„Ez a tiszta irónia”

Kézikönyv a szegénynevelés ügyében

Márai Sándor: A szegények iskolája

„...az irónia(...), a végtelen, abszolút negativitás (...) többé már nem ilyen vagy olyan magányos jelenség, egyes ittlevő (Daseiende) ellen irányul, hanem az egész ittlét vált az ironikus szubjektum számára , s az ironikus szubjektum is az ittlét számára idegenné(...).”

„...ami a tudomány számára a kétkedés, az a személyes élet számára az irónia. (...) egy igazán humánus élet sem lehetséges irónia nélkül.”

Kierkegaard 

 

„Az irónia (...) a normatív költői szubjektum belső meghasadását jelenti (...).”

„A költő iróniája az isten nélküli korok negatív misztikája: docta ignorantia az értelemmel szemben (...).” Lukács György

A szegények iskolája, ez a legelsőül 1933-ban, a Pantheon Kiadónál megjelent különös könyv soha nem számított az életmű legjavához, nem tartozott a gyakorta vizsgált, sokaktól kedvelt írások közé; inkább csak az oeuvre peremén jutott és jut számára hely. Ámbár az egykorú kritika fölfigyelt reá, s olyanok szólottak róla – megbecsüléssel, tárgyilagosan avagy épp elutasítóan –, mint Bálint György, Schöpflin Aladár, Kováts József és Remenyik Zsigmond [1] , utóbb vajmi kevés alkalommal emlegették és idézték. Jószerével eltűnt az előtte és az utána született művek árnyékában. A '90-es évek Márai-monográfusai sem szabadították ki mellőzöttségéből A szegények iskoláját. Rónay László könyve ugyan méltányló hangnemben s nagyobb terjedelemben tárgyalja, értékeinek, mélységeinek java részét azonban így is említetlen-feltáratlan hagyja [2] , Szegedy-Maszák Mihály pedig – kijelenti noha: létfelfogás-összegező alkotással van dolgunk – olyannyira tartózkodik elemzésétől, hogy (túl két citátumon) mindössze néhány mondatot szentel neki. [3]
Kérdhetjük tüstént: honnan, miért e félreszorultság, indokolja-e bármi is a könyv méltatlan, periferikus helyzetét? Magyarázat többféle is kínálkozik, ámde valamennyi inkább csak föltevés. Egy csupán a bizonyos: A szegények iskolája nem a jelentéktelenség, az immanens értékek részleges, netán teljes hiánya okán búvik meg a (fél)homályban. Sokkal inkább azért, mert – s szerintünk ez a legvalószínűbb magyarázat – szokatlan, merőben egyedi vállalkozás Márai munkásságán belül, vagyis afféle zárványnak tekinthető. Oly könyv, amely pusztán a műfajával is elüt a szerző minden más alkotásától, amelynek nem akad párdarabja, előzménye avagy folytatása az életműben, amely sajátlagos volta miatt sehová sem illik, illeszkedik maradéktalanul, s ekként – látszatra – nem igazán szerves része az oeuvre-nek. A szegények iskolája különleges „kevercs”: egyszerre paródia, publicisztika, esszé, vallomás, tanmese, áltudományos, álbölcseleti értekezés – legfőként esszé, amely hangvételének közvetlenségével, illetőleg egynémely gondolataival visszamutat Márai hírlapírói tevékenységére[4], bizonyos – korábbi – újságcikkeire[5], konfessziós elemeivel igen távoli rokona az Egy polgár vallomásainak, nem független a szerző másutt (például a Füves könyvben) is szemlélhető filozofáló hajlandóságaitól, valamint attól a gyakorta hangoztatott meggyőződésétől, hogy az irodalom elsőrendű feladata a nevelés[6]. Ám ez a műfajában vegyülékes, meghökkentő és besorolhatatlan könyv mégsem csupán mint kuriózum, mint az életmű zárványa méltó a figyelemre. Jóllehet – rendhagyó alkotásként – föltétlenül érdekes és fontos önmagáért s önmagában is, sokkalta érdekesebbé és fontosabbá válik, ha nemcsak önmagáért s önmagában szemléljük, hanem az oeuvre imaginárius középpontjának is látjuk. Nézetünk szerint nem Márai többi műve felől kell megközelítenünk és vizsgálnunk A szegények iskoláját (akkor „idegen testnek”, társtalan vállalkozásnak tetszik), hanem épp fordítva: A szegények iskolája felől kell megközelítenünk és vizsgálnunk Márai többi művét, hiszen az e könyvben körvonalazott szemlélet sugárzik ki beléjük. A szegények iskolája végső soron nem más, mint egy markáns lét-, világ- és társadalomfelfogás foglalata, oly alkotás, amely legtöbbnyire görbe, némelykor viszont sík tükörben láttatja szerzője nézeteit, eszmerendszerét, s ez eszmerendszer – ha kiegészül , némiképp módosul is itt-amott – hatodfél évtizeden át, a pálya végéig érvényes marad. Mondanunk alighanem szükségtelen is: noha az elemzendő mű immanens értékekben amúgy sem szűkölködik, eme körülmény kétségkívül megnöveli (meg is sokszorozza tán) rangját, becsét, jelentőségét. Nyilvánvalónak tetszik ekként, hogy A szegények iskolája korántsem mellékes, az oeuvre peremére okkal-joggal száműzött alkotás, hanem oly könyv, amely nélkülözhetetlen a Márai munkáiban tárgyiasuló világkép értelmezése közben.
Mindez persze nem azonnal, hanem csak apránként világosodik meg előttünk. Első pillantásra ugyanis A szegények iskolája nem látszik többnek, mint roppant szellemes és élvezetes olvasmánynak, amely remekül utánoz és persziflál bizonyos, a harmincas években (is) igen népszerű kézikönyveket. Legfőként azokat, amelyek összefoglalták az illendőség, a helyes viselkedés szabályait, illetőleg csalhatatlan receptekkel szolgáltak arról, mint lehetünk edzettebbek, egészségesebbek, miként élhetünk bölcsebben, boldogabban, sikeresebben etc. Csupán két példát említvén: 1930-ban jelent meg az Az Új Idők illemkódexe, amely Ilse Meister könyvének felhasználásával készült, s tartalmazta mindazon tudnivalókat, amelyek nélkül aligha számíthat bárki is kifogástalan úriembernek, s 1934 folyamán látott napvilágot az USÁ-ban Dale Carnegie hamar bestsellerré lett „Amerikai karrieriskolá”-ja, Az érvényesülés (első magyar fordítását 1941-ben adták közre), amelynek címét és alcímét bajosan lehetne félreérteni. Nincs kétség: Márai műve az ilyfajta „üdvtanok” paródiájának is készült. A beszélő már a Bevezetés harmadik mondatában közli: „Afféle fordított tánc- és illemtan lebegett lelki szemeim előtt, mely egyszerű és gyakorlati módon megtanítja a szegényt, mint kell viselkedni a felsőbb rétegekkel szemben, ha meg akarja engesztelni a világot, mint kell mosolyogni, felállni, leülni, hölgyet táncra kérni fel, krumplit hámozni, bemutatkozni vagy pöcegödröt tisztítani anélkül, hogy formahibát követne el s kiingerelné a finomabb világi ítélőszékek bírálatát” (5. – tőlünk a kiemelés![7]). A Bevezetésben áll az is: „…iparkodtam kidolgozni egy bonyodalmasságában is használható módszert a szegények részére, valami hasonlót, mint a Mein System…” (3. – a kiemelés Máraitól!). Nos, ez egyértelmű utalás a dán „tornatanár”, Jörgen Peter Müller Az én módszerem című „egészségnevelő”, test- és légzési gyakorlatok sorozatát bemutató – a maga idejében világszerte nagy népszerűségnek örvendő – könyvére, amely több kiadásban jelent meg magyarul is. S szintúgy a Bevezetés hozza szóba Adolf Franz von Knigge 1788-as, Über den Umgang mit Menschen című munkáját (5.); ez a számtalanszor átdolgozott kézikönyv természetesen nálunk is napvilágot látott. Alighanem igazolják az eddigiek: Márai egyműfaj paródiájának is szánta A szegények iskoláját.
Ámde szánta egy másik műfaj paródiájának is. Márai úgy építette föl s szövegezte meg a  maga „illemtani”, szegénynevelő programját, hogy könyve egyben a tudományos ismeretterjesztő munkák persziflázsa is legyen. Utánozza hát azok konstrukcióját, hangvételét, szokásos fogásait, megoldásait. Elöljáróban kitűzi műve célját, máris megemlíti hibáit, majd – hivatkozva az általános gyakorlatra (8.)! – köszönetet mond fiktív tanácsadóinak, segítőinek. A Végszó (123–124.) egyszersmind szerény és öntudatos: úgy mentegetődzik a könyv szükségszerű gyarlóságai miatt, hogy jelentőségét is hangoztatja folyvást, s fennkölten egy Dante-terzinával zárja a gondolatmenetet. S A szegények iskolája egyéb eszközökkel is megteremti s fönntartja a tudományos hitelesség, a feltétlen megbízhatóság látszatát. Beszédmódja érvelő, fejtegetései logikusnak, meggyőzőnek tetszenek, állításait részint ellenőrizhető, részint költött tények, adatok sokaságával dúcolja alá, polemizál a más nézeten lévőkkel (88., 96–98. etc.), statisztikákat közöl (90–91.), szaktekintélyekre, nyelvtudósokra, történészekre, közgazdászokra hivatkozik (27., 88., 91–92. stb.), neves filozófusokat emleget (45., 55–56., 66. etc.), szépíróktól – Rilkétől (14.), az ifjú Lukács Györgynek is oly kedves Charles-Louis Philippe-től (26., 80.), Peter Altenbergtől (64.), Menandrosztól (91.) stb. – idéz, Dosztojevszkijt (26.), Horatiust (54.), Swiftet (108.) úgyszintén szóba hozza, históriai tájékozottságával tüntet (102.), lapalji jegyzetekhez folyamodik, csatolja a könyvhöz a szövegben előforduló idegen szavak, kifejezések, mondatok fordításának listáját – szükségtelen tán valamennyi fogását felsorolnunk. E módszernek köszönhetően A szegények iskolájavalódi tudományos értekezés benyomását kelti, olyan traktátusét, amely egyszerre (ál)etnográfiai és (ál)bölcseleti karakterű. Áletnográfiai, hiszen Márai úgy mutatja be, úgy tárgyalja a szegényeket, mint valamely egzotikus népfajtát avagy néptörzset (a Második fejezet alcímei: A boldogtalanságról – A szegények fajtáiról – Nyelvük, szokásaik, mondakörük, társadalmi berendezkedésük; a hetedik fejezetéi:A nők viszonya a szegényekhez – A szegények viszonya a nőkhöz – Szerelem a szegények világában stb.), és álbölcseleti, mert a beszélő „szisztematikusan” kidolgozza és előterjeszti az elviselhetetlen – a szegénység –elviselésének egyedül lehetséges „filozófiáját”.
Kettős műfajparódia ilyképp ez a könyv: remekül persziflálja az életreform- és viselkedéstanokat csakúgy, mint a tényeken nyugvó, objektív tudományos munkákat. Ha csupán ennyi volna A szegények iskolája, akkor sem léteznék érdem híján, végtére ily minőségében is pompás, szórakoztató olvasmány. Márai azonban ezúttal sem tagadja meg önmagát, s e traktátusa sokkalta több holmi játékos–szellemes műfajparódiánál. Oly értekezés A szegények iskolája, amelynek a mosoly, a nevetés, a perszifláló szándék a felhámja csak, hogy magvában annál keserűbb, illúziótlanabb legyen. Hihetnők, illik reá a humornak az a definíciója, mit Arany János adott a Nagykőrösön készült Széptani jegyzetekben: „A humor (…) csak álarcát viseli a nevetségesnek. Alapjában véve fönséges. Nevetséges álarcában rejtezett sírás. (…) a humor a fájdalomból ered. (…) A humoros író mély fájdalmat érez a világ romlásán, de nem lévén reménye javítani, kétségbeesetten kacag önmaga és a világ felett.”[8] Első pillantásra olybá is tetszik: szinte maradéktalanul áll Márai művére eme meghatározás. A szegények iskolája valóban csak álarcát viseli a nevetségesnek, fájdalomból ered, a beszélő mély keserűséggel s a legcsekélyebb bizakodás nélkül regisztrálja a világ romlását („…az emberiség a barlanglakók szintjére süllyed, aminek előjeleit éppen korunkban gyakran és sokfelé észlelhetjük. […] számomra elégtétel már az is, hogy […] részt vehettem abban az éppoly gigantikus, mint reménytelen küzdelemben, melyet korunk legjobb szellemei civilizációnk végnapjaiban az emberi ízlés és méltóság soha nem sejtett méretű, kollektív elaljasodása ellen vezetnek”: 123–124.), ezért kétségbeesetten kacag önmaga és a világ felett. Mintha csak a „fönséges” eleme hiányoznék, s a nevetséges maszkját viselő „sírás”-ban nem lehetnénk bizonyosak. Be kell látnunk mégis: A szegények iskolája nem „humoros” mű a szónak Arany János-i értelmében – annál inkább ironikus. Olyképpen az, ahogyan Sören Kierkegaard, illetőleg a fiatal Lukács György magyarázta és használta e kifejezést: értvén rajta elsősorban magatartást, világszemléletet s csak másodsorban beszédmódot, stílusjelenséget, hangnemet. Nincs ez másként A szegények iskolájában sem: a beszélő magatartását, világszemléletét átható irónia szüli a nyelvi megformálás ironikusságát. Mondhatnók úgy is: nem a nyelvhasználat teremti  a szemléletet, hanem a szemléletből következik a nyelvhasználat. Márai könyve a filozófiai értelmű és tartalmú irónia ragyogó példája.
A kortárs kritikusok nem így látták. Ők inkább csak a nyelvi-stilisztikai irónia jelenlétét érzékelték A szegények iskolájában – vagy még azt sem. Kováts József korrekt, finom észrevételekben bővelkedő recenziójában elő sem fordul az irónia kifejezés (helyette „cinizmust”, „groteszkséget” emleget), a baloldali elkötelezettségű Remenyik Zsigmond pedig épp azért érti félre teljességgel a művet, s rohan ki dühödten ellene, mert nem veszi észre ironikus voltát. Bálint György már közelebb jár az igazsághoz. Ő „szatirikus essay”-nek nevezi Márai munkáját, műfaji rokonai közt Swift, Bernard Shaw, Chesterton és Mencken írásait tartja számon, s bár vitatja a szerző „alaptételét” – „…szegénynek lenni (…) megváltozhatatlan állapot, örök absolut valami” –, kijelenti: „…ennek a finom, kesernyés iróniájú és hűvös, fanyar lírájú könyvnek egyik legnagyobb erénye az, hogy nem az alaptétel a fontos benne. Fontos az (…) öngúnnyal teljes humor (…)”.
Korántsem meglepő, hogy épp Schöpflin Aladár értette meg leginkább A szegények iskoláját. Bálint Györgyhöz hasonlatosan ő is Swifttel vonja kapcsolatba e könyvet („Költői, de nem elkésett ivadék...”), s megállapítja: “...az író nem egészen azt mondja, amit gondol, sőt sokszor vigyázni kell, nem az ellenkezőjét mondja-e annak, amit gondol. Az író gondolata valahol a szavakon túl, mögöttük, felettük van.” Már-már azt gondolnók: Schöpflin fölismeri a mű filozófiai értelmű és tartalmú iróniáját, amidőn hirtelen visszalép: „...nem is elsősorban az a fontos, amit mond, hanem ahogyan mondja. Fontos az attitude, amelyben témájával szemben áll és még inkább a hang, ahogy beszél róla. Ez a tiszta irónia. S ez az irónia a kis könyv valóságos tartalma. Ritkán olvasni könyvet, melynek tartalmát ilyen mértékben a hangja teszi” (a mi kiemeléseink!). S ámbár a recenzens rádöbben arra, hogy A szegények iskolájának „...valójában komoly magva van: támadás az élet mai berendezése ellen”, végkövetkeztetése így hangzik mégis: „ Márai művészete első sorban formai jellegű s ezt a könyvet egy formai gondolat szülte.”[9]
Nem tagadván a citált megállapítások érdemeit,  magunk úgy tartjuk: e mű iróniája nem a nyelvészeti stilisztika, hanem a bölcselet körébe tartozik első renden, s ez az irónia egy határozott körvonalú lét-, világ- és társadalomfelfogás hordozója s megnyilvánítója. A szegények iskolájának narrátora oly – kierkegaard-i értelmű – „ironikus szubjektum”, kinek „...számára az adott valóság teljesen elvesztette érvényét, mindenütt terhesen ható tökéletlen formává vált”, s ki épp ezért „...kilép saját korának soraiból és vele szemben foglal állást”[10], avagy – Lukács György-i kifejezésekkel szólván – oly alkotó, ki látja „...a világ gyógyíthatatlan meghasadásait...”, fölismeri és bevallja „...a transzcendentális hajléktalanság”-ot, s kinek művében folyvást szemlélhető „... a belső és a külső világ idegensége és ellenséges viszonya(...)”.[11] A Márai esszéjében megtestesülő irónia csakugyan „...végtelen abszolút negativitás. Negativitás, mert a tagadáson kívül semmit sem tesz; végtelen, mert nem ezt vagy azt a jelenséget tagadja; abszolút, mert az, aminek az erejénél fogva tagad, magasabb valami, ami viszont nincsen”.[12] S a legkevésbé sem véletlen, hogy A szegények iskoláját és Márai számos művét irónia hatja át. „Bizonyos mértékben minden történelmi fordulópontban meg kell hogy legyen ez a formáció” – figyelmeztet a dán filozófus.[13]
Elhangozhatnék – joggal – a kérdés: miért épp Sören Kierkegaard és Lukács György irónia-értelmezése felől közelítjük meg ezt  a könyvet, miért nem vizsgáljuk inkább mások, az ókori bölcselők (Szókratész, illetőleg Platón, Ciceró, Quintilianus) avagy a romantikusok (Friedrich Schlegel, Karl Solger), esetleg Hegel, netán a modernek (például Cleanth Brooks) felfogása alapján? A válasz egyszerű: csupán azért, mert – nézetünk szerint – legjobban a kierkegaard-i, illetőleg a lukácsi irónia-elmélet illik reá, kettejük koncepciójának segélyével lehet a legadekvátabb, legérvényesebb interpretációt adni A szegények iskolájáról. Készséggel megengedjük, hogy a szembesítés más teóriákkal úgyszintén nem lenne gyümölcstelen. A szókratészi irónia alapeleme, a mímelt együgyűség – hogy csupán egy példával éljünk – fontos összetevője Márai művének is (miért nem érintkeznek a szegények gazdagokkal?: 21.; miért nem fogékonyak a szegények az élet és a művészet szépségeire?:33–36. etc.). Nekünk azonban úgy tűnik föl: A szegények iskolájában szemlélhető magatartás és világkép a leghitelesebben Kierkegaard és Lukács irónia-fogalmával jellemezhető.
Szükségtelen tán kifejtenünk, minő szellemi viszonyban állott A regény elméletének szerzője a dán bölcselővel, mivel s miképp kapcsolódott az előbbi irónia-felfogása az utóbbiéhoz. Azt viszont föltétlenül meg kell említenünk, hogy Márai 1933 táján (s még egy darabig) nem ismerte Kierkegaard filozófiáját. Tanúsítja ezt egy 1949-es feljegyzése:„Most Kierkegaardot (sic!) kell pótolnom.”[14] Csekély a valószínűsége annak is, hogy olvasta volna A regény elméletét, bár nemzedéktársai közül például Szerb Antal használta és lelkesülten méltatta is 1935-ös művében, a Hétköznapok és csodák címűben („Lukács György könyve, a Theorie des Romans […] a regényelméletben mindmáig az utolsó szó, a szellemtörténeti iskola előfutárja és egyben rekordteljesítménye…”[15], s itt és másutt mindig elismerően hivatkozott reá.[16] Ámde szempontunkból nem az a fontos, hogy Kierkegaard és Lukács teóriáival fölvértezve írta-e A szegények iskoláját Márai. Az egyedül fontos az, hogy műve megfelel-e a két bölcselő irónia-fogalmának. Erre a kérdésre igennel felelhetünk.
A szegények iskolájának megszületése és szövege nem független az 1929 októberében kitört és hosszan elhúzódó világgazdasági válságtól. E nagy megrázkódtatásra s gyászos következményeire több helyütt is utal a beszélő (például: „…nem ritka jelenség az sem, hogy emberek százmilliói ődöngenek munka nélkül. […] A közelmúlt időben Európában is észleltek hasonló jelenségeket, sőt Észak-Amerikában is, ahol a legutolsó kimutatások szerint 25 millió ember ül ölbe tett kézzel”: 103. – lásd még: 6., 92., 93., 105. etc.). S nem független ez a könyv az ifjú Márait jellemző szociális érzékenységtől sem, amelynek publicisztikájában és epikájában egyaránt hangot adott. Elég, ha az Idegen emberek második kötetének, illetőleg a Csutorának bizonyos részleteire hivatkozunk, ámde említhetnők Földcímű, igen korai, 1922-ben megjelent regénytöredékét is.[17] Ez utóbbinak a  világ- és társadalomfelfogása – sőt, egy-egy megállapítása [„Más nyelvet beszélnek ők”. – „Más ünnepeik vannak.”] szinte szó szerint – visszatér A szegények iskolája lapjain. A társadalmi berendezkedés igazságtalan voltának, a javak és velük együtt a lehetőségek egyenlőtlen birtoklásának felháborító ténye azonban nem az erőszakos világjobbítás gondolatához, osztályharcos, kommunisztikus eszmékhez juttatja el Márait, hanem az iróniához. Előtte „...az adott valóság teljesen elvesztette érvényét”, számára „az egész ittlét”, „az ittlét számára”  meg ő vált „idegenné”.
Schöpflin Aladár úgy tartotta: A szegények iskolája „...támadás az élet mai berendezése ellen.” Nem volt igaza. A szegények iskolája támadás az élet és a világmindenkori berendezése ellen. Márainak meggyőződése (az esszé történelmi példái – 102–104. stb.– is ezt szemléltetik ), hogy – Vörösmartyval szólva – „Mindig így volt e világi élet”, és az idők végezetéig így is marad. Így volt és így marad, „...mert a világon már ősidőktől csak kétféle emberiség él, a legtökéletesebb nemzetköziségben, szervesen egymás mellett, mintegy isteni törvény parancsára összekötözve: a szegények és a gazdagok. Ezen a két óriási tömbön épül fel az emberek társadalma, s osztályokról már csak a népgyűléseken mernek szónokolni, ott is csak kevés eredménnyel. Mint a föld és az ég, úgy érintkezik e két világ láthatára, természetes összetartozással és egyidejűleg külön térfogatokkal; s ha azonos nap világítja is be e két világot, a fény és az árny játéka nem ugyanaz a bakonyi barlangban, mint a sztratoszférában” (20–21.– tőlünk a kiemelés!). A rendszerek változása, a látványos technikai fejlődés, az életkörülmények javulása (32., 50. etc.) mit sem módosított az őseredeti társadalomképleten, nyilvánvaló ekként, hogy „Az emberek óceánja, mindenféle termelési renden belül, kétségtelenül és örökké a szegénység vízszintjén marad”(13.). A kezdetektől kétosztatú, kétpólusú világ átalakulásában már csak azért sem reménykedhetünk, mert ( s ez állításhoz egy másik összefüggés tárgyalásakor még visszatérünk!) „...a szegénység mint a gazdagság, isteni eredetű, természetfölötti elrendelés...”(120. – lásd még: 20., 24., 56.). Ki-ki vagy a szegények vagy a gazdagok közé születik, s ez a körülmény végzetként determinálja életét. A két világ, bár föltételezi, mégis inkább kizárja egymást: nincs híd, nincs átjárás közöttük. A szegénység (akár a gazdagság) egyszer s mindenkorra adott és meghatározott „állapot”, a szegény gazdagon is szegény, a gazdag szegényen is gazdag (31–32.). Gazdagok és szegények ab ovo nem érthetik egymást, nem közlekedhetnek érdemben egymással, hiszen más-más emberfajtához tartoznak: másként látják ugyanazon dolgokat (34–36. stb.), más a kultúrájuk, más az ízlésük (37–40.), más a nyelvük (20., 24., 27–28.), mások a szokásaik, mások az ünnepeik (30.) – mindenben mások. S jóllehet a beszélő nem zárja ki, hogy némelyek az „újgazdagok” sorába jussanak (6., 29.), a szöveg ismét s ismét a két csoport fatális különbözését és idegenségét, kasztszerű elzárkózását hangoztatja: „...a szegénység nem körülöttem, hanem bennem van, s nincs menekvés előle” (7.) ; „...a szegények nem érintkeznek a gazdagokkal” (21.) ; „...szegénynek lenni annyi, mint kínainak lenni: megmásíthatatlan” (32.) etc. A társadalmi válaszfalak áthághatatlan, lebonthatatlan voltának tétele már e könyv előtt s utána is axióma volt Márai számára; tanúsítja ezt a Zendülők utolsó fejezete, illetőleg Az igazi s a vele egybefüggő  Judit...és az utóhang című regény.[18]
Az eleddig citált kijelentések sokkal inkább tetszhettek tárgyilagosnak avagy önkényesnek, mintsem ironikusnak. A szövegkörnyezetből s a könyv egészéből azonban kiviláglik, hogy a narrátor mindenestül elutasítja a fentebb vázolt világrendet. Megfellebbezhetetlennek, megváltoztathatatlannak, ámde egyszersmind fölháborítónak, igazságtalannak, elviselhetetlennek is tartja, ezért a végtelen  abszolút negativitás pozícióját választja a magáénak. Úgy állít, hogy valójában tagad, belül marad egy érvénytelennek tételezett világrenden, de folyvást kimutatja e világrend silány, értékhiányos mivoltát. Amidőn megálapítja: „…magasabb filozófiai szempontból nézve a szegénység az ember természetes állapota” (11.), majd – szóba hozván az állatok szegénységét, teljes közönét a vagyongyűjtéssel szemben (13–14.) – ekként módosítja tézisét: „…a szegénység azélőlények természetes, igazi és örök állapota…” (14. – a kiemelés a miénk!) – nos, akkor a kimondottban  a kimondatlan is benne rejtezik: a gazdagság, a szerzésvágy természetellenes. (E jelenséget bennefoglalás névvel illetik a modern stilisztikák.) Mivel pedig az utóbbi idézet így folytatódik: „…nem bizonygatunk persze egyidejűleg olyan csacsiságot, mintha a szegénység jó dolog, kellemes és boldogító állapot lenne” (uo.) – láthatóvá válik a gondolatmanet kancsal logikája s vele együtt a szemlélet iróniája. Mindkét állítás (a kimondott csakúgy, mint a kimondatlan) a fonákjára fordul. Kiderül, hogy a természetes állapot, a szegénység rossz, kellemetlen s boldogtalansággal jár, s kiderül, hogy a természetellenes állapot, a gazdagság jó, kellemes és boldogító. Kiderül, hogy az érték – értékhiány, az értékhiány pedig – érték, vagyis mindkettő érvénytelen.
Ámde kiket számítsunk a szegények, és kiket a gazdagok közé? Az esszé csupán félig válaszol e kérdésre, vélhetően ama megfontolásból, hogy a szegénység definíciója – implicit módon – a gazdagságét is tartalmazza; aki nem szegény, csakis gazdag lehet. Akár be is érhetnők ezzel, ha rá nem döbbennénk: a könyv a szegénység pontos meghatározásával is adósunk marad; hamarosan látni fogjuk, miért. – A beszélő – híven gyakorta ( például: 25., 96. stb.) emlegetett „tudományos módszer”-éhez – „szakszerűen” elhatárolja egymástól a „gyakorló szegények”, illetve a „tolerált szegények két nagy családjá”-t (27. – Máraitól a kiemelések!), értvén előbbieken azokat, „...akik megteremtették a civilizációt...”, utóbbiakon  meg azokat, akiknek „...nincsen semmiféle pénzük”, „Az ősállapotban” élnek (32.) , hozzáfűzvén: „A szegénység nem föltétlen következménye a civilizációnak”, megjegyezvén: „A gyakorló szegényeknek írjuk ezt a könyvet ” (uo.). Bár e kategorizálás is szokatlan és elgondolkodtató, az igazi meglepetést a szöveg szegénységfogalma tartogatja. A narrátor szerint a „gyakorló szegények” csoportjába tartoznak mindazok, „...akiknek havi jövedelme nem üti meg aháromszáznegyven pengőt – más szóval, az emberiség kilenctized része...” (5-6.– saját kiemelésünk!). Ez a határvonás nem csupán tudatos önkényességével hökkent meg (ilyformán a „gazdagság” havi háromszáznegyvenegy  pengőnél kezdődnék? – bajosan hihetnők!), hanem egyéb vonatkozásban is. Jusson eszünkbe: a beszélő akkor nevezte meg éppen ezt az összeget szegénység és gazdagság választóvonalaként, amidőn ennél jóval kevesebb pénz is biztos megélhetést jelentett, elannyira, hogy az a tréfás mondás járta: „Havi kétszáz pengő fixszel // az ember könnyen viccel”, s József Attila is azt panaszolta föl Születésnapomra című versében: „Harminckét évem elszelelt // s még havi kétszáz sose telt.” Nincs kétség: Márai azért szabja meg ily viszonylag magasan a jövedelemhatárt, hogy – koncepciójából következően – kibővíthesse a szegények körét, kitágíthassa a szegénység fogalmát, fölhíván a figyelmet arra: e szó nem a nincstelenség szinonimája, s nem csupán – ma így mondanók – a létminimumon vagy az alatt tengődők tartoznak ebbe  a kategóriába. A „szegény”, a „szegénység” kifejezés tartalma, jelentéstartománya bizonytalan s relatív – derül ki a könyvből. Az alapeszme szerint szegénynek tekinthetők mindazok, kiket többé-kevésbé szűkös körülményeik örökkön korlátoznak a lét zavartalan élvezetében, kik megfosztattak egy vajmi nehezen definiálható életszínvonaltól, életminőségtől, kik nem birtokolnak oly javakat s velük egyetemben oly lehetőségeket, mint a gazdagok. Ilyformán a szegények nagy „családjának” tagja a semmitlen csavargó és az ágyrajáró csakúgy, mint a kuporgató kispolgár, a havi háromszázharminc pengőt kereső cselédtartó csakúgy, mint harminc pengőt kereső cselédje (69.), ,,Büdösy István bélmosó” és „Krumpli Imre  vagonfékező”(21.) csakúgy, mint Márai Sándor szépíró. „A szegények társadalmi berendezkedése végtelenül bonyolult...” –hangoztatja a beszélő –, és „...éppen olyan széles színsávon osztályoz lefelé és felfelé, mint ahogy az a gazdagok világában ismeretes” (31.). Alkalmazkodván mintegy e heterogenitáshoz, az esszé is ide-oda vált a – mondjuk így – proletárszegények és a jobbmódú szegények közt. Legtöbbnyire majd ezt, majd azt a típust veszi szemügyre, látszólag szeszélyesen, ám például a Harmadik fejezet teljességgel az előbbieké. Végül is – s ez a meghatározás a legpontosabb – azok a valódi, a „…gyakorló szegények, akik megteremtették a civilizációt, leányaik már műselyemruhát viselnek és moziba járnak, s óriási trösztök világszerte az ő számukra gyártanak konzervet, rádiót, gépkocsit, konfekcióruhát, írók nekik írnak könyveket, ők bámulják a mozgóképeket a színházakban képviselőket küldenek a parlamentbe, s könnyű elhitetni velük, hogy sorsuk urai. A valóságban éppen olyan szegények, mint a jegesmedve a Lappföldön, csak sokkal több kötelezettséggel azok” (32.). A modern tömegtársadalom fogyasztásban üdvözülő, manipulált tömegemberei kerülnek szóba itt, s megkockáztatjuk: ők e könyv látens főszereplői. Őket nevelné, tanítaná a beszélő – ámde nevelhetetlenek (124.), rászolgálnak bőven az iróniára.
Gondolhatnók: a szegénység mint állapot, mint végzet független nemtől, életkortól, foglalkozástól. Az esszé e föltevésünket is cáfolja, állítván: csakis a férfiak lehetnek szegények. A nők, a gyermekek  s a művészek nem tartoznak, nem tartozhatnak e csoportba, mert ösztönösen tudják, hogy az élet játék (41.).  (Nem jött ideje még, hogy a könyvnek e kulcsszavával foglalkozzunk, jelezzük csupán: visszatérünk ehhez is.) Akad más indoka is a bizarr ítéletnek: „...a gyermekek, a nők és a költők nem tekinthetők szegényeknek; állandóan a gazdagok és a szegények között élnek, s egyik törzs életében sem vesznek bensőséges részt; a gazdagokkal mindössze eltartatják magukat s a szegénységet megnemesítik a költészettel, mely lényükből árad” (43. - lásd még: 98.) – s a könyv rendkívül szellemes, maró iróniával teli fejezetben (88–101.) ecseteli a nők csillapíthatatlan sóvárgását a pénz után, állandó hajlandóságukat a pazarlásra, valamint azt, hogy szenvedélyüket kizárólag a gazdagok számára tartogatják, a szegény férfiaknak csupán a kezük meg a szánalmuk marad...
A beszélő kategorikusan tagadja, hogy a szegények a gazdagok erőszakossága avagy különféle fondorlatai okán volnának szegények (14–15.), s többször is (lásd: 15–17, 31. stb.) indulatosan kikel ama közkeletű téveszme ellen, amely szerint a két „világot” a pénz birtoklása, illetőleg hiánya különítené el egymástól. Végtére is – szól a verdikt – pénzért csakugyan sok mindent meg lehet vásárolni, de például „a gondolkodás képességé”-t, „az énektehetség”-et, „a humorérzék”-et és „az erkölcs érzéki örömé”-t már nem, s azt sem, „...hogy egy orrszarvú önkéntelen nyájassággal pillantson az emberre (...)”. „Ezért olyan szomorúak általában a gazdagok”(16–18.). Eme fejtegetés önmagában is mélyen ironikus, s még inkább annak tetszik, ha a kontextusban szemléljük. Utóbbi ugyanis mást sem tesz, mint hogy a pénz mindenható, egyedül üdvözítő voltát bizonyítja, némelykor szinte magasztalja. Kiderül, hogy mégiscsak a pénz az „a pogány, hatalmas istenség”, „aki a világot igazgatja”(99.), kiderül, hogy az emberhez méltó élet, minden, mi szép, jó, kívánatos, kizárólag a pénz függvénye, kiderül, hogy még a narrátor is a gazdagságot sóvárogta sokáig (7., 42–44., 52–53. etc.), s éppoly templomi áhítat fogta el egy-egy gazdag láttán (20.), akár a szegényeket általában (19–20., 28–29.). Természetesen érvényes itt is a tétel: „...az ironikus szerkezet úgy állítja egy érték (és álláspont) létjogosultságát, hogy magán az állításon keresztül megsemmisíti.”[19] Márai azonban nem torpan, nem torpanhat meg e ponton, nem éri, nem érheti be ennyivel. Ha ezt tenné, iróniája nem volna egyetemes, nem volna végtelen, abszolút negativitás. Mivel költőként – a könyv önminősítő szavával: „átköltőként” –, azaz művészként a két nagy „törzs” közül egyikhez sem tartozik, nem csupán a – mindenkor – pénzközpontú világot, a gazdagok világát utasítja el. Elutasítja éppúgy a másikat is. A beszélő oly módon állítja értéknek, értékesnek a „gyakorló szegények” (egyáltalán: a szegények) világát, hogy magán az állításon át megsemmisíti. A szegénység és a gazdagság állapota – noha másként-másként – egyaránt megcsonkítja, deformálja az embert, mindkét helyzetet, létformát csak tagadni lehet. Nem kétséges, hogy a két „törzs” közül melyik rokonszenvesebb a narrátor számára, melyiknek tartogatja részvétét s viszonylagos becsülését, ám a legkevésbé sem váratlan és véletlen, hogy a zárlat expressis verbis elhatárolódik a szegényektől is (124.), a tömegembert látván s láttatván bennük. Szó sincs valaminő pálfordulásról, előkészítetlen szemlélet- és nézetváltozásról. Az a vélemény hangzik el itt nyíltan s egyértelműen, amely benne lappang a mű egészében. A szegények iskolája – visszavonván a már citált szerzői nyilatkozatot (32.) – nem a „gyakorló szegényeknek” íródott. Akkor hát kiknek? Hallgassuk ezt egyelőre el!
„Az irónia az ironikus tudata számára létező összes horizontok teljes tagadásával jár. (...) annak belátása, hogy az összes horizont elvesztette távlatot adó értékét, és ő ennek tudatában, a bezárult horizontokon belül maradt” – hangoztatja (legfőként Kierkegaard és Lukács nyomán) Kenyeres Zoltán.[20] Maradéktalanul áll e megjegyzés A szegények iskolájára is. A beszélő nem is titkolt megvetéssel szól a különféle üdvtanokról, s a hagymázos képzelgések közé utalja az evilági megváltás gondolatát. Saját, 1918-as, 1919-es eszméire s szereplésére célozván, metsző öniróniával jelenti ki: „Az ember ifjúságában, különösen, ha tetejébe szegény is, álmodik néha a világról; azt álmodja, hogy fejlődik, a szegénység múlóban van a földön, új és jobb világ hajnala dereng, s ezt a vágyképet nemritkán kötött vagy kötetlen formában írásba is rögzíti. Az ifjúság tüneménye ez, beteges játéka a képzeletnek, melyet a tapasztalatok teljes hiánya enged elburjánzani a lélekben”(45.). A társadalom átalakításáról, a világ megjobbításáról szőtt teóriák ilyeténképp nem számíthatnak a narrátor kíméletére; könyörtelenül elutasíttatik valamennyi. Az esszé vagy ártalmatlan fantazmagóriaként, dőre ábrándként, vagy tudatos népámításként, maszlagként, áfiumként emlegeti őket. Már az Első fejezet kezdetén elhangzik: „...csak egészen jámbor vagy hivatásszerűen rosszhiszemű fecsegők állíthatnak olyasmit, mintha új gazdasági elmélet, politikai jelszó máról holnapra, de akár valaha is kiemelhetné az emberiség nagy tömegét a szegénység állapotából. Egészen jámbor álmodozók vagy mindenre elszánt fanatikusok hirdethetnek csak olyan ostobaságot, hogy a (...) tömegben egyáltalán nem tehetséges emberi fajta rögtön boldog lesz és megszűnik szegénynek lenni, mihelyt valamilyen gyakorlati tan vagy jelszó, például az Üdv Hadseregének karénekei vagy Marx tanításai megfelelő eréllyel elterjednek a világon. Ezt igazán csak szociológusok vagy olyan emberek hihetik, akiket ezért külön megfizetnek. Értelmes ember s főként olyan, aki rendelkezik még erkölcsi bátorsággal, ami magyarul egyértelmű azzal, hogy nem kap pénzt Moszkvából, se pedig a Ku-Klux Klantól, nem hallgathat arcpirulás nélkül elméleteket, melyek a valóságra úgy illenek csak, mint a teve a tű fokába”(11.). S az itt leütött hang tovább rezeg. Politikáról, osztályharcról, népgyűlésekről, forradalmakról, világboldogító ideákról csak egyféleképp szól a könyv: gyilkos iróniával (12–13., 15., 20–21. etc.). Következik ebből, hogy a narrátor távol tartja magát valamennyi párttól (7., 58.), Szovjet-Oroszország állapotait pedig elrettentő példaként mutatja föl (12., 108.).
Az evilági üdvözülés útjait zsákutcának láttatja hát A szegények iskolája. Egyetlen perspektíva, egyetlen „horizont” maradna még: a túlvilági üdvözülésbe vetett hit avagy remény, ám a könyv az „odaátra” vezető ösvényt úgyszintén eltorlaszolja. Nincs szabadulás, nincs megváltás sem itt, sem ott, mi több: a könyvben magának Istennek és országának a létezése nem pusztán kétségessé válik, hanem – az ironikus állításon át – visszavonatik, megtagadtatik, megsemmisíttetik. Most kell újra citálnunk a fiatal Lukács szavait a „transzcendentális hajléktalanság”-ról, nemkülönben arról, hogy „A költő iróniája az isten nélküli korok negatív misztikája.”[21] Híven jellemzik e megállapítások a Márai-esszében érvényesülő szemléletet, hiszen A szegények iskolája is példázza: „...az irónia azért szembesül az értelemmel, mert végső soron mindig a metafizikai tartományok és a hitbeliség partján fordul vissza. Az ironikus nem lehet metafizikus, a metafizikus pedig nem lehet ironikus.”[22] Nos, a könyv narrátora csakugyan visszafordul a hitbeliség partján, s felfogását még az efféle, játszi kijelentések is elárulják (55.): „...természettől erényes hajlamú voltam, jóllehet fiatalkoromban eredetileg papnak készültem (...)”. Karl Marx szívesen hangoztatta: „A vallás a népek ópiuma”. Bármi meghökkentő is – a beszélő hasonló véleményt képvisel. Nem téveszthet meg bennünket, hogy hívő emberként áll elénk ( „Magam is mélyen vallásos lélek vagyok...” – mondja: 7.), az sem, hogy fölidézi: ifjúságában esdeklő versekkel ostromolta Istent, szabadítaná meg őt a szegénységtől (52–53.). A kontextusban, a szöveg egészében visszájukra fordulnak, ironikussá lesznek ezek a közlések. Az még ártalmatlan tévelygésnek tetszhet, hogy a narrátor nem fogadja el az egyházatyák és a szentek szegénységét magasztaló tanait és nyilatkozatait (6., 116. stb.). A következő mondat sem igen keltheti az eretnekség benyomását, bár a megfogalmazása gunyoros: „Nem tagadom, hogy a vallás rendkívüli vigasz és gyógyszer a szegénységgel szemben, különösen, ha állandóan a túlvilági kárpótlást tartjuk szem előtt, s nem törődünk mindazzal, ami itt a földön történik velünk”(6–7.). A Kilencedik fejezet egyik részlete döbbent rá, hogy  ez állítás  látens iróniát tartalmazott: „Nem egészen biztos ugyan, hogy a szegény túlvilági kilátásai rózsásabbak, mint földi helyzete, s e gyanúnak a népnyelv ékesszólóan és jóízűen ad kifejezést, mikor sejteni engedi, hogy »az úr a pokolban is úr«, amit úgy is lehet érteni, hogy a szegény a pokolban is szegény (...) A vallás vigasza arra tanít, hogy a szegények kárpótlást nyernek földi szenvedéseikért a Paradicsomban, ahová a gazdagnak nehezebb bekerülni, mint a tevének átjutni a tű fokán. A gazdagok ebbe a büntetésbe már ősidőktől beletörődtek; csekély kivétellel egyikük sem tesz kísérletet arra, hogy a túlvilágon bejusson a Paradicsomba. (...) úgyszólván maradék nélkül átengedik a szegényeknek a Paradicsomot. Elég különös, de így van”(120. – Máraitól a kiemelés!). E gondolatmenet nem csupán a vallás hitelét és a halál utáni kárpótlást, igazságosztást teszi kérdésessé, hanem a túlvilág s vele egyetemben Isten létét is. Semmi nem szavatolja, hogy „odaát” a szegények elnyerik jutalmukat, a gazdagok pedig büntetésüket. S jusson eszünkbe, mit már korábban is idéztünk volt: „...a szegénység, mint a gazdagság, isteni eredetű, természetfölötti elrendelés...”(120.). A Teremtő rossz, igazságtalan berendezésű világot teremtett s tart fönn, és még a saját országában sem föltétlenül biztosítja a méltányos, pártatlan ítéletet és elbánást. Istent – ha van – csakis tökéletesnek képzelhetjük. Tökéletlen, igazságtalan Isten nem létezhet, a tökéletlen Isten nem Isten. Márpedig A szegények iskolájában emlegetett Isten tökéletlen. Léte úgy állíttatik, hogy tagadtatik.
Mélyen ironikus, hogy a beszélő, ki ifjan Istenhez fordult panaszával, ám süket fülekre talált (52–53.), befejezésül azt ajánlja a szegényeknek: minden bánatukkal, vágyukkal, kérésükkel közvetlenül s kizárólag Istent keressék meg. Bizton meghallgatja őket, sőt „...a maga rendkívüli módján és titokzatos eszközeivel feltétlenül segít...” is, elvégre – hangzik el többször – ő „...a szegények barátja”(120–122.). Találkozni s beszélni is lehet vele, állítja a narrátor, fölemlítvén: „...az élet nagy pillanatában (...) nekem is megmutatkozott Isten, hallottam hangját s megismertem Őt. Ez Hamburgban történt, egy híd alatt”(121.)... Folytatnunk fölösleges, oly nyilvánvaló: a könyv szerint a vallások vágyálmok, Isten és a túlvilág pedig a szegények fantoma. Mindössze annyit fűzzünk még ide: az eddigiek ismeretében a legkevésbé sem meglepőek, teológiai (szűkebben: dogmatikai) szempontból viszont nem egyszerűen csak kifogásolhatóak, hanem teljességgel elfogadhatatlanok az esszé ilyfajta kijelentései: „…a létezésnek semmiféle célja nincsen” (14.), „…a legalacsonyabb rangú élőlény csakúgy, mint a legmagasabb rangú (…) egyetlenegy életcélt ismer csak: a kielégülést…” (23.), illetőleg: „a létezés értelmetlen” (42., 107., 113. etc.). A katekizmus egyik alaptételét, a teleológiát tagadják meg ezek az állítások.
Az ironikus szubjektum szükségképp fogoly, foglya a számára érvényét vesztett, ezért elutasított valóságnak. Módjában áll-e a bezárult világ rabjaként legalább viszonylagos szabadságra szert tennie, igazi perspektíva híján is elkülönülnie, szuverén személyiséggé válnia? A szegények iskolája – Kierkegaard és Lukács felfogásához hasonlatosan – igenlő választ ad e kérdésre. A beszélő tanítása szerint az állandó játék, legkivált ennek magasrendű formája, az „átköltés”, valamint a „kisplasztika” művészete (s csakis ez!) biztosíthatja az adott s változhatatlan világon belül a kívüllétet, a felülemelkedést, teheti elviselhetőbbé az elviselhetetlent, ráadásként a játék az alkotásnak egy neme. Aki űzi, többé-kevésbé alkotóvá válik. „A tehetséges szegény harmincéves korára múlhatatlanul játékalkalomnak ismeri fel azt, amit hivatalosan és sok ünnepélyességgel életnek neveznek, s melynek játék jellegét a nagy művész életében és művében állandóan bizonyítja; (...) A tehetséges ember élete végéig játszik”(41.) – illetőleg: „Az átköltés elméletének első szabálya, hogy a világot olyannak kell tekinteni, amilyen.(...) a világot átkölteni nem lehet (...A szegénynek le kell tehát számolnia a világgal, bele kell nyugodni, hogy az pontosan olyan, amilyennek ő megismerte; (…)Ügyetlen szegény, aki egy más világról álmodozik, s még reménytelenebb, ha valaki ezt a világot óhajtja másfélének megálmodni” (45. – a magunk kiemelése!). Sajátságos, jellegzetesen ironikus teória ez, s a játék ilyetén felfogása a – nevezzük így – „játékfilozófia” gondolatköre nyilvánvalóan „rokoni”, „leszármazotti” viszonyban áll Márai szellemi elődeinek, Ambrus Zoltánnak és Kosztolányi Dezsőnek az elképzeléseivel.[23]
Nem tisztünk itt a különféle játékelméletek áttekintése, Platóntól Schilleren át, egészen napjainkig. Be kell érnünk azzal, hogy A szegények iskolájában kifejtett teóriát szemügyre vesszük. A játék mindig a relatív szabadság megtestesüléseként, a művészi tevékenységgel rokon tüneményként kerül szóba az esszé lapjain (végtére maga a könyv sem más, mint nagyszabású, roppant elmés játék!), ámde különféle – értékben eltérő – változatai akadnak: lehet csínytevés, fintor, nyelvöltögetés a világra, lehet élet- és élménypótlék, legérettebb formájában pedig költészet és magatartás (csupán a fő típusokat említettük). A beszélő némelykor vásott kölyökként, Esti Kornél „örököseként” viselkedik, s Kosztolányi és Karinthy ugratásaira, gonoszkodó tréfáira emlékeztető játékokat ajánl (114–115. stb. – Megjegyezzük: a „…tisztelgő látogatás, hálás tanítvány maszkjában, régi tanároknál…” ötlete már a Zendülőkben is szerepelt, a vonaton az apja lábával játszó szegény gyermek pedig elsőül az Idegen emberekben került szóba.[24]) „Ezek az olcsóbb, gyakorlatibb és előkelőbb szórakozások, melyek, az ital mellett, civilizációnkon belül jobb szegényeink rendelkezésére állanak” – mondja róluk (115.). Túl e szemtelen, filiszterhökkentő játékokon, a könyv másmilyen, élménypótló, életszínesítő foglalatosságokat is javasol a rossz valóság elleni védekezésül. A vándorlást (76–79.), a hivatásszerű csavargást (79–80.), a betegséget mint valaminő egzotikus földrészen tett utazást, amelynek emlékeiről sokszor és sokáig lehet majd mesélni (80–83. – Kosztolányi Vakbélgyulladás című novellája is eszünkbe juthat!), elképzelt és imitált utazásokat (83–87. etc.). „A szegény úgy és ott játszik el a világgal, ahol legolcsóbban lehet ”(85.).
A legtartalmasabb, a legtávlatosabb és a legnemesebb játék azonban az úgynevezett „átköltés”. Csak ez teremtheti meg az esszé szerint a kényszerű belüllétben a relatív, de folytonos kívüllétet. E magatartás gyakorlói tudomásul veszik a nyomasztó valóságot, ámde megvetik s nem fogadják el törvényeit. Távolságot tartanak, különválnak, önelvű életet hoznak létre. „A szegény nem a világot költi át, ami reménytelen és gyermekes vállalkozás lenne; inkább csak a maga viszonyát a világhoz, ami szintén nem egyszerű” (46. – a kiemelés tőlünk!). A könyv bemutatja elébb az „egzotikus”, majd a „romantikus átköltés” – itt nem részletezhető – típusát (46–51.), hozzáfűzvén: „Szerényebb igényű szegények számára az átköltésnek ez a két kezdetleges válfaja is kielégítő; az igényes és tekintélyes szegény persze nem éri be e mesterkélt művelettel, s alkot magának a világból, a szegénységből s egyéniségéből olyan átköltést, mely tökéletesen illik a valóságra, az élet minden helyzetére és állapotára (…). Oly bonyolult s magas rangú szellemi művelet ez, amelyhez igazán talán csak a művészi alkotás hasonlítható” (51.). A továbbiakban (51–66.) kiviláglik, hogy aki „...az átköltéssel remekművet akar életéből alakítani”(51.), annak öntörvényű személyiséggé kell válnia.
A beszélő kétszer is (53., 57.) hangsúlyozza, hogy elmúlt már harmincéves, amidőn – sok tévelygés után –  rálelt a számára egyedül üdvözítő magatartásra, létformára, s valódi egyéniséggé lett. Nincs kétség: ha telítve van is a fejtegetés játékossággal, öniróniával, szándékos túlzásokkal, fiktív elemekkel, Márai a saját életelveiről, a maga emberi és alkotói hitvallásáról szól benne. Elmondja: az igazi átköltés „erkölcsi tartalmú” és „célzatú” (52.), s szoros kapcsolatban áll az erénnyel (55–56.), de mert ez utóbbit a társadalmon belül gyakorolni nem lehet, ki kell vonulni az emberi közösségből (56–57.), radikálisan szakítani a konvenciókkal (57–59), az idő rabszolgájából az idő urává válni (59–64.), a kívülálló pozíciójából „mentől bensőségesebb ismereteket” szerezni „a világról”(62.), mindenben „felderíteni” az „igazságot”, mivel „...ez a foglalkozás az egyetlen, emberhez méltó feladat...”(65.), s vállalni a magányt: „...a magány az, mely a legtöbb áldozatot s a legmagasabb rangú szellemi erőfeszítést követeli. (...) a nagy, híres és tehetséges szegények, akik a világot a magány állapotában viselik el s a jelenségeket átköltik a valóságra, az illúziókat átköltik az igazságra, ritkán jelentkeznek, s mindig rendkívüli ellenszenvet váltanak ki kortársaikból, a tömegben tengődő szegényekből”, holott „A világot az igazság nevezőjére költeni át csak a teljes, tudatos, előkelő magány állapotán belül lehet”(66.). Egyszóval: „szecesszió”, szuverenitás, integritás, lényegkeresés, egyedüllét – íme, a Márai-féle „átköltés” kulcsfogalmai. „Számomra – hangzik a konfesszió –, a szegénység határain belül, a szemléletnek, a világ tudomásulvételének és elviselésének ez a módja csaknem maradék nélküli gyönyörűséget nyújt. Nem vágyom semmire, csak az igazságra (…). Úgy vagyok szegény, mint ahogy más urológus, hivatásszerűen. Az átköltésnek ezzel a magas szemléletével együtt jár, hogy a halál csaknem olyan meghitt és közönyös dolog számomra, mint az élet” (66.).
A szegények iskolája – egyebek közt – az öntörvényű személyiség dicsérete, s bizonyítása a kierkegaard-i tételnek: „...egy igazán humánus élet sem lehetséges irónia nélkül.”[25] Ezért nem váratlan és véletlen, mit a zárlatban olvashatunk. Ez a könyv valóban nem a “gyakorló”, vagyis a tömegszegények, hanem a valódi egyéniségek okulására íródott. Érdemes citálnunk a Végszóból:“...csak a magánembert tartom erkölcsi cselekedetekre képesnek, a tömeget nem. Az élet élvezetére is csak a magánembert tartom alkalmasnak; az egyéniség titokzatos varázsa nélkül céltalan a gyakorlatban minden tanács és szabály, amely az élet szeretetére oktat. (...) A »nagy és általános« megoldások helyett kis művem a magánéletet óhajtja szolgálni (...), a kevés számú, megmaradt magánemberek számára készült; (...) az egyént, a keveset, az ellenállást és a miniatűrt hirdeti a tömeggel, a nyersanyaggal. a beleegyezéssel szemben...”(124.).
Ez az idézet – épp csak más vonatkozásban – szintúgy a sok, az általános, az egész fölébe emeli a keveset, az egyest, a részt, mint a beszélő által “kisplasztikának” nevezett szemlélet és eljárás. Nem más ez, mint az “átköltés” alfaja, egyik megtestesülési formája. A kisplasztika a lét apró dolgainak és örömeinek – egy szál cigarettának, egy pohár víznek, egy megszokott látványnak (117.) – átszellemült élvezete, ünnepi pillanat. “A szegény életművész, mikor kisplasztikában dolgozik, mindent egészen komolyan fog fel, mindent egésznek fog fel, egy falevelet éppen úgy, mint egy gyümölcsöt, vadonatúj itatóspapírt, egy ember mosolyát, összefüggések nélkül, kiemelve a jelenséget a világ felfoghatatlan zavarából, érzékelve és megadva a valóságnak kijáró áhítatot. A világ elfolyó, zavaros anyagából néhány cseppet  párol le mindössze: e cseppeket aztán minden érzékszervével élvezi” (117-118. – a kiemelések Máraitól!). Aki erre a révületre képes, megélheti a lét, a szegénység s vele egyetemben a korlátlan szabadság mámorát  (118-120.).
Két észrevétel kívánkozik ide. Az egyik: az “egész” ellenében a “rész”, a világ zűrzavarával szemben a kicsiny, de áttekinthető és birtokolható dolgok magasztalása felötlően hasonlít az idősebb kortárs, a mester és barát Kosztolányi Dezső hitvallásához, jelesül a Kétségbeesés című versben foglaltakhoz. – A másik megjegyzés: “rész” és “egész” viszonyáról Márai szépíróként is ugyanígy vélekedett; a föntebb idézett gondolat szervesen beépült ars poeticájába. Szívesen hangoztatta más műveiben is : az “egész” megragadhatatlan, csak a “rész” a megragadható, a megmunkálható.[26]
A szegények iskolája a bölcseleti értelmű irónia remeke. Állítva tagad, tagadva állít, elviselhetőnek tételezi az elviselhetetlent, egyedül lehetségesnek az ésszerűtlent. Elfogadva utasítja el a világ berendezkedését. E könyvből az életmű egészére nyílik kilátás.
Sajnálattal kell megállapítanunk, hogy vizsgálódásunk során valami elillant A szegények iskolájából, vagy inkább láthatatlanná vált benne. Éppen az az összetevő, amely oly szórakoztató, élvezetes és emlékezetes olvasmánnyá avatja Márai esszéjét: a játékosság, a humor, a gúny, a szarkazmus megannyi villanása. Pedig sziporkázik a szerző, mindvégig győzi ötlettel, szellemmel, szellemességgel. E káprázatos tűzijátékhoz Márai stílművészete, nyelvmágiája szolgáltatja a muníciót, s mondanunk tán fölösleges is: A szegények iskolája a nyelvészeti – stilisztikai értelmű iróniának úgyszintén valóságos tárháza. Ennek bemutatása, elemzése azonban nem áll már módunkban, s nem is tartozik feladataink közé.
 
 
[1] B(álint) Gy(örgy): Pesti Napló, 1933. április 23. 23. ; Schöpflin Aladár: Nyugat,1933. június 16. (12. szám) 705–706.; Kováts József: Erdélyi Helikon, 1933. 527–528.; Remenyik Zsigmond: Szegénységi bizonyítvány. In: Korunk, 1933. 6. szám, 497–499.
[2] Rónay László: Márai Sándor. Magvető Könyvkiadó, Bp. 1990. 116–122. – Ugyanez, megkurtítva: Rónay László: Márai Sándor. Korona  Kiadó, Bp. 1998. 46–49.
[3] Szegedy-Maszák Mihály: Márai Sándor. Akadémiai Kiadó, Bp. 1991. 44–45.
[4] Vö.: Kováts József: i. m. 527.
[5] Rónay László: 1990. 110. – ugyanő: 1998. 44.
[6] Vö.: Ihlet és nemzedék. Akadémiai Kiadó – Helikon Kiadó, Bp. 1992. 43–44., 45. stb.
[7] A zárójelben szereplő lapszámok most és a továbbiakban mindenkor A szegények iskolája 1992-es – az Akadémiai és a Helikon Kiadó gondozta – kiadására utalnak.
[8] In: Arany János válogatott művei III. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp. 1975. 1070. (Aranytól a kiemelés!)
 
[9] Az egykorú  kritikák részleteit az eredeti ortográfia szerint idéztük!
 
[10] Vö.: Kierkegaard: i.m. 98. ( tőle a kiemelés!)
 
[11] Lásd Lukács: i.m. 499., 503., 530.
 
[12] Kierkegaard: i.m. 98-99.
 
[13] Uo.: 99.
 
[14] Vö.: Ami a Naplóból kimaradt 1949. Vörösváry, Toronto, 1999. 169.
[15] Hétköznapok és csodák. In:Szerb Antal: Gondolatok a könyvtárban. Magvető Könyvkiadó, Bp. 1971. 467.
[16] Lásd: Gondolatok a könyvtárban: 437., 439., 442., 479., 581., 593. – Szerb Antal: A világirodalom története. Magvető Könyvkiadó, Bp. 1989. 594., 636. (Stb.)
 
[17] Vö.: Fried István: Egy ifjúkori regénytöredék. In: Fried: “... egyszer mindenkinek el kell menni Canudosba” ( Tanulmányok az ismeretlen Márai Sándorról ). Enciklopédia Kiadó, Bp. 1998. 35- 46.
 
[18] Az igazinak e vonatkozásáról lásd Rónay László:Márai Sándor. Magvető Könyvkiadó, Bp. 1990, 310., 413.;  Lőrinczy Huba: “...személyiségnek lenni a legtöbb...” Márai-tanulmányok. Savaria University Press, Szombathely, 1993. 205.
 
[19] Vö.: Veres András: Az irónia mint értékszerkezet. In: Veres: Mű, érték, műérték. Magvető Könyvkiadó, Bp. 1979. 52.
 
[20] Lásd Kenyeres Zoltán: Ady Endre. Korona Kiadó, Bp. 1998. 109.
 
[21] Lásd a 2-es és az 5-ös  számú jegyzetet!
 
[22] Vö.: Kenyeres Zoltán: i.m. 106. (A mi kiemelésünk!)
 
[23] Ambrus és Kosztolányi játékfelfogásáról, “játékfilozófiájáról” lásd könyvünket:Ambrustól Máraihoz.  Savaria University Press, Szombathely, 1997. 23., 81-82., illetve: Király István: Kosztolányi. Vita és vallomás. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp. 1986. 420- 424., 446- 447.
[24] Vö.: Zendülők – Féltékenyek. Akadémiai Kiadó – Helikon Kiadó, Bp. 1995. 105–108. – Idegen emberek. Pantheon Kiadó, Bp. 1930. II. 55.
 
[25] Lásd az 1-es számú jegyzetet!
 
[26] Vö. például: Az idegenek – Sértődöttek. A hang. Akadémiai Kiadó – Helikon Kiadó, Bp. 1996. 307- 308.