Az utolsó őrjárat

Két könyv. Márai Sándor: Kassai Őrjárat – ‘41-ből. Tamási Áron: Szülőföldem – ‘39-ből. Útirajzok. Kirándulás Kassára, a szülővárosba. Utazás Farkaslakára, a szülőfaluba. A Városba, mindig nagy­betűvel írva. A faluba, mindig nagybetűvel gondolva. Műfajilag Útirajzok. De Márai őrjáratnak nevezi. Elméletileg, prózaian az első a pontos megjelölés. Költőileg, líraian a második. Kassára ‘40 nya­rán vezet az út. Farkaslakára ‘37 vagy ‘38 elején. „Inkább a tél farkán, mint a tavasz kezdetén”. Vissza a Városba és a faluba. Őrjá­ratra. Ahol az élet kezdődött. A két könyv egy egész műfajra vet fényt. Négy szerző őrjárataira. Márai Sándor, Tamási Áron, Cs. Sza­bó László, Szabó Zoltán. Közöttük három reprezentatív mű. Márai és Tamási őrjárata mellett a Szabóé. Szerelmes földrajz – ‘42-ből. És körülöttük Cs. Szabó esszénovellái. Beágyazódnak az életmű­vekbe. Az időbeli határok nyolc évet jelentenek. ‘34 és ‘42 között. Tamási útirajza, a Bajlátott szülőföld a prológus – ‘34-ben. Szabó őrjárata, a Szerelmes földrajz az epilógus – ‘42-ben. Közben Maráinál aNapnyugati őrjárat van ‘36-ban. A Kassai polgárok ‘42-ben. És a Röpirat a nemzetnevelés ügyében ugyancsak ‘42-ben. K( Ízben Tamásinál végig pompás publicisztika van. Meg a Jégtörő Mátyás ‘35-ben. A Ragyog egy csillag ‘38-ban. Közben Cs. Szabónál a Kárpát kebelében van ‘37-ben. Az Egy erdélyi renegát vallo­másai ugyancsak ‘37-ben. Az Erdélyben ‘40-ben. A Mátyás böl­csője – Jósika sírhelye‘42-ben. Közben Szabónál A tardi helyzet van ‘36-ban. A Cifra nyomorúság ‘38-ban. Az Összeomlás ‘40-ben. Vagyis az őrjáratok mellett publicisztika, dráma, regény, esszéno­vella, szociográfia. De a publicisztika magyarázza, a dráma folytat­ja, a regény előkészíti, a szociográfia aláfesti az őrjáratokat. Az esszénovella pedig egytől egyig őrjárat maga is. A térbeli határok – az előzményekkel együtt – több ezer kilométert jelentenek. Pá­rizst, az Összeomlásban Szabónál. Farkaslakát, a Bajlátott szülő­föld-ben és a Szülőföldemben Tamásinál. Utazások a kezdetekhez, a vonatkozási pontokhoz. A szülővárosba, Kassára. A szülőfaluba, Farkaslakára. A nevelővárosba, Kolozsvárra. És az irodalmi ország „szerelmes földrajzába”. Az őrjáratok egymást kiegészítik, egy­másnak felelnek. Négy különböző vagy ellentétes karakterű alko­tó néhány hasonló vagy azonos karakterű műve. A különbözés és ellentét alkati adottság. A hasonlóság és azonosság történelmi meg­határozottság. Ez utóbbi teszi az útirajzokat őrjáratokká. Mi is az őrjáratok lényege? Hogy hazaérkeznek és keresnek valamit. Megné­zik, hogy helyükön vannak-e még a dolgok, amik igazán fontosak. Amikbe kapaszkodni lehet, ha jön a vihar. Amikre támaszkodni le­het, ha itt az összeomlás. Ellenőrzés ez és erőgyűjtés. Az indulás szakrális helyein. A forrás fölé hajolva – ahogy Márai nevezi. A forrás fölé hajolás gesztusa azonos. A forrás minősége és jelentése más. A hazatérés tényét Tamási mondja ki a legszebben.

„Fészkére száll, mint a visszajött madár”. De mi is pontosan a fészek és a forrás? Maráinál egyértelmű. A Város, az Apa öröksége. Itt és ebben keresi élete elvesztett értelmét. Az életművében mitikus rangra emelt, klasszikus magyar polgári hagyományt. Aminek nevé­ben és érdekében szól. Tamásinál is egyértelmű. A falu, a Székelyföld öröksége. Itt és ebben keresi életműve legfőbb értelmét. A veszélyez­tetettnek érzett erdélyi, magyar, klasszikus katolikus-paraszti hagyo­mányt. Aminek nevében és érdekében szól. Cs. Szabónál is körvona­lazható a fészek és forrás. A szellemi születés tényeit és helyeit kere­si. A gyerekkori múltba süllyedt Kolozsvárt. A Farkas utcát. Az év­százados iskolák, szenvedélyes országgyűlések, meg-megújuló egye­temek, nyelvművelő társaságok emlékét és örökségét. Szabónál is körvonalazható a fészek és forrás. A tájak költészetben rögzített szel­lemi arculatát keresi. A hegy- és vízrajz lelki tartalmait. Ahogy az emberekben testet ölt, az irodalomban hangot kap. Amitől az ország, az emberek lakhelye hazává, az emberek életfeltételévé lesz. Amitől a természet, az emberek nélküli világ tájjá, az emberek alkotta világ­gá lesz. Egyértelmű vagy körvonalazható, hogy mit keresnek. De egyértelmű vagy körvonalazható, hogy miért keresik?

Láttuk már: a vihar, az összeomlás miatt. A kapaszkodás, a tá­maszkodás végett. Márai fogalmaz a legegyértelműbben: olajos testű gépcápák úsznak a levegőben. Ezért szükségeltetik az őrjárat. A leendő romok és beomlott állások között. Vagyis Márai a nagy, klasszikus polgári hagyomány Városát félti. Vagyis Tamási a ki­sebbség és az anyanyelv fennmaradását óvja. Vagyis Cs. Szabó a ‘40-ben visszakapott örökség ‘44-es elvesztését sejti. Szabó pedig egyenesen a ‘40-es francia összeomlás apokalipsziséből jön. Ahol, úgy érzi, csak a táj maradt. És persze a táj szelleme. Tehát vihar lesz itt is és összeomlás. Meg kell fogalmazni a szülőföld, a Város, a falu, az irodalmi haza hagyományát. Hogy maradjon valami a vihar és összeomlás utánra. Amin és amiből újrakezdhető minden. Érde­kes, a kifejezetten hazai dilemmában valahogy Párizs a vonatkozá­si pont. Szabó megrendítő lírai riportkönyvet ír Párizs bukásáról, a francia összeomlásról. Ez ihleti a Szerelmes Földrajzra. No meg Cs. Szabó egykori ötlete. Márai pedig Párizs bukásához viszonyítja őrjárata időpontját. Pontosan négy héttel Párizs megszállása után. A náci csizmák június 14-én dobognak át a Diadalív alatt. Az őrjá­rat időpontja tehát július 12.

Hogy mit jelent a négy őrjáratban pontosan a vihar, az összeom­lás? Tamási és Cs. Szabó csak sejteti. Két évtizede ért véget a háború. Mi lesz a kisebbséggel, a székelyföldi szegénységgel az új katakliz­mában? Amelynek létfeltételeit publicisztikájában – különöskép­pen a vásárhelyi találkozó körül – önvizsgálóan keserű lelkiismeretességgel fogalmazza. így Tamási. Most jött vissza Erdély északi része. Mi lesz az anyanyelvvel, a magyar kultúrával az új katakliz­mában? Ha a kalotaszegi „híd” beomlik, nincs magyar szó Nagyvá­rad és Kolozsvár között. így Cs. Szabó. Ezúttal Márai és Szabó a legkézzelfoghatóbb. Maráinál általában a polgári és különösképpen a magyar polgári kultúráról van szó. Mit lehet megőrizni a dómok reprezentálta hagyományból Flandria és a Kárpátok között? Átmenteni egy polgári-magyar szellemi fölényt az elkerülhetetlen bukás utánra? Szabó pedig végigcsinálja Párizs vesztét és a kétségbeesett menekülést. Benne – iszonyú látomásként – Európa egyetemes vesztét vizionálja. Nemcsak Franciaországét. Erkölcsi és szellemi vesztét is. Amiben a politikai és katonai veszte megtörténhetett.

 

„A szó középkori értelmében vett városban vagyok, fukarul mért helyen, ahol a kő, tégla, cserép, az utca görbülete s még az égtájak is jogokat és kötöttségeket szimbolizálnak. Amilyen városban nincs valamilyen nyoma ennek a jelbeszédnek, nem is város az, csak fel­duzzadt karavánszállás. Ma többé-kevésbé minden város ilyen, de amelyikben maradt egy templom, a donátor céh fülkéivel vagy egy jelképes ablakbeosztás, legalább egy kicsit a tisztességes, nyakas és szabad múltra emlékeztet. Márai írja a Polgár vallomásaiban, hogy Pestre kerülvén, a fővárost nem érezte annyira városnak, mint Kassát. Joggal.”/Cs. Szabó László/

 

Cs. Szabó a város etikájáról beszél. Mert az utcák és épületek jogokat és kötöttségeket sugallnak. Maráira hivatkozik. Mert ennek, a város etikájának valóban ő a klasszikusa. Ha a falu etikájáról beszélne – nyilván – Tamásira hivatkozna. Mert ennek, a falu etiká­jának valóban ő a klasszikusa. A kettőből, a város és a falu etikájából áll össze az őrjáratok egyik legfontosabb üzenete. A szülőföld etiká­ja Legvilágosabban Maráinál és Tamásinál. De ott van – ugyan csak rejtetten – a két másik őrjárat-szerzőnél, a két Szabónál is.

Láttuk: Márai a mindig nagybetűvel írt Város és Apa örökségé­nek elemeit és emlékeit keresi. Először azokat a mozzanatokat, ame­lyek az elemek és emlékek megmaradásáról, szilárdságáról tanús­kodnak. Hiszen ezekből tevődik össze a Város ma is érvényes etiká­ja A megmaradásnak és szilárdságnak két jelképes színhelye van. A Dóm és a Főutca. A hagyomány őrzésének és az idegenek elleni tiltakozásnak a jelképes színhelyei. Hogy is van az őrjáratnál tíz évvel korábban írott regényben, az Idegen emberekben? Mikor meg­érkeznek az idegenek, a Dóm kapuja fölötti részből leesik egy szörny­alakot ábrázoló középkori kőszobor. Mikor megérkeznek az idege­nek, a Főutcában a művész-kereskedő-polgár Apa magasba emelt karral tiltakozik. A Dóm ledob egy kőszobrot. Az Apa felemeli a karját. A tárgyi és alanyi hagyomány, a tradíció és az aktualitás némán, de egyértelműen rosszat jelez. A folytonosságban történt vala­mi. Az örökkévalóság nemet mond.

Az őrjárat közben – repülőről és fennsíkról is – magasból látja a Várost. A Város középkorból épen maradt szerkezetét. (Kassáról van szó. De aki a Szamos-parti Fellegvárból látta Kolozsvárt vagy a Cenk sziklás csúcsáról Brassót, pontosan tudja ugyanezt.) Innen bontako­zik ki igazán a polgári tradíció két erénye, a mérték és hűség. Mérték a Város és a lélek építésében. Az utcák és épületek, az érzelmek és indulatok rendjében. Es hűség a Város és a lélek védelmében. Az utcák és épületek, az érzelmek és indulatok őrzésében. Ez az etikai tradíció veleje. Ami létrehozta és megőrizte a művész-kereskedő­polgárt. Vagy amit a művész-kereskedő-polgár létrehozott és meg­őrizett. Megint csak a dómok reprezentálta kultúráról van szó. Az óceántól a hegyekig. Mondjuk Rouentól Brassóig. Mondjuk, Fland­riában és Normandiában vagy a Felvidéken és Erdélyben is. A mér­lek tehát a művész-kereskedő-polgár rendje. A hűség pedig a művész-kereskedő-polgár magatartása. János mester a legszebb jelkép. Az őrjárat után két évvel született Kassai polgárokból. Ahogy tőrrel és vésővel a falakra futott. Hogy a hűség jegyében védje a Várost. Amikor ostromolták Omodé nádor martalócai. Eddig a szülőföld eti­kájának városi legendáriuma.

Láttuk: Tamási a mindig nagybetűvel gondolt falu és család örök­ségének elemeit és emlékeit keresi. Először azokat a mozzanatokat, amelyek az elemek és emlékek szilárdságáról, megmaradásáról ta­núskodnak. Hiszen ezekből tevődik össze a falu ma is érvényes eti­kája. Nem arisztokratikus-patrícius-, hanem plebejus-populáris tra­díció. Az őrjárat külső körülményei, eszközei is mások. Es egészen más a táj jellege. Nem repülőn érkezik – Párizs bukás után négy héttel – a Városba, Kassára. De szekéren érkezik – Párizs bukása előtt két évvel – a faluba, Farkaslakára A tényleges őrjárat kiinduló­pontja nem a budaörsi repülőtér, a korabeli technika reprezentánsa; ám az „anyaváros” Székelyudvarhely, a hagyományos patriarchalitás szimbóluma. Ebből fakad a két őrjárat hangulati különbsége, erköl­csi azonossága. Mert ugyanúgy ép a falusi őrjáratban a falusi szülő­föld-, mint a városi őrjáratban a városi szülőföld etikája.

Mérték van itt is. Nem az utcák és épületek rendjében, hanem a hegyek és völgyek sorában. És főként az emberek viselkedésé­hen. A mozdulatok és a nyelvhasználat mikéntjében. Ahogy őriz­nek egy nem arisztokratikusán megmerevedett, de patriarcháli­sán felépített hierarchiát. Csak az anya tegezi a hazatértet, a ta­nult fiút. A testvérek és sógorok nem. Még a nagyanya sem. Félig természetesen bevonják a hagyományos és családiasságot-testvériességet sugárzó nyelvi játékokba. De félig természetellenesen – maga is jól érzi – meggondolkodtatóan-bántóan kilóg belőlük. És főként a falu öröknek tűnő emberi rendjében érzi a kettősséget. Épek a rend körvonalai, de megsűrűsödtek benne a gondok. A kisebbségi lét szorításai. A társadalmi tagozódás feszültségei.

Hűség van itt is. Nem a tőrrel és vésővel vívott, egyszeri-hangos, véres létküzdelemben. Hanem az önazonosságért és anyanyelvért folytatott, állandó-csendes, szívós létküzdelemben. Ennek – az őrjá­ratban – két megrendítő mozzanata is van. Május 10., a román király­ság ünnepe. A falusi megemlékezésen, az iskolában magyar és román versek. Valami megmaradt, valami megváltozott. Kultikus-szakrális határkerülés húsvétkor. És a nagy székelyföldi hagyományőrző-ha­gyományteremtő katolikus ünnep, a pünkösdi búcsú. Itt érződik leg­erősebben a falu, a szülőföld hűsége. Az utóbbiról a korábbi fél őrjárat, a Bajlátott szülőföld vall a legszebben. ‘34-ben. A hol tárgyilagos, hol tréfás, hol ironikus-önironikus hang meghatottan emelkedetté válik. Soha nem látta ennyire összeforrottan együtt a katolikus szé­kely falut. Az országutat is elönti a csendesen mámoros tömeg. A köszöntők ünnepi hangjaiban a lelkek egyszeri közeledése. És a hagyomány, ami a legfontosabb. „Négyszáz éve, hogy így van ez, minden pünkösd másodnapján”. Ezután már minden további szó felesleges. Eddig a szülőföld etikájának falusi legendáriuma.

A szülőföld etikája ott lebeg Cs. Szabó írásaiban is. De csak le­beg. Az esszénovellák érzelmi átfűtöttsége szinte lehetetlenné teszi a valamelyest is távolságtartó értelmezést. Mindenütt a hűséget ta­lálja. Nemcsak a Farkas utcában, az erdélyi „Via Sacrán”, de másutt is. Kalotaszeg mámorosan üdvözölt „tatár magyarjai” között. A to­vábbra is elszakított györgyfalvaiak fogadalmában. A Sétatér fölött repülő sötét varjúrajban. A Házsongárd némán időtálló magyar sírja­iban. Bizony, patetikus, tagolatlanul lírai vallomások. Csakhogy a megszigorodott idő azóta megváltoztatta a szöveg hatását és szív­hangjait. A pátoszt prózává tette, az irreálisan fenségeset reálisan alantassá. Az írás nem szövegszerűen változott, betűjében; de jelen­tésében változott, utóéletében. Akkor azt jelenthette: ez is hű ma­radt. Most ezt jelentheti: csak ez maradt hű.

Szabó Zoltánnál – a szülőföld etikáját illetően – két megrendítő mozzanat. Két motívum vezet hozzájuk. (Mindkettő a franciaorszá­gi „őrjáratban”, azÖsszeomlásban.) Párizs bukásának clair-obscurje és a Riviéra gyanúsan napfényes mozdulatlansága. Itt fogja el a „mikesi hangulat, Zágon felé mutató csillagok alatt.” Ez ad erőt. Mikes emléke és a zágoni csillagok. A szülőföld etikája a messzi Mediterráneumban. Elméleti alap is van hozzá. Az örök tengerhullámok. Ugyanazok. Tegnap Athén partjait mosták, ma Franciaországét. A természet azonossága és folytonossága talán támogatja a szellem azonosságát és folytonosságát is. Lehet, csak a francia hatalom bu­kott el, a francia szellem megmaradt. Eddig az első mozzanat. Mért tudhatta mindezt végigcsinálni? Az összeomlást és a menekülést is. Meri a háttérben ott érezte Magyarországot. A magyar táj és szellem egymást erősítő mozdulatlanságát. Amiből a szellemi haza születik. Csak így fogalmazhatja meg a táj és szellem egységének hűségét. Két évvel később, a vihar ellen. ASzerelmes földrajzot. Eddig a má­sodik mozzanat.

 

Az egyik legerősebb jelkép az őrjáratokban és környékükön. Elmozdulnak a táj ember alkotta, jelentést hordozó felépítményei. És talán elmozdul vele együtt a táj etikája is. Süllyedő hajó és hiány­zó vezetés. Igaz, Párizsról van szó. De láttuk: Párizs vonatkozási pont az egész őrjárat-irodalom legfőbb helyein. Jelentést hordozó építményeinek, tája etikájának elmozdulása az otthon jelentést hor­dozó építményeinek, a szülőföld etikájának elmozdulása is. Párizs bukása, összeomlása – jelképes összefüggésben – a szülőföld buká­sára, összeomlására is utal. Francia tisztviselőt kérdeznek a menekü­lők a hadi helyzetről. A válasz az őrjárat-irodalom legtragikusabb mondata: Ils sont à Paris. Párizsban vannak. Azaz a megszállók. Mire is utal idehaza? A ‘44-es, egy éves „megsegítő”– vagy a ‘45-ös, negy­ven éves felszabadító megszállásra?

Hirdeti is az őrjárat-irodalomban az elmozdulást néhány jelké­pes mozzanat. Főként Maráinál és Tamásinál.

Márai repülőn siet az őrjáratra, Kassára. A gép másfél órát kering a Város fölött. Innen, a magasból látja igazán a Város mértékét. Ami­ről eszébe jut hűsége is. Lent – a kis repülőtéren – látni a csődületet és a mentőautókat. Csak a leszállás után lehet megtudni. Sokáig nem ugrott ki a futómű. Keringeni kellett, amíg elfogy a benzin. Maga az őrjárat került veszélybe. És megkérdőjeleződött a megmaradás és szilárdság. Mert valami elmozdult. Nem tudni: A Város mozdult el a kutató szem alatt, vagy a kutató szem mozdult el a Város fölött. Szinte mindegy. A kettő viszonyában megváltozott valami. Tamási vonaton és szekéren döcög az őrjáratra, Farkaslakára. Es eszébe jut: korábban egyszer, hazatérve, a székely „anyavárosban”, Udvarhelyen, saját iskolavárosában, letartóztatták, mint gyanús ide­gent. Majd rövid huzavona után visszaküldték Kolozsvárra. Tamási Áront, gyanús idegenként letartóztatták Udvarhelyen. Ahogy Tonio Krögert, gyanús idegenként letartóztatták Lübeckben. Apró össze-villanás Udvarhely és Lübeck között. Bizony, messziről. Észak-né­met patríciusváros. Székely fél-iskolaváros. De a két történet ugyan­arról szól. Maga az őrjárat került veszélybe. Es megkérdőjeleződött a megmaradás és szilárdság. Mert valami elmozdult. Nem tudni: a hazatérő lett idegen a szülőföldnek, vagy a szülőföld lett idegen a hazatérőnek. Szinte mindegy. A kettő viszonyában megváltozott valami. Nemcsak az elmozdulás jelképei, de az elmozdulás tényei is Maráinál és Tamásinál a legvilágosabbak.

Tehát Márai a mindig nagybetűvel írt Város és Apa örökségének elemeit és emlékeit keresi. Másodszor azokat a mozzanatokat, ame­lyek az elemek és emlékek elmozdulásáról, megingásáról tanúskod­nak. Hiszen ezekből tevődik össze a Város ma már sejthető veszé­lyeztetettsége. Az elmozdulásnak és megingásnak három jelképes színhelye van. A Mária-udvar, a városvégi ház és a Bankó. Az első kettő belső elmozdulást és megingást sejtet. A harmadik külsőt. A Mária-udvar az első, gyerekkori-korakamaszkori lázadás színhelye. Bandázás – élen a titokzatos hatalmú proletár-gyermekvezér. A vá­rosvégi ház a második, ifjúkori-későkamaszkori lázadás színhelye. A valósággal és képzelettel, a kettő felcserélésével folytatott halálos játék. A Bankó pedig fennsík – a fenyvesek között, a Város fölött. Itt nyaralnak a szolid polgárcsaládok. ‘14 nyarán is. Ide érkezik – szelíd piknik közben – a megyei hajdú. És jelenti az alispánnak: Szarajevó­ban meggyilkolták a trónörököst. Az első háború kirobbanásának egy világ pusztulásának jelképévé emelt pillanatát sokan ábrázol­ták. De ilyen csendesen drámai erővel kevesen.

A belső és külső elmozdulás, megingás színhelyei inspirálják a következtetéseket. Hogy talán a patinás polgárság világa is elmoz­dult, megingott. Az asztaltársaság habitusában is érzi. A történelmi hangulatú sörözőben. Ahova a déli harangszó után – hagyományo­san – betért. Úgy tűnik: a tegnapi építő polgár mai megőrző polgárrá; vagy inkább: a tegnapi alkotó polgár mai fogyasztó polgárrá lett. Elöntötte a tömegkultúra áradata. A klasszikus irodalom helyett a lektűr irodalma. Az artisztikus kisipar helyett az automatizált nagy­ipar. A kvalifikált kereskedelem helyett a sematizált kínálat. Mintha feladta volna az önmagával szemben támasztott igényt. A lelkében is elitből tömeggé változott. Ne zavarjon, hogy mindez Ortega akkor nagyon divatos bölcseleti esszéje, A tömegek lázadása gondolatme­netére rímel. Nem idézi a következtetéseket, hanem átéli a jelensége­ket. Látja az elmozdulást, megingást. Érzi a megrendülést, megrette­nést, így történhetett, ami ‘14-ben a Bankón történt. És mi történhet még? Ha a kultúra – most nem Ortega, de Spengler! – civilizációvá merevedett.

Tamási két mozzanatot is megjelenít. Ami elmozdulásról, megin­gásról tanúskodik. Ha nem is a szülőföld létében. De az őrjárat-író és a szülőföld viszonyában. Mindkettő a legintimebb emberi síkon. A nyelv és a nyelv hordozta ember és ember közötti viszony, a nyelv hordozta hagyomány közlése síkján. Az első mozzanat megfogal­mazása önironikusan aggasztó. A másodiké szatirikusán fenyegető. Udvarhely és Farkaslaka között, a döcögő szekéren érez meg va­lamit. Apró, alig észrevehető változást. Biztosan elmozdulást, talán megingást is. Közös az anyanyelv és a magatartásmód. De az össze­tartozás hálójában néhány szál elszakadt. Világosan jellemző: elfe­lejtett néhány régi, hazai tájhoz kötött kifejezést. És még világosab­ban jellemző: nem mindig érti pontosan, min is nevetnek. Viszont ezért sejti valamennyire, miért is magázzák mindannyian. Eddig az első mozzanat önironikusan aggasztó megfogalmazása.

Kék havasi virágokból kötött csokrot lát az istálló gerendáján. Öccse mondja: anyjuk kötötte és akasztotta oda. Boszorkányok ellen, hogy meg ne rontsák a jószágot. De mi is a neve a havason nőtt kék virágnak? Megint öccse mondja: ördöglőtte fű. Bizony, az. A feledés mélyrétegei alatt feküdt a név – eltemetve. Ezért ötlik fel benne. Elfeledett nemes régi szavakat. Megtanult nemtelen új szavakat. Elfelejtette, hogy ördöglőtte fű. Megtanulta, hogy ho­rogkereszt. Eddig a második mozzanat szatirikusán fenyegető meg­fogalmazása.

Ezekhez kötődik még – az őrjáratban – néhány villanás. Például az anyanyelv, az anyanyelvet beszélők gondja. Hogy megépült a faluban a román nyelvű állami iskola. És néhányan kiszorultak a magyar nyelvű felekezeti iskolából. Hogy sajátos, szavak nélküli jelbeszéd alakult ki körülötte a vonaton. Amikor az útitársak magyar újságját meglátták, magyar beszédét meghallották. Meg a szülőföld egyre súlyosbodó szegénységének gondja. Mondhatni, gyilkos sze­génységének gondja. Legmegrázóbb jelképe a székely szénégetőle­gény balladája. Aki hamuvá égett a hegyi kunyhóban. Mert – né­hány leit érő szénért vagy fáért – rablók – nyilván szegény rablók – gyújtották rá éjszaka. Csupán jelzés. De kinőhetne belőle egy Bar­bárok-értékű, havasi ihletésű, kisepikai remek.

Cs. Szabó – a visszatalálás örömében – mintha nem érezné az elmozdulás, megingás veszélyeit. Igaz, láttuk, emlegeti a kalotasze­gi „hidat”. Ami a magyar nyelv folytonosságában összeköti Nagy­váradot és Kolozsvárt. Meg kell óvni a beszakadástól. Szabó azon­ban mindent tud. Elmozdulásról, megingásról, összeomlásról is. Lát­ta Párizs bukását. És végigcsinálta a menekülés iszonyú odisszeáját. Ettől – a száműzetés tudatától – került a tenger partján mikesi hangu­latba. Zágon felé mutató csillagok alatt. És ezért írta meg – Cs. Szabó egykori ötlete alapján – a magyar táj geografiko-irodalomtörténetét. A Szerelmes földrajzot.

„Bolyongás közben a Juhász-kötetben két sorra találtam, melye­ket akár mottóul is vehettem volna könyvem elejére: „Csillag esik, föld reng, jött éve csudáknak/ De a folyók folynak, de a hegyek állnak”. Még a legkonokabb földlökések is csak épületeket dönte­nek romba, emberi alkotásokat omlasztanak be, – a folyók öntöznek tovább, a síkok nyújtóznak tovább, a hegyek helyükön maradnak; egy új nemzedék elölről kezdheti rajtuk a munkát s a történelem két dagálya közt újra építheti homokról homokra a maga várait. Az az érzés, mellyel végignézek e maradandó és biztonságos földeken, igen hasonlít a nyugalomhoz, e földnek fiai is vagyunk, sáfárai is. Egyformán terít elénk gyümölcsöket is, tennivalókat is. Szülöttei is vagyunk, gazdái is, elsősorban úgy kell szemügyre vennünk, mint újabb s szebb alkotások alá valót, tervezgetve is, szeretettel is.” /Szabó Zoltán/

 

Ez a lényeg. Hogy a folyók folynak, a hegyek állnak. Viharban és összeomlásban. És azután is. Vagyis mindent a végsőkig, a csont­vázig lemeztelenítve: a táj az egyetlen és végső kapaszkodó. Márai és Tamási érzik a közelgő vihart. Cs. Szabó búcsúzik. Szabó pedig megtudja, összeomlás után, a mediterrán parton: az emberi alkotás múlandó lehet, a természeti alakzat örök marad. Ehhez kell és lehet – a viharban – visszahúzódni vitálisán és spirituálisán is. És újrakez­deni, ha elmúlt a vihar.

Persze nem önmagában, az embertől érintetlen természetről van szó. Hanem az embertől érintett és átlelkesített tájról. Maga a szerel­mes földrajz Cs. Szabótól származó fogalma is erre vonatkozik. A természetre, amit asszimiláltunk. Vagyis a tájra. Amelyet létünk hordoz, amely létünket hordozza. Tájjá tett természet, ami felveszi a vele és benne élő ember fiziognómiáját. Olyanná lesz, amilyenné tesszük. Olyanok leszünk, amilyenné tesz. Ott van ez Márai Kassájá­ban, Tamási Farkaslakájában, Cs. Szabó Kolozsvárjában. De az adott összefüggésben az egészet tudatossá Szabó teszi. És könyvvé is for­málja.

Elméleti és érzelmi tételei egyszerűek. Táj és ember egy. A táj jellege, alakzata, természete, színe, étele, bora alakítja az embert. Az ember életében teszi magáévá a tájat. De az irodalomban tudatosítja és mondja ki. Az irodalomban szólaltatja meg a táj lelkét. E megszó­laltatás eredménye fontos. Az irodalomban megszólaltatott táj or­szágból hazává lesz. Hegy- és vízrajzi határokról van szó. Amelyek­kel a lelki és szellemi határok egybeesnek. Vagyis nem adminisztra­tív- hanem pszichológiai-, nem politikai-, de spirituális határ. Nem az erő diktátuma húzza meg, ám az irodalom impériuma Ameddig a magyar irodalom a tájat megszólaltatja, addig terjednek Magyaror­szág határai. Ez a Szerelmes földrajz válasza a tegnapi ország-cson­kításra, a holnapi egyetemes viharra. Az örök szerelmes-irodalmi táj. Erre utal a teoretikusan pontos lírai vallomás. A Citadellát elcserélné a Castel Vecchióra, Balatonalmádit Antibes-re, a szentkúti kolostort a Grandé Chartreuse-re. De a Gellérthegyet nem adná a Mont Sainte Geneviéve-ért, a Dunát a Szajnáért, a Balatont a Földközi-tengerért. Mert a táj a végső kapaszkodó, az ultima ratio. Nem az épület, ami föléje emeltetett. A táj szólaltatott meg az irodalomban. Lett ország­ból hazává. Róla beszél a szerelmes földrajz. Minden újrateremthe­tő. Ha a költészetben tájjá tett természet, hazává avatott ország meg­marad. Ebben is ott a költészet hatalma. Hogy az egyéni táj- és hazaélményt – a megszólaltatás által – közösségivé avatta.

Ezt nézi meg, az egyéniből közösségivé avatott hazaélményt, főként az Alföldön. Petőfi Kiskunságát, Kosztolányi Bácskáját, Arany Biharját, Juhász Tiszáját. Meg – persze – Csokonai Debrecen­jét. Ady Alföldjét kétszeresen is – nyári és téli változatban. Mindez nemcsak lírai, hanem szociográfiai élmény is. (Csak néhány év vá­laszt el A tardi helyzettől és a Cifra nyomorúságtól.) Éles villanás mutatja: két Szeged van. Klebelsberg Kunóé és Juhász Gyuláé. Az egyik a méltóságteljes Dóm és az olaszos neoreneszánsz Dómtér. A neves kultuszminiszter tette közösségi élménnyé. A másik az Alsó­városi templom és a szinte tanyai környezet. A nagy költő tette kö­zösségi élménnyé. Talán a legszebb az irodalom országot hazává-, természetet tájjá tevő szerelmes földrajzában Krúdy irodalmi alkotá­sa, a tiszta költészetté emelkedett Nyírség. A Felvidék és Erdély már nem íratott meg. Bekövetkezett a vihar és összeomlás. Ami ellen a könyv készült. De – a szó fizikai értelmében – törékeny fegyver volt. De – a szó pszichológiai értelmében – nem volt törékeny.

E költői táj- és hazaszemléletnek – jellemző módon – két köz­pontja van. Az Alföld és Párizs. A Kiskunság és a Boulevard Raspail. Szeged Alsóvárosi temploma és Rodin Balzac-szobra. Nagysza­lonta Csonkatornya és a Boulevard Saint Michel. Debrecen Nagy­temploma és a Concorde obeliszkje. No meg főként Szent Lajos szigete. A tenyérnyi álom a Notre Dame mögött, a Szajna közepén. Hogy miként kerül Párizs a magyar szerelmes földrajzba? Éppen a Szajna szigete mutatja. Hogy róla – róla is! – Krúdy jut eszébe. A háborús, kivilágítatlan, elsötétített Párizs. Közepén a sziget – az éjszakai árnyak némaságában. Krúdy írhatná meg igazán. Mint az alkonyi felvidéki Főtereket, omladozó nyírségi kúriákat. És még valami, e francia táj inspirálta képzeletbeli Krúdy-műről. Talán ez a legszebb. És a legköltőibben, azaz legpontosabban köti össze Fran­ciaország tragikus összeomlását és Magyarország szerelmes föld­rajzát. A dél-francia asszonyokról van szó. Pontosabban a dél-francia asszonyok hajáról. Ahogy ‘40 nyár végén, kényszerű riviérai ma­gányában látta Szabó. A sok és erős napfény kiszívta az asszonyok haját. És adott neki valami fáradt, őszies, pasztell színű, szomorkás derűt. Ismét az jut eszébe: Krúdy írhatná meg igazán. Mint a Nyír­ség sűrűsödő ködéit, a Felvidék megnyúló árnyait, Óbuda lassan hosszabbodó estéit.

Úgy vélem, valami ilyesmi a Szerelmes földrajz kicsengése. Az utolsó őrjáratok utolsó következtetése, históriai-poétikai ultima ratiója.

„Az írónak egy kötelessége van: az emberi fajta örök erkölcsi törvényét tökéletes gondolati és művészi formában kifejezni, részre­hajlás nélkül, felmutatva a valóságot, s azt a valóságnál is mélyebb látomást, mely minden emberi vonatkozásból sugárzik... nem hi­szem, hogy teljesíti kötelességét, ha egy párt – akármelyik párt – szolgája, vezetője lesz, nem hiszem, hogy az emberi jogviszonyok tisztázása lenne a feladata... Négyszázötvenmillió ember fel akarja építeni a romokból az új Európát, melynek civilizációja Amerikával szövetkezve uralkodhat a világ felett, s a jog, a méltányosság és a tökéletesebb termelés és elosztás világrendjét valósíthatja meg az emberek által lakott földrészeken.” /Márai Sándor/

 

Bizony, „korszerűtlen” vallomás. Az író az erkölcsi törvények, a felmutatott valóság, a tökéletesebb világrend szolgálatában. Sőt, a méltányosabb termelés és elosztás is megemlíttetik. Igaz, elutasíttatik minden párthoz kötődés. De mégiscsak valamilyen „elkötele­zett”, etikailag-szociálisan ihletett írói magatartás. Benne tagadha­tatlan a társadalmat, sőt, világot jobbító szándék. Ez érződik koráb­bi, liberális-náciellenes publicisztikájában is. És ez kap végső for­mát a nemzetnevelés ügyében írott, két évvel későbbi röpiratban. Ehhez hasonló a többi őrjárat-szerzőnél is. Tamásinál – csúcspont­ként – a marosvásárhelyi értelmiségi találkozó évében, ‘37-ben. Aminek ő írja a felhívását, mondja a megnyitóját, fogalmazza a záró­nyilatkozatát. Műfajilag valami nagyon lényegeset – néhány évvel korábban – Cs. Szabó mond ki. Hogy az esszé etizálódik. Társadal­milag konkrétabb, elemzéseiben teherbíróbb lesz. Szabó pedig össze­kapcsol egy kulturálisan általánosabb-, szociálisan különösebb fel­adatot. Az író – mondja – mindenre megtanította a magyar nyelvet, mindig képviselte a nép ügyét. No, persze. Mit mondhatna mást a szerelmes földrajzban. Mikor mögötte két szociográfiája és antináci állandó rovata, a Szellemi honvédelem. De valami ilyesmi, patinásán nemes „korszerűtlenség” jellemzi mind a négy őrjárat-szerzőt. A leg­világosabban Márait és Tamásit.

Márai – az írástudók dilemmájáról – metszően fogalmaz. Az írás­tudó az alkotó polgár lelkiismerete. No, nem „küldetéses irodalom”. De ahogy láttuk: „elkötelezett”, etikailag-szociálisan ihletett írói magatartás. Mintha ez rendült volna – valamennyire – meg. Persze nem az „elkötelezett” irodalom ellen van. Sőt, azt most is hirdeti. Csak nagyon magasra teszi a mércét. „Elkötelezett” irodalma nem leszállás az arénába, a napi politikai harcokba. Amiért Julién Benda tiltakozott. De mutatás az eszmékre, az örök etikai csillagokra. Amit Babits Mihály tanított. A polgárság egykori nagy értékeinek szolgá­lata. Nem a pártok mai, kis érdekeinek képviselete.

Ez elveket fogalmazza és keményíti meg a könyvvé nőtt publi­cisztikai remek, aRöpirat a nemzetnevelés ügyében. ‘42-ben – az egész őrjárat-irodalmat gondolatilag és időben is lezárva. Egy évvel korábban az őrjárat a vihar közeledtének tudatában-, egy évvel ké­sőbben a röpirat a bukás biztosságának tudatában fogalmaztatik. Ezért vonja le keményen a következtetéseket. Kollektív felelősség a történtekért és történendőkért. Mert közösen-egyetemesen feladtunk valamit. Megőrzendő a személyiség egyszerisége és méltósága. Mert megállítandó a nivelláló tömegmozgalmak rohama. A nemzetneve­lésben pedig a nagy európai-polgári tradíció a középpontban. Nem az európaiság és polgárosodás előtti, meghaladott mitikus-törzsi kultúra.

Tamási is – a kisebbségi írástudók dilemmájáról – metszően fo­galmaz. Ha „korszerűtlen” is, leírandó: írással szolgálni a másfél milliónyi, kisebbségi-nemzetiségi helyzetbe szorult magyarságot. Mert létében és anyanyelvében is veszélyeztetett. Önmagán belül is megosztott. Urakra-gazdagokra és szolgákra-szegényekre bomlik. Teljes nemzeti egység kívántatik. Az azonos anyanyelvűek közös érdekeinek szolgálatában. Ennek didaktikusán szép metaforája az egymás hátán álló három ember látomása. Akik közül – a természeti törvényeknek megfelelően – a legalul álló hordoz minden terhet. Nyilván a kisebbségbe jutott magyarság. De legalul is ott a székely falu három rétege. A nagygazdáktól a legszegényebbekig.

E gondok jelennek meg őrjárata előtti pompás publicisztikájá­ban. Legegyértelműbben ‘37 őszén. A vásárhelyi értelmiségi talál­kozóhoz kapcsolódó írásokban. Teljes kisebbségi-nemzeti egység szükségeltetik. A megmaradáshoz elengedhetetlen feltételek megte­remtésében. Tűnjenek el a bántó társadalmi különbségek. Ezen be­lül is az arisztokrácia kiváltságai. Meg a kisebbségi-nemzeti autonó­mia. Amit a ‘18 őszi gyulafehérvári nyilatkozat határozottan meg­ígért. És az anyanyelv szabad használatának teljes joga. Az oktatás­ban az elemi iskolától az egyetemig. Végül pedig teljes nyitás a nemzetiségi dolgozó rétegek felé. Mert a kisebbségi-nemzeti egység alapja a kisbirtokos parasztság és az ipari munkásság.

E célok művészi-elméleti szolgálata Márai és Tamási írói hitval­lása. Céljaiban és határaiban pontosan körvonalazott irodalmi „el­kötelezettség”. E magatartás értékén nem érdemes töprengeni. Fő­ként nem érdemes későbbi szempontokat visszavetíteni. Mércéje nem a ma, hanem a tegnap. A tegnap pedig mindannak előtte van, aminek a ma utána. Nem „elbeszélések” bukásán érzett posztmodern kiábrándulásról van szó, de „elbeszélések” érvényén érzett modern hitről. A vihar készültekor pedig, őrjáratok közben ez a legérvényesebb-leghitelesebb írói-írástudói magatartás. A nem kisebbségi és a kisebbségi létben is.

Érdemes megfigyelni: Márai és Tamási őrjárat-írásaiban megmoz­dul, benne foglaltatik majdnem az egész életmű. Márai Kassán a megmaradás-szilárdság és elmozdulás-összeomlás jelképes helyeit keresi meg. És közben megjelennek az Egy polgár vallomásai, az Idegen emberek és a Zendülők nagy motívumai. Tamási is a Székely­földön a megmaradás-szilárdság és az elmozdulás-összeomlás jelké­pes helyeit keresi meg. És közben megjelennek a Szűzmáriás királyfi, a Jégtörő Mátyásés a Ragyog egy csillag nagy motívumai. Mind­kettőnél úgy, ahogy a valóságban egykor voltak, ahogy az emlékek­ben ma átfogalmazódnak. Ezért a két őrjárat összefoglaló írás. Ha nem is az életmű középpontja. De valamiféle „utolsó szó” a viharban foglaltatott ítélet előtt.

Azt is érdemes megfigyelni: az őrjárat, az „utolsó szó” után nem sokkal mind a négyen száműzetésbe mennek. Márai, Cs. Szabó, Sza­bó ‘48–’49-ben, önként, külső száműzetésbe. Elhagyják a berendez­kedő diktatúra országát. Tamási is ‘48–’49-ben, kényszerűen, belső száműzetésbe. Elhallgattatja a berendezkedő diktatúra országa. A külső száműzetésből nem tér vissza senki. Csak Cs. Szabó alkalmilag. És megkésve a művek is. Márai művei utoljára. A belső száműzetés viszonylag hamar feloldódik. Tamási a magyar irodalomba visszatér.

Az őrjárat-irodalom a szülőföldhöz való kötöttség költészete. Kötöttség a szülőföldön való élethez, kötöttség a szülőföldben való nyugváshoz.

Tamási otthoni, székelyföldi, farkaslakai temetésről, végső nyug­vásról álmodik. Álma, tudjuk, teljesül:

„Ölemből odateszem a virágokat apám sírjára, hadd üdvözölje őt is a tavasz, amelyet annyit és oly nehezen várt örökké. Aztán mozdu­latlanul nézem a földet, és az jut eszembe, hogy valamikor én is itt fogok feküdni.”

Cs. Szabó is otthoni, kolozsvári, házsongárdi temetésről, végső nyugvásról álmodik. Alma, tudjuk, nem teljesül:

„De valamim azért nekem is marad. Megmarad az álmom egy temetésről, amelyen visszakéredzkedett holttestem még egyszer vé­gigjárja Kolozsvárt és elmegy az ablak előtt is, ahonnan a házsongárdi temetőbe térő halottakat elnéztem. Talán éppen abban az ablakban egy erdélyi fiúcska visszaemlékezik rám, »ő is közülünk való« gon­dolja megbocsátón, az üvegre lapított orral. De vajon elvisznek vala­ha az ablak előtt, s áll még benne fiúcska? És gondolhatunk még egyáltalán békés temetésre?”

 

(Alföld, 2001. március)