyáltalán erről? A másik kérdés pedig az, hogy a San Diegó-i magányba valóban saját magát száműzte-e, egy kicsit saját magát zárta-e el, gerincességével, a magyarországi olvasók elől?
– Azt hiszem, hogy hamis képet adtam róla, ha azt mondom, hogy elszakadt a magyar anyaföldtől vagy az országtól. Ő nem akart együttműködni a rendszerrel, de továbbra is írta a könyveit, és közönség reakciójáról is tudott, mert a Naplókhazajutottak és levelek özönét kapta. Éjjel-nappal Magyarország sorsa fölött tépődött, de neki az elzárkózás azért volt könnyű, mert tulajdonképpen itt is elefántcsonttoronyban élt. Ezt gyakran szemére vetették, de hát valószínűleg szükséges volt ahhoz a fantasztikus alkotáshoz, amit ő végzett. Végül, amikor már félig vak volt, vettem neki valami szerszámot, amivel fölnagyította a betűt: egy reflektor volt a homlokán, ami a könyvre volt szögezve. Így írta utolsó könyvét, aGarrenek művét, amely részben új volt, részben a Zendülők és az ezt követőSértődöttek folytatása. Fantasztikusan nagy könyv. Ő az utolsókig egy elefántcsonttoronyban élő patrióta volt, de nagyon-nagyon korán megtanulta a száműzetést. Kassáról száműzetésben volt a Horthy-Magyarországon, ahol szintén nem volt teljesen otthon. Száműzetésben volt Olaszországban és Amerikában. Ő magában, a lelkében vitte magával Kassát, saját ifjúkori élményét, magyarországi élményét. Elzárkózottsága, szerzetesi szigorúsága mellett egy lángoló lelkű patrióta volt – ez nem egyenlő a hazafisággal, ami gyakran egy eltúlzott csökevény.
– De azért biztos nehezen élte meg a San Diegó-i egyedüllétet.
– Biztos, hogy egyedül volt, és biztos, hogy hiányzott neki a megszokott baráti kör, amely egyre inkább csappant, és mint általában a nagyon öreg emberek körül, majdnem mindenki meghalt körülötte. 90 éves volt, amikor pontot tett az életére golyóval, és ez előrevetítődött. Mindkettőnk kedvenc írója, Henry de Montherlant ugyanígy végzett az életével kb. 65 éves korában, és Márai Sándor akkor azt mondta nekem: milyen szép befejezés. Később, amikor ő végzett így önmagával, ez erősen eszembe jutott. Egyik naplójában szintén megtaláltam a Henry de Montherlant haláláról írt bejegyzést. Azt hiszem, ez nem volt véletlen. Azt mondta: “nem tudok többet olvasni, nem tudok többet írni, meguntam a saját írásaimat is, egyetlen egy könyv mond nekem még valamit: a Don Quijote, Cervantes könyve”. Ez volt az egyik utolsó beszélgetésünk.
– Tehát nem volt különösebb előzménye annak, hogy öngyilkosságra készült? Vagy csak Ön olvasott a francia író könyvéről, és akkor jutott eszébe, hogy Márai is hasonlóképpen gondolkodik vagy akar végezni önmagával? – Nem lepett meg, amikor hallottam, hogy öngyilkos lett, mert emlékeztem arra, amit Henry de Montherlant-ról mondott. Nevelt fiúk, János, 46 éves korában a szeme láttára halt meg egy hirtelen agyvérzésben, felesége, Lola, aki nagyon kiváló élettárs volt, szintén korábban meghalt. Egyedül maradni öregen és száműzetésben nehéz sors volt.
(Műhely, 2000. 2-3. szám)