Sok mondat a zsarnokról és a zsarnokságról

Szinte valamennyi később írott Márai-regény őssejtje, csíramondata a fenti, 1950-ben papírra vetett naplóbejegyzés. Ebből a szentenciából nő ki az 1971 folyamán Torontóban megjelent Rómában történt valami problematikája csakúgy, mint a négy esztendővel utóbb, magánkiadásban publikált erősítőé (eredetileg így, kisbetűs címmel!). Mindenekelőtt e kettőé, ám – ha jóval távolabbról és áttátelesebben is – más regények úgyszintén visszamutatnak a mottóul választott – diáriumrészletre. Korántsem véletlenül és váratlanul. A második emigrációjának évtizedeit morzsoló Márait nagyepikusként jószerével csakis egyetlen emberfajta, egyetlen hőstípus foglalkoztatja: az erős, az öntörvényű, a maga autonómiáját minden körülmények között megőrző, az eltömegesedett világ agressziójának és csábos szirémhangjainak konokul ellenálló egyéniség. Már az 1952-es regény, a Béke Ithakában lapjain elhangzik a büszke mondat: „…személyiségnek lenni a legtöbb, amire ember képes”[ii], hogy a további művek sugalma is rendre ez legyen. S mivel – Márai föltevése szerint – az eltömegesedett világ csupán két megtestesülési lehetőséget hagyott a szilárd egyéniség számára, nem meglepő, hogy számos nagyepikai vállalkozása az eretneki és a diktátori létforma képviselőit lépteti elénk. Legtöbbnyire eretnekeket, hiszen kényúrnak kizárólag a Rómában történt valami spirituális főhőse, Julius Caesar nevezhető. Első pillantásra olybá tetszhet, „szakadárból” is egy akad csupán Márai emigrációs regényeiben: az erősítő szintúgy spirituális központi alakja, Giordano Bruno. A szó szoros értelmében kétségkívül csak őt tekinthetjük eretneknek, ámde észre kell vennünk, hogy a szerző kitágítja a fogalom jelentéskörét, s e kategóriába sorolja mindazokat, kik merészen különböznek, kik nem fogadják el a világ adott – rossz, kisszerű  – berendezését avagy az egyedül üdvözítő eszméket stb. – egyszóval: az elégedetlenkedőket, a mást akarókat, a pártütőket. Ha szem előtt tartjuk ezt a Márai-féle elképzelést, tüstént nyilvánvaló lesz: a maga módján „eretnek” a Béke Ithakában Ulysese, ki leválik az istenekről, nem igényelvén az általuk kínált halhatatlanságot, amiként „eretnek” a maga módján a San Gennaro vérének főalakja is, ki azzal szeretné megváltani a világot, hogy önkéntes halállal kilép belőle, de „eretnek” a Harminc ezüstpénz Jézusa, sőt hitetlenkedő és áruló Júdása úgyszintén. Elmondhatjuk ilyképp: összesen hat regényt nemzett a mottóként idézett aforizma; az 1948 után készült művek közül csupán a Judit…és az utóhang, valamint a Szívszerelem nem csatlakozik hozzájuk.

Feltűnhet, hogy az „eretnek-” és diktátorregények” zömében épp az nincs jelen, akit létformája kiemelt az eltömegesedett világból: a nagy egyéniség. Ulysses, a San Gennaro vérének főhőse, Julius Caesar, Giordano Bruno már csak a hiányukban, illetőleg az őket túlélők, a náluknál sokkalta kisebb formátumú kortársak és utódok emlékeiben, szóbeszédeiben, pontatlan értesüléseiben, így vagy úgy elfogult vélekedéseiben, szükségszerűen töredékes és torzító interpretációiban léteznek. Mondhatni: a kivételes személyiség távoztával keletkezett űr köré épül e regények anyaga, s ez a megoldás is jelzi, hogy az amúgy is ritka tünemény, az egyéniség eltűnőben, kiveszőben van a világból, s fontosságára, nélkülözhetetlen voltára csupán nemlétével figyelmeztet. Ámde jelzi eme megoldás azt is, hogy minden nagy individuum merőben egyedi, feltörhetetlenül zárt jelenség; mélyébe hatolni, titkát megfejteni eleve reménytelen vállalkozás! – Feltűnhet, hogy a „diktátor-” és „eretnektörténetek” csaknem mindegyike krízisregény. Valamely határhelyzet elevenül meg bennük, s bár elütnek egymástól, különbözésükben is hasonlítanak; érzékelhető, hogy egyazon alapképlet, egyazon – Máraitól fölötte kedvelt – epikai modell változatai. – S feltűnhet végezetül, hogy közös jegy e könyvekben az igen erős „jelen”-referencialitás. A San Gennaro vérével kapcsolatosan aligha szükséges hangsúlyozni ezt, lévén, hogy a beléje foglalt események a negyvenes-ötvenes évek fordulójának Nápolyában zajlanak), annál inkább a többi regény esetén. Játszódjék bár a mű a közeli avagy a régmúltban, egzotikus avagy bibliai tájakon, históriai avagy mitológiai díszletek között, legalább annyira (ha ugyan nem erőteljesebben) utal, vonatkozik a huszadik század közepére – második felére, mint a tulajdon idejére. A múlt mindig a „jelenbe” ér, a múlt a „jelenben” is érvényes, a múlt a „jelen” előképe, tükre, analógiája. Fölhívják e sajátosságra a figyelmet az egyes regényekhez csatolt szerzői jegyzetek is, hol burkoltan, hol nyíltan, hol kisebb, hol nagyobb nyomatékkal emlegetvén a magát örökkön ismétlő történelmet, a magukat örökkön ismétlő helyzeteket és magatartásokat, az emberi természet és az embertípusok változatlanságát. Bonyolult, utalásokkal, áthallásokkal teli intellektuális és nyelvi játékok jönnek létre így, egymásra mutatnak, összemosódnak távoli idők, feldúsul, polifonná válik a szöveg. Nem történelmi regények ezek a könyvek, hanem történelmi parabolák; a „jelen” a múltban, a múlt a „jelenben” ismer bennük önmagára.

 

Jóllehet a Rómában történt valami – említettük volt – 1971 során látott napvilágot, alapötlete már egy negyedszázaddal elébb megmoccant a szerzőben. A műhöz fűzött viszonylag terjedelmes, önkommentáló Jegyzet egyebek közt erről tudósít: „Amíg írtam, néha úgy éreztem, mint aki becsületbeli adósságot törleszt: huszonöt év előtt, Rómában, ődöngés közben – (akkor még lehetett Rómában sétálni) – arra gondoltam, mi lenne, ha valaki megkísérelné megírni a »másik« történelmet, az adat nélkülit, a névtelent, tehát az igazit?… (Az ötlet homályos volt, a terv ködös […]) De a kísértés nem szűnt” (167–168.).[iii] Ha hitelt adunk (s miért is ne adnánk?) enek az állításnak, az alapeszme 1946–1947 fordulóján ködlött fel, amidőn Márai – a háború után először – Rómában is eltöltött néhány napot. Az egykorú diárium nem örökítette meg a hirtelenül támadt koncepciót, noha a szerző általában gondosan följegyezte friss regényterveit, – ötleteit. Ám az elsőül 1947-ben publikált útirajz, az Európa elrablása egyik passzusában. Ekként: „Nagy zavarban lennék, ha »római levelező« lennék. Rómában ugyanis nem történik semmi. Itt nincs »esemény«. Ez a város, ahol kétezer éve nem történik semmi. Néha elvesztenek egy világháborút, néha lebunkóznak egy diktátort; de mindez igazán nem érdekli ezt a várost. Fecsegnek a fórumon, szorgosan dolgoznak a műhelyben,aztán hazamennek, esznek egy tál makarónit, isznak egy pohár friss frascatit, szülnek egy-két gyereket. Ez a »történelmük«, ez az »esemény«, Rómában, kétezer és még több éve. Minden más lehull róla. Szuverén város, ahol »nem történik semmi«”.[iv] Nincs kétség: az eseménytelen, a hétköznapi létezés, az állandóan ismétlődő, banális élettények sorozata avatódik „történelemmé” ebben az elmefuttatásban – ez volna „a »másik«, „az adat nélküli”, a „névtelenö, „tehát az igazi” (mondhatnók: az alulnézeti) história, amelynek csupán a felszínét borzolhatják meg a változások, az úgynevezett „»események«”, a mélyébe hatolni képtelenek, fölkavarni, átváltoztatni nem tudják. Ha Rómában történik is valami, valójában nem történik semmi. Egy majdan, esetleg megírandó regény szándéka, valamint Caesar neve, személye nem kerül szóba ez elmélkedésben, a „néha lebunkóznak egy diktátort” fordulata pedig minden bizonnyal Benito Mussolinira vonatkozik.

Az ötlet csakugyan „homályos volt”, „De a kísértés nem szűnt.” Kivált azután nem, hogy Márai 1948 őszutóján a Nápoly melletti Posillipóra költözött, s gyakorta megfordulván Rómában is, e városokban s múzeumaikban újra s újra szembesült az ókori történelem emlékeivel. Följegyzéseiben évekig nem bukkan föl „»a másik«” história megírásának gondolata, Caesar neve sem, a terv lassanként mégis érlelődik benne. Egy hosszan s lelkesülten megörökített élmény például valószínűleg nem csupán a Béke Ithakában formálódását, hanem – közvetve – a Rómában történt valami  fogantatását is elősegítette. 1949 decemberének végén, egy vasárnapon „…P.G., a tiroli olasz” volt Márai vendége. „Ebéd után G. kocsijával kimegyünk Cumába. Még nem jártam ott, esztendeje készülök erre az útra” – tudósít a dárium, hogy aztán átszellemült, már-már lírai futamokban valljon a táj varázsos szépségéről, idézze meg a mitológia egyes, a vidékhez kötődő részleteit, Homérosz és Vergilius árnyát, s töprenkedjék a romok láttán arról: „…Európa és [a] Civilizáció …mindez itt, a »helyszínen«” született, itt kezdett „az Ember” „…valamilyen egyszeri, soha meg nem ismétlődő vállalkozásba. Ez a vállalkozás a műveltség volt. Háromezer éven át eltartott…”[v] S ha Márai egy álló esztendőn át készült készült Cumába, várható volt, hogy előbb-utóbb a közelében fekvő Baiaéba, a köztársaságvégi és a császárkori Róma előkelőségeinek híres-hírhedt, nagyvilági üdülőhelyére is ellátogat. Erre a – mint kiderül – korántsem csak turista-kíváncsiságból vállalt kirándulásra másfél év múlva került sor. A Napló először azt adja hírül, hogy szerzője éjszaka Shaw Caesar és Kleopátra című drámáját olvassa, megjegyezvén: „Elképesztő, milyen kezdetleges ez az angol irónia”[vi], majd, néhány oldallal később, ez a bejegyzés következik: „Baiban (sic!). Első terepszemle a Caesar-könyvhöz.Gyalog Bagnoliba, onnan a Cuma-vasúttal az elvarázsolt fürdőhelyre. Baiát teljesen szétrágta az idő, a Sarrasinok… Kis, ápolatlan, s mégis, rongyaiban is varázsos hely. Az öbölben, amely kétezer év előtt a világ legdivatosabb fürdőhelye, aztán jelentős római katonai kikötő volt, néhány avítt, rothadó halászbárka szendereg – De a látvány az öböl partjáról ma is hatalmas: a szigetek, (…) aztán a part félköre (…). Ezt a tájat bámulta egy élvező, öklendezésig jóllakott, kéjes és kegyetlen társadalom. S néhány bölcs. Köztük Caesar, Cicero. A gyilkosságot Nisida szigetén, Brutus villájában tervelték ki. – A római nagyok palotái, villaházai, az egykori fürdők, templomok, szórakozókastélyok romjaira ráépült a szegény, modern kis Baia. Caesar villájának köveiből lassan széthordtak egy kis bakter-település viskói számára való kőanyagot. Maradt néhány templomrom (…). Mindez kevéssé bizonyított. Csak a hely hiteles. Az öböl, a táj, a tenger és az ég világítása, ami nem »változott«.”[vii]

Kitetszik ez idézetből Márai valóság- és ténytisztelete (mondhatni: referencialitás-igénye), valamint az is, hogy nem előzetes tudás híján érkezett Baiaéba. S a téma továbbra is fogva tartotta. Elárulja ezt, hogy rövid idő múlva megvásárolja a »„teljes Shakespeare”-t« – angolul, s hogy (állítólag csupán nyelvtanulás és -gyakorlás céljából) éppen a Julius Caesart olvassa végig elsőként…[viii] Ezután mintha nyoma vesznék a diáriumban a Caesar-regény tervének – legalábbis látszólag. 1952 elején a már az Újvilágba készülődő Márai ekként meditál: „Nem megyek üres kézzel Amerikába. Három tervet viszek. A »San Gennaro véré«-t, a »Hétvégi történet«-et és a »Jób« könyvének tevét. Ez három év munka, amibe mindig, minden elől el tudok menekülni.”[ix] Nos, az ártatlan, sőt, eléggé semmitmondó Hétvégi történet „titka” hamarosan lelepleződik, hiszen – immár Amerikában – más, sokkalta beszédesebb (ám még mindig nem a végleges) titulussal említtetik. Márai ismét munkára bírná önmagát, s néhány plánumának fölsorolása után így folytatja: „Meg kell aztán írnom a »Jób könyvé«-t és a »Hétvége Baia-ban« című könyvet. (…) Megint terveket látok. Ötvenkettő vagyok, lehet, hogy még van idő.”[x] Nincs kétség: a Hétvége Baiában a Caesar-regény s vele, benne a „másik” történelem megírásának szándékát involválja. A Rómában történt valami megszületésének körülményeiről az eddigieken túl még annyit tudhatunk, amennyit a szerzői jegyzet közöl: „New Yorkban kezdettem írni, egy lakásban, ahová behallatszott a 8 Avenue Sulway föld feletti szakaszán mennydörgő villamos vasút infernális zöreje” (167. – Máraitól a kiemelés!). Mivel – korábban szóba hoztuk volt – a Rómában történt valami is jelenvonatkozásokkal teli, „jelenbe érő” regény, jegyezzük meg tüstént: a mű erős referencialitása okán még az imént citált, akár mellékesnek tekinthető mondat sem közömbös. A szerző, immáron Salernoban élvén, a New York-i villmosvasút pokoli robajára emlékezik, könyvének egyik szereplője, Emilia meg, Baiaéban tartózkodván, a fülsiketítő, elviselhetetlen római lármát panaszolja (126.). A Jegyzet a regényre, New York Rómára mutat – és viszont. Része ez az indirekt megfelelés a mű szövege és a hozzá fűzött írói kommentár közt lezajló párbeszédnek, annak az izgalmas szellemi játéknak, amelynek más elemeiről (legkivált az egyikről) később essék szó. S ha az ókori Róma bizonyos vonatkozásokban New York is, A Római Birodalom bizonyos vonatkozásokban az Amerikai Egyesült Államok is. Ha a regény többször (például: 126.) hangsúlyozza a főváros és a Birodalom lakosságának etnikai sokféleségét, kevertségét, kétségkívül az USA egyik jellegadó sajátosságának is céloz, amiként bajosan érthetnők félre a Caesar szájába adott kijelentést: „…Róma máskülönben sem kutyatenyészet, ahol tiszta fajtákat tenyésztenek, egy ország mindig olvasztótégely” (33. – A kiemelés tőlünk!). Amidőn a mű a római könyvkiadók sötét manipulációit (köztük a szerzői honorárium megtagadását) tűzi tollhegyre (109–110., 140–147. stb.), Márai személyes – kivált Amerikában szerzett—tapasztalatairól is beszél, a fogyasztás, a birtoklás, az élvezkedés, az üres szórakozás részletező bemutatása úgyszintén az Újvilágra vág, amikor pedig a „mutatványos üzlet”-té „lezüllött” színházról folyik a diskurzus, arról, hogy csupán az olcsó, zenés-táncos-énekes darabokra van (tömeg)igény, s a valódi drámaírók kiszorultak a teátrumokból (111., 120–122.), lehetetlen nem gondolnunk a Broadway világára is. New York, az Amerikai Egyesült Államok is „beköltözött” Rómába, Baiaéba, a Római Birodalomba – jobban mondva a regény szövegébe, magával vonván a vonatkozásrendszer gazdagodását csakúgy, mint a textus feldúsulását s állandó oszcillálását. Nem oktalanul és jogtlanul érezte azt műve fogalmazása közben Márai, hogy „valamilyen unamerican tevékenység”-et végez (167. – a kiemelés az övé!), nem véletlenül említi meg a Jegyzet: „A házban és a környéken kevés ember élt, aki valaha is hallott könyvem Hőséről” (uo.). A Rómában történt valami a szerző Amerika-élményének lecsapódása is, de nem elsősorban azé.

            Kitérőnek akár a gondolatmenet ficamának is tetszhetnék itt az „Újvilág-referencialitás” vizsgálata, holott csupán azt igazolja, hogy Márai korántsem az anyagtól, a tapasztalattól, önnön létkörülményeitől függetlenedő művész. Személyében oly alkotóval van dolgunk, ki nem gátolja, sőt, tudatosan kizárja, hanem épp ellenkezőleg: elfogadja, gyakorta egyenesen igényli a művön kívüli világ, az úgynevezett valóság beszivárgását műveibe. Amiként ösztönzést és „muníciót” adot neki az „Első terepszemle” Baiaéban, akként adott – másmilyen – ösztönzést és „muníciót” a New York-i, az amerikai tartózkodás. Persze, Márainál szó sincs arról, hogy a művön kívüli világ közvetlenül, áttételek nélkül, a dolgok, a jelenségek egyszerű megnevezésével épülne be szépprózai munkába. Őt éppen az jellemzi, hogy a valóságelemek megszűrten és transzformáltan, előzetes értelmezést követően illeszkednek be a kontextusba, válnak szövegalkotó tényezővé.

            A regényhez csatolt Jegyzet többek közt arról is beszámol, hogy a mű írása előtt, alatt és után Márai könyvtárnyi szakirodalmat tanulmányozott át a számára legfontosabb értesüléseket azonban Suetoniustól, illetőleg Plutarkhosztól szerezte (168., 169–170., 171–172.). Elárulja azt is, hogy a kézirat készültének idején több „helyszíni szemlét” is rögtönzött „a Tett színhelyén: Baiaéban és a környéken” és a genius loci mindig megérintette. „…a Diktátor kísértetiesen »presente« ezen a finnyás színpadon, talán inkább, mint Rómában (…). Baiaéban még lehet találkozni Vele” (170–171.). S mivel a Jegyzet 1971-es keltezésű, s Márai állítja, hogy követte a horatiusi „nonum prematur in annum” elvét, könnyű kiszámítanunk: a munkát 1962 táján végezte be, s aztán már csak finomítgatott a szövegen (167.)

 

            A Rómában történt valami foglalata a szerző história-látomásának, s e vízió bölcseleti hátterét részint Nietzsche, részint Oswald Spengler eszmerendszere adja. Előbbi az „örök visszatérés” – Márai számára mindig is roppant fontos – gondolatával, utóbbi pedig a kultúrák civilizációvá satnyulásának, illetve az „egyidejűség”-nek a koncepciójával. A történelem állandó ismétlődés, körforgás, derül ki rögtön az első fejezetből, ahol is a narrátor tolmácsolja a három rabszolga dialógusát és véleményét, azonosulván perspektívájukkal és felfogásukkal. „Szakszerűen beszéltek, kevés szóval és mindig a lényegesről: mert olyasmiről beszéltek, ami csak részleteiben változott, de egészében mindig ugyanaz maradt (11. – tőlünk a kiemelés!). A római urak a Spartacus-lázadás kezdetekor is „Így rohantak, menekültek, mint most ezek a kocsik; Aztán megint minden úgy következett, ahogy történni szokott…” (uo.), amiként a „Háború” is „Mindig ugyanaz a háború” (12.), és – ez már a második fejezet során, a veterán legionáriusok csapszéki szóváltásában hangzik el – „…jobb lesz?… – Soha nem lesz jobb” (22.). Ily „kezdet” után nem meglepő, hogy a regény számtalan részlete is azt tanúsítja: a história csupán a felületén, formálisan változik, a mélyben azonos marad – s e „tétel” a szövegsugallatok szerint az emberi természetre is érvényes. ámde a történelemben nemcsak a nietzschei „ewige Wiederkehr” törvénye szemlélhető, hanem a spengleri „Gleichzeitigkeit” jelensége is. „»Egyidejűnek« nevezek két történelmi tényt – áll A nyugat alkonyában[xi] – melyek – mindegyik a maga kultúráján belül – relatíve pontosan ugyanazon a helyen tűnnek fel, és ennek megfelelően pontosan ugyanaz a jelentőségük” – majd később: „…a vallás, a művészet, a politika, a társadalom, a gazdaság és a tudomány valamennyi nagy alkotása és formája (az összes kultúrában kivétel nélkül) egyidejűleg keletkezik, teljesedik be és hal el, (…) ezek bármelyikének benső szerkezete tökéletesen megfelel az összes többinek, s (…) egy kultúra történeti képében egyetlen olyan (…) jelenség sincs, melynek párját ne lehetne fellelni a többi kultúrában, mégpedig szigorúan jellemző formában és egészen meghatározott helyen.” Nos, ez az „egyidejűség”-felfogás magyarázza Márai Jegyzetének alábbi passzusát: „Petronius száz évvel később írta beszámolóját Nero korának római parvenüiről, de a dolce vita lebzselői évszázaddal elébb, a Diktátor idejében pontosan úgy éldegéltek és rothadoztak, mint Trimalchio vendégei” (170. – A kiemelés a szerzőtől!). Nem csupán a Satyricon és Julius Caesar ideje mosódik itt együvé, hanem – a „dolce vita” említésével – a huszadik század második fele is, amelyet az Édes életet rendező Fellini (egy másik filmjének tanúsága szerint) úgyszintén a Petronius ábrázolta züllés modern változataként szemlélt. (Itt jegyezzük meg, mellékesen: a Rómában történt valami „vacsorajelenete” [105–140.] az újgazdag Varinus házában – túl azon, hogy rájátszik a Trimalchio lakomájára – számos elemével a Thaisz harmadik fejezetét, A lakoma címűt is megidézi. Márai fölöttébb kedvelte Anatole France-nak ezt a regényét[xii], így az általa írott részlet akár a napjainkban abszolutizált „szövegközöttiség” ékes példájának is tekinthető.)

            Caesar és Nero, valamint a „dolce vita” korát a spengleri teória értelmében az avatja „egyidejűvé”, hogy egyik is, másik is egy-egy kultúra eleve hanyatló fázisának, a civilizációnak a válságát képviseli: az előbbi az apollóni, az utóbbi meg a fausti periódus krízisét. „Valamennyi kultúrának megvan (…) a maga civilizációja. (…) A civilizáció egy kultúra elkerülhetetlen sorsa. (…) A civilizáció  – lezárulás; (…) A civilizáció a visszavonhatatlan vég (…).”[xiii] Márai regényének egyik beszélője, Gorgonius, az eunuch fölidézi, hogy legutolsó szeretkezésük előtt a „diktátor” és az „egyiptomi nő” (maga is egy elhanyatlott, civilizációvá ernyedt kultúra jellegzetes alakja!) többek közt Róma és a Birodalom „rothadt” voltáról váltottak szót (98.), s a mű lapjain megannyiszor feltűnő görög-római ellentétben is a spengleri koncepció tükröződik (a szöveghelyek száma oly nagy, hogy fölsorolnunk őket teljesen fölösleges).A Nyugat alkonya a következőket mondja az „apollóni” kultúra két népéről és két fázisáról: „Csak így érthetjük meg a rómaiakat, mint a görögök követőit. Csak így kerül a késő antikvitás kellő megvilágításba, ami fényt derít annak legmélyebb titkaira is. Mi mást jelentsen ugyanis az (…), hogy a rómaiak barbárok voltak, mégpedig olyan barbárok, akik egy nagy fellendülést nem megelőztek, hanem éppenséggel lezártak? A lélektelen, a filozófiának és a művészeteknek híján levő, a brutalitásig menően saját fajtájukhoz húzó rómaiak (…) valahol a görög kultúra és a Semmi között helyezkednek el. (…) Görög lélek és római intellektus – igen, ebben különbözik egymástól kultúra és civilizáció. (…) A tiszta civilizáció mint történelmi folyamat lényege: a szervetlenné vált, elsorvadt formák lépcsőzetes leépülése.”[xiv] A Márai-könyv szemlélete, értékhangsúlyainak elosztása megfelel a spengleri elképzelésnek. Aligha véletlen, hogy a regényben szóba hozott görögök rendre a bölcselet, a művészet, a tudomány – a kultúra! – reprezentálói (Szókratész, Epikurosz, Pheidiasz, Hippokratész etc.), aligha véletlen, hogy a többször is (például: 89., 95., 97. stb.) „barbárokként” emlegetett rómaiakat ingerli a görögök szellemi fölénye, s aligha véletlen, hogy a mű legemberibbnek tetsző alakja, a zárófejezetet végigbeszélő orvos, Szoszthenész – görög. A Rómában történt valami az „apollóni”, ennek tükrében pedig a „fausti” műveltség válságát mutatja meg, végtére is – Márait citálva –: „Amit Spengler »modern« tünetnek nevez – a civilizációba áthűlő kultúrák bomlási tünetei ezek –, időtlenül azonosak, Babilonban éppen úgy, mint Thébában vagy ma (…).”[xv]

            „…a »másik« történelmet, az adat nélkülit, a névtelent, tehát az igazit” akarja létrehozni ez a könyv; nem a Caesar felől, hanem a Caesar felé nézőt, nem a felülről, hanem az alulról szemlélődőt. Arra kíváncsi, mit és mennyit láthattak meg és foghattak föl akkor (vagyis: mit és mennyit láthattak meg és foghatnak föl bármikor) a kivételes személyiségből a túlélők, a mindenféle rendű-rangú kortársak, a tulajdon kisszerű vagy hitvány dolgaikban elmerült átlagemberek. Természetesen csak azt és annyit, ami és amennyi a saját szűk szemhatárukba belefér. A perspektívaváltás, a história ilyetén megközelítése izgalmas szépírói vállalkozás, igazi intellektuális játék, kivált, hogy a „»másik«” történelem megírásánek ötlete a regény fiktív világában is fölmerül. Nem akkor, amidőn Demetrius, a diktátort „ellenállva” kiszolgáló költő fogadkozik, hogy leleplező monográfiát készít a zsarnokság idejéről (26., 27–28.), mert nagyhangú ígérgetése is csak önleleplezés. A „»másik«” történelem ideája Emilia és Atticus dialógusában bukkan elő, s még azt sem tudhatni, melyikük elméjéből. Mindenesetre egyikük is, másikuk is önmagát nevezi meg ötletadóként. Emilia, az ügyvéd felesége így: „…Megmondtam…[Atticusnak]…talán igazában nem is az a történelem, amit az emberek úgy neveznek, a háborúk meg a sok hűhó a szenátusban, a szájalás (…) Te, ha láttad volna! Olyan fekete fénnyel villant a szeme, mint mikor valaki üzletet szimatol, vagy egy nő után néz az utcán (…).Azt mondta, az ötlet, amit megemlítettem, érdekes …nem egészen új, nem is eredeti, de éppen most időszerű (122. – A kiemelések tőlünk!). Atticus, a bankár és kiadó viszont, miután föszólította a historikus Lucceiust: „Írjál egy könyvet, amely igazán, valóságosan történelem” – ekképp folytatja: (A történelem) „Nem az ütközetek és a hódítások. (…) az elébb, amikor az oszlopok között sétáltam azzal a huncut szemű asszonnyal… Igen, a kártyás ügyvéd feleségével, az asztaltársnőnkkel …Hirtelen támadt egy ötletem. Arra gondoltam, írd meg a mai nap történetét! (…) Úgy írd meg, hogy ne is említsd a diktátor nevét. Úgy írd meg, hogy az olvasók is megértsék, a történelem nem a háború, nem a szájalás a szenátusban…Írd meg a másik történelmet, az igazit. (…) írd meg a másik történelmet, az igazit. (…) írd meg, mi történik a névtelen kis emberek életében egy ilyen napon  (…) Írd meg, mit mondanak ilyen napon az írók (…) Írd meg, mit mond ilyen napon a híres alak valamelyik szeretője. Vagy az eunuchja. Azok, akiknek megkegyelmezett. Vagy azok, akiket szórakozottságból nem gyilkolt meg. Írj egy könyvet arról, hogy a történelem nem rendkívüli események sorozata, hanem valami állandó és unalmas. (…) Írj egy történelemkönyvet arról, mit szól ilyen napon a történelemhez Lais, a vén kurva. (…) Írj egy érdekes könyvet arról, milyen unalmas a történelem. Mindig ugyanaz… Írd meg, mit pusmognak ilyen napon a rabszolgák, a kapzsi szatócsok… Egyszóval, írj történelmet. És felejtsd el írás közben a diktátort (…) az elébb, amikor séta közben megemlítettem a könyv ötletét, a szépasszony szeme megvillant (…) Olyan fekete szikrával villant a szeme, mint mikor egy nő felfigyel, mert megérzi, hogy valaki utánanézett az utcán (…) Azt mondta, az ötlet nem új, de el tudja képzelni, hogy szívesen olvasna egy könyvet, amely ebből a szempontból meséli el a mai nap történetét” (145–147. – A magunk kiemelései!).

 

            Ki adott hát ötletet a másiknak? Valószínűbb (már csak a két figura intellektuális különbsége és a terv végiggondoltsága okán is), hogy Atticus Emiliának, a kérdés mégis megválaszolhatatlan, s nem is az ideaszerző neve, „személye” az igazán érdekes itt. Sokkal inkább az, hogy a könyvkiadó fejtegetése nem csupán Márai történelemszemléletét, a „»másik«” történelemről kialakult koncepcióját, hanem – az általunk citálatlan hagyott részletekkel együtt – a Rómában történt valami summázatát is tartalmazza, megtoldva ezzel a játszi önutalással: „--Ne siess! Mi, kiadók és írók, végre is ráérünk. Csak a stréber politikus liheg és csörtet. Írjál lassan. Van időd. – Egy-két ezer év… Így gondolod? – Hehe” (147.). Botorság volna mindebből arra következtetnünk, hogy Atticus, netán Lucceius Márai „alteregójaként” avagy „szócsöveként” tűnik föl a kihagyásokkal idézett dialógusrészletben. E merőben hibás elképzelés helyett célszerűbb ama véleményre jutnunk, hogy a Rómában történt valami – a maga módján – öntükröző regény. Ez a kompozíció-típus föltűnt már az 1943-as Sirály lapjain is, a mostani megoldás azonban elüt a korábbitól. A második világháború idején készült könyv egy részletezőn elbeszélt, rég lezárult életepizódot szembesít – az eseménysor és a problematika dimenziójában is – egy épp kibontakozó „szerelmi” históriával, hogy a múlt a jelenben, a rész az egészben ismétlődjék, tükröződjék – és viszont[xvi], itt meg a már csaknem bevégzett regényről beszélget úgy két mellékszereplő, mint az ötlet stádiumában lévő munkáról, majdan, a távoli jövőben megírandó vállalkozásról. A különbség számottevő. A  Sirály egy léthelyzet, egy jelenet (s a hozzá kapcsolódó kérdéskör) variációs ismétlésével és kibővítésével teremti meg az öntükröző kompozíciót, a Rómában történt valami pedig azzal, hogy egy voltaképp befejezett szöveget utólag összevet tulajdon vázlatával, szinopszisával, a már kész művet tervezetként is megszemléli. Ne latoljuk, a kettő közül melyik a művészibb megoldás, érjük be annyival: a Caesar-regény a maga érdekfeszítő szellemi játékába még a szerzői Jegyzetet is bevonja, elvégre a „»másik«” történelem alapeszméje szóba kerül ott is. A könyv és az írói kommentár – s látjuk majd: nemcsak e vonatkozásban – „párbeszédbe” kezd egymással, ilyformán a Jegyzet a regényszöveg részének is tekinthető. Ugyanezt jelzi, hogy Atticus is, Márai is történelemként tartja számon a pletykát és a rágalmat (126. –171.).

            Az alulnézeti história főszereplője a kivételes egyéniség értelemszerűen nem lehet. Amiként Atticus tanácsolja: „Úgy írd meg, hogy ne is említsd a diktátor nevét” (146.). Nem meglepő hát, hogy a Rómában történt valami tizenkét fejezetében a már halott Caesar a nevével egyszer sem, csupán mint „a zsarnok”, „a diktátor”, „a kisöreg”, „a barátunk” (az utóbbi kettő Emilia szava: 108., 17.) emlegettetik, s az „egyiptomi nő” neve is mindössze egy alaklommal hangzik el (162.). Kiről, kikről beszélnek, ítélnek, pletykálnak, nyilvánvaló így is, ráadásul Caesar „esetében” mélyebb, jelképes tartalmat is hordoz a „névtelenség”; közvetve bizonyítja, hogy e név viselője nem volt akárki, hanem olyan személyiség, aki még nemlétében is hatalmas, akitől még holtában is tartani kell. Mintha tabuvá vált volna ez a név, mintha a névmisztikát félnék a szereplők, oly babonás irtózattal kerülik. Egészen másként van az „egyiptomo némber”-rel. Az ő nevét megvetésből, gyűlöletből mellőzik.

 

            Nemcsak Caesar, más, kiemelkedőbb személyek sem tűnhetnek föl az alulnézeti történelem figurái közt, így Klepoátra, Antonius, Octavius, Cicero (stb.) sem. Beszélhetnek, – beszélnek is – róluk, ám kívül kell maradniok a szereplők körén. A Rómában történt valami „hősei” csakis a tucatemberek lehetnek, lévén, hogy alulnézeti história kizárólag az ő nézőpontjukból írható. E koncepció jegyében a regény fiktív alakok sokaságát vonultatja föl a rabszolgától a szenátorig, ám a kitalált szereplők népes gyülekezetében egy-két – a Henryk Markiewicz ajánlotta szakkifejezést használva – „pszeudo-valóságos” figura is elvegyül. Azokra gondolunk, akiknek megformálásához bizonyos, Caesar idejében élő személyek adtak ötletet s „álltak” is modellt. Ilyennek számít Pompeius főtisztje, a Leridánál vesztes, majd kegydíjas Petreius, illetőleg Atticus (Titus Pomponius), aki a valóságban is – akár a regényben – a görög filozófia és irodalom buzgó tanulmányozója és Epikurosz tanainak követője volt, szoros barátságot ápolt kora ellentétes meggyőződésű politikusaival, s dúsgazdag emberként nagy összegeket kölcsönzött nekik, és elévülhetetlen érdeme, hogy mint „könyvkiadó” másoltatta és terjesztette sokak – így például Cicero – írásait. Mindkét figura ama „közbülső kategóriát” képviseli, amely – a lengyel irodalomtudós szerint – „…elég gyakran fordul elő a történelmi témájú művekben – a pszeudo-valóságos alakokét, akiket a valóságos szereplőkkel csak nevük, egy-egy jellemvonásuk, vagy életrajzi adatuk köt össze.”[xvii] Végső soron Caesar, Kleopátra, Cicero (etc.) is ide tartoznék, ők azonban csak a szóbeszédekben „léteznek”, Petreiusnak, Atticusnak viszont kijut a fiktív megtestesülés. Ők ketten beillenek a regény világába, hiszen úgyszintén alulról szemlélik a történelmet.

            A Rómában történt valami a Márai-féle krízisregény sajátos változata. Egyezik a többivel abban, hogy válsághelyzetet örökít meg, ideje felötlően rövid, mindössze tizenkét óra (nem pedig tizenhat, mint Rónay László állítja[xviii]), egy színtér különböző pontjain hangzanak el a kettesben vagy csoportosan föllépő szereplők beszélgetései, szerves, elmondható fabulája meg jószerével nem is akad. Déltájt „Rómában történt valami” – Baiaéban napszállattól pirkadásig (a szöveg erről a fél napról tudósít) nem történik semmi, ha csak annyi nem, hogy a már a fürdőhelyen tartózkodók és a lóhalálban oda sereglők kurtán avagy hosszabban elmondják tudomásaikat, hallomásaikat, föltevéseiket, ítéleteiket, előítéleteiket a halottról, s terveket kovácsolnak a diktátor utáni időkre. – az eddig számba vett jellemzők a régi modell ismétlődését ígérik, a továbbiak viszont az újítás szándékáról tanúskodnak. Az 1948 előtt készült krízisregényekhez vetve a Rómában történt valami meglepően sok figurát mozgósít, ám főszereplőnek egyikük sem nevezhető. Kétségtelen, hogy nem azonos súlyú, jelentőségű alakok, akadnak közöttük fontosabbak és mellékesebbek, közléseik értéke is különbözik, mindez azonban mit sem változtat a lényegen: a regényből hiányzik a nagy szólista, annál több a kis „kórista”. A színre lépők – nem társadalmi helyzetüket tekintve! – mellérendeltségi viszonyban állanak egymással, ilyképp a Rómában történt valami központi „hőse” a népes statisztéria. Az emigráción innen íródott krízisregények zöme két protagonista összecsapására épült, s az eseménymenet konzekvensen az egyetlen nagyjelenet, az „éjféli szópárbaj” felé vezetett. Az éjszakai nagyjelenetet ez a könyv sem nélkülözi: a Varinus házában játszódó epizód tölti be eme szerepet (127–140.). A disztingvált vacsoraként kezdődő összejövetel fékevesztett tivornyába csap át, beteljesítvén az addig sem feddhetetlen erkölcsűnek mutatkozó szereplők morális csődjét. Jelzi e részlet fontosságát, hogy az újgazdag szenátor rendezte „lakoma” már korábban is szóba kerül (26., 35., 86.), az előző fejezet beszélője, Emilia pedig legfőképp az „estélyen” addig történtekről fecseg (105–127.). A Rómában történt valami nagyjelenete mégis egészen más, mint volt a harmincas-negyvenes évek krízisregényeié. Amazok kivételes terjedelmükkel is fölhívták magukra a figyelmet, az ittenire ez a legkevésbé sem jellemző. Amazok alárendelték maguknak a regény többi fejezetét, emez csaknem ugyanolyan mellérendeltségi viszonyban van velük, mint egymással a szereplők. Amazok problematikájukkal is a mű csúcspontját jelentették, az iteni problematikája inkább a könyv morális mélypontját. Amazokban a szép szó ülte orgiáit, emitt az alantas viselkedés, s ha amazokban a narrátor jószerével teljesen kihúzódott a szövegből, hogy mindent a protagonisták egymást követő „áriái”-ra bízzon, itt a szerzői elbeszélő – megfigyelői, eseményrögzítői pozícióban – nagyon is jelen van, a viszonylag sok beszélőtől pedig csak kurta közléseket, tirádát egyet sem hallhatunk. S kompozíciójában, tagolásában is másmilyen a Rómában történt valami, mint a krízisregény korábban megszokott változata.

            E könyvét Márai négy, eltérő hosszúságú részre, ezeken belül pedig három-három, szintúgy különböző terjedelmű fejezetre osztotta. A négy rész és az összesen tizenkét fejezet egyaránt időpontjelölő címet kapott: az előbbiek a napszakot rögzítik (Napnyugta után, Este, Éjjel, hajnalban), az utóbbiak meg az egymást követő órákat (Hatkor, Hétkor stb.). S nem csupán a tagolás ily szimmetrikus; egyezik a négy rész megfelelő fejezeteinek epikai arculata is. Az első, a negyedik, a hetedik és a tizedik kapitulum beszélője a mindentudónak tetsző szerzői narrátor; a körülmények és az események az ő nézőpontjából szemlélhetők, a szövegben az ő szólama, legtöbbnyire szenvtelenül tárgyilagos, némelykor ironikus avagy szatirikus hangneme dominál, s ő közvetíti a szerplők szavait és gondolatait. A napszakkezdő fejezetek mindegyikét meghatározza ilyképp az elbeszélői jelenlét, hogy a közbülsőkből teljességgel kimaradjon a történetmondó. Akad ugyan bennük két lábjegyzet (63., 89.), ezek azonban nem egy azonosíthatatlan narrátortól, hanem magától Máraitól származnak. Nyolc fejezetnek jellegadó sajátossága hát az elbeszélő hiánya, ám – eltérés az azonosságban – e nyolc is két különböző típusba tartozik. A második, az ötödik, a nyolcadik és a tizenegyedik közös jellemzője, hogy többek (leginkább két szereplő) párbeszédét tartalmazza. E valódi dialógusokban a résztvevők egyenrangúak, mindegyikük elmondja a magáét, s a megszólalók személye, neve vagy eleve nyilvánvaló (mint a nyolcadik és a tizenegyedik kapitulum esetén), vagy kilétük, több-kevesebb bizonyossággal a diskurzus során tisztázódik (a második és az ötödik fejezet nyújt erre példát). A narrátor nélküli szegmentumok másik válfaját a szintén négy vak avagy áldialógus testesíti meg; e típust a harmadik, a hatodik, a kilencedik, illetve a tizenkettedik, vagyis az utolsó fejezet képviseli. Jóllehet a párbeszéd látszata valamennyiben fönnmarad, valójában dialógusnak álcázott monológokkal van dolgunk. Az egyik fél (a megszólaló) neve, személye, foglalkozása előbb-utóbb mindig kiderül, partneréről viszont – kivéve a kilencedik fejezetet – csakis annyit tudhatni, amennyit az áradó magánbeszéd neki és róla szóló közlései, szétszórt utalásai elárulnak, s ráadásként e „társ” szavai, gesztusai csupán a reájuk adott „válaszreakciókban” léteznek. Márai Az igazi című, 1941-es regényében folyamodott először ehhez a megoldáshoz, ott tette jószerével formálissá, a folyamatos monológ ürügyévé a dialógushelyzetet. A Rómában történt valami négy fejezete ismét él a régi fogással. Mind ezt, mind a tagolás szimmetriáját, a belső megfelelések rendszerét, a kompozíció aggályos gonddal tervezett építményét akár mesterkéltnek, mechanikusnak is minősíthetnénk, noha artisztikus voltához aligha fér kétség. Abszolút érvényű normák híján – eszünkbe juthat Mihail Bahtyin figyelmeztetése: „… a regénynek egyáltalán nincs (…) kánonja. Természete szerint nem kanonikus. Maga a formálhatóság”[xix] – megítélés, ízlés kérdése ez. Nekünk mindenesetre úgy tetszik, hogy a Rómában történt valami művi (?) rendje a szövegen belüli és kívüli világ rendetlenségére adott válaszként, a más-más epikai arculatú fejezetek, illetőleg az azonos tagolódású nagyobb részek gépies (?) ismétlődése az „örök visszatérés” gondolatának hordozójaként is fölfogható. S tegyük még az eddigiekhez: a regényt az egymást kiegészítő, helyesbítő, visszavonó, megerősítő előre- és visszautalások roppant sűrű hálója is összetartja, az apróbb-nagyobb mozzanatok, másutt-másutt elhangzó kijelentések igen szoros kapcsolatban állanak. Csupán három példával élvén: Gaius, a pénzsóvár, velejéig korrupt ügyvéd azt hiszi – vagy hitetné –, hogy felesége, Emilia erénye makulátlan (74–75.) – utóbb ennek épp az ellenkezője derül ki (81., 92., 102., 119., 123. etc.), a kegydíjas főtiszt futólag megemlíti, hogy „Délután” nála járt a görög orvos (53.) – állítása később igazolódik, mi több, a neve is csak akkor hangzik el először (150.), a diktátor pedig ugyanarról (a halál „buta voltáról) beszélget az „egyiptomi kígyóval” (97.), amit valamikor az őt dögönyöző Szoszthenész hozott szóba (164–165.). S említsük meg azt is: már az első fejezet beszélgető rabszolgái látnak és megneveznek három olyan szereplőt (Fulviust, Gaiust és Varinust), kinek személye és háza fontos lesz a továbbiakban, s e megoldással a regény folyamán gyakran találkozhatni. Mielőtt a figurák zöme színre lépne, korábbi szövegrészek immár tudósítottak létezésükről, s egyet-mást közöltek is róluk. Az efféle – korántsem látványos – fogások is mid a szövegkohéziót erősítik, ezeknek is köszönhető, hogy a mű széttagoltságában, fejezetről fejezetre átalakuló narrációjával is egységes és folytonos. Márai rendkívül tudatosan, a legapróbb részletekre is ügyelve szerkesztette meg ezt a könyvét.

 

            A Rómában történt valami – Szegedy-Maszák Mihály véli így – „…szerzőjének legnyitottabb regénye.”[xx] E megállapítás kétségtelenül igaz, ám az az olvasónak aligha arra a kérdésre kell válaszolnia: „Hogyan viselkednek a kortársak a zsarnok halála után,”[xxi] E „kérdésre” a mű alapján ugyanis csak egyetlen felelet adható: sokféleképp, ám legtöbbnyire hitványul. A Rómában történt valami azért talányos, „nyitott” regény, mert a szöveg nem dönti el, ki a „nagy ember”, „nagy ember” volt-e a diktátor, s ha igen, miért. A megszólalók, „a kortársak” zöme gúnyosan, lekicsinylően beszél a halottról, s a rokonszenvezők is inkább csak óvatosan dicsérgetik. Attias szélsőséges, egymást kizáró vélekedéseket idéz: „…végre eltesznek láb alól egy úgynevezett nagy embert, aki névtelen, kis emberek millióit pusztította el (…) Dél óta figyelek. Azt hallottam, hogy nagy ember volt. És ugyanakkor hallottam, hogy gonosztevő volt. Halottam, hogy ő volt a legjobb férj, apa és barát. És azt is hallottam, hogy a megtestesült hűtlenség volt, parázna kujon. Hallottam, hogy nagylelkű volt az ellenségeivel. És azt is, hogy alattomosan kegyetlen volt a barátaival” (146.). Nem csupán a véleményalkotás túlzásait szemlélteti ez a rész, azt, hogy az embert nem sík, hanem csakis görbe „tükrök” veszik körül – példa egyben az ítéletek végletes egyoldalúságára is. A zsarnok vagy ilyen, vagy olyan, vagy ez, vagy az volt, nem pedig ilyen is, olyan is, ez is, az is, egymást kizárni látszó ellentétek különös szövevénye. A személyiség bonyolult, kifürkészhetetlen jelenség, sugalmazza – Márai életművében nem elsőként – a Rómában történt valami, s a maga módján a regény is azt a kérdést feszegeti a diktátorral kapcsolatban, amelyet a vele párbeszédbe elegyülő Jegyzet: „»Mi volt a titka?…«” A válasz – derül ki mindkét szövegből – csak bizonytalan és részleges érvényű lehet. A zsarnok megőrzi léte és lénye talányát, éppúgy, mint a Vendégjáték Bolzanóban Casanovája avagy a Béke Ithakában Ulyssese. A kortársak, az utódok, a jóval kisebb formátumú kíváncsiskodók már csak azért sem férkőzhetnek közel hozzájuk, fejthetik meg a bennük lakozó rejtélyt, mert „…egy igazi férfi éppen olyan ritka tünemény, mint egy igazi nő”[xxii], az ügyvédfeleség, Emilia szavaival: „megértettem, hogy ez az ember más volt, egyetlenegy példány volt belőle és nem lehet pótolni…” (125.). Kínálkoznék az utalás Kosztolányi közismert versére, ám a két szöveg merőben más felfogás hordozója: a Halotti beszéd szerint akárki, mindenki „Egyedüli példány”, a Márai-regény viszont kizárólag az öntörvényű személyiségről hangoztatja ezt, s nagy nyomatékkal tesz különbséget a kocka elvetéséről beszélő diktátor (19.) és a játékkockát valóban elvető Gaius és Fulvius között (124., 127–133.).

            A zsarnok egyéniség volta nem kétséges, nagysága viszont annál inkább. „…lehet nagy ember az, aki meghal?… Hiszen minden megy tovább nélküle…” – töprenkedik Emilia (120.), s az őt foglalkoztató problémához a Jegyzet kétszer is visszatér (168., 170.). Kritériuma volna hát a nagyságnak a halhatatlanság? Ez a dilemma fölbukkant már a Béke Ithakában lapjain is; ott így: „nagyon nehéz tisztelni valakit, akiről biztosan tudjuk, hogy halandó.”[xxiii] A Rómában történt valami (a Jegyzetet is beleértve) kitér az egyenes válasz elől: Emilia nem foglal állást, Márai homályosan, ellentmondásosan nyilatkozik – az Ulysses-regény azonban a segítségünkre siet. Abban többször is elhangzik, hogy az emberi nagyságnak épp a tudatosan vállalt mulandóság az egyik legfőbb ismérve.[xxiv]Föltesszük, aligha oktalanul: a szerző véleménye nemigen változott a múló időben.

            A nagyság fogalma független a halhatatlanságtól, ámde a „tökéletességhez”, az erkölcsi feddhetetlenséghez sem köthető. A diktátor nagyon is tökéletlen lény, nagyon is korának gyermeke: olyannyira tele van gyarlóságokkal és bűnökkel, hogy látszólag nem is különbözik az őt túlélőktől, a regény szereplőitől. Vérszomjas és önkényes, kiszámíthatatlan és erőszakos, harácsoló és pazarló, hiú és kéjsóvár-despota, ki folyvást visszaél hatalmával, kit tetteiben, döntéseiben a hideg számítás vagy a szeszély vezérel, ki nem tisztel erkölcsi normákat, s ki mélységesen megveti a körötte nyüzsgő embertenyészetet, lévén, hogy valójában csakis önmaga érdekli. Miként fér össze ezzel, másként mondva: miként következik ebből a nagyság, amelyet a regényalakok részint nem akarnak, nem is képesek definiálni (nem is tisztük ez!), részint elvitatnak a zsarnoktól, s amelynek meghatározására az utóirat is csupán közvetve Vállalkozik? A Jegyzet Máraija – kétezer év távlatából – így ítéli meg a dolgokat: „…nem tudom, ki a »nagy ember«. De vannak emberek, akik lassabban halnak meg, mint mások. Talán ez a »nagyság«. (…) És vannak emberek, akik hosszú árnyékot vetnek a Történelemben. (…) Vannak emberek, akik körül megváltoznak a létezés feltételei (…) Nem biztos, hogy a Diktátor »Nagy Ember« volt, de bizonyos, hogy az ujjlenyomata megmaradt nyugaton. (…) Ezért »modern« minden, amit csinált. A zseni a katalizátor, aki a valóság elemeiből új valóságot tud teremteni. (…) Lehet, hogy a római hölgyecskének igaza volt: nem volt Nagy Ember, hiszen meghalt… De nagyon ember volt, amíg élt. (…) A Diktátor tudta, hogy az emberi hajlam, alaptermészet semmiféle társadalmi rendszerben nem változik. De értett hozzá, hogy adaptálja az embereket, hozzáidomítota őket ahhoz, ami az Időben szükségszerűen »modern« volt. A Diktátor meghalt, de élettörténetét a Történelem nem zárta le: mindig új fejezetet írtak hozzá. Mert az emberek minden korban ugyanazt a reménytelen illúziót kergették, aminek Evolúció volt a neve. A Diktátor tudta, hogy az Evolúció nem más, mint alkalmazkodás ahhoz, ami racionálisan időszerű” (168–170.)

 

            Ez az érvelés a zsarnokot magánbűneitől, személyes esendőségeitől megtisztítva, csakis történelmi teteiben s tartós hatásában értékeli. Gaztetteit, vétkeit, gyöngeségeit nem mentegeti, nem is emlegeti, illetőleg a változatlan emberi hajlamra, alaptermészetre hivatkozva mintegy természetesnek tekinti őket. A diktátor nagyon ember volt, amíg élt, nyilván bűneiben is. A fejlődéseszmét (akár az ember nemesedését) tagadó Márai abban látja hőse múlhatalan érdemét, hogy fölismerte a pillanatot, amidőn a körülmények változása immáron új endet követelt, s megértvén az idők parancsát, erőszakos ésszerűséggel cselekedett. Ezért volt „»démonikus«” (168.), ezért hagyott maradandó nyomot maga után, ezért lett példája sokakank, ezért volt nagy – ha ugyan nagy volt…[xxv]

            A Jegyzet írója magaslati nézőpontból szemléli és ítéli meg a zsarnokot. Ámde mit mutat a „békaperspektíva”, mit láthattak belőle, kivált nagyságából az időszak esetlegessségeibe és a saját kisszerűségükbe, önzésükbe, sérelmeikbe, előítéleteikbe süppedt kortársak, a regény szereplői? Keveset, de épp eleget ahhoz, hogy a diktátor jelentékenysége földerengjen. Jóllehet leginkább csak törpítik, gyalázzák, bűneit, önkényeskedéseit, esendőségeit hánytorgatják, némelyek – mellékesen, vonakodva avagy tárgyilagosan – elismerik realitásérzékét, rendteremtő képességét, államférfiúi talentumát (46–47., 58–59., 123., 124., 162–164.), akad, ki ráeszmél, hogy hatalma belülről fakadt, „tulajdonsága” volt, s épp ez adottságának gyöngülése miatt kellett vesznie (51., 53., 54.)[xxvi], s többen is érzékelik a belőle áradó delejt, személyiségének mágikus kisugárzását: azt, hogy miként életében láthatatlanul, de állandóan „jelen volt”, holtában is folyvást „jelen van”, azt, hogy örökké hiányozni fog, azt, hogy pótolhatatlan (23., 24., 48., 85–87., 108., 125–127.). Szoszthenész, az orvos mondja: „Most, hogy ez a páciens nincs többé, maradt itt és ott egy beteg máj; egy sípoló tüdő, egy rothadt szív… De ő még egészben volt páciens, nemcsak szervei voltak, hanem az egész ember együttesen volt valaki. Ilyesmi ritka a praxisban (165. – A kiemelés tőlünk!). Jelzik e szavak (az utolsó fejezet egyéb passzusairól nem is beszélve), hogy a doktor – ellentétben Rónay László véleményével – jóval többet tud a diktátorról, „…mint a boncolási jegyzőkönyvek adatait, (…) egyszóval a külső jellemzőket”[xxvii], noha „nagyságának” rejtélyét megfjteni ő sem képes.

            Hangozzék bármi meglepően: a zsarnok ilyen-olyan állításokból kirajzolódó arcképe bizonyos részleteiben szerzői önarckép is; a portréra szinte észrevétlenül Márai Sándor vonásai is reávetülnek. A diktátort hidegen hagyják az emberek (155., 165.),ámde csillapíthatatlanul érdeklik a valóság, az orvostudomány dolgai és titkai (159–162.). Az isteneket és a természetfölötti erőket nem hiszi (159., 162.). Imádja a fényt, minden förtelmével együtt az életet, rettegi a betegséget és az öregedést, értelmetlennek tartja a halált (91., 97., 101., 164–165.). Mindez Máraira is áll, s csupán helykímélés végett nem citáljuk a Füves könyv és a Naplók megannyi, idevágó szakaszát. A zsarnokot a szerzővel azonosítani badarság volna, kettejük arcéle időnként mégis egymásba tűnik át, s ez a jelenség számos korábbi regényből, többek közt a Vendégjáték Bolzanóban, illetve a Béke Ithakában címűből is ismerős.[xxviii] A hősök (Casanova, Ulysses, a diktátor) rendre olyan figurák, kiknek életkora megegyezik a róluk író Máraiéval (a zsarnok ötvenhat esztendős volt, amidőn meggyilkolták), valamennyien kivételes személyiségek, s a maguk módján egytől egyig kalandorok. Mindhárman az élet szerelmesei, mindhárman az öregedés rémével küszködnek, s ha Casanova hiúságát még alig-alig, az Ulyssesét és a diktátorét annál mélyebben megsebzi a lassú hanyatlás, a testi romlás: utóbbi kettő nagy fájdalma a kopaszodás, az őszülés… S fűzzük még ide: a Béke Ithakában spirituális főalakja éppúgy a világ, a titkok megismerésére vágyik, s éppoly közönyös az istenekkel és az emberekkel szemben, miként a zsarnok. Nyilvánvalónak tetszik: ezek a szereplők – noha látszatra csak a mitológiához és a történelemhez van „közük” – a regényszerző bizonyos tulajdonságainak, életelveinek, létgondjainak hordozói is. S a Rómában történt valami Máraija nem éri be azzal, hogy a diktátor portréját egy kissé a sajátjához igazítsa. „Kölcsönöz” magából a többször fölemlített Lucretiusnak is, akiben – Atticus szerint – „…nincs üzlet, mert a valóságról írt és a valóság mindig untatja az embereket. És különben is, meghalt már és halott íróban nincs fantázia (…) ez a Lucretius sem volt kedves ember, nem járt társaságba” (111. – A mi kiemeléseink!), de – ezt már Szoszthenész mondja – „…nagyon izgatta a halál. Aztán minden, ami az élet és a halál között van, a tünemények, a valóság és az a titok, ami az élet előtt és a halál után van…”, és „Igazi író volt”, mert haldokolva is „figyelt”, „…felült, diktált, a könyve egyes fejezeteit javította, toldozta…” (158.). S – túl a zsarnokon és Lucretiuson – Márai még a rokonszenves görög orvosba is „beköltözik”, végtére Szoszthenész, a valóság és a tapasztalat feltétlen híve (148–149., 153. etc.) sem hisz az istenekben (159.), öregen is áhítattal tölti el a hajnal derengése, a létezés csodája (153.), s úgy tartja: „…a betegség és a halál ostoba förtelmességek és mégis, a betegséggel és a halállal együtt, az élet valamilyen fönséges és csodálatos ajándék, mindenestől felfoghatatlanul jó és ízes…” (164.), illetőleg: „Nagy csend van születés előtt és nagy csend következik a halál után … ez minden, amit tudni lehet. És ami közbül van, eszelős lárma és gajdolás. Ez a rövid lármázás az élet” (158.). Csupán a legutóbbi, rezignált kijelentés egyik párhuzamát idézzük a diáriumból: „Protézis és reménykedés nélkül lépni a Csendbe, a Sötétbe… ez az egyetlen, utolsó dignitás, amire az embernek két Semmi – a születést előző és a halált követő Semmi – között joga van.”[xxix]

            A regényben néhányszor futólag előkerül, hogy a diktátor költő (és király) is szeretett volna lenni (27–28., 52., 55., 56.), tisztelte az irodalmat (52., 113.), „Ezért legszívesebben írók társaságában töltötte a szabadidejét (…) De igazában ezeket is lenézte” (160–161.), s „Csak azokat (…) becsülte valamennyire, akikről tudta, hogy megvetik és gyűlölik” (28.). Akár utalás is lehetne mindez a Nero, a véres költő című Kosztolányi-könyvre, ám itt nem a dilettáns és a valódi tehetség konfliktusáról van szó, hanem inkább túltengő ambícióiról. A zsarnok mindenben a legkülönbet sóvárogta, „…tudta – Cicero szerint –, hogy a király több és más, mint egy államfő… És a költő több és más, mint egy ember, aki verset farag” (56.). Ezért kereste tán az írók társaságát, de – holott szolgálataikat elfogadta s bőkezűen honorálta – mélyen megvetette a talpnyaló poétákat (25–35.), s méltányolta az őt kíméletlenül támadó – ugyancsak „nyavalyatörős” – Catullust (28–29., 56.). Mi vonta ehhez a költőhöz? A közös betegségben megnyilatkozó sorsközösség? A merészség tisztelete? Netán a fölismerés, „…hogy van egy igazi költő Rómában…” (56.)? A regény nem válaszol e kérdésre sem, a narrátor csak annyit közöl, hogy a zsarnok „Catullus új verseit” küldte el egyik szeretőjének, Lolliának (78.)

 

            A diktátornak nem azért kell buknia, mert „…megszünteti a szabadságot, s abban az illúzióban él, hogy a valóságot keretek közé szoríthatja”, s így mintegy „önmagát szemelte ki a végzetre.”[xxx] A Rómában történt valami szövege, illetőleg a sűrűn citált Jegyzet cáfolja emez elképzelést; a zsarnok tette nem merő önkény, hiszen épp azt hozza létre, amire megérett az idő. Fátuma a belső megfáradásból, mágikus kisugárzásának fogytából következik. Ágyasa, Lollia is megérzi az óhatatlan romlást: „Ötvenhat éves – gondolta akkor éjjel, különös kárörömmel az asszony. – Ideje, hogy megöljék” (81.). A diktátor sorsa betelik, s a hitványság elszabadul – Sartre-ral mondva: „Kotord meg a posványt, előbújik a varangy.”[xxxi] Kisstílű, visszataszító, aljas, züllött, haszonelvű (stb.) figurák légiója lép a színre, megkezdődik a marakodás a koncon, a tülekedés a hatalomért, a helyezkedés a még csak találgatott új hatalmasok közelébe. A látvány kiábrándító, de félereértés ne essék: nem(csak) a rómaiak voltak ilyenek – Márai szerint az ember mindig ilyen. A regény ebben a vonatkozásban is parabolikus, a szerző konkrét időhöz nem kötődő embervíziójának foglalata. Ne tagadjuk el: a „silányságlátomás” nem egyetemes érvényű; a szöveg a ritka kivételeket is megmutatja (a nyitány rezignált, bár úrgyűlölettel teli rabszolgáit és az utolsó fejezet Szoszthenészét), ám mit sem változtat ez a kép egészének komorságán. Az ember immorális, gátlástalan lényként tűnik föl a Rómában történt valami ívein, s a szereplők csupán becstelenségük fajtájában és mértékében, valamint műveltségük és intellektusuk színvonalában különböznek. A díszes gyülekezet tagjairól egyenként szólani szükségtelen, hiszen a jelenetek zöme Emilia szavait igazolja: „Ilyen nagyszerű és romlott népség vagyunk mi, az előkelő római társaság!…” (118.) A narrátor „felügyelte” fejezetek leleplező szituációkban, a valódi és az áldialógusok pedig önleleplező beszélgetésekben tárgyiasítják az emberi hitványságot. Kivált ez utóbbiak érdemelnek nagy figyelmet, részint azért, mert az alakok bennük történetmondói ellenőrzés, beavatkozás nélkül, közvetlenül fedik föl silány lényüket és lényegüket, részint meg azért, mert ezen egységek némelyike (a Nyolckor, a Tizenegykor, a Kettőkor és a Négykor című) tartalamzza a legtöbb és legerősebb jelenvonatkozást, nyílt vagy burkolt utalások sokaságával Magyarország 1945 utáni viszonyaira s bizonyos hazai írókra. Lássuk őket!

            A regény szereplői nagyobbrészt újgazdagok (Fulvius, Varinus stb.), illetőleg régi, előkelő római családok leszármazottai – „a tízezer” (117.) –, azok, akik túlélték a polgárháborúkat (uo.) és a zsarnok országlása idején is a felszínen maradtak. Arisztokrata nem akad közöttük, az viszont elhangzik, hogy ezt a réteget megtizedelte (117.) és háttérbe szorította, s „…a római nép titkos örömmel látta az arisztokrácia megalázását” (66.). Gaius, az ügyvéd mondja: „Elismerem, az arisztokraták is sokat loptak. De legalább nyíltan és szuverénül lpotak…”, és „…legalább kemény üzletemberek voltak, akik tisztelték a pénzt…” (67., 70.) Szó esik a szövegben a zsarnok földreformjáról (19., 137.), arról, hogy az ő korszakában „…a nép nevében történt minden gyalázatosság” (66.), s arról is, hogy „…Megmentő átmenet nélkül börtönt csinált a Köztársaságból” (62.), „De egy forradalom csak akkor tör ki, amikor a nép már kevésbé fél a lázadás következményeitől, mint az elnyomástól, amelyben él” (63.). Ezek az elszórt megjegyzések – a spengleri „egyidejűség” okán – a Horthy-időkre, az úgynevezett népi demokráciára is célozgatnak, nem is beszélve azokról, amelyek a „nép” elvtelenségét, megvásárolhatóságát és befolyásolhatóságát emlegetik (15–16., 30–32., 63.). Az áttétel itt még sokszoros, a párhuzamok, az utalások alig-alig érzékelhetők. Nem így ama részletekben, amelyek a zsarnokság mindenkit beszennyező voltáról, a diktatúra szálláscsinálóiról, kiszolgálóiról, cinikus vámszedőiről szólanak. Hosszan kell idéznünk, s nem téveszthet meg bennünket, hogy a korrupt, immorális ügyvéd szájából hangzanak el e passzusok:

            „A zsarnokságban valahogy mindenki elkoszosodik, egyszerűen azért, mert ott van. A szenny, ami ezekben az években felgyűlt Rómában, nemcsak a hivatalokat mocskolta be, hanem az utcát, a magánlakásokat, azokat is, akik személyesen nem loptak, nem is kegyetlenkedtek…és mégis, most itt állunk, mi, kortársak, és valahogy mindenki koszos. (…) a nép nevében történt minden gyalázatosság. A gazdagok a nép nevében tömték a zsebüket, és a zsarnok kitartottjai a nép nevében élősködtek. És most (…) megszólalnak az élősdiek, és meghirdetik a szabadságot (…) A szabadság a legnagyobb jó az életben, de igen nagy ára van. (…) nem tudok szigorúan és summásan ítélni azok felett, akik egy zsarnokságban lapulnak, megalkusznak, hallgatnak… Az élet tele van nyomorúsággal és megalkuvással. És névtelen, kis emberek millióitól nem lehet követelni, hogy hősök legyenek, feláldozzák a szabadságért a családjuk biztonságát, a mindennapi kenyeret vagy éppen az életüket… Nem tudok ítélni egy társadalom felett, amely a zsarnokságban elveszíti szabadságigényét. Ilyen az élet. Ilyen az ember. (…) nem azokra haragudtam, akik nem voltak hajlandók megfizetni a szabadság árát, hanem azokra, akik állandóan keresni is akartak azon, hogy nem voltak szabadok. Ezek a politikusok, írók, akik most szemforgatva a szabadságról beszélnek… hol voltak ezek, amikor az erőszak sápot osztogatott? Melyik, mikor utasított vissza egy kitüntetést, egy álláskát, egy díjacskát, egy lakáskát, egy kis finom potya kivételezettséget?… A zsarnokságot lehet fogcsikorgatva elviselni. Lehet belefásulni. Lehet vállat vonni (…) De elfogadni a baksist attól, akit megvetünk, és közben pusmogva úgy tenni, mintha a szabadság érdekében tollasodnánk (…) ezeket a realistákat én (…) nem tudom felmenteni! Elég a legendákból! (…) megvetem azokat, akik elhitetik a néppel, hogy most már minden jog az övé és dagadtra híznak a jogtalanságban, amelynek minden fölét lekanalazzák… Nincs komiszabb szemfényvesztés, mint amit a plebejusok művelnek, amikor a hatalom kerítői lesznek. Ez a veszedelmes fajzat, ez a zsákmányéhes, szerepszomjas népség, ez az okádék, a plebejus!… Soha nem vállalja a hatalom felelősségét! Nem áll ki, nincs arca… Csak éppen ott lapul a hatalom árnyékában, súg és sziszeg és rágalmaz eleveneket és holtakat. És tömi a zsebét. Förtelmes népség. (…) Sulla cinkosai soha nem bizonygatták, hogy a nép érdekében lopnak. De a diktátos plebejus-cinkosai mindig azt szajkolták, hogy a nép, a római nép érdekében harácsolnak.És a diktátor, a koncból odalökött ízes falatokat a cimboráinak, támogatta a kegyenceit és a fórum szemét népét, a lézengő politikusokat…” (65–67. – Tőlünk a kiemelések!)

 

            Semmi kétség: Gaiusból a mély fölháborodással elegy gyűlölet, a plebejusokat megvető patríciusi gőg – és Márai Sándor beszél. Bármi meghökkentő is, a szerző ennek a sötét figurának az önleleplező monológjába ékelte be a maga véleményét a Rákosi- és a Kádár-korszakról és kiszolgálóiról. vele, az ügyvéddel mondatta el saját nézeteit a mindenkit, még az ártatlanokat is beszennyező, bekebelező zsarnokságról, a szabadsághiányt kényszerűen, ön- és családféltésből elviselő kisemberekről és a diktatúrával elvtelenül, személyes gyarapodásukért paktáló „társutasokról”, legfőként a népi írókról. Az emigráns Márainak szilárd meggyőződése volt, hogy a „plebejusok”, a népi írók és politikusok a népnek igazában elárulói, a kommunisták haszonleső zsoldosai, kik érdemrendekért, nyaralókért, zsíros állásokért minden aljasságra képesek, s ha érdekük úgy parancsolja, a köpönyegforgatástól sem riadnak vissza.[xxxii] Ez a súlyosan elfogult – bár nem teljesen alaptalan – ítélet nem újdonság Gaius filippikájában, az átlagemberek óvatos meghunyászkodását enyhülten, megengedően elbíráló futam annál inkább. Szokás hinni, hogy Márai nem különböztetett az itthon maradtak között, válogatás nélkül bűnösnek, bérencnek, gyávának bélyegzett mindenkit. Nos, a citált passzus is e föltevésnek az ellenkezőjét igazolja. Ami pedig a zsarnokság mindent és mindenkit „elkoszosító” mivoltát illeti, e gondolat valahonnét ismerős „Hol zsarnokság van,|| ott zsarnokság van, (…) az van az éjben halkan|| sikló gépkocsizajban, (…) ott van az utca sarkán (…) hol zsarnokság van:|| mindenki szem a láncban; belőled bűzlik, árad,|| magad is zsarnokság vagy; (…)” (A kiemelés tőlünk!) Lehetséges, hogy Márai az 1950-ben (avagy 1951-ben) keletkezett s elsőül az Irodalmi Újság 1956. november 2-i számában megjelent, nagy sodrású Illyés-versre, az Egy mondat a zsarnokságról címűre utal, ennek kurta parafrázisát adja az ügyvéd szájába? Ez a kapcsolat nem egyszerűen csak lehetséges, hanem bizonyos. Amidőn Gaius utálkozva, megsemmisítő gúnnyal minősíti a „plebejus” írók és politikusok „erkölcsét” és magatartását, a szöveg – azonosít(hat)atlan római irodalmárok és közszereplők helyett – Illyés Gyulára, veres Péterre, Németh Lászlóra és másokra vág. Illyésre mindenekelőtt. S az ügyvéd vádbeszéde ráadásként csupán utólagos összefoglalása és kiegészítése mindannak, amit már egy korábbi áldialógusból megtudhattunk. Gaius kirohanása a hatodik, Tizenegykor című fejezetben hangzik el, Demetrius „a népköltő”, „a nép kegyence” (32.) viszont három órával elébb, Nyolckor leplezi le önmagát és hasonszőrű társát egy párbeszédnek álcázott monológban, amely – többek között – szóba hozza a zsarnokságról írott ódát éss azt a Cassius(!) nevű, „példátlanul unalmas író”-t, kinek „mély” és „híg” rómaiakat elkülönítő teóriájára a diktátor is csak „legyintett” (32., 33.)…

            Márai és Illyés, Márai és Németh László, Márai és a népi írók viszonyáról fölösleges itt értekeznünk. Megcselekedtük ezt már egy korábbi dolgozatunkban[xxxiii], s a benne kifejtettek e regény Nyolckor című fejezetét, illetőleg az ügyvéd vádját egyaránt magyarázzák. Érjük be most annyival, hogy 1945 után Márai mind lesújtóbban vélekedett a szerinte – áruló írástudókról, az új világban szerepet vállaló Illyésről és népiekről, s növő ellenszenve végtére gyűlöletbe csapott át. Úgy tartotta, hogy „Illyésék” magánhasznukért, személyes boldogulásukért cinkosai lettek a hatalomnak, színleg elfogadták s alázatosan ki is szolgálták a zsarnokságot, hogy Rákosi bukása után – szabadságról beszélve, saját ellenálló voltukat hangoztatva – tüstént az új diktátor kegyeit keressék. Márai eme nézeteit summázza Gaius, s ezek öltenek testet Demetrius monológjában is. Gyilkos, narrációs megoldásában viszont roppant szellemes fejezet a Nyolckor című: önparódiának, önpersziflázsnak, önszatírának nevezhető. Demetrius – Illyés nagy készséggel, kendőzetlen nyíltsággal bevallja mindazt, amivel Márai (és az ügyvéd) vádolja, s közben kiderül – Szabó Lőrinc Különbéke című verséből kölcsönözve a szót –, „…hogy magát || sugaras hőssé a bitang is || hogy költi át (…)”. Mit vall be? Azt, hogy versben szólította föl a népet, „…lpojon, ahol csak tud…”, s a nép „…megfogadta a költő szavát…” (31.). Azt, hogy „fogcsikorgatva” (27., 30.) bár, mindenben behódolt a zsarnoknak, költeményekben magasztalta, s „ódát”, „pamfletet” írt a születésnapjára (27., 31.). –NB.: Illyés verssel köszöntötte Sztálin és Rákosi születésnapját. – Azt, hogy mindent elfogadott a diktátortól: állást, pénzt, krti lakot, kitüntetést, „külföldi” utat, jutalmat, évdíjat, napidíjat – de úgy érzi, korántsem kapott eleget. Azt, hogy mohóságánál csak az önelégültsége nagyobb: nincs írótársa, akit valamire becsülne. Azt, hogy máris fölajánlkoznék az új zsarnoknak, bárki legyen is. Azt, hogy kizárólag érdekszövetségeket ismer, s pusztán számításból hajlandó összefogni kezdetben becsmérelt beszélgetőpartnerével, valamint „a mélyrómai Cassius”-szal, aki „az utolsó időben” „szépen kipupákolta magát…”[xxxiv] S Demetrius-Illyéstől persze az önglorifikálás sem idegen. Hősnek tudja és híreli magát, mert – miközben alázatosan szolgálta – mélyen lenézte és megvetette a diktátort, mert belül mindig „ellenállt”, mert csak „függetlenségének” őrzése végett hallgatott a gyalázatosságokról, s mert „állandóan remegve”, „titokban, életveszélyes magányban” megírta és évekig csiszolta ódáját a zsarnokságról, hogy a kellő pillanatban előálljon vele… – Az eddigiek után bajosan oszthatnók Szegedy-Maszák Mihály vélekedését: „A személyes célzások (…) nem többek pillanatnyi csipkelődésnél, s az írókról (a monográfus nem nevezi néven őket: L. H.) készített torzképek jórészt a képzelet termékei”, és kétkedve fogadjuk ama megállapítást is, hogy „A Rómában történt valami politikai szatíra (…).”[xxxv]Láthattuk: a „Demetrius-fejezetben” s Gaius kirohanásában jóval többről s egészen másról van szó, mint pillanatnyi (?!) csipkelődésről, ráadásul a szatírának nem épp a csipkelőds, annál inkább a szarkazmus a jellemzője. Kétségtelen, hogy a regény adta kép Illyésről, Németh Lászlóról, a népi írókról – torzkép (egy mély gyökerű ellenszenv formálta ily visszataszítóvá, szánalmassá a figurákat), ámde kétségtelen az is, hogy e karikatúrákhoz a tények legalább annyi anyagot szolgáltattak, mint a képzelet. S végezetül: a Rómában történt valami egyes részletei, fejezetei csakugyan politikai szatírának minősíthetők, a mű egészére viszont nem illik ez a meghatározás; a történelmi parabola elnevezés alighanem találóbb és pontosabb.

            Jelenvonatkozásainak sokaságával még két kapitulum válik ki a többi közül: a Kettőkor és a Négykor című. Előbbiben a laza erkölcsű, félművelt és divatbáb ügyvédfeleség, Emilia folytat áldialógust Lolliával, s mintha csak a századközép valamely unatkozó „nagyságos asszonyát” hallanók: fecseg, bizalmaskodik, lesajnál, kérkedik, értesültségét fitogtatja, negédeskedik, pletykál s el van ragadtatva önmagától. S hangozzék bár különösen, ez a „hölgy” – túl minden eltérésen – fölötte emlékeztet a Béke Ithakában Pénelopéjára, egyáltalán: arra a nőtípusra, amely többször is feltűnik Márai műveiben. – A Négykor című fejezet – Atticus és Lucceius párbeszéde – az „alulnézeti”, a „másik” történelem ötlete okán már korábban is fontos volt számunkra. Ezúttal egy, a Kádár-rendszerre utaló, Demetrius-Illyésre pedig visszautaló részletet emelünk ki belőle. A könyvkiadó arra biztatja a historikust, hogy „fésülje át” a Cicerótól kapott leveleit: „Vágjál ki (…) mindent, ami bírálja diktatúrát mint rendszert… És hagyjál meg a levelekben mindent, ami gyalázza a diktátort”, mert így az új zsarnok „…kezében hatalmas politikai fegyver lehet Cicero levelezése. Felmutathatja mint bizonyítékot, hogy nem a diktatúra volt rossz, hanem a diktátor, aki rosszul csinálta a diktatúrát (…) De a zsarnokság, ha emberségesen csinálják, dicséretes és hasznos vállalkozás.” Az új zsarnok „…természetesen (…) folytatja a diktatúrát. Szelídebben, burkoltabban, álcázottan…de lényegében változatlanul. És ti, írók, majd megmagyarázzátok a népnek, hogy az új zsarnok most már emberséges zsarnokságot csinál” (142–143.). Kommentár ide nemigen kívánkozik, amiként az írók „szellemi szabadság” iránti igényét kétlő Lucceius „jóslatához” sem: „…a római könyvkiadás kéziratszükségletét hosszú időre fedezik a kéziratok, amelyek most, a diktátor meggyilkolása után, előkerülnek a fiókokból… Kéziratok, amelyek titokban készültek és azt bizonyítják, hogy a szerző éjszaka, amikor egyedül volt és senki nem látta, szembeszállt a zsarnoksággal. Az írók most megfizetnek annak a zsarnokságnak… – Amely legtöbbjüket bőkezűen megfizette” – zárja le a témát Atticus (143., 144.).

            Az „egyidejűség” múlt és jelen egymásra vetülése a regény nyelvhasználatában, szókincsében is szemlélhető. Latin és régies hangulatú szavak („átrium”, „liktorok”, „triumfus”, „proskripció” – „cimet”, „árlejtés”, „gyehenna”, „lésza” etc., etc.) éppúgy feltünedeznek a szövegben, mint a huszadik századi bizalamas társalgás és a szleng jellegzetes fordulatai („óvatos duhaj”: 31., „szófosó”: 53., „cefet”: 57., „rázták a rongyot”, „flanc”: 70., „szajré”: 72., „jampecek”: 74., „farba”: 92. stb., stb.), sőt, még efféle kifejezésekkel is találkozhatni: „háborús bűnösök”: 59., „potyázó társutasok”: 72., Emilia magánbeszéde pedig valóságos tárháza a nyelvi anakronizmusoknak (105–127.). Ez a nagyon tudatos megoldás is az „ott” és az „itt”, az „akkor” és a „most” lényegi azonosságát, egybeesését jelzi.

            Szép ívű regény a Rómában történt valami, kezdődvén a mit sem tudó és értő rabszolgák párbeszédével, zárulván a sok mindent tudó és értő Szoszthenész rezignált monológjával, indulván az alkonyat „hideg, baljós, sárga fény”-ével (9., 15.), végződvén a Suetoniustól említettüstökös „nyálkás, zöldes fény”-énél, hajnali derengésben (140., 148., 165.). A megformálás színvonala nem teljesen egyenletes, akadnak a szövegben kevésbé meggyőző, erőtlenebb részletek is – ilyen például, amidőn a halott diktátor „szemályisége” belép Lollia szobájába, s az asszony „…megértette, hogy ezentúl tele lesz az élete ezzel a személyiséggel” (85–87.). Ám ha van is egy-két esendősége a könyvnek, a Rómában történt valami a Márai-életmű javához tartozik. Ugyanaz az illúziótlan ember-, világ- és történelemlátomás bontakozik ki benne, amely a szerző számos regényén kívül a Naplókban és a Föld, Föld!… című emlékirat bizonyos passzusaiban is[xxxvi]megtalálható.

            Történt valami Rómában? Csupán annyi, hogy megöltek egy „nagy” embert, de ettől az örökkön azonos élet semmit sem változott, s a história egykedvűen haladt tovább. „Rómában” nem történik semmi. 

 

 

Jegyzetek

 

Vö.: Föld, Föld!…: 55., 156–160., 171–178., 183–193., 243–249., 299–308.