Két példázat az emberi kapcsolatok szövevényes voltáról

Márai Sándor karteziánus elmének, az európai gondolkodásban, kultúrában, művészetben oly nagy hagyományú racionalizmus örökösének és folytatójának tudta magát. Híres konfessziója az Egy polgár vallomásainak zárlatából közismert: „Aki ma ír, mintha csak tanúságot akarna tenni egy későbbi kor számára … tanúságot arról, hogy a század, amelyben születtünk, valamikor az értelem diadalát hirdette. S utolsó pillanatig, amíg a betűt leírnom engedik, tanúskodni akarok erről, hogy volt egy kor és élt néhány nemzedék, amely az értelem diadalát hirdette az ösztönök felett, s hitt a szellem ellenálló erejében (…)” [i] , s még számos, hasonló kijelentését citálhatnánk.

            A legkevésbé sem vonja kétségbe e meggyőződés, e program érvényét az a tény, hogy a Márai-életmű tekintélyes hányada nem a ráció fénykörében lezajló és teljesülő dolgokról hoz hírt, hanem épp ellenkezőleg: olyan folyamatokról és fordulatokról tudósít gyakorta, amelyek kisiklanak a józan ész fennhatósága és ellenőrzése alól, oly embereket mutat meg, „…kiket valóban homályos erők kergetnek és formálnak”, kik alig-alig igazodnak el „…az értelem parányi lámpásával az ösztön és a szenvedély nagy homályában (…)”. [ii] Nem véletlen, hogy szerzőnk legelső – utóbb megtagadott – regényének, A mészárosnak egy hiperbolizált, a szellem világát nem ismerő ösztönlény a főalakja, nem véletlenül taszítják tébolyba a lélek démonai a Bébi vagy az első szerelem naplóíró tanárhősét, nem véletlenül menekülnek egy – a felnőttek „racionális” világát tagadó – irracionális lázadásba aZendülők diákjai, nem véletlenül veti magát bele készséggel a kallódásba és a káoszba az Idegen emberek ifjú hőse, nem véletlenül tör ki a józan ész s az önfegyelem vonta életkeretek közül és vetemedik végül gyilkosságra A szigetnyelvtudósa, s nem véletlenül tekint kínlódva az „éjszaka” mélységeibe a Válás Budán bírója és doktora. [iii] Mindez nem lehet merő véletlen, s meggondolkodtató számunkra az is: az Egy polgár vallomásainak elbeszélője utólag is csak részlegesen tud eligazodni önnön gyermekkorának s lázas fiatalságának megannyi neurózisa, traumája, rebelliója, hirtelen, nem észelvű cselekedete közt, teljes, racionális magyarázatot nem mindenkor ad, nem is képes adni saját tetteiről, létének, sorsának fordulatairól sem. Vagyis: a szóba hozott regények nem épp az „értelem diadalát” hirdetik „az ösztönök felett” (vagy ha mégis – mint például a Válás Budánutolsó fejezete – csupán verbálisan, netán ironikusan), hanem inkább megfordítva: az ösztönök diadalát az értelem felett. Nem avagy: nemcsak a ráció kormányozza a világot s benne az embert – derül ki e könyvekből, ámde Márai még így sem hűtelen a maga karteziánus meggyőződéséhez, szemléletéhez, módszereihez. A fölsorolt művek – jusson bárkinek is bennük a narrátori szerep – tanúsítják: szerzőjük rendre azon iparkodik, hogy eligazodjék és eligazítson (amennyire lehet) „…az értelem parányi lámpásával az ösztön és a szenvedély nagy homályában…”, olykor – példának okáért A szigetben – finoman érzékeltetvén az ésszerű megközelítés, a racionális magyarázat határait. Jóllehet agnoszticizmust sugall aCsutora történetmondójának rezignált kijelentése – „Ismerjük be, hogy fogalmunk sincsen az emberi indulatok természetéről, a szakértő is legfeljebb csak a jelenséget tudja kitapintani, s van valamilyen hártyája a léleknek, melyet a kutatótűvel megsérteni veszedelmes és felelőtlen vállalkozás” [iv] –, a szépíró Márai nem e verdikt szellemében tevékenykedik. Ha tisztában van is az észelvű megismerés korlátaival, a ráció nevében és jegyében közelít a világ dolgaihoz, a psziché – és az emberi kapcsolatok rejtelmeihez, márpedig ez utóbbi bogozása úgyszintén eléggé kilátástalan próbálkozásnak tűnik fel számára. „Olyan kevés az, amit egymásról tudunk, mindenfelé zavar, oktalan féltés, fájdalmas, önző igények az emberi világban, semmi remény reá, hogy egyszer nevén nevezhetjük a titkot, mely embert emberhez kötöz – mit tudhatunk hát a létezés egy alacsonyabb köréről, ahol (…) hátborzongatóan idegen nyelven folytatják élőlények az örök társalgást, melynek talán célja sincs?” – áll konzekvenciaként a kutya és kutya, állat és ember, ember és ember viszonyát vizsgáló Csutorában.[v] Az itt és az előbbi idézetben megszólaló szkepszis fölötte hasonlít az „ignoramus et ignorabimus” tételéhez, mégsem jelenti azt, hogy Márai ab ovo letesz a lélek és az emberi kapcsolatok rejtelmeinek legalább viszonylagos földerítéséről. A dolgok kifürkészhetetlensége nem jelenti számára egyben a fürkészésről való lemondást, mi több: a „jelenség” puszta „kitapintásával” sem éri be. Újra s újra megkísérti, hogy a felszín alá, a talányok közelébe férkőzzék, s néven nevezze a megnevezhetetlent – a korántsem mindenhatónak vélt értelem és a maga által is tökéletlennek vélt eszköz, a nyelv segítségével.

            A két vizsgálandó kisregény, az Eszter hagyatéka és a Déli szél esetében sincs ez másként. Mindkét mű példázat az emberi kapcsolatok szövevényes mivoltáról, mindkettő az értelem fénysugarával világít be a józan ész határain túl fekvő tartományokba, mindkettő a titok (a titkok) nevére kíváncsi, s mindkettőből kiderül: a nem racionális dolgok birodalmát rációval képtelenség meghódítani, mert az ésszerűben nem fér el az ésszerűtlen, mert minden kimondás mögött ott sötétlik a kimondatlan és a kimondhatatlan, mert a rejtélyeket csupán érinteni s részleges érvénnyel magyarázni lehet, teljességgel fölfejteni nem. („Laci nem tűr titkot maga körül. De az emberek őrzik titkukat” – áll egy helyütt [28.] [vi] az Eszter hagyatékában, s akár tanulmányunk mottóját is újra idézhetnők.) S épp e közös mag, a végtanulságok emez egybehangzása indokolja a két kisregény társulását. Noha az 1938-ban született Eszter hagyatéka és az 1939-ben íródott Déli szél közt felötlőek a különbségek – a két történet nem áll semminő rokonságban, eltér a narrációjuk, epikai arculatuk, merőben mások a jellegadó sajátosságaik –, összepántolásuk, egy kötetbe foglalásuk mégsem a véletlen, a szükség avagy az önkény műve. Márai pontosan tudta, hogy „magasabb szempontból” nagyon is együvé illenek.

            Az elsőül 1939-ben – Eszter hagyatéka címmel – megjelent kisregények nem egészen a Napnyugati őrjáratban vázolt írói elképzelést követik: „Szeretném az élet anyagát feloldani a művészet dimenziójában a nehézkedés törvénye alól – olyan könyvet szeretnék írni, melyben a hősök asztal körül ülnek, májas hurkát vacsoráznak, s politikáról és szerelemről beszélgetnek, mint egy realista regényben, csak éppen asztal, székek s ők maguk ötven centiméter magasságban lebegnek padló és mennyezet között – miért? Mert ez az ötven centiméter, ég és föld között, ez a lebegés bennünk a titok. Ezt szeretném!” [vii] Az itt körvonalazott idea – nézetünk szerint – inkább az 1937-es A féltékenyekben (eredetileg így, határozott névelős címmel!) testesült meg, abban a műben, amelyet saját, „hétköznapok és csodák” koncepciójának igazolásaként oly lelkesülten méltatott Szerb Antal. [viii] AzEszter hagyatéka és a Déli szél jobban kötődik a „hétköznapok”, mintsem a „csodák” világához. Mivel jóval több s főként közvetlenebb valóságvonatkozással rendelkeznek, a „nehézkedés törvénye” erősebben érvényesül bennük, mint a Garrenek históriájában, nem „lebegnek ötven centiméter magasságban” „ég és föld között”. Ámde azt sem állíthatjuk róluk, hogy teljességgel visszaszálltak a földi körülmények, a „realista regény” dimenziói közé. Parabolikusságuk A féltékenyekhez kapcsolja őket, életanyaguk úgyszintén ösztövérnek, egy-egy helyzetük, fordulatuk, megoldásuk akár kimódoltnak is tetszhet, nem meglepő hát, hogy a kötet amennyire élénk, úgyannyira vegyes kritikai fogadtatásra talált. A szinte feltétel nélküli hódolattól a tárgyilagos méltatáson s a gyengédebb vagy keményebb bírálattal elegy elismerésen át a majdnem teljes elutasításig terjed a skála. [ix] A legnagyobb rajongással Molter Károly, a legfanyarabbul Örley István nyilatkozik a kötetről, s túl a meghökkentően eltérő értékítéleteken, a legváltozatosabb – egymásnak gyakorta szögesen ellentmondó – állítások, nézetek, észrevételek sokaságában gyönyörködhetünk. Megtudjuk, hogy a címadó kisregény, az Eszter hagyatéka a jóval kiérleltebb, tökéletesebb alkotás (Cs. Szabó László, Molter Károly, Méliusz József – utóbbi két recenzens szerint egyenesen „remekmű”), s megtudjuk, hogy a Déli szél tökéletlen voltában is jobb, sikerültebb alkotás (Örley István). Megtudjuk, hogy Márai hatásos stiliszta (Lovass Gyula), hogy „…a stílus felől közeledik az élethez…”, s a Déli szél – bár „üresen fut” – „…a stílus remeklése…” (Rónay György), megtudjuk, hogy e kötetben is jó pár „…elragadóan szép és okos mondat” akad (Örley István), megtudjuk, hogy az Eszter hagyatékának, „…mint majdnem minden Márai-könyvnek, a stílus a legértékesebb oldala”, és „A hosszadalmas mondatokat és a tartalom nélküli oldalakat könnyen menti meg a nagy belső kultúrájú fölény…”, az „irály” (Vájlok Sándor) – s megtudjuk, hogy Eszter  „…a köznyelv igénytelenségében, szürke prózában…” beszél, „…nincs dikciója…” (Molter Károly). Korántsem ironizáló szándékkal, csupán a megítélések szélsőségeinek szemléltetésére citáltuk ez egymást kizáró vélekedéseket. Számunkra s főként szempontunkból az eddigieknél sokkalta fontosabbak az olyféle megjegyzések, mint a Cs. Szabó Lászlóé, aki szerint „A két elbeszélés tárgya közös (…)” – kár, hogy a bíráló nem fejtette ki bővebben, mit is ért e mellékesen odavetett s meglehetősen enigmatikus kijelentésen –, mint a Vajda Endréé: „Márai elsősorban gondolkozó. A tiszta gondolat kergeti az emberi lélek felé (…)”, s az a többeknél is – eltérő értékhangsúllyal – szereplő észrevétel, hogy Márai regényei színház- és színpadszerűek. „…csodálatos színielőadás”-nak nevezi – gunyorosan – a címadó kisregényt Örley, „operát”, „hullámzó dallamú drámát” emleget Cs. Szabó, „görög tragédia nézőterén” érzi magát (az Eszter hagyatékát olvasván) Molter Károly, Rónay György meg úgy találja: a Déli szél megoldása nem más, mint „…a regény összesűrítése egy délutánba, s az egész délután színpadra emelése. (…) az élet színpad és az alakok a színpadon mozognak. Az író egyszerre formálja és szemléli a drámát, s a »mű«: gazdagon hangszerelt operák (sic!) a »világ színházában«.” S nem kevésbé érdekesek azok a megnyilvánulások, amelyek a két kisregény mesterséges zártságát teszik szóvá, illetőleg a klasszikus realizmust, a valódi élet dús tenyészetét, a valósághitelt, a valósághűséget kérik számon Máraitól. „…az író végképp kirúgta maga alól a valóság talaját” – állítja Örley István; „Mi léphet az egészen eldobott valóság helyébe?” – kérdi, majd „…a valóság gyökereit megtartó…” művekkel veti össze az Eszter hagyatékát, kijelentvén: a történet helyzetei, jelenetei „…nem csupán a valóság síkjára vetítve elképzelhetetlenek, de (…) művészileg sem meggyőzők.” Rónay György – nem a legszerencsésebb szembesítés tán – Móricz, a móriczi realizmus felől szemléli Márait, kevesellvén utóbbinál az „élet”, a „valóság” sűrűjéből kihasított nyersanyagot, hiányolván a „külső” cselekményt, a hiteles dialógusokat, sokallván a „belső” cselekményt, a lelki drámák „…valósággal szövettani pontosságú boncolásá”-t, amely „laboratóriumban”, „A mikroszkóp alatt vagy a lombikban” zajlik le, „hermetikus elzártság”-ban. Rímel erre – ha megengedőbb is – Lovass Gyula véleménye: „Zárt és határolt világ szorong a két új Márai-novellában. (…) Márai módszerében van valami mesterségesen kiemelő, erőszakosan elhatároló, tudatosan beállító vonás (…), valami önkéntes elhatároltság és valami erőszakos szétbontás (…)”, s szerinte veszélyes, ha „…egy író a »titkokkal« és a kifejezhetetlennel (…)” küzd folytonosan. Mindezen (a művek színházszerűségét, a hagyományos realizmus hiányát és a Márai munkamódszerét érintő) észrevételek segítségünkre és hasznunkra lesznek a későbbiek során.

            Az Eszter hagyatéka és a Déli szél egyébiránt hamarosan kikerült a kritikusi (s nyilván az olvasói) figyelem középpontjából. Nézetünk szerint nem annyira immanens értékeik szűkösebb volta miatt szorultak a háttérbe, hanem inkább az elkövetkező évek Márai-könyvei, főként a két, 1940-es remeklés, a Szindbád hazamegy, illetőleg a Vendégjáték Bolzanóban borítottak tartós homályt reájuk. A feledésből, a tetszhalálból a későbbi idők, a későbbi kutatások sem ragadták ki őket; 1943 után ötvennyolc év telt el az újabb megjelentetésükig [x] , s Rónay Lászlón, valamint Szegedy-Maszák Mihályon kívül érdemben senki nem foglalkozott velük. Az előbbi monográfus adta analízis [xi] a sokkalta terjedelmesebb, ámde számos konklúziója – kivált az Eszter hagyatéka esetében – az egykorú bírálatok kifogásait ismétli, és – nekünk olybá tetszik – az okfejtés némely részletei, állításai meggyőzőbbek, mint az elemzés egésze. Szegedy-Maszák Mihály jószerével csak a két történet lényegének fölvillantására és egy-két következtetés levonására szorítkozik. [xii] Szűkszavú, tartózkodó hangvételű fejtegetése semminő értékítéletet nem tartalmaz, ellentétben a Rónayéval, amely a Déli szél fensőségét tételezi. Mivel mind a kortársi kritikák, mind a frissebb értelmezések hiányérzetet keltenek bennünk (utóbbiak már csak pontatlanságaik okán is), úgy találjuk: semmiképp sem fölösleges egy újabb interpretációs kísérlet.

 

 

 

           

            A kötetnyitó kisregény egy tudottan önkifosztó, önveszejtő, vagyis ésszerűtlen, a ráció és a logika határait áthágó döntés körülményeiről, közvetlen és közvetett előzményeiről tudósít, s már a címe sem egyértelmű és világos. Nem kétséges: a „hagyaték” szó részint az emlékező följegyzéseire vonatkozik[xiii](meglehet az is, hogy Kármán József művére, a Fanni hagyományaira utal[xiv]), ámde vonatkozhat másrészt Eszter öröklött vagyonára, utolsó menedékére – a házra és a kertre – is, amelyet rendelkezése értelmében másvalaki, egy kivénhedt kalandor áruba bocsájthat. Melyik jelentés a valószínűbb? Nehéz, szinte lehetetlen eldönteni, s a cím keltette bizonytalanságot fenntartja, sőt fokozza a regényszöveg, mert minden verbális indoklás, minden, észelvűnek tetsző magyarázat és magyarázkodás ellenére marad a hősnő végzetes tettében is valami tisztázatlan és tisztázhatatlan.

            Az Eszter hagyatéka énformájú visszatekintés, s következik ebből, hogy a narrátor egyben részese, szereplője is a maga fölidézte történetnek. Márai – észrevették a kortársak is[xv] – felötlően vonzódott az egyes szám első személyű előadásmódhoz; e művet megelőzően és követően is számos könyvét vitte sikerre ez a megoldás, élete alkonyán mégis szkeptikusan vélekedett róla: „A regény csak harmadik személyben igazán »regény«. Másképpen monológ vagy értekezés. De a harmadik személyes regény olvasása közben az olvasónak néha kedve lenne megkérdezni az írót: »Honnan tudja, kedves mester?« Csakugyan, honnan »tudja« az író, mit érzett, gondolt a hős bizonyos pillanatokban? Egyes szám első személyben minden elhihető. Harmadik személyben minden mesterkélt. Mégis, a regény, ha csakugyan az, harmadik személyben tökéletes.”[xvi] Ha osztanók a szerző kései felfogását, az Eszter hagyatékát (is) szükségképp „elhihető” történetnek, ámde tökéletlen epikai alakzatnak kellene tartanunk – ez azonban koránt sincs így. Az énforma, a monológ ebben a regényben teljességgel adekvát és indokolt, sőt: az elbeszélő léthelyzete felől nézvést az egyedül lehetséges megnyilatkozási mód. A fikció szerint egy magát öregnek tudó, sorsába, magányába végleg befalazódott, mi több: a közeles halálra készülődő nő néz szembe múltjával, s a tudatában rég készen álló számvetést ezúttal – egy belső „hang” parancsára – írásban is rögzíti (7–8.). A magánbeszéd ilyképp – akár a Bébi vagy az első szerelem esetében – a hős szituációjának kifejezője, egyszersmind legtermészetesebb folyománya.

            Az énformában megszólaló Eszter kivételes pozíció birtokosa, narrátor és központi figura egy személyben. Hangsúlyozott esendősége ellenére korlátlan ura a szavaiból fölépülő regényvilágnak, a szövegben mindvégig az ő szólama, az ő perspektívája érvényesül. Csak arról értesülhetünk, amit ő följegyzésre érdemesnek tart, mindent és mindenkit csak az ő nézőpontjából szemlélhetünk, csak az ő beállítása alapján ítélhetünk meg, ő a tolmácsa valamennyi szereplő beszédének, s ráadásként minderre teljességgel ki vagyunk szolgáltatva a történetmondói memória önkényének. Utal ugyan arra a címszereplő, hogy egynémely dolgok elmosódtak emlékezetében (9., 13., 52–53., 67., 140. stb.), mégis azon iparkodik folyvást, hogy az általa előadottak az abszolút pontosság és hitelesség, a hiánytalan egész benyomását keltsék. Úgy tartja: csak a többiek memóriája esendő. A látogatóról és a látogatásról „…Tibor, Laci és Endre haláluk órájáig mesélnek majd, összecserélve szavait, helyesbítve emlékeit, idézve és tagadva a valóság képeit” (52.). Az ő ambíciója viszont: „Szeretném e nap történetét hűségesen elmesélni” (uo.). Kerek és zárt, véglegesre formált, simára esztergályozott felületű históriát kapunk ilyképp, amely mintha mentes volna mindennémű szubjektív elfogultságtól és beavatkozástól, amelyre mintha nem volnának érvényesek a tudat- és memóriaműködés törvényei. Márpedig az emlékezés korántsem mechanikus és objektív, pusztán reproduktív tevékenység, hanem nagyon is dinamikus, a múlt eseményeit állandóan felbontó, átalakító és átértékelő, produktív vállalkozás. Egy-két tétova mondatot leszámítva (például: „Kezdem hinni, hogy azok a végzetes, nagy elhatározások, melyek megszabják életünk jellegzetes sorsvonalát, sokkal kevésbé öntudatosak, mint később a visszapillantás, emlékezés óráiban hisszük”: 9.), az a belátás, az a felismerés hiányzik az Eszter hagyatékából, hogy a visszatekintés, a megidézés – újjáteremtés, az, miről oly szépen beszélt a Színek és évek Pórtelky Magdája: „Mindennek, ami történik, oly sokféle oka van; nem tudom, mindig a legigazabbat találom-e meg, ha egy okot keresek – és nem tudom, minden apróság éppen úgy történt-e, vagy csak sokszor gondoltam és mondtamúgy el azóta, és már magam is hiszem. (…) Minden pihenőhelyről nézve egészen más a panoráma. Így van ez az eseményekkel is talán; és meglehet, hogy amit ma az élettörténetemnek gondolok, az csak mostani gondolkodásom szerint formált kép az életemről.”[xvii] A Márai-kisregény hősnője nem örökös mozgásában, átrendeződésében ragadja meg a teleologikusan előhívott múltat, hanem „őseredeti” állapotában akarja megmerevíteni s egy ponton rögzíteni. Ez a törekvés, ez a sajátosság váltotta ki – egyebek közt – Örley István heves ellenérzését, ezért vélte „bárminemű fejlődés”-re képtelen, „a teljes mozdulatlanság”-ban leledző „gépek”-nek, „automaták”-nak a szereplőket, kiknek „…még az utolsó pillarebbenésük is beszabályozott[xviii]  – s ha nem számolnánk a mű példázatos jellegével, valamint azzal, hogy egy rég lezajlott, a tudat zárványaként őrzött történettel van dolgunk, akár magunk is az ő álláspontjára helyezkedhetnénk.

            Az Eszter hagyatéka, jóllehet éppúgy énformájú visszapillantás, mint Ambrus Zoltántól a Solus eris avagy A tóparti gyilkosság, Kaffka Margittól a Színek és évek, illetőleg Babitstól A gólyakalifa, más arculatú epikai alakzatot teremt, mint amazok. Nem a folyamatrajzra, hanem a végkifejletre összpontosít, s hiányzik belőle a  megírás jelenének és a fölidézett múltnak a szembesülése, termékeny párbeszéde, interferenciája. Jóllehet három év pergett el az Eszter számára végzetes nap óta (7.), e három esztendőnek nincs semminő tartalma és „kiterjedése”. „Lajos elment, vége volt a napnak, az élet egy részletének. Éltünk tovább” (52.) – ennyivé zsugorodik össze a „közbülső” idők története, s nem csupán a számára sorsfordító délután baljós következményeinek taglalását mellőzi teljességgel az elbeszélő, hanem „jelenének”, adott léthelyzetének – bármi szűkszavú – bemutatását is. A memoáríró Eszter mintegy időn és téren kívül, a semmiben lebeg, az emlékirat-készítés tartama és kulisszái egyaránt érzékelhetetlenek. A szövegből még az sem világlik ki, hol is veti papírra följegyzéseit a címszereplő: valamely csoda folytán még mindig a régi kúria falai közt – avagy abban az intézetben, amelyet kifosztója, Lajos álságos eufemizmussal „magános úrinők” „otthon”-ának , ő maga pedig kíméletlen nyíltsággal „szegényház”-nak nevez (127.), amiként nem derül ki az sem: mi történt a többi szereplővel, családtaggal, ismerőssel (legfőként Lajossal), él-e még és merre az öreg rokon s egyetlen lelki társ, Nunu etc. Jelzi mindez (mert jelentéshordozó elem az elhallgatás, a hiány is): Eszternek csakis a három évvel korábbi múltjához van köze; az azóta lefolyt események és jelenének körülményei nem léteznek, illetőleg érdektelenek számára. Ő – holott tovább élt – valójában megsemmisült azon a szürkületbe hajló délutánon, amidőn végre fölismerte és elismerte egy „törvény” hatalmát, egy törvényét, amely nem fér meg a józan ész vonta kereteken belül, s amelynek hatálya alól évtizedeken át kétségbeesetten – ám hasztalanul – próbált kisiklani. Ha tagadta is a végzetes találkozásig, titkon tudta: „…még mindig nem sejtem az igazat az életről s másokról sem, s Lajoson keresztül tudhatom csak meg az igazságot – igen, a hazug Lajoson keresztül” (51.), ki „…hazugsággal kezdi, azután hazudozás közben áthevül és elsírja magát; könnyekkel szemében hazudik tovább, s végül, mindenki legnagyobb meglepetésére, már az igazat mondja, oly folyékonyan, mint kezdetben a hazugságot…” (38.). Eszter ama bizonyos délutánon jut az igazság birtokába, s mert átlátja és bevallja azt is, hogy korábban nem engedelmeskedett „…egy törvénynek vagy parancsnak, amely erősebb, mint a világ és az értelem törvényei…” (135.), úgy dönt: pótolja, jóváteszi hajdani mulasztását. Vállalva a koldusbotot, minden vagyonát – házát és kertjét – Lajos, a (nevezzük ideiglenesen és pontatlanul így!) szélhámos kénye-kedvére bocsájtja. Hiszi, ha késve is, e gesztussal (s azzal, hogy megírja a mindent megvilágosító és eldöntő nap históriáját) „teljesítette kötelességét” (7., 8., 9.), s az immár három esztendeje tartó tetszhalál után nyugodtan várhatja az igazit. Megérett reá.

            Nyilvánvaló az eddigiek alapján: az Eszter hagyatéka (egyetemben a Déli széllel) éppúgy krízisregény, mint Márai nagyepikai vállalkozásainak szinte mindenike a harmincas-negyvenes években. Válságszituációt idéz meg, egyetlen nap eseményeit, s e nap történései elé és közé a jóval távolabbi múlt emlékképeit, jellegzetes és kommentált élethelyzeteit is bemetszi; a színhelyek száma csekély (az udvarház kertjében, de leginkább a szobáiban zajlik le minden), alig néhány fős a szereplőgárda (s a két protagonistán kívül fontosabb figurának legföljebb Endre, a közjegyző, Éva – Lajos leánya – és Nunu tekinthető), s ezúttal sem marad el az összterjedelem tekintélyes hányadát – itt az ötödét – kitevő szópárbaj; amely most közelebb áll a valódi dialógushoz, mint a szerző más műveiben, ahol is legtöbbnyire egymást követő, de nem egymásnak válaszoló monológok láncolatával találkozhatni. Túl ez utóbb említett eltérésen, valamint azon, hogy az Eszter hagyatéka csupán a rég megélt válság elbeszélésére összpontosít, kivonván a szövegvilágból a narráció jelenének dimenzióját (s ekként az idő- és tudatszembesítés lehetőségét), a könyv mindenben megfelel a krízisregény Márai kiformálta modelljének. (A még érzékelhető, igen apró különbségek a szituáció és a história egyedi voltából erednek, s mit sem módosítanak az alakzat jellegadó sajátosságain.)

            A szokás szerint nem épp eseménydús történet kivonata könnyedén elkészíthető. Lajos, az öregedő kalandor – ki hajdanán elébb Eszternek tette a szépet, hogy utóbb mégis nővérét, Vilmát vegye nőül – mintegy húsz év múltán táviratban jelenti be: visszalátogat családostul „csínytevéseinek” egyik színhelyére, a vidéki városkába, az udvarházba. (Föltétlenül érdemes megjegyeznünk: a későbbi – 1942-es – keltezésű regény, A gyertyák csonkig égnek nyitánya ugyanezt a sablont követi. Ott levél adja hírül a főhősnek, Henriknek, hogy egykori barátja és tiszttársa, Konrád sok évtized teltével látogatóba érkezik hozzá, s a két könyvnek nem csupán az indulása, az alaphelyzete hasonló. Itt egy vidéki kúria, ott egy vidéki kastély a nagy találkozás színtere, itt is, ott is számvetésbe torkollik a kései viszontlátás, s ha itt a vénülő Nunu, amott az ősöreg Nini a központi szereplő legfőbb szövetségese, titkainak szófukar tudója, értője, öltözékével, viselkedésével [stb.] pedig az állandóság, az „időtlenség” megtestesítője. S tegyük még hozzá: mindkét regény tündöklő nyárutón-őszelőn játszódik, mindkettőbe besüvít az ablakokat föltépő szélvihar, mindkettőben a gyertya, a gyertyák csonkig égésére várnak, és mindkettő az elválhatatlan társak – Eszter és Nunu, illetőleg Henrik és Nini – beszélgetésével záródik. (Márai olykor fesztelenül – öntudatlanul? szándékosan? – ismétli tulajdon ötleteit, fogásait, hőstípusait, regényképleteit.) Eszter – mint körötte szinte mindenki – szeretné hinni, hogy a nem hívott (de titkon mindig várt) vendég összes vétkét jóvátenni jön, s „…mindenkinek megadja, amivel tartozik: bevált esküt és adóslevelet!” (47.) – ösztönei azonban megsúgják: csakis a legrosszabbat, a végső kifosztatást várhatja a találkozástól. Természetesen ez utóbbi megérzés a helyes. A hivalkodó színű és méretű, bérelt gépkocsin két felnőtt gyermekével,  új asszonnyal (Vilma rég meghalt!) s annak fiával érkező Lajos ugyanott és ugyanúgy folytatja, ahol és ahogy húsz esztendővel korábban abbahagyta (az azonosságot, az „örök visszatérést” szemléltető két jelenet – 48–50. – 53. – egymásba öltése mesteri), majd szédítő cirkuszi-színházi mutatványba fog. Szuggesztív produkciójával, szavaival, ajándékaival – a józan értelmet képviselő Endre a kivétel – többé-kevésbé mindenkit elbűvöl, hogy (egy elszólást leszámítva: 67.) csak a delejezés után térjen lassan, óvatosan a tárgyra. Elébb a lányával puhíttat, s Éva „küldetése” részleges sikerrel jár: fölébreszti Eszterben a bűntudatot, amiért Vilma korai elmúlása után megfutamodott a gyermeknevelés felelőssége és a Lajossal közös élet kockázata elől, és korábban sem volt eléggé elszánt és merész, holott szerette és múlhatatlanul szereti a férfit. S mert egykoron gyáva volt és mulasztott, most segítenie kell. Ily előkészítést követően Lajos immár bevégezheti a „művet”, s ő – Lukács György kedvelt (Dosztojevszkijtől, a Bűn és bűnhődésből kölcsönzött) fordulatával élve – keresztül is hazudja magát az igazsághoz; hivatkozván a „törvényre”, amely szerint őket a végzet mindörökké egymáshoz kötözte, s ami egyszer elkezdődött, annak be kell fejeződnie ( 119–124.), elragadja Eszter minden vagyonát. S a nő ért a hazugságba csomagolt igazságból (125.), megérti, mit kellett volna hajdanán tennie. Aláírja hát a számára végzetes szerződést, s hasztalan tántorítaná el döntésétől észérvekkel a régi barát, Endre, nem másít elhatározásán. Estére a vendégek – kifosztván a házat – eltakarodnak, s éjféltájt az ágyában fekvő Eszter arra kéri az őt egyedül, szavak nélkül is (meg)értő Nunut: olvasná föl neki Lajos évtizedekkel előbb írt, ám csak most előkerült szerelmes leveleit… A hű társ teljesíti is a kívánságot, mígnem a viharos szeptember végi szél betör a szobába, és kioltja a gyertya lángját.

            Több-kevesebb és elkerülhetetlen egyszerűsítéssel mindössze ennyi az Eszter által fölidézettek summázata; a most említetlen maradt, valamilyen szempontból mégis fontos részletek, vonatkozások a továbbiakban kerülnek szóba. Fűzzük még ide: a szövegben szereplő fiktív valóságelemek közül számos hordoz önmagán túlmutató többletjelentést, megy át a spontán jelképesedés folyamatán. A kúria, az évszak, a táj mindenekelőtt. A némileg roskatag, ámde hatalmas udvarház (70.), a múlt, a nyugalom, a biztonság megtestesítője, az őszelőbe váltó nyárutó, az elébb napfényben fürdő, bár elvirulóban lévő, majd eső áztatta, szélvihar tépte szeptember végi kert, a dáliák (27–28., 30., 97., 137., 138., 140.) – benne, bennük a címszereplő léthelyzete, sorsfordulata is tárgyiasul. A família, a nemzedéki folytonosság jelképe az ereklyeként őrzött gyűrű, szimbolikus, hogy a család ez egyetlen értéktárgyát, a platinába foglalt gyémántot az örökös pénzzavarral küszködő Lajos értéktelen másolatra cseréli (20–26., 103–107.), s szimbolikus az is, hogy Eszter e tudottan hamis ékszerrel az ujján szenderül álomba az újratalálkozás előtti éjszakán (27.). Sugallatos, hogy az elbeszélő „…a régi jelmezek egyikét (…), az élet jelmezét”, lila ruháját ölti magára a férfi érkeztekor (51.), hogy a vendég – mintegy álságos „válaszként” erre – „…egy nehéz, lila selyem vállkendő”-vel ajándékozza meg (74.), amiként sugallatos a végső szócsata közben lehulló szürkület, majd a sötétség is (97., 122–124., 128.) – ne folytassuk! Jegyezzük meg inkább, hogy az Eszter hagyatékának eseménylánca, motívumhálója, egy-egy részlete – sajnos! – nem csupán nemes anyagból készült. Olcsó fogások, rég elcsépelt fordulatok tünedeznek föl itt-amott. Ilyennek véljük a gyűrűhamisítás históriáját, a hallgatódzási jelenetet (28–31.), a Vilma által hajdan elsikkasztott, sokáig rejtőzködő, majd épp a kellő pillanatban megkerülő levelek történetét, a fondorlat s a véletlenek eme kimódolt összjátékát (82–91., 108–109., 113–114., 116–117., 121., 138–140.). Ne tagadjuk: a regény támpillérei közé tartoznak e kétes értékű elemek (legkivált az utolsó!), nélkülük összeomlanék az építmény… S mintha tán egy kissé sietősen, nem a legnagyobb műgonddal íródott volna ez a könyv – a szöveg belső ellentmondásai legalábbis erről árulkodnak. Az időjelzések, az időviszonyok tisztázatlansága, bizonytalansága tűnik föl elsőül (Lajos hol ötvenhárom éves: 12., hol ötvenhat: 107., hol tíz, hol tizenöt, hol húsz évvel korábban zajlott le vele az utolsó találkozás: 46., 47., 48., 50. etc.), e kontradikciókat viszont tulajdoníthatjuk még akár a szerzői, akár a narrátori memória esendőségének, kihagyásainak. Más hibákra kevesebb a mentség. Vilma egyszer a húga (13.), másszor a nővére (83., 86.) a címszereplőnek (csakis az utóbbi lehet!), Lajos sohasem írt terveiről a leveleiben (15.) – s leveleiben mégis rendszeresen „…felvázolta a nagyszabású tervet, mely éppen most foglalkoztatja eszméletét…” (uo.); Lajos „…soha nem szerette a bort…” (33.) – ugyanő „italos fejjel” kér kölcsönt (49.) – ne folytassuk ezt sem! Az igénytelenebb megoldások, a szövedékbe keveredő gyarlóbb minőségű szálak s a figyelmetlenségek egyaránt jelzik: e kisregény – függetlenül jelenlegi, zajosnak mondható németországi sikerétől – tagadhatatlan értékei, mélységei ellenére sem tartozik írójának legjelentékenyebb alkotásai közé.

            Művészi értéket bajos képzelnünk mélység nélkül. Az Eszter hagyatékának értékei is legfőként az epikai fikció mélységeiből következnek, mélységekre pedig mindenekelőtt a férfi és a női főhős személyiségében, valamint kettejük bonyodalmas kapcsolatában, összekötözöttségében, vagyis a rejtelmekkel teli, gyakorta félig-meddig irracionális emberi viszonyok rajzában bukkanhatunk. Ha tekintetbe vesszük is, hogy amiként valamennyi szereplőt, a két protagonistát szintén kizárólag Eszter – szükségképp elfogult és torzító – perspektívájából szemlélhetjük, csak az ő interpretációjában ismerhetjük, nincs kétség: Lajos a könyv legkülönösebb, legizgatóbb figurája. Jóval több ez a korosodó férfi annál, aminek első pillantásra látszik, korántsem pusztán notórius hazudozó, álmodozó, esküszegő, önös, felelőtlenül rögtönző, váltó- és gyűrűhamisító stb. lény – holott vitathatatlanul az is. Lajos nem egyszerűen üres, immorális, romlott ember, végtére egy közönséges szédelgőről, szimpla, tág erkölcsű szerencsevadászról, ha lehet is, nemigen érdemes regényt írni; Thomas Mann nagyszabású, bár töredékben maradt műve, az Egy szélhámos vallomásai is igazolja ezt. Felix Krull, az önélvező játékossággal teli kalandor mérhetetlenül távol áll egy kisstílű csirkefogótól, de a maga sokkalta szerényebb formátumában még Lajos is. Némiképp „örököse”, „leszármazottja” ő a Féltékenyek és Az idegenek felnőni képtelen, kétséges és kétes foglalkozású, lopásban és hazudozásban üdvözülő Garren Tamásának („Van jellemében valami gyermekes. Szeret játszani” – áll róla egyebek mellett az Eszter hagyatékában: 39.), ám – s alighanem meghökkentően hangzik ez – „ősképe”, „előfutára” (s mindjárt előzetes karikatúrája) egyszersmind később keletkező Márai-regények, a Vendégjáték Bolzanóban, illetőleg a Béke Ithakában központi alakjának. Ne szépítsünk: törpe és híg Casanova, törpe és híg Ulysses az e történetben föllépő Lajos, mégis: két majdani, egyként karizmatikus és jelképpé növekvő hőstípus készülődik benne. Nem felületes hasonlóságok, véletlen egybeesések alapján tételezzük eme „rokonságot”; nem arra gondolunk például, hogy a megkezdett, de be nem végzett „ügy” lezárásának szándéka éppúgy visszavonzza Lajost Eszterhez, amiként Casanovát Franciskához, arra sem, hogy Lajos oly nyughatatlanul bolyong a világban, amiként Ulysses. Nem teljességgel érdektelen és mellékes megfelelések ezek, mégis másról, többről van szó. Hármójuk alkatának rokon voltáról. Lajos, ha szánalmasan kisszerű és sekélyes figura is Casanovához, Ulysseshez vetve, adottságaiban, „devianciájában” találkozik velük. A maga sunyi, lusta, óvatos módján rendhagyó, öntörvényű, „pártütő” lény ő is (31–38., 44. etc.), ki fittyet hány a „valóságra” (31., 82.), ki számol a társadalmi és morális normákkal, konvenciókkal, de nem tiszteli s nem követi őket (105–112.stb.), ki hirdeti az „éljünk veszélyesen” nietzcshei parancsát (44.) s az erkölcsi relativizmust (111–112.), ki irtózik „minden célszerűtől” (106.), annál inkább kedveli – André Gide neve nem hangzik el – a magyarázat nélküli cselekedeteket, vagyis az action gratuite-eket (106–107.), kinek eleme a korláttalan szabadság, a csekély felelősségű, rögtönző, kockáztató, – leánya szavával – „nomád” létforma (91–95.), kit nem béklyóznak tárgyak és értékek (93.), s ki azért az öregedéstől megriad (95–96.) – ennyi tán elég is. „Tudom én – állapítja meg ő maga –, hogy nem illek a világba” (107.). Nemde hasonló tulajdonságok, törekvések jellemzik Márai Casanováját, Ulyssesét is? Lajos azonban mégsem Casanova, mégsem Ulysses, hanem csupán Lajos. Amazok bámulatra méltó, ritka tünemények voltak, Lajos csak kontár, ügyes, de ártalmas szemfényvesztő. Bátrak és erősek voltak amazok, Lajos valójában gyáva és gyönge. Amazok valódi személyiségek, a Márainak oly kedves Nietzsche szavával: emberfölötti emberek, Lajos csak személyiség-imitáció,rögtönzésember, gesztusember. Színes, de léha, képességes, ám talentumát elherdáló, elvhiányát hangzatos szólamokkal palástoló lény, ki teátrumnak tekinti az életet, a világot, s a pózok, a mutatványok szépségéért és hatásosságáért mindent és mindenkit hajlandó föláldozni. Nem véletlenül idézgeti oly szívesen Shakespeare-től – az Ahogy tetszik második felvonásának 7. színéből: L. H. – épp azt a tirádát, amely (Szabó Lőrinc fordításában) ekként indul: „Színház az egész világ…” (54.). Lajos komédiás, maszkok mögé rejtezik folyvást, és sűrűn váltogatott szerepeiben elvész, feloldódik egyéniségének maradéka is. Egyszóval: az a titokzatos mag, az a többlet, az a súly hiányzik Lajosból, mi közönséges kalandorból rendkívüli személyiséggé avatta Casanovát és Ulyssest; utóbbiak kimagasodtak környezetükből, a világból, előbbi csak zsákmányra les benne. – S mégis: ez a – maga által is bevallottan – jellem nélküli ember (110–112.), ez a kaméleon tagadhatatlanul szuggesztív figura, remek aktor és rendező: teátrista lényének kisugárzása, megannyi bűvészmutatványa mesterien fölépített, sziporkázó ötletességű színjátékká varázsolja a találkozást a megérkezés percétől egészen a nagyjelenetig, színjátékká, amelyben ő a mozgató, ő oszt mindenkinek szerepet, s amelyhez Eszter – ki egy darabig látja is a produkció megrendezett, hatásvadász, művi voltát – már előzetesen jelmezbe búvik (51.). Ebben az értelemben a kisregény csakugyan színielőadásra emlékeztet. S Lajos nem csupán aktornak s rendezőnek kiváló: ismer ráadásként egy titkot, egy, a ráció határain túl érvényesülő törvényt is az emberi kapcsolatokról, s mert ismeri, hatalma van. Él is vele.

            Az eddigiek tudatában a legkevésbé sem meglepő, hogy ez a férfi rendre lenyűgözi, elkápráztatja, megszédíti a vonzáskörébe tévedőket, némelyeket csak ideig-óráig, mindörökre másokat. Az ifjú Lajos – Esztert figyelmen kívül hagyva egyelőre – megdelejezi az elbeszélő teljes családját, a família barátait, ismerőseit, az egész kisvárost, mindenekelőtt a címszereplő bátyját, Lacit, ki – hasonló hajlandóságokkal bírván – évekig alázatos famulusa, egyben halavány másolata mesterének, hogy aztán megszeppenten, elgyávulva visszasomfordáljon a szülei házhoz. Ámde udvar képződik az egyetemista Lajos körül Budapesten is, sőt, miután tanulmányait félbehagyja, egymással ellenséges politikai pártok szívesen látják élharcosukként – átmenetileg, amíg szélkakas és szájhős volta ki nem derül (16–17., 31–38., 44.). Egyetlen ember akad mindössze, kin soha nem fogott a kalandorból áradó igézet: Endre, a közjegyző. Hasztalan látnak át a többiek is Lajoson, könnyedén sikerül megbabonáznia őket. Csak Endrén törik meg a varázs. Személyében a rend, a becsületesség, a megbízhatóság, a ráció (67–70.) szegül szembe a rendetlenséggel, a becstelenséggel, a megbízhatatlansággal, az irracionálissal, s le is győzné, kiparancsolván a házból (129–136.), ha Eszter félig-meddig magyarázhatatlan döntése és kérése meg nem gátolná ebben. A józan ész, az erény, a tisztesség (etc.) princípiuma végül mindig alulmarad, de legalább-is tehetetlen – sugalmazza ekként a regény; másmilyen, sötétebb erők és indulatok kormányozzák az embert és a világot, s a hazugság – épp, mert a költészettel határos tünemény – hatalmasabb az igazságnál (14–15., 81–82., 139–140.).

            Megkerülhetetlen a kérdés: miért teszi azt Eszter, amit tesz? Miért nem áll ellen a gonosznak, miért adja meg magát egy ármányos és kártékony akaratnak éppen ő, kinek tán a legkevesebb illúziója lehet Lajos iránt, ki a gyermeklányi kábulatból rég fölocsúdván, mind fanyarabbul, mind kiábrándultabb kritikával, egyre hevesebb ellenérzésekkel gondol a kalandor „csínytevéseire”? Mondhatnók – a többi szereplővel együtt –: azért, mert a keserves élmények és tapasztalatok dacára sem szabadult a végzetes vonzástól, mert még mindig, múlhatatlanul szereti hajdani széptevőjét (28–30.) – és csakugyan: a távirat hatására esztelen, hiú, bár ki nem mondott, csupán sejtetett remény gyullad föl Eszterben; hátha a férfi kései leánykérőbe (is) jön (16., 46–47.)… Mondhatnók – a modern pszichológia megállapításaira utalva –: a címszereplő olyan lelkialkat, ki korábban is (90.), most is, mindenkor enged(ett) a nálánál erősebbnek; afféle áldozattípus, aki képtelen kiszakadni abból az érzelmi függésből, amelybe egy gátlástalan, egy korcs és gyönge felettes énnel (cenzorral) rendelkező ember taszította. S mondhatnók – magát a regényszöveget, Esztert citálva –: „…kötve vagyunk ellenségeinkhez, s ők sem menekülhetnek előlünk” (8.), tételezvén hóhér és áldozat kölcsönös függését, összepántoltságát, amelyre Lajos is hivatkozik (121–124.). Mondhatnók mindezt, mégsem mondanánk eleget. E dolgok, ez értelmezési lehetőségek csakugyan benne rejteznek a szövegben, szó van róluk is, ám Eszter emlékezései más, homályosabb tárnák bejáratához is elvezetnek, anélkül, hogy teljes, fogalmi magyarázattal szolgálnának, sejtetve inkább: nincs is teljes, fogalmi magyarázat. Két, körvonalaival a sötétségbe vesző összefüggést említsünk csupán! Az egyik: Eszter azért ruházza át merénylőjére minden vagyonát, mert a várakozás évtizedei alatt mindvégig tudja, érzi (az oldalszámok fölsorolását mellőzzük ezúttal), mit Lajos végül ki is mond: kettejük kapcsolata nem szakadhatott félbe, hiszen ami elkezdődött egyszer, annak be is kell végződnie, „…valamilyen kivédhetetlen csillagászati törvény parancsa szerint , ahogy az égitestek találkoznak, a végtelen térben és időben, hajszálnyi pontossággal…” (120.). Be kell látnunk: amennyire tetszetős és meggyőzően hangzó magyarázata ez az érvelés az önkifosztó cselekedetnek, úgyannyira megfoghatatlan és elfogadhatatlan, irracionális és illogikus. S túlfut a ráció felségterületén a regényből kibomló másik indoklás is. Nem kétséges, hogy Eszter a maga énjének elveszített (avagy hiányzó) másik felét is keresi és sóvárogja Lajosban: nem csupán (elsősorban tán nem is) az embert, a férfit szereti benne, hanem azt az életformát, amelyet megvalósít és képvisel. Kiviláglik az elejtett megjegyzésekből, hogy az elbeszélő valójában megvetette és értelmetlennek találta a maga, a maguk „Sima és veszélytelen élet”-ét (44.), s nyugalmat és biztonságot, ámde egyhangú, sivár eseménytelenséget is jelentő azilumából ama másik, „veszélyes”, rendezetlen, rögtönzéssel, kockázattal teli, „nomád” életbe kívánkozott s kívánkoznék (12., 44., 51., 92–94., 114., 134–135.). A fegyelmezett, normakövető, személyiségét a felettes énnek alárendelő ember vágyódása ez – az ösztönös, a szabályszegő, a merész, a „deviáns” lét után, ilyformán a Csutora problematikája jelenik meg újra itt, más körülmények közt, más vetületben. Ráadásként Esztert bűntudat, önvád is gyötri, amiért gyávaságból megfutott a másik élet esélyei elől: nem szökött el Lajossal, nem maradt a gyermekekkel Vilma halálát követően, nem követte, ezért elszalasztotta a férfit. Úgy érzi: mulasztott, vétkezett önmaga ellen – így hát vezekelni, adósságot törleszteni akar, mindkettejüknek. Idáig minden érthető és világos, a folytatás, a nagy gesztus viszont már nem az. Eszter ugyanis korántsem gyanútlan. „Természetesen mindannyian tudtuk, hogy Lajos az életemre, pontosabban Nunu életére és az én utolsó éveim nyugalmára tör” (70.), tisztában van azzal, mit Endre nyers őszinteséggel ki is mond: „…Lajos gazember” (129.). Tudja ezt, mégis meghozza az irracionális áldozatot, odaveti házát és kertjét a betolakodónak; elköveti a teljességgel ésszerűtlent – mert régen nem követte el. Action gratuite ez a javából, egészen Lajos szellemében, „ingyen cselekvés”, amelyet a szöveg szerint csupán egy másik nő képes megérteni.

            Amit Eszter tesz, arra nincs észelvű magyarázat, s ha mégis, legföljebb részleges. S mert ez a könyv a lelkekben s az emberi viszonyokban lapuló irracionálisról tudósít, nem éri, nem érheti be a címszereplő „esetével”, bár kétségkívül ez a leglátványosabb. Amidőn Eszter megjegyzi: „Nevekre mindig erősen felel bennem valami, helyeslés vagy ellenkezés” – hozzáfűzi azt is: „Ez az érzés kezdetleges, igazságtalan. Deilyen kezdetleges érzések döntik el viszonyunkat a világhoz, rokonszenveinket és gyűlöletünket (76. – a kiemelés tőlünk!), s a regényszöveg meg is mutat néhányat e kezdetleges érzések közül. Magyarázhatatlan „ősgyűlölet lobog” az emlékező és Vilma nővére között (82–83., 86–90., 101.), „oktalan” és érthetetlen féltékenység gyötri Eszter miatt tulajdon bátyját, Endre feleségét és Tibor anyját (32., 44.), rejtélyes félelem és kiszolgáltatottság fűzi Lajost a magával vitt asszonyhoz (72., 76–77., 95–96.), nincs neve a vonzalomnak, amely Nunut és az elbeszélőt egymáshoz kötözi etc. Megannyi, kibogozhatatlan avagy csak félig-meddig kibogozható szövevény.

            Mivel a kisregény parabolikus vonásairól később szólunk, már csak egyetlen vonatkozásban vesszük szemügyre a szöveget. A történelmi idő jószerével semminő szerephez nem jut benne (jelzi ez is: példázattal van dolgunk), mindössze egy konkrétabb utalással találkozhatni: Lajos és Laci egyetemistaként „…a századvég boldogan semmittevő társadalmából…” (33.) válogatták ki barátaikat, vagyis az Eszter elbeszélte történet a húszas-harmincas évek fordulója táján játszódhat. Különösebb jelentősége nincsen ennek, hiszen a szereplők élete teljesen függetlenedik a magyar história fordulataitól. Annak viszont jelentőséget kell tulajdonítanunk, hogy két világ szembesül egymással az Eszter hagyatékában: a vidéki udvarházaké és a fővárosé, a „múlté” és a „jelené”, a megbízhatóságé és a megbízhatatlanságé. Eszterék kúriáját baráti jóindulat és szívós munka menti meg és tartja fönn Lajos érkeztéig (38–44., 131–133.), s ebbe a villanyt még mindig nélkülöző (18., 123.) tuszkulánumba tör be – valóságosan és jelképesen – a tülkölő, vörös, „társaskocsi” méretű (51–52.) automobilon, kétes egzisztenciák társaságában  érkező merénylő, s nem csupán betör, el is ragadja. A följegyzések egyáltalán nem eszményítik a kisvárosok és az udvarházak világát: megmutatják a bennük honoló provincializmust, viszonylagos műveletlenséget, elmaradottságot, lakóik naivitását stb. (34–37., 45., 47.etc.), ámde megmutatják, hogy értékek őrzői is e kúriák: őrzik az összetartást, a becsületességet, a múlt tiszteletét, a nemzedékek folytonosságát etc. (18–19., 20–21., 39–44., 74. stb.). Bizonnyal korszerűtlenek, viszont anakronisztikusságukban is sokkalta különbek a modernnél, a korszerűnél, annál az „újfajta »életstílus«-nál” (33.), amelyet a fővárost képviselő Lajos és „családja” hoz magával. „…valóságos menazséria” (52.) vonul föl, élén a szánalmasan és nevetségesen divatos öltözéket viselő férfival (60–61.): a „…gyanúsan érett és beavatott” gyerekek (55.), a „kietlen szomorúság”-ot árasztó, „sértően idegen” (75.) „…méltóságos asszony, aki mindegyre rosszul hangsúlyozott francia szavakat kevert a beszédbe…” (72.), hozzája hasonló, szótalan fiával, kinek láttán a szállodákban táncoló, repülőgépen és motorkerékpáron száguldó „új fiatalság” jut Eszter eszébe, az az „…idegen és nyugtalanító fajta, akről nem tudok semmi biztosat. Csak annyit tudok, hogy nekem nincs már közöm ehhez az emberi válfajhoz” (75.). „Tudom, él egy másfajta fiatalság is, az igazi – nyugtatgatja magát –. Ez csak a torzrajz…” (uo.). Léhaság, ridegség, számítás, haszonelvűség, fondorlat, nem is mindig diszkrét erőszak – semmi kétség: Lajosékkal az új világ, acivilizáció rohanja meg s veszi birtokába a régi udvarházat, téve földönfutóvá utolsó gazdáit.

            Ámbár a történet hátterében nagyobb összefüggések, tágasabb valóságmezők is földerengenek, az Eszter hagyatéka elsősorban a lélek és az emberi kapcsolatok homályos zugaira rávilágító regény. Egyezik vele mindebben aDéli szél is.

 

Déli szél  

 

„E szép világ: egy ködlepel;”

                  Arany János: A lepke

            Merőben más epikai arculatú ez a kisregény, mint volt az Eszter hagyatéka.Mindentudónak tetsző, úgynevezett szerzői narrátor tűnik elénk e műben, olyan elbeszélő, kinek szólama némelykor élesen elválik a főhősétől, másszor összevegyül vele, ismét másszor pedig teljességgel föloldódik benne. Ilyeténképp az egyes szám harmadik személyű történetmondás nem jut egyeduralkodói szerephez a szövegalkotásban, keveredvén időnként – az idézőjellel is nyomatékosított – gondolatcitátumokkal, áttűnvén gyakorta félig-meddig avagy egészen belső monológokba. S együtt jár ez a megoldás azzal is, hogy a regényben többféle perspektíva érvényesül. Hol a narrátor, hol a hősnő pozíciójából, szemszögéből láthatjuk a dolgokat, vagyis kívülről és fölülről csakúgy, mint „alulról” és belülről. Az eddig mondottak azonban nem a kisregény szövegének egészét jellemzik, hanem csupán ama – nagyobbik – hányadát, amely a főszereplő személyével, léthelyzetével, szürkületi sétájával, folytonos eszmélkedésével és beavattatásával kapcsolatos. Akad viszont a Déli szélnek egy másik, fölöttébb fontos és rejtélyes protagonistája is, kinek alakja végül – valóságosan és jelképesen – a homályba vész. Őt, a névtelen férfit csakis öltözékéből, viselkedéséből, sok mindent elhallgató szavaiból ismerhetjük meg, az ő szólama sohasem találkozik a narrátoréval, belső beszédét egyszer sem halljuk, s figuráját csakis egyetlen perspektívából, a bakfiséból szemlélhetjük – a történetmondó mindennémű észrevételtől tartózkodik. Fölfoghatnók ezt – helytelenül – úgy is, mint következetlenséget, mint az elbeszélői „mindentudás” szeszélyes társítását a nagyon is véges és részleges avagy épp semmit nem tudással, ámde szerencsésebb, ha arra gondolunk: szándékos és logikus eljárás ez. A narrátor eme fogással (is) jelzi, hogy a két főszereplő korántsem egyenrangú, s hogy ki a fontosabb kettejük közül, kinek a nézőpontját teszi a sajátjává; jelzi továbbá azt is, hogy a maga részéről nem vállal(hat)ja minden titok megfejtését. A történetmondó nem töltheti be valamely központi, felső (végső soron isteni) tudat szerepét, mert akkor minden megnevezhetővé válnék, mindenről végleges, abszolút pontos és racionális magyarázatot lehetne és kellene is adnia, s ezzel az is kiderülne: ámbár a látszat szerint vannak, valójában még sincsenek rejtélyek, bevilágíthatatlan zugok a lélekben, az emberi kapcsolatokban,  a világban – jóllehet a Déli szél szerzője ennek épp az ellenkezőjéről volt meggyőződve.

            Mondanunk szinte már fölösleges: ezúttal is krízisregénnyel van dolgunk. A tizenhatodik születésnapját ünneplő Mária-Krisztina (egy bank „elnökigazgatójának” dúsgazdag, széltől is óvott, apácák és egy francia kisasszony nevelte leánya) többszörös válságszituációt él meg: gyermekség és felnőttkor határhelyzetét, azt, hogy még bakfis, de már nő is, nyugtalanul észleli továbbá, hogy a korábban egyszerűnek, tisztának, biztonságosnak vélt világ bonyodalmassá, zavarossá, homályossá, „veszélyessé” vált benne és körötte. Szülei titkon gondterheltek, magányosak s boldogtalanok, apja folyvást a pénzt,valamely megnevezhetetlen fejleményre váró anyja (ki távolról Kosztolányi Úriasszony című versének „hősére” emlékeztet) folyvást önnön szépségét szolgálja, az oly kívánatos pompa és gazdagság nyomasztó és félelmetes is, hiszen rejtegetni s minden módon őriztetni kell, az éjszaka álmai rémségesek, a nappalok pedig telve vannak (el)hallgatással, mert a lényeges dolgokról tilos, „nem illik” beszélni etc. Efféle, veszedelmes gondolatok kavarognak Mária-Krisztinában, majd, dilemmáira nem lelvén megoldást, átöltözik s útnak indul: kilép a védettségből a védtelenségbe. Bevallása szerint barátnőjéhez, Albához készül, hogy megvegye és elvigye neki a kért francia divatlapot, valójában viszont az az ismeretlen, különös férfi vonzza az utcára, kivel immár egy hete figyelik egymást, s ki természetesen most is les reá, s tüstént a nyomába szegődik. A lány ambivalens; menekülne is, várná is, hogy megszólítsák, mert ösztönösen tudja: „… e nap értelme ez a találkozás…” (183.). A titokzatos férfi egy darabig csak követi, majd csatlakozik hozzá, s attól kezdve együtt róják Buda úrinegyedét, a mind hevesebben csattogó déli szélben, a leomló alkonyatban. Valódi párbeszéd nem bontakozik ki közöttük. Mária-Krisztina alig-alig szól, inkább csak meghallgatja rejtélyes kísérője magánbeszédét. A férfi nem födi fel kilétét, nevét sem árulja el, s meg-megszakadó, itt-ott virágnyelven előadott monológja több pontján is szándékoltan kihagyásos, illetőleg homályos. A lényeg így is benne foglaltatik. Megtudjuk, hogy a két szereplő élete kizáró ellentétként kapcsolódik egymáshoz: a férfi épp akkor veszítette el szabadságát s zuhant a börtön sötétjébe, amidőn a lány napvilágra, jólétre, szabadságra született; egyikük kényszerűen kizárult abból, amibe a másik boldogan belenőtt. A regény fiktív jelenében negyvenéves férfinak tizenöt esztendőt kellett magánzárkában eltöltenie, mert megölte – nem tehetett mást – politikai (?) mozgalmuk (?), pártjuk (?) árulóját – megölte, holott szerette (is). Szabadulván a másfél évtized irtózatos magányából és sötétségéből, képtelen volt visszatalálni az emberekhez, a tárgyakhoz, az épületekhez, a valósághoz: kapcsolata velük s hajdani, börtön előtti önmagával jóvátehetetlenül megszakadt. Tudja: ez a végzet elkíséri a távoli kontinens messze országába is, ahová néhány óra múlva indul hajón, hogy soha többé meg ne térjen. Mária-Krisztinára azért figyelt föl, azért kísérgette, azért akart vele beszélni, mert a leány – eléggé furcsa mód – megölt társára emlékeztette, s mert vágyott arra, hogy valaki tudjon róla, létezéséről, s ismerje bűnének s bűnhődésének történetét: „…nyomot kell hagynunk a világban…” (203.). A férfi végezetül az emberi kapcsolatok rejtélyes, bonyodalmas voltát hozza szóba, kijelentvén: „…minden emberi érzés között van egy, mely a legveszedelmesebb, nagyszerű és félelmes érzés, nagyszerűbb, mint a szerelem, és félelmesebb, mint a vágy. (…) egyszerre roncsol és megtisztít (…). Néha már azt hiszem, ez az érzés minden emberi dolog alja. Ez az érzés a részvét. (…) Veszedelmes érzés, minden igazi, nagy tragédiának, minden kegyetlen és félelmes emberi bonyodalomnak ez van az alján” (217.). S Mária-Krisztina – olybá tetszik – fölfogja a végighallgatott história lényegét, fölfogja e némileg talányos leckét is; megért valamit a férfiból, önmagából, kettejük viszonyából, megért valamit a világból. Átöleli a férfi nyakát, arcát arcához szorítja, amaz meg a magasba emeli őt egy pillanatra. Útjaik ezzel elválnak. A leány visszasiet a szülői házba, a védettségbe, és – olyféle, didaktikus zárlat következik, mint aminővel például Ambrus Zoltán él A gyémántgyűrű című novellában – „Felül az ágy szélére, kalappal fején, kesztyűs kezekkel, és nagyon fáradt. Szeretne sírni és szeretne beszélni. De nem sír és nem beszél; mert már felnőtt” (221.). S ez az eseményhiányos történet (híven a Márai-féle krízisregény szabályaihoz) felötlően kurta idő – ezúttal két-három óra – alatt, mindössze két helyszínen zajlik le. Érdemes megjegyeznünk: a fiktív valóságelemek némelyike – akár az Eszter hagyatékában – ezúttal is többletjelentéssel telítődik, spontán jelképként viselkedik. A még lombtalan, de máris szeszélyes, nyárias forrósággal támadó kora tavasz Mária-Krisztina zsenge ifjúságának, határhelyzetének a megfelelője (166., 168., 188. stb.), a fejfájdító, idegborzoló, vihart tartogató, majd elcsituló déli szélbe, a sirokkóba, a növő, majd fogyó sötétségbe, az elboruló, majd csillagoktól szikrázó égboltba a krízisszituáció és elmúlása vetül ki (166., 168., 192., 200., 216., 221. etc.), és beszédes az is, hogy a város fölött, egy magaslaton hallgatja végig a férfi történetét, sejti meg a részvét lényegét a leány. S mily finom, művészi fogások, alig észrevehető, mégis fontos belső megfelelések akadnak a szövegben! Az útra kelő Mária-Krisztina ruhája „…olyan, mint egy nagyon fiatal tengerésztiszt egyenruhája…” (167.) – egynémely jelek később arra utalnak, hogy a férfi esetleg tengerész (190., 198–199.); a leány „fegyházépületek” előtt halad el, s a rács mögött sínylődőkre gondol (181–182.) – utóbb kiderül, hogy kísérője nemrég maga is fegyenc volt etc. Kitűnően fölépített, remekül összefogott kompozíció a Déli szél.

            Egy születésnap önmagában is a meditációra, számvetésre késztő ünnepek közé tartozik, a kisregény hősnője azonban épp tizenhat esztendős. Nemi identitása szempontjából is fontos dátum ez: fejletlen gyermeklány még (164., 166–167.), de ki már „Carment” játszanék (143–144.), s a felnőttségről, szerelemről, férjhezmenetelről ábrándozó Mária-Krisztina (145., 174., 183. etc.) a férfival közös séta közben olykor nem bakfisként, hanem nőként viselkedik. Még fontosabb ez a dátum a biztonság elvesztését, a dolgok átértékelését illetően: Mária-Krisztina – természetesen nem a születésnappal – amaz életkorba érkezett, amelyben számára is kérdésessé és kétségessé lettek a régi evidenciák, meginogtak s ledőltek a szép hiedelmek, nyugtalanítóvá, érthetetlenné, kétarcúvá torzult a környező világ. Olyan ez neki, „…mint amikor séta közben (…) a valóság előválik a ködből, és tapintható lesz” (151.). „Mintha a tárgyaknak kétféle értelmük lenne, az egyik, melyet mutatnak, a szépség és kellemesség, s a másik, amelyet mélyen rejtenek, (…) mintha valamilyen illetlenség tapadna a tárgyak, az emberek és az összefüggések mögött, rejtélyes illetlenség…” (152.). „Valami nincs itt rendben, gondolja, még ezen a napon is, Mária-Krisztina”, „a szépre és illedelmesre” nevelt lány, ki „…elfordítja fejét, ha utcán vagy »odakünn«, az »életben«, úgy általában, a homályos és megbízhatatlan külvilágban rútsággal vagy ízléstelenséggel találkozik” (161.), ki évekkel előbb még „…egyszerűen és könnyen álmodott, éles és kerek, színes képekben…”, s álmaiban „…minden olyan világos volt, tiszta és egyszerű”, de újabban „…másképp álmodik, az éjszaka zavaros, néha félelmes is, szeretne felébredni és nem tud, (…) Mélyen álmodik és elfelejti reggelre az álomképeket”, (…) s „Ilyen éjjeleken a »veszélyről« álmodik, erről a megnevezhetetlen veszedelemről, amely ott lappang a szép, fényes és derűs élet mögött, mint a szürkület a nappal mögött” (163.).

            Az ilyfajta, jellegzetesen serdülőkori válságok bemutatása hálás és gyakori témája volt a huszadik század regényirodalmának; elég, ha a sok lehetséges példa közül most csupán Robert Musil Törless iskolaévei című remekére, illetőleg A gólyakalifára hivatkozunk, főként az utóbbira. Babits ifjúkori műve és a Déli szélközött számottevőek ugyan a különbségek, ámde szembeszökőek a hasonlóságok is. A gólyakalifa hőse, Tábory Elemér szintúgy tizenhat éves, amidőn megkezdi pokoljárását, elveszítvén az addigi idillt, jómódú család sarja ő is, s egy jeles ünnepen, a majálison találkozik először a rémséggel, mindig rosszakat álmodik, de nem emlékezik álmaira, a szépre nevelt gyermekként ő is elfordult a rúttól – folytathatnók, ám mindennél sokkalta fontosabb: rádöbben ő is, hogy a dolgok s önmaga lényegét a tetszetős felszín mögött kell keresnie, s ki is mondja: „A valóságban minden szépet és jót a csúnyának és rossznak valami köde és háttere vesz körül.”[xix] Ilyképp e regény alapgondolata és a Déli szél egyik végtanulsága egybeesik: a kettősségen nyugszik minden, A gólyakalifát megelőző Babits-esszé szavaival: „A lét a kettőnél kezdődik…”, és „A kettő csak akkor kettő, ha kétféle: másképp egy és semmi.”[xx]

            A Márai-kisregény hű tükre a szerző dualista felfogásának. A világ a Déli szél szerint kettősségekben, nemi, társadalmi, pszichológiai, érzelmi kettősségekben, egymást kizáró és föltételező, egymással olykor mégis titokzatosan összeolvadó és megnevezhetetlen ellentétekben létezik. A férfi-nő dualizmussal (bármi izgató is Mária-Krisztina számára) szükségtelen foglalkoznunk, annál inkább azzal, amely a két nem bonyolult „viszonyát”, rejtélyes „áttűnéseit” hozza szóba. Az egyelőre még fejletlen, „fiús” alkatú hősnő (165., 166–167.) a férfit megölt társára emlékezteti, aki „Vad volt és kemény – s amellett (…) simulékony és elszánt,egyszerre fiús és nőies, volt benne valami az örök kamaszból, s volt benne valami egy fiatal lányból is, aki még nem döntötte el szerepét az emberek között…igen, Mária-Krisztina, (…) mikor először megláttam magát, egy pillanatra úgy éreztem, mintha ő lépne elém. Magában is van valami kamaszos és fiús…” (212–213. – a kiemelések tőlünk!). Az ellentétek ilyetén egybeöltődése, vegyülése más vonatkozásban is fontos lesz számunkra, de maradjunk még az egymást kizáró és föltételező, érintkező, ám nem elegyülő kettősségeknél. A Déli széltársadalomképlete érdemel elsőül figyelmet. Mária-Krisztina eszmélkedései (175–179. stb.) és a férfi szavai (208–210.) két, egymással határos, de egymás számára idegen világról adnak hírt: a gazdagokéról és a szegényekéről. Az a koncepció jelenik meg újra itt, amelyet Márai már hat évvel előbb, A szegények iskolájában képviselt, a legkevésbé sem meglepő hát, hogy a kisregény föntebb jelzett passzusai felidézik az esszé egynémely fordulatait, részleteit.[xxi] (Nem lényegtelen különbség persze, hogy ezúttal a szerzővel kapcsolatba nem vonható szereplők fejtik ki a már ismerős nézeteket.) Gyanakodva, félig-meddig ellenségesen szemléli egymást a két világ, s a boldogság az egyértelmű utalások szerint egyikben sem honos; a gazdagokat a gazdagság, a szegényeket a szegénység nyomasztja. Egyetlen alakja van csupán a Déli szélnek, aki elégedett a maga helyzetével (mondhatnók: gazdag – koldusszegénységében is), a Mária-Krisztinának oly kedves apáca, Magdolna nővér (155–156.) – róla egy másik összefüggésben is szólanunk kell majd. S amiként „érintkezik”, de „nem vegyül” a gazdagok és a szegények világa (178.), akként érintkezik, de nem vegyül a leányé és a férfié. Különvilági lények ők, egyikük élete visszája a másikénak, s pillanatnyi (kölcsönös és részleges megértést hozó) találkozásukat örök elválás követi. Másért-másért volt szükségük egymásra, de spirituális érintkezésük továbbra is megmarad, hiszen tudnak egymás létezéséről, tudnak valamit egymás titkáról. Összetartoznak ők is – noha merőben másként –, mint az ösztönök és a börtön „alvilága” a lélek és a szabadság „felvilágával” („…az alvilág és a felvilág számomra nincsenek már külön, a kettő érintkezik valahol, s én egyformán otthon vagyok és egyformán otthontalan vagyok mindkét világban” – így a férfi: 207.), mint a nappal a szürkülettel (163.), mint az elárult az árulóval, az áldozat a hóhérral (211–215. – jusson eszünkbe az Eszter hagyatéka!), mint a gyilkolás a szeretettel (213–214.). Összetartoznak ők ily módon is, ámde nemcsak így. Jóllehet kettejük világa érintkezik csupán, nem vegyül, létrejön közöttük olyan kapocs is, „…aminek nincsen neve” (216.), nincsen, mert nem „…barátság, szerelem, rokonszenv, bizalom…” (uo.), hanem valami több, valami más, az értelem fénysugarával át- és bevilágíthatatlan tünemény. „…titkos és érthetetlen” viszony ez, „…s mégis olyan forró és eleven, hogy nem lehet kitérni előle” (uo.). Effajta, fogalmakkal aligha megragadható kötelék fűzte a férfit áldozatához, kinek lényében szélső ellentétek keveredtek, egyszerre volt „lángész” és áruló, „…vad és nyers erő lobogott benne, s ugyanakkor simulékony volt, mint egy okos nő, s mindenre elszánt, mint egy alvilági kalandor, s erős és bátor, mint egy igazi férfi…” (213–214.) – s e vonzalom újult meg Mária-Krisztina láttán, aki „…hasonlít reá, de csak úgy, mint az álomban, mikor ismerős alakok olyan különösen elváltoznak”, „Csak úgy hasonlít, mint az emlék arra, aki valamikor valóság volt” (215., 216.). És a leány, akit még alaktalanabb, homályosabb, megnevezhetetlenebb (már-már teljesen irracionális) érdeklődés hajt az ismeretlen közelébe, megérti ezt. Megérti, mert nem újdonság számára az érzelmek gomolygása, zűrzavara, megérti, mert még útközben is fölfedez egy „…titkot, amelynek nincs neve”: az önmagától való félelmet (171–172.), megérti, mert benne élnek Magdolna nővér szavai: „…az ember a szívével is megtud dolgokat, melyeket értelmével nincs módja követni…” (176.). S ha az apáca jó tanítómestere volt Mária-Krisztinának, a férfi még különb. Ő tesz arról, hogy a lány egynémely sejtései fölismeréssé váljanak. Ő tudatosítja benne az emberi kapcsolatok kibogozhatatlanul szövevényes mivoltát, ő ébreszti rá, hogy a létezés, a lélek nagy titkainak nincs pontos nevük, beszélni róluk ezért egyáltalán nem, avagy csak kivételes alkalommal, s akkor is csupán töredékesen lehet, ő, ki a magányosság összes válfajában otthonos (190.), figyel föl a Mária-Krisztinában lakozó magányra és szomorúságra (189.), s tőle hall a leány a részvétről, amely az érzések „legveszedelmesebbike”, csupa ellentmondás, „nagyszerű és félelmes”, „egyszerre roncsol és megtisztít”, „minden igazi, nagy tragédia”, „minden kegyetlen és félelmes emberi bonyodalom” szülője (217.).

            Első pillantásra is nyilvánvaló: a regényszöveg korántsem hagyományos, netán szótári értelmében használja itt a „részvét” kifejezést, hanem meglehetős önkénnyel és talányossággal, többletjelentések sokaságát tapasztva hozzá. Nem bizonyos, de valószínű, hogy az adott kontextusban e fogalom arra a bonyolult, ambivalenciákkal teli érzelmi viszonyra vonatkozik, amely a beszélőt áldozatához fűzte s fűzi még mindig, mindörökké. A továbbiakban a szójelentés gyors „visszaegyszerűsödésének” lehetünk szemtanúi; jelzi ezt a búcsúzás pillanata csakúgy, mint a hazafelé tartó Mária-Krisztina töprenkedése a részvétről, amely immár valóban részvét: osztozás a másik fájdalmában, szenvedésében. Ez érzés „…édességét és titokzatosságát, fájdalmas terhét és izgalmas szorongását most már viselni fogja egy életen át…” (220.). S nem csupán a „részvét” szó kettős (jelentéstágító, majd jelentésszűkítő) használata okoz fejtörést. Tisztázatlan s egyelőre tisztázhatatlan az is, honnan került a részvétgondolat, a részvétetika a Déli szélbe ily váratlanul – előzménytelenül. Meglehet – Rónay László tartja így[xxii] –, hogy a fiatal Máraihoz közel álló expresszionistáktól avagy Kosztolányi Dezsőtől, ámde meglehet, hogy ifjúkora egyik legkedveltebb filozófusától, Arthur Schopenhauertől. A német bölcselő „Mitleidsmoral”-koncepciója a részvétet a „tiszta szeretettel” azonos „érzületnek” tekintette, kifejtvén: a részvét az „egoizmus” és a „gonoszság” princípiumának meghaladását jelenti, és „…abban mutatkozik, hogy őszintén érzünk [másvalaki: L. H.] java és baja dolgában, és önzetlenül hozunk áldozatokat az érdekében.”[xxiii] Azt sem lehet teljesen kizárni, hogy a kisregény emlegette részvét a katolikus keresztény értékrend számára oly fontos erény, az „irgalmasság” valaminő visszfénye, transzformációja. Márai vallásos neveltetésben részesült, hősnője, Mária-Krisztina tudatán pedig gyakorta áttűnik a jóságos Magdolna nővér; s ne feledjük, a hazaúton lépteit szaporázó leány „szívében” „egy hang” azt tudakolja: „Hová megyek és honnan jövök?” (219.), ő meg úgy jár, „…mint aki nem tudja egészen biztosan, merre tart és hová megy?…” (220.), s e két mondatban benne rezeg a híres (Sienkiewicztől regénycímmé tett) kérdés, a „Quo vadis?” Ámde származzék bárhonnan, bárkitől is a Déli szélben feltűnő részvétgondolat, szereplése epizodikusnak mondható, másutt nemigen találkozhatni vele, s jelzi ez a különbséget Kosztolányi és Márai etikai nézetei közt. – Maga a szó: „részvét” ugyan csak a mű vége felé hangzik el, fölbukkanása mégsem előkészítetlen s indokolatlan: számos korábbi szövegutalás mutat feléje. Mária-Krisztina „sajnálja” „boldogtalannak látott szüleit, szeretne „segíteni” rajtuk (155., 156., 160–162. etc.) – de tehetetlen, Magdolna nővér őt sajnálja, mert gazdag, mert veszedelmes életkorba érkezett (146–149., 151.) – ám „segíteni” csak imádságokkal tud, kölcsönös szánalom, együttérzés is hajtja egymás felé a lányt s a férfit (179–180., 189–190. stb.) – de „segíteni” egyikük csak a puszta létével, lényével, hallgatásával és megértésével, másikuk meg önnön tanulságos történetével, némely dolgok sejtetésével, illetőleg kimondásával képes. A sajnálat, a szánalom, a részvét nyújthat néha átmeneti enyhületet annak is, aki adja, annak is, aki kapja, ez azonban ritka tünemény – sugallja a Déli szél. A részvét legtöbbnyire csak nyugtalanító, „keserű-forró” (221.) – és meddő érzés. Nem segít, nem is segíthet, mert az ember a maga sorsába van befalazva, s kinek-kinek a magánya, boldogtalansága feltörhetetlen. Csak a transzcendenciába vetett hit jelenthet oltalmat. „…senkin sem lehetett segíteni – ismeri föl már a nagy találkozás előtt a főhős –, Magdolna nővér volt az egyetlen az emberek között, akinek társaságában Mária-Krisztina biztosan tudta, hogy nem is kell rajta segíteni, egyszerűen, mert nincs szüksége semmiféle segítségre” (155.). Nincs szüksége, hiszen megnevezetlen és megnevezhetetlen gazdagság és bizonyosság birtokosa, de még vele sem lehet soha a valóban lényeges, így titkos dolgokról beszélni, s ő is csupán önmagán tud segíteni, senki máson (148., 151., 152., 179., 184., 220.). A részvét a személyiség gazdagítója, egyben tehetetlenségének kifejezője is; a veszélyes létezésben egyedül vagyunk.

            Pompás, sokáig emlékezetes kisregény a Déli szél, ékes bizonysága annak, hogy a „mellékesen” készült, ujjgyakorlatnak szánt mű[xxiv] is lehet remeklés. S e kisded vállalkozás csak látszatra, a hiedelem szerint nem tartozik az oeuvre legjavához. Problematikája, de legfőként művészi értékei alapján nagyon is ott volna a helye.

 

 

 

            A legkevésbé sem áll szándékunkban e helyt a parabola műfajáról, történetéről, alakváltozatairól, jellegadó sajátosságairól hosszasan elmélkedni. Beérjük néhány, az újabb szakirodalomból kölcsönzött idézettel. Poszler György szerint a „modell-regény” „…úgy teremt és úgy illeszt össze, viszonyít egymáshoz embert és szituációt, hogy abból az embernek és társadalmi világának tartós érvényű paradigmája rajzolódik ki. (…) A modell- vagy paradigma-jelleg erős gondolati bázison jön létre. Sorsszituációkat modellál tartós érvénnyel. Nem időn és téren túl, de nem is konkrét időben és térben, hanem tágítható – variálható idő-térben. (…) A paradigmában a példázatra esik a hangsúly, az intellektuális tartalomra, amely átvilágítja az emberi szituációt (…) A parabolában a jelentés rejtelmessége a hangsúlyos, a bujkáló, sokszínű mondanivaló (…). Ha a példázat (…) a konkrétum, illetve az egyediség pólusán vagy ahhoz közel jön létre, nagyobb az eredmény is, a hatás is.”[xxv] – Szegedy-Maszák Mihály azt tartja: „A példázat (…) harmadik személyű, de a jellemeket eszmék, álláspontok, magatartások szószólói, illetve erősen stilizált lelki őstípusok váltják föl, az idő s a tér pedig történeti értelemben meghatározatlan, vagy egzisztenciális vagy kozmikus, azaz körkörös. (…) A példázat mélyszerkezete mindig logikai következtetéshez hasonlít, de sok múlik azon, hogy elbeszélő vagy szereplő vonja-e le a tanulságot a történetből.”[xxvi] Ugyanő mondja, másutt: „A példázatok általában magánbeszédre emlékeztetnek; központi tekintélynek s értékrendnek rendelik alá a cselekményt, helyeselt álláspontot helytelenítettel állítanak szembe s egyetlen helyes megfejtésre ösztönzik az olvasót.”[xxvii] – Végezetül Kulcsár-Szabó Zoltánt idézzük: „…a parabola szerkezete felfogható egy szinekdochikus séma kiterjesztéseként (akárcsak a szinekdoché, a parabola gyújtópontja is »része annak a totalitásnak, amelyet megjelenít«).”[xxviii]

            Magától értetődik: szemelgettünk csupán a példázatot taglaló, roppant gazdagságú szakirodalomból, s nyilvánvaló az is: még e néhány citátum sincs éppenséggel összhangban egymással. Az „igazságtevést” nem tartjuk feladatunknak, azt annál inkább, hogy bizonyítsuk: mind az Eszter hagyatéka, mind a Déli szél a parabola műfajába sorolható.

            Jegyezzük meg elsőül, bár futólag: a krízisregény ab ovo erősen a példázat felé húzó alakzat; elég, ha Kosztolányi nagyepikai alkotásaira, André Malraux-tól aKirályok útjára és Az ember sorsára avagy Camus könyvére, A pestisre gondolunk. Korántsem meglepő ez a „rokonság”, hiszen a válságszituációk igen gyakran modellhelyzetek is, megmutatkozhat bennük a „condition humaine”. Korábbi fejtegetéseink után aligha kétséges, hogy az Eszter hagyatéka és a Déli szélegyaránt az emberi sors, az áttekinthetetlenül bonyodalmas emberi kapcsolatok „tartós érvényű paradigmája” akar lenni, amiként az sem lehet kétséges, hogy mindkét mű „erős gondolati bázison” épült fel. S épp azért (vagy azért is), mert a gondolatiság jut főszerephez, a két kisregényben – akár a példázatok zömében – háttérbe szorul a cselekmény; alig-alig történik bennük valami, s ami történik, jószerével banális esemény: viszontlátás, vendéglátás, beszélgetések, egy okmány aláírása, illetőleg egy születésnapi séta, találkozás és „dialógus” egy ismeretlennel. A szituáció és gondolati hozadéka lényeges igazán, nem az, ami a felszínen lezajlik. A modellteremtő szándékból, a példázatosságból következnek e művek azon sajátosságai is, amelyeket oly megrovóan, elutasítóan olvastak Márai fejére a kortársi kritikák: a színpadszerűség, a valósághiány, a mesterséges zártság, a „laboratóriumi” körülmények, „A mikroszkóp alatt vagy a lombikban” lebonyolódó vizsgálódás, az „erőszakos elhatárolás” etc. Szinte egytől egyig a parabola jellemzői, velejárói ezek, vagyis a recenzensek egy, általuk föl nem ismert műfaj jellegadó vonásainak meglétét kifogásolták. És – túl az eddigieken – egyértelműen példázatra vall a két kisregény tér- és időábrázolása is. A helyszín egyik műben sincs megnevezve, noha nyilvánvaló, hogy a Déli szél a fővárosban, Budán játszódik. AzEszter hagyatékát illetően még ennyi „konkrétummal” sem rendelkezünk; annyi bizonyos csupán, hogy egy vidéki udvarház volt a fölidézett események színtere, valahol Magyarországon. Mindkét szöveg függetlenedik a történelmi időtől, meghatározatlan, már-már érdektelen is, mikor peregtek le a történetek. Sejthető, föltehető csupán, hogy a harmincas évek derekán – második felében a Déli szélé, néhány esztendővel elébb az Eszter hagyatékáé. S roppant érdekes, hogy miközben a tér és az idő koordinátái teljességgel elmosódnak, mindkét regényben apróbb valóságvonatkozások garmadája, realitástöredékek sokasága tűnik elénk. Ilyképp mindkettő „…a konkrétum, illetve az egyediség pólus”-ához „közel” jött létre, hatásuk, meggyőző erejük is nagyobb így. S vegyük észre, mert a példázat jelzője ez is: a két mű szereplői közül senkinek sincs vezeték-, csupán keresztneve, a Déli szél főalakjai közül pedig a férfi még ez utóbbit sem árulja el. A protagonisták határhelyzetét említenünk is fölösleges, azt viszont annál inkább szóba kell hoznunk, hogy a kisregények központi alakjai afféle „átmenetek”: „jellemek” is, „eszmék, álláspontok, magatartások szószólói ” is, miként az sem mellékes, hogy magánbeszédnek csak az Eszter hagyatéka tekinthető. A Poszler György-i terminológiával élve: a két történet a paradigma és a parabola közt foglal helyet, lévén egyszersmind intellektuálisak és rejtelmesek. Centrális „tekintély és értékrend” egyikben sem akad, s szó sincs arról, hogy bármelyik is „egyetlen helyes megfejtésre” ösztönözné a befogadót, hiszen minden képviselt álláspont viszonylagos értékűnek és érvényűnek mutatkozik. Végül, de nem utolsósorban: a tanulságok (nem egy tanulság!) levonása itt is, ott is főként az olvasóra vár, noha az elbeszélő-főszereplő Eszter, illetve a narrátor, Mária-Krisztina és a férfi is megfogalmaz néhány konzekvenciát.             Mind az Eszter hagyatékát, mind aDéli szélt műfajkísérletnek is tekintjük, a távolodás jelének a hagyományos, „realista” regénymodelltől, annak klasszikus megoldásaitól. Márai a krízisregény és a példázat társításával próbálkozik ezúttal, s a két kisregény (kivált a Déli szél) művészi színvonala bizonyítja: a Féltékenyek és Az idegenek, valamint a Szindbád hazamegy és a Vendégjáték Bolzanóban megírása között is születtek időálló értékek.         

 

 

[1] Vö.: Márai Sándor: Eszter hagyatéka – Déli szél (Két kisregény). Révai, Bp. 1943. 216. (A továbbiakban is mindig erre a kiadásra hivatkozunk, s az idézetek helyesírását rendre az ortográfia mai szabályaihoz igazítjuk.)

[2] Egy polgár vallomásai. Akadémiai Kiadó – Helikon Kiadó, Bp. 1990. 392.

[3] Vö.: Márai Sándor: Csutora. Akadémiai Kiadó – Helikon Kiadó, Bp. 1991. 111.

[4] Az említett művekről – a másokéi mellett – lásd elemzéseinket: „…mind mészárosok vagyunk…” A mészáros. In: Műhely, 1998/5–6. 116–120.; Egy vakond naplója. Bébi vagy az első szerelem. In: Műhely, 1999/4. 66–72.; Rettenetes apák és vásott fiúk. Zendülők. In: Lőrinczy Huba: Búcsú egy kultúrától. Márai Sándor: A Garrenek műve. BÁR-könyvek, Szombathely, 1998. 31–52.; A kallódás mámora és csömöre avagy „Én európai vagyok…” Idegen emberek. In: Pannon Tükör, 1999/4. 45–55.; „…boldog vagyok, mert öltem.” A sziget. In: Műhely, 2000/1. 59–66.;Pillantás az éjszakába. Válás Budán. In: Lőrinczy Huba:

„…személyiségnek lenni a legtöbb…”Márai-tanulmányok. Savaria University Press, Szombathely, 1993. 159–171.

[5] I. m. 88.

[6] Uo.: 63. (A kiemelés tőlünk!)

[7] A zárójelben feltüntetett lapszámok most és a későbbiekben is a két kisregény 1943-as kiadására utalnak.

[8] Vö.: Márai: Napnyugati őrjárat. Révai, Bp. 1936. 41.

[9] Szerb: A féltékenyek. Márai Sándor új regénye. In: Nyugat, 1937. I. 439–441

[10] Lásd: Örley István: Napkelet, 1939. I. 543–545.; Lovass Gyula: Vigilia,1939. 454–455.; Cs. Szabó László: Nyugat,1939. II. 46–48.;V. S. [Vájlok Sándor]: Új Élet(Kassa) 1939/9. 323.; Vajda Endre: Protestáns Szemle,1939/10. 519–520.; Molter Károly: Erdélyi Helikon, 1940/5. 337–339.; Méliusz József: Korunk (Kolozsvár), 1940/7–8. 710–711.; Rónay György: MáraiSándor. In: Magyar Kulturszemle,1940/3. 55. stb. 

[11] Eszter hagyatéka és három kisregény. Helikon Kiadó, Bp. 2001.

[12] Vö.: Rónay László: Márai Sándor. Magvető Könyvkiadó, Bp. 1990. 248–260. – Ugyanez rövidítve: Rónay László: Márai Sándor. Korona Kiadó, Bp.  1998. 105–113.  

[13] Szegedy-Maszák Mihály: Márai Sándor. Akadémiai Kiadó, Bp. 1991. 43–44.

[14] Rónay László: i. m. 249.

[15] Szegedy-Maszák: i. m. 43.

[16] Lásd például Örley: i. m. 543.

[17] Vö.: Márai: Napló 1976–1983. Akadémiai Kiadó – Helikon Kiadó, Bp. 1994. 184.

[18] Vö.: Kaffka Margit regényei. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp. 1962. I. 58. (A szerző kiemelései!)

[19] Örley: i. m. 544. (A kiemelések tőle!)

[20] Vö.: Babits: A gólyakalifa. Magyar Helikon Könyvkiadó, Bp. 1964. 129.

[21] Lásd: Babits: Játékfilozófia. In: Babits Mihály: Esszék, tanulmányok.Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp. 1978. I. 296., 297.

[22] Vö.: A szegények iskolája. Akadémiai Kiadó – Helikon Kiadó, Bp. 1992. 20–21., 26., 39. stb.

[23] Lásd a 12-es számú jegyzetben szereplő monográfiák 257., illetőleg 111. oldalán.

[24] Vö.: Arthur Schopenhauer: A világ mint akarat és képzet. Európa Könyvkiadó, Bp. 1991. 491–496. (Fordította Tandori Ágnes és Tandori Dezső.)

[25] Márai: Napló 1945–1957. Akadémiai Kiadó – Helikon Kiadó, Bp. 1990. 57.

[26] Vö.: Poszler György: Példázatok, erkölcsök, tények. In: Társadalmi Szemle, 1983/8–9. 133., 135., 136–137., 138. (A szerző kiemelései!)

[27] Szegedy-Maszák Mihály: Az irodalmi mű alaktani hatáselmélete. In: A strukturalizmus után. (Szerkesztette Szili József.) Akadémiai Kiadó, Bp. 1992. 150., 151.

[28] Szegedy-Maszák Mihály: Látványszerűség és bibliai példázat Bánffy Miklós írói műveiben. In: Irodalomtörténet, 1993/4. 801.

[29] Kulcsár-Szabó Zoltán: Példázat és karnevál. In: Literatura, 1998/3. 315.