Csernohorszky Vilmos 1929-ben született Budapesten. 1953-ban a Budapesti Orvostudományi Egyetemen orvosi oklevelet, 1957-ben sebész, 1961-ben anaesthesiologus szakorvosi képesítést szerzett. A magyar anaesthesiologia egyik megalapítója volt. 1966-ban az akkor alakult Magyar Anaesthesiologiai Társaság alapító főtitkárává választották. 1968-ban kényszerítő körülmények hatására kénytelen volt elhagyni Magyarországot. Az NSZK-ban telepedett le. Három évig a Saarbrückeni Egyetemen volt klinikai főorvos. 1971-től nyugdíjba vonulásáig a bajorországi Neuburg-Donau városának két kórházában az anaesthesiologiai osztály vezető főorvosaként tevékenykedett. Orvosi tevékenysége mellett 1972-től közírói munkásságot is folytatott. Nyugati magyar sajtótermékekben jelentek meg történelmi és politikai jellegű publicisztikai írásai. Innen származott Márai Sándorról való kapcsolata.
– Hogyan zajlott le a Máraival való találkozása?
– A megbeszélt időpontban, 1988. október 1-jén, vasárnap délután pontosan 4 órakor megérkeztünk hozzá, és becsöngettünk. Ő már várt bennünket, leültetett. Ekkor vette kezdetét a látogatás, a beszélgetés, amely körülbelül 3 óra hosszat tartott. Ez idő alatt főként ő beszélt. Magáról annyit mondott, hogy mennyire megviselte őt először felesége, majd fogadott fia halála. Felesége haláláról azt mondta, hogy ilyen hosszú idő után úgy összenő az ember hitvestársával, hogy mikor az elmegy, meghal, akkor nem is tudja megállapítani, mennyi részt vitt magával saját magából. Ennyire összeforr két ember a hosszú együttélés idején. A következő tragédia 45 éves nevelt fia halála volt. Azt is elmondta, hogyan hozták ki. Mert amikor kijöttek Nyugatra a háború után, nem volt gyermekük. Lett volna egy, de az újszülöttként meghalt, s azután több gyermekük már nem lett. Ennek a kisfiúnak a nagymamája járt hozzájuk takarítani Pesten. A kisfiú szülei, azt hiszem, bombatámadás következtében elpusztultak, úgyhogy a kisfiút a nagymamája nevelte. Mielőtt eljöttek, azt mondta Márai Sándornak a felesége: mi most elmegyünk, s mivel az egész magyar ifjúságon nem tudunk segíteni, segítsünk legalább egyen, vigyük el ezt a kisfiút.
– Jánoska.
– Jánoska, igen. A nagymama odaadta nekik, és ők elvitték. Ez a felesége iniciatívája volt. Jánoska közben felnőtt ember lett, 45 éves volt. Egy-másfél évvel Márai halála előtt tragikus hirtelenséggel, váratlanul elhunyt. Márai azt is elmondta, hogyan. Egy reggel szokás szerint fölkelt, hogy felkészüljön és munkába induljon, mert egy nagy amerikai computer-gyár menedzsere volt. Máraiék ezért is mentek San Diegóba, ezért cserélték fel Olaszországot, Salernót, ahogy én írtam annak idején, a világ végével. San Diego a mexikói határon van. Aki átment Mexikóba és látta, hogy ott mi van – mint mi is akkor, ezután a látogatás után másnap –, joggal mondhatja, hogy felcserélte Olaszországot a világ végével, ahol már Mexikó van és az az egész más világ. San Diegónak az éghajlata se jó. Márai panaszkodott is, hogy “ezek az amerikaiak itt azt hiszik, hogy ez egy jó délszaki klíma, ami itt van, pedig nem, mert szeles és viharos”. Szóval azzal sem volt megelégedve, de az volt az elképzelésük – mert akkor költöztek oda, amikor Márai 80 éves lett –, hogy ha nagyon megöregednek és egyedül lenni már problematikus lesz, mégis legyen a közelükben egy ember, akihez közük van és akinek köze van hozzájuk. És mivel Jánoska 45 évesen San Diegóban élt, átköltöztek oda, de az egész hiábavaló volt, mert a fiú még Márai előtt meghalt. A következőképpen mesélte el Márai: egy reggel fölkelt – mint említettem –, hogy felkészüljön és munkába induljon, de öltözködés közben összeesett és eszméletét vesztette. Kórházba szállították, de kiderült, hogy értágulat-repedés, szaknyelven agyér-aneurizma-repedés keletkezett az agyában, s ebből egy belső agyvérzés jött létre, amely szétroncsolta az agyát. És hát mégiscsak ottmaradt az öregember, a világ végén is egyedül. Erről ő nem beszélt, de ahogy kivettem a szavaiból, a menye egy amerikai hölgy volt. Három gyönyörű lány unokája volt, azoknak a fényképét láttam az asztalán, 8 és 14 év közötti, nagyon szép leánygyermekek, de mondom, a meny amerikai hölgy volt. Gondolom, fel sem tudta fogni, hogy ki az ő apósa: hogy a XX. század második felének egyik legnagyobb magyar írója. Nyilván nem értette meg, és úgy láttam, nem is nagyon érdeklődött apósa iránt. Márai elhagyatottan élt, csak egy takarítónő járt hozzá, meg az étkezést hozták neki egy idősek részére szolgáló élelmezési vállalattól, amit nem bírt megenni, mert – amint Szörényi Éva is elmondta nekem – nem evett rendesen. Nemcsak a nyelve, de a gyomra is mindvégig megmaradt magyarnak. Csak a magyar ízeket szerette enni, az amerikai tömegélelmezési dolgokat nem. Megpróbálták rábeszélni, hogy hagyjon magának segíteni, de nem hagyott. Nagyon büszke ember volt. Ő maga mondta nekem viccesen: “mióta Lola meghalt, több özvegy jelentkezett már”, mert “az özvegyasszonyoknak nagyon jó hírszolgálatuk van, rögtön megtudják, ha valahol egy hely felszabadul”. De azokat is mind elutasította, sőt akik úgy mentek hozzá, magyar asszonyok, hogy eljárnának főzni vagy ételt hozni, azoktól sem fogadott el semmiféle segítséget. Ha valaki pénzt küldött neki csekk formájában, visszaküldte: nem akart könyöradományt elfogadni. Ennek ellenére évtizedeket végig tudott élni magyar íróként a nagyvilágban, Olaszországban és Amerikában. Borzasztó lehetett ott, a világ végén egyedül, megöregedve, legyengülve, lassan már önellátásra képtelen állapotban élni. Nem is azon csodálkoztam tehát, hogy véget vetett az életének, hanem azon, hogy nem előbb: hogy idáig végig tudta csinálni...
– Milyen volt a lakása, hogyan volt berendezve? Erről nem sokan írtak.
– Kis lakás volt, pláne amerikai viszonyok között. Amerikában nincs előszoba. Bemegy az ember az utcáról és rögtön a lakószoba közepén van. Ott ültünk mi is, ott beszélgettünk, a lakás többi részét nem is láttam. De ahogy elnéztem, két-, legfeljebb háromszobás lakás lehetett és nem nagy méretű. Tehát szerény lakás volt, mondhatni itthoni igények szerint is szerény lakás, szerényen berendezve. Márai az emigrációban nem élt anyagi jólétben. Mindig azt csodáltam, hogy egyáltalán meg tudott élni abból, hogy magyar író. Volt idő – amikor először voltak Amerikában –, hogy a felesége dolgozott, hozzásegítette Márait, hogy megmaradhasson magyar írónak. Ezt persze, mármint anyagi helyzetét és életviszonyait, ismerték a Kaliforniában élő magyarok és próbáltak segíteni rajta, különösen azután, hogy egyedül maradt. Volt egy olyan kezdeményezés, hogy Márai jöjjön fel San Diegóból Los Angelesbe, és az ottani magyarok majd ellátják és gondozzák. Valaki a lakását vállalta volna, mások a főzést, ismét mások a takarítást és egyáltalán a vele való foglalkozást és azt, hogy ne legyen olyan egyedül. Szörényi Éva azért ment le hozzá, hogy rábeszélje: fogadja el az ajánlatot – de nem ment bele. Visszatérve arra a kérdésre, hogy hogyan fogadott bennünket: az asztalra már oda volt készítve egy üveg kaliforniai vörösbor és megfelelő számú pohár. Röviddel azután, hogy helyet foglaltunk és pár percet beszélgettünk, odafordult fiamhoz: “te vagy a legfiatalabb, légy szíves, töltsél”. Meglepő volt a sokirányú tájékozottsága. Nemcsak irodalmi kérdéseknek olvasott utána, hanem beszélt például a világűr fekete lyukairól és azok jelentőségéről; tehát ilyesmikkel is foglalkozott, fizikával, kémiával meg biológiával, és nyelvekkel is, mert a magyaron kívül négy nyelven olvasott. Ahogy beszélgettünk, egyszer azt mondja: “Te, itt a szomszéd házban múltkor két ember vitatkozott, hogy ha valaki főbe lövi magát, ha öngyilkos lesz, melyik a legbiztosabb módszer. Hol lője magát főbe? Ezen vitatkozott két ember. És – mondja – abban egyeztek meg, hogy a legbiztosabb módszer, ha halántékon lövi magát az illető.” Feleségem meg a jelenlévő orvos fiam, mint utólag mondták, rögtön kapcsoltak, hogy miért kérdezheti ezt Márai. Meg kell mondanom őszintén, én csak utólag. Mert azt mondtam neki, hogy halántékon lőni nem biztos módszer, mert közismert például, hogy Hitler egyik tábornoka is, aki részt vett a Hitler elleni merényletben, halántékon lőtte magát, amikor elfogták; megvakult, mert átlőtte mindkét látóidegét, de életben maradt. És utána felakasztották. Szóval elmondtam ezt Márainak, és erre megkérdezte, hogy hát akkor melyik. De ő úgy adta elő ezt, ahogy a szomszédban beszélgettek róla. Hát, mondom, a legbiztosabb módszer, bár öngyilkosságra nem alkalmas, az volt, amit bizonyos állami terrorszervezetek alkalmaztak a történelem folyamán, vagyis a tarkólövés. Bizonyos szempontból “humánus” módszer: ha valakit tarkón lőnek, az azonnali halált okoz, mivel a légző- és a vérkeringésközpontot zúzza szét, és hosszabb szenvedés nélkül azonnali halál következik be. De ez önkezűleg nehezen vihető ki, ezért azok, akiknek erről anatómiai tudásuk van, úgy szokták csinálni, hogy a pisztoly csövét a szájba teszik, a tengelyt kicsit fölfele vezetik – tehát a pisztoly csöve felfelé néz –, és akkor elölről éri el a golyó az előbb említett légzőközpontot és vérkeringési központot, és azonnali halált okoz. Amikor azután fél évvel később Márai elkövette az öngyilkosságot, már nekem is az volt a véleményem, hogy ezért kérdezte meg, ez tehát bizonyíték számomra, hogy ő már hosszabb ideje foglalkozott a gondolattal. Ezért kérdezte ezt tőlem – az csak egy trükk volt, hogy a szomszédban beszélt két ember. Ezt ő akarta tudni tőlem...
(Műhely, 2000. 2-3. szám)