„…boldog vagyok, mert öltem”

A címben idézett, viszonylag korai Ady-vers (Megöltem egy pillangót) s az elsőül 1934-ben közreadott Márai-regény három – szerfölött lényeges – vonatkozásban kapcsolható egymáshoz. Mindkettőben megnyílik a lélek alvilága, mindkettőben szemlélhető – freudi terminológiával szólván – az indulatáttétel jelensége, s mindkettő megörökíti a gyilkosság keltette mámort, különös eufóriát. Adynál „…áldott isteni perc”, amidőn elárad „Szent kéje az ölésnek”, hogy a szöveg a „boldog vagyok, mert öltem” formulával záródjék, A sziget című könyv főalakja pedig, miután végzett a vele egy hotelben üdülő s számára teljességgel ismeretlen és érdektelen német nővel, „…mindazt, ami terhes és fölösleges volt s állandóan elválasztotta [a] »boldogságtól« vagy a »kielégülés«-től, attól a meghatározhatatlan idegállapottól, melynek édes zsibbadását »azóta« mindegyre érezte, egyetlen hatalmas mozdulattal örökre elhajította magától.” A pusztítás, a gyilkolás szilaj gyönyöréről beszél mindkét alkotás (noha – már csak a műfaji különbség okán is – világok választják el őket egymástól), egy ősi, elfojtott ösztön áttöréséről, amely ösztön félelmetes ereje másutt is foglalkoztatta Márait. (Elég, ha pályakezdő – utóbb megtagadott – regényére, A mészárosra, illetőleg A gyertyák csonkig égnekcímű, 1942-ben publikált könyvére utalunk.)

A szigetnek nagy visszhangja támadt, s a bírálatokból újra és újra kitetszik: a regény ugyancsak meghökkentette, zavarba hozta ítészeit. A recenzensek bizonytalansága, részleges avagy teljes értetlensége aligha váratlan fejlemény. Túl azon, hogy A sziget összetett problematikájú s némiképp talányos alkotás, jellegadó sajátosságainak szokatlan voltával mint „rendhagyó” epikai alakzat is meglephette a kortárs befogadót. E regény számos vonatkozásban egészen más, mint a 19. század kiformálta klasszikus, realista modell. Márai tudatosan lemond az egybefüggő, kivált pedig a fordulatos cselekményről (jellemző, hogy a „legizgalmasabb” esemény, a gyilkosság a kulisszák mögött megy végbe, s lefolyása csupán hézagosan, a főszereplő elszórt emlékképeiből, utalásfoszlányaiból rekonstruálható) – korántsem alaptalanul írta hát elismerést elmarasztalással vegyítő bírálatában Karinthy[1]: (a szerző) „Azon a határon jár, hogy az epikum anyagát, a történést teljesen félretolja, hogy behelyettesítse annak belső tükörképével, mint valami tanagra-mutogató…” A könyv elbeszélője sem viselkedik mindenütt hagyományos narrátorként. Mindentudó s mindenható történetmondóként tűnik föl legtöbbnyire (ismeri s magabiztosan tolmácsolja például a főhős gondolatait, belső beszédét, avagy: virágnyelven elárulja, hogy Askenasi nem lakol tettéért halállal), olykor viszont – kritikus dolgokban és pontokon – megvonja tőlünk az egyértelmű tájékoztatást: nem minősíti a gyilkos elmeállapotát, sejteti bár, mégis a meghatározatlanban lebegteti az előzmények és a következmény, a szörnyű cselekedet kauzális kapcsolatát etc., etc. – Gondot okozhatott az egykorú befogadónak A sziget sajátos időkezelése is, lévén, hogy nem a kronológia elvét követi. Ugyanazzal a megoldással él itt Márai, mint korábbi regényében, a Zendülőkben: a főtörténetbe ágyazza be az előtörténetet, a végkifejlet szituációjába az előzményeket. A szigetösszterjedelmének csaknem a felét az a hatalmas retrospektív betét teszi ki, amely visszafelé nyomoz az időben, s elébb a közeli, majd a távolabbi múltban fürkészi a főhős személyiségválságának, lelki s egzisztenciális egyensúlyvesztésének okait és tüneteit. Mondanunk tán fölösleges: az időrend ilyetén, sokszoros megbontása okán a könyv vonalvezetése, kompozíciója úgyszintén kuszának, szeszélyesnek tetszhet, elannyira, hogy még a késő monográfus is osztani látszik a korabeli bírálatok közös kifogását: „…a látomás gazdagsága felbontja a kereteket. Márai nemcsak  érzések anarchiáját mutatja meg, de művének szerkesztése is anarchikus”.[2] Szerintünk persze szó sincsen a fölépítés zűrzavaráról, annál inkább beszélhetünk kísérletezésről, a klasszikus időábrázolás és regénystruktúra viszonylagos átalakításáról, modernizálásáról. Ugyane törekvésnek jele az idősíkok és a nézőpontok gyakori cseréje (többször is megesik, hogy egy mondaton belül zajlik le a váltás), az elbeszélői modalitás folytonos ingadozása, metamorfózisa nemkülönben. Folytathatnók még, ám föltesszük: szükségtelen. Kiviláglott tán ennyiből is, hogy A sziget – a 19. század hagyományozta regénymodellhez, annak kánonjához vetve – formabontó, szabályszegő vállalkozás. Fölötte alkalmas volt arra, hogy „extrém” problematikájával és művészi megoldásaival zavarba ejtse, elbizonytalanítsa a harmincas esztendők olvasóját.

A sziget – hasonlatosan a Zendülőkhöz, egyáltalán: Márai nagyepikai vállalkozásainak zöméhez – tipikus krízisregény. Hőse egzisztenciális határhelyzetben, az épp tetőző válság szituációjában lép elénk, amidőn így vagy úgy döntenie kell – s ő a gyilkossággal véli megválaszolhatni léte legnagyobb kérdését. A cselekményidő felötlően kurta ezúttal is, egyetlen napnál rövidebb: déltájt indulnak az események, hogy a következő hajnalon véget is érjenek. Egynémely utalások nyilvánvalóvá teszik, hogy a történet valamikor a két világháború közt játszódik, e körülmény azonban jószerével érdektelen. Jellemzője a krízisregénynek, hogy kevés szereplőt mozgósít – e könyv esetében sincs ez másként. Askenasi Viktor Henrik olyannyira főalak itt, hogy hozzá képest mindenki más csupán peremfiguraként létezhet. Ellentétben a regényidővel, a regénytér pontosan meghatároztatik. Az események színhelye Ragusa (azaz Dubrovnik), illetőleg a vele szemben fölmagasodó sziget. (Ámbár nem tartozik fejtegetésünk lényegéhez, megemlítenünk tán mégis érdemes: Déry Tibor 1933 karácsonyán kezdett regényének, A befejezetlen mondatnak a 2. fejezete úgyszintén e hírneves dalmáciai városban játszódik, s az ő szövegében is szóba kerül „a sziget”, Locrum avagy Lacroma.) E két helyszínen telik be Askenasi végzete. Az „Argentína” nevű tengerparti hotelben (e szálloda vendége a Parcen-Nagy família is Dérynél) követi el tettét, az óváros utcáin bolyongva, majd cukrászdájának teraszán éli meg a gyilkosság mámorát, hogy végül a szigetre evezve egyoldalú „párbeszédbe” bocsátkozzék Istennel. (Akár Márai későbbi krízisregényeiben, a dialógus már itt is monológ.)

A mű szokatlan című első fejezete (38 °C) – túl azon, hogy bemutatja az egyik fő színteret s a közeget, amelyben a cselekmény útjára indul – nyugtalanító nyitányként, baljós előrejelzésként funkcionál. Noha – futólag – mind Askenasi, mind későbbi áldozata feltűnik benne, e kapitulum valódi főszereplője a tájra idő előtt települt tikkasztó, szinte elviselhetetlen hőség. Olyasféle funkció jut ilyképp A szigetben az első fejezetnek, mint Kosztolányi Nero, a véres költő című könyvében aRekkenő meleg című, kurta bevezetőnek: mindkét nyitány a szituáció és az elkövetkezendő dolgok rendkívüli voltára figyelmeztet, s mindkettő egy lebírhatatlan, irracionális hatalom, a természet közönyös könyörtelenségére utal. A nyomasztó hőség a regényt szinte mindvégig elkíséri, mondhatnók: nem csupán „a táj” és a „városok”, hanem a história fölött is „…mint kegyetlen végzet lángolt az engesztelhetetlen napsütés.” A mű szövege ennek ellenére a leghalaványabb oksági összefüggést sem sejteti a kábító hőség és a gyilkosság között, nem úgy, mint Camus Közönye.

 

A sziget a szándékos elhallgatások, a tudatosan késleltetett felvilágosítások, az olvasó lassított (ám a végére sem teljes) beavatásának regénye. A szerzői narrátor – nem csekély művészi leleménnyel és számítással – azzal is ajzza az érdeklődést és a feszültséget, hogy csupán apránként adagolja a biztos eligazodáshoz, a megértéshez szükséges adatokat, ismereteket. Askenasiról például csak a könyv közepe táján derül ki, hogy a párizsi „Keleti Iskola tanára”, az életében kulcsfontosságú szerepet játszó két nő, Anna és Eliz neve már jóval korábban előkerül, kilétük viszont jóval utóbb tisztázódik, a főhőst rögeszmésen foglalkoztató létkérdés elébb teljességgel enigmatikus, s csupán fokozatosan derengenek föl körvonalai etc., etc. A nagy, a hiánytalan megvilágosodás azonban még így is elmarad: az elbeszélő szűkszavúsága, olykor némasága okán is a regény adta kép sötét avagy homályos egynémely pontokon. Gondolhatnók: a történetmondó a befogadóra bízta a többé-kevésbé megfejtetlen dolgok, összefüggések megfejtését, ámde gondolhatjuk azt is, a narrátor a maga elhallgatásaival, a teljesen egyértelmű, racionális magyarázat megtagadásával jelzi, hogy Askenasi különleges históriája, kései „lázadása”, gyilkos tette egy bizonyos határon túl számára is rejtély. Akad benne valami megfoghatatlan és megnevezhetetlen.

Az első fejezet – említettük volt – a nyomasztó kánikuláé; az embereknek csupán mellékszerep jut a roppant hőségben. A majdani főhős, az „Egy kissé már kopasz, beretválatlan, szívbajosan sápadt, pápaszemes úr…” mindössze azzal válik ki a rekkenő meleg letaglózta, közhelyeket hajtogató, rosszmájúan pletykálkodó, kispolgári szállóvendégek sokféle nációjú gyülekezetéből, hogy a szövegrész végén őt szólítják a telefonhoz. E pillanattól lesz Askenasi (a neve is elhangzik) a regény központi alakjává, az elbeszélő figyelme szinte kizárólag őreá irányul. – A második fejezet részint azt sejteti, hogy a főhős valamely rossz hírt kaphatott (mifélét, csupán sokkal később derül ki), mert sebtén távozni akar a hotelből, részint meg arról tudósít, hogy miután a portással megtárgyalta elutazása részleteit, a német vendégek egyike, egy „szürkés szőke”, feltűnően sovány nő a szobája kulcsát kéri. Oly hangosan mondja a számot, hogy az felhívással ér föl. Askenasi érzékeli a nem személy szerint neki, hanem „egy” férfinak szóló „üzenet”-et, észlelni véli, amint az előtte haladó nő egy pillanatra meglassítja lépteit, egyelőre azonban a maga szobájához megy, s midőn az ajtót nyitja, újfent a telefonfülkében már átélt heves fájdalom markol belé. Egy, a teljes nevére és illetőségére fölöttébb kíváncsi német úr („a porcelángyáros”) ezalatt megtudja a hotelportástól, hogy ő Askenasi Viktor Henrik, párizsi lakos, ki Münchenből érkezett. – A harmadik kapitulum – a többihez s a mű egészéhez vetve – rendkívüli terjedelmű: ebbe ékelődik a főalak „előéletét” megmutató betét. A fejezet meghökkentő címe („Nevetséges. Egy nő miatt…”)részint A varázshegy egyik kurta részletének címére („Hát persze, egy nőszemély!”) emlékeztet, részint meg Askenasi testi-lelki gyötrelmeinek kiváltójára utal, ez és a többi összefüggés viszont csak lassan, fokozatosan válik világossá. Elébb csupán a hős –kuszának, talányosnak tetsző – gondolatairól értesülünk, arról, hogy mit lát szobája ablakából, hogy teste az óvatlan napozás következtében leégett, valamint arról, hogy a fájdalom ismétlődésére vár. „…a különös görcs (…) szív és gyomor között…” hirtelen ágyára is dönti, s amíg föl nem ocsúdik, az elbeszélő visszapergeti múltjának egynémely fordulatait, eseményeit. A közeli, majd a távolabbi múlt megidézése – ha ellentmond is a kronológia elvének – szigorú logikát követ. Előbbi a „jelen” állapot közvetlen, utóbbi meg közvetett előzményeit tárja elénk, előbbi szűk, utóbbi tág összefüggésekben szemléli és szemlélteti Askenasi krízisét. Ilyképp (az előzmény előzményeinek bemutatásával) a perspektíva egyre tágul, s a két rész illeszkedése – bármi szokatlan a fordított sorrend – hibátlan: a közelmúltat áttekintő szegmentum ott veszi föl az elbeszélés fonalát, ahol a távolabbi múltat vizsgálván elejti majd. A retrospekció önnön kiindulópontjához kanyarodik vissza. (Hasonló, a távolabbi múltat a közelebbi múltba építő, a kettőt egy ponton találkoztató megoldásra bukkanhatunk egyébiránt az Egy polgár vallomásai második kötetében is, és érdemes megjegyeznünk: a két mű csaknem egyszerre íródott.)

A visszatekintés első feléből megtudjuk, hogy Askenasi négy napja érkezett Münchenből Ragusába, s útja során mindvégig valamely tárgytalan és nyomasztó hiányérzettel küszködött, s e hiányérzet olykor kínos, megalázó helyzetekbe sodorta. (Utóbb sejtjük csak meg: a hiány neve Eliz.) Barátai tanácsára eredetileg egy általa már ismert görög szigetre készült, hogy „pihenjen”, a Spalatóból (Splitből) induló hajón azonban hirtelenül föllázadt tulajdon úti programja ellen, s elhatározta, hogy a még csak távolról látott, híres városban fog kiszállni. A Ragusa előtti utolsó kikötőben drámai jelenet szemtanúja: katonák kísérnek a hajójukra egy embert (Askenasi gondolata szerint: egy „lázadót”) a tömeg szidalmai közepett, ki – az utasok szóbeszéde alapján „…pillanatnyi elmezavarban állítólag kiirtotta családját.” Néhány másodpercre sajátos metakommunikációs viszony jön létre az őrültnek titulált s háborodottan viselkedő fogoly és Askenasi közt, s a későbbi fejlemények ismeretében nem kétséges: A sziget főhőse – mutatis mutandis – önnön alakmását, sorsának, jövőjének előképét szemlélheti a „lázadóban”. (Hasonló fogással él Márai a Bébi vagy az első szerelem, az Idegen emberek, valamint a Válás Budán című regényében is: az elsőben Mészáros, a tanártárs, a másodikban az orosz emigráns, Vaszilieff, a harmadikban pedig a fogház udvarán sétáló rabok sora tárgyiasítja a főhős léthelyzetét avagy jövendőjét.) A szövegrész finom, többé-kevésbé burkolt utalásai elárulják azt is: e jelenet – szintúgy a megváltoztatandók megváltoztatásával – a krisztusi szenvedéstörténet profán és torz változata, s ez is folytatódik, illetőleg megismétlődik a mű utolsó fejezetében. –  Ragusába érkezvén, Askenasit elébb vonzza, majd fojtogatni kezdi „A város zárt tömegével, csukottságával…”, s fölsejlik máris: a főhős nem társadalmi, hanem elkülönült, magányos lény, „lázadó”, afféle szigetember – Hesse szavával: Einzelgänger. Ez előérzet (amelyet más, korábbi jelzések is táplálnak) a regény végére teljességgel igazolódik. A sziget ott már Askenasi léthelyzetének, deviáns személyiségének tükörképe, kivetülése, tárgyszimbóluma is, s a szöveg szembe is állítja kettejüket a város megtestesítette társadalom befelé forduló, védekező világával. – Az első ragusai éj közepén a főhős felriad, s szeszélyesen csapongó gondolataiból kiderül: „erősen katolikus”, mentenie kell a menthetőt, s valaki nélkül nem tud élni, másnap reggel pedig három levelet ír: „Az elsőt a táncosnőnek…”, kérvén, legyen a felesége, a másodikat a feleségének, bejelentvén válási szándékát, a harmadikat ügyvédjének. Mivel válasz(oka)t nem kap, „Negyedik nap déltájban felhívta Párizst” (e ponton s időpillanatban egymásba ér, „találkozik” az első és a harmadik fejezet!), „a komorna” azonban csak arról tudósíthatja, hogy Eliz (azonos a táncosnővel) a spanyol impresszárió társaságában Brazíliába utazott, semmiféle üzenetet nem hagyván Askenasi számára.

 

A retrospekció második, jóval hosszabb része elmondja, hogy a főhős „esztendő előtt”, „…negyvenhét éves korában, meglehetősen örömtelen szerelmi múlt után, fegyelemben és munkában eltöltött élet után találkozott egy nővel, (…) s testi értelemben megifjodott, és néha csaknem boldognak érezte magát e nő társaságában.” Eliz, az orosz származású táncosnő öntörvényű világ, tipikus ösztönlény, ám meglehetősen kétes egzisztencia – a köréhez tartozó emberek nemkülönben. Varázsa egy darabig oly erős, hogy hasztalan óvják e „méltatlan” viszonytól Askenasit barátai és tudóstársai, hasztalan mesterkedik kapcsolatuk megrontásán a „tisztes” polgári társaság: a férfi odahagyja Elizért feleségét, Annát és kislányukat, vállalja a kivetettséget, a teljes életformaváltást, sőt, még nyelvtudósi és oktatói pályafutását is megszakítja. A táncosnőtől, ki mindvégig talányos világ marad számára, mindent megkap, mit test a testnek nyújthat, a főhőst foglalkoztató nagy (s egyelőre még meglehetősen enigmatikus) kérdésre azonban ő sem tudja a választ. Askenasi ezért elhagyja a hiába fenyegetődző Elizt, s ha feleségéhez nem is, a tanításhoz és a kutatáshoz visszatér, mígnem egy nap döbbenettel észleli: valamely különös, szelektív süketség tört reá. Csupán az olcsó, értéktelen (mondhatnók: az inautentikus) híreket, közléseket, zajokat hallja és érti, a valóban lényeges, értékes (az autentikus) szövegeket, például a görög nyelven írottakat s kedves filozófusát, Platónt viszont nem. Hirtelen jött bajára nincsen gyógyír, sem az orvos, sem Anna, a feleség nem segíthet, Elizt megkeresni nem meri, így – engedvén barátai unszolásának – „pihenni” indul egy görög szigetre…

A fájdalom kábulatából fölocsúdó Askenasi (még mindig a harmadik fejezetben járunk!) szóban és gondolatban megismétli: „Nevetséges (…) Milyen szégyenteljes ez (…) Egy nő miatt”, majd – a regény folyamán először – megformulázódik végre az őt foglalkoztató nagy kérdés: „…miért szenvedett (…) egész életében ilyen gyalázatosan, mi célja lehetett az »ideának« a teremtménnyel, mikor ilyen megalázó szenvedéseket mért reá, melyeknek nincs végük, s általában, miért nincs kielégülés?”. Homályosan sejti, hogy mégis a táncosnőnél kereshette volna a választ („Talán türelmesebben kellett volna faggatni Elizt, vagy erélyesebben, talán megfélemlíteni. […] Esetleg megölni”– A mi kiemelésünk!), s mert e lehetőséget elszalasztotta, már csak más nőknél kopogtathat feleletért. A hirtelen intuíció szavakat gyújt elméjében („Ajtókon kopogtatni, idegen ajtó, zwoundvierzig, kattanás, karperec, kör, amely bezárul. Talán bilincs.” – A kiemelés Máraitól!), ezek sugallatát követvén öltözni kezd, felköti az Eliz vásárolta (!) nyakkendők egyikét, s „Egy jó, futó kis kalandra” elindul a portán látott német nő szobájába, anegyvenkettesbe. Útközben az ihlet adta szókra, mondattöredékekre gondol, s parancsuk szerint cselekszik. Kopog, lenyomja a kilincset, a szobába lép, s bezárja maga mögött az ajtót.

A negyedik fejezet (Egy hazug) elsőbben azt foglalja össze, mily zagyva, ellentmondásos koholmányokat adnak elő a hotel lakói a gyilkosról (a rendőrség persze nekik ad hitelt), majd szembesíti e színes történetekkel Askenasi őszinte és egyszerű vallomását (ennek során a főhős szólama a narrátoréba tűnik át). Tette után esze ágában sem volt elszökni, hanem – föladva eredeti tervét, az uszodát – a városba ment. Főfájását csillapította elébb, hogy aztán, mintegy varázsütésre, kitáruljon előtte a „világ”, s átélje a lét, a szabadság, a boldogság mámorát. Olyasféle eufórikus állapot lesz úrrá rajta, mint aminőről Kosztolányi 1933 őszén írott nagy versének, a Hajnali részegségnek a lírai énje beszél. – Jellemző, hogy Askenasi „szinte részeg”-ként viselkedik, jellemző, hogy – akár a költemény második felében – itt is a gyermeki perspektíva érvényesül: „Ujjongást érzett, hogy megint látja a világot, (…) s ugyanakkor emlékezett, hogy egyszer már látta így, nagyon régen, paradicsomi üdeségében, talán gyermekkorában…” (tőlünk a kiemelés!). A különbség „csupán” annyi, hogy a regény központi alakja egy gyilkosság után és sokkal inkább a föld, mintsem az „ég” csodáin ámulva éli meg a létöröm eksztázisát, ám az elválás, a búcsúzás fájdalma mindkét bódulat mélyén jelen van. Az óvárosi, majd a piactéri gyönyörittas bolyongás után Askenasi letelepszik egy zenés kávéház tengerre néző teraszán. Szánakozó fölénnyel szemléli az összebúvó párokat, mert beérik a testi szerelem adta, gyarló kielégüléssel, átvillan tudatán ölés és ölelés rokonságának eszméje (Freudra és József Attila 1936-os, Freud nyolcvanadik születésnapját köszöntő versére, az Amit szívedbe rejteszcíműre nem gondolni szinte lehetetlen), tulajdon tettét pedig érthetőnek, megbocsájthatónak, sőt: jutalmazandónak ítéli – s eldönteni lehetetlen (még ha a főhős tart is a megőrüléstől), bomlott avagy épelméjű személy töprenkedik-e így. „Az embert nem a jóság váltja meg, (…) hanem a bűn” – vonja le a Nietzsche moráljára erősen emlékeztető következtetést, s a szentenciát föl is jegyzi. Az alkonyat közeledtével Askenasi betér az óváros templomába, a főoltár pietàt ábrázoló triptichonja előtt letérdepel, bemutatkozik (!), s hangosan kimondja: beszéde volna az Istennel, ám „A hely nem alkalmas. Itt köztünk van. (…) A vallás”(Márai kiemelése!). Az oltárt megkerülvén a kolostor parányi, virágokkal túlzsúfolt, érzékiséget lehelő kertjébe lép. Megejti, honvággyal, irigységgel – és rémülettel tölti el a rendház évszázados falaiból áradó béke és csend, lenyűgözi – és kétségbe ejti a magánosan kertészkedő szerzetes méltósága, fegyelme és nyugalma: volna hát más megoldás, volna más felelet is a lét nagy kérdésére, mint amelyet ő választott? … Iszonyodva, magabiztosságában megrendülve először faggatni szeretné titkáról a barátot, majd éles tekintettel fogja vallatóra, utóbb mellen ragadja, hogy néma tusájuk végén – „Hazudsz!” – felkiáltással (a kiemelés a szerzőé!) – arcul köpje. Tettét követően Askenasi a régi kikötőbe megy, s bérelt csónakon átevez a távolból már többször megszemlélt szigetre.

Az ötödik, egyben utolsó kapitulum (címe: A párbeszéd) a gyorsan lehulló alkonyat és az éjszaka történéseit örökíti meg. Askenasi végre egyedül maradt. Fölmegy a sziget csúcsára (a helyszín és a szituáció egyszerre utal az Olajfák hegyére és a Golgotára – ám a tisztás közepén egy, „a pogány áldozati oltárok”-ra emlékeztető, „négyszögletes kődarab” is akad – , s kósza gondolatok után megszabadul az inautentikus lét minden fölöslegétől. Elébb a hétköznapi élet megannyi haszontalan, értéktelen, értelmetlen tárgyát és kellékét rakja halomba zsebeiből, majd mezítelenre vetkezik, s ez egyszersmind valóságos és jelképes ruhátlanságban kezdi „dialógusát” Istennel. „Vele”, Istennel – nem pedig a „a tengerrel”, mint Szegedy-Maszák Mihály állítja.[3] A „párbeszéd” során Askenasi elpanaszolja s fölrója az Úrnak a teremtés tökéletlenségét, a köznapi lét tömérdek apró-cseprő fájdalmát és bosszúságát, hogy aztán a neki legfontosabb kérdésre térjen át: miért nincs teljes és tartós kielégülés és boldogság, miért csak a testet találja az, aki a szerelmet, a valódi erotikát keresi? A test nem lehet (avagy: nem a test lehet) a cél, a testi szerelem csupán a felszín, a pillanatnyi, kezdetleges öröm, valójában a csőd. Emiatt érzett dühében és fájdalmában végzett délután a negyvenkettes szoba lakójával – vallja meg –, s az ölés kéje erotikusabb volt a szeretkezésnél. „Miért csaltál meg?” – kérdi Istent (a kiemelés Máraitól!), válasz azonban nem érkezik. Hajnaltájt, amidőn megpillantja a közelgő motorcsónakot, a keresztfán függő Krisztus szavait ismétli (mintegy azonosulván vele): „Én istenem. Én istenem. (…) Miért hagytál el engem?”(a szerző kiemelése!). Ellenkezés nélkül megadja magát a rendőröknek, azok egyike esőköpenyt borít mezítelen testére, a város kikötőjében pedig úgy várja a tömeg, mint az általa „lázadónak” nevezett családirtót. A porcelángyáros felszólítására immár megbilincselt Askenasi még visszatekint a szigetre: „…kíváncsian nézte és mosolygott. (…) Sokan bizonygatták később, hogy még a taxi ablaküvegén át is látták, amint – »gúnyosan és kegyetlenül« – mosolygott.”

Kitetszett tán az eddigiekből: A sziget művészi megoldásaiban különös, problematikájában pedig egészen sajátlagos alkotás. Hangsúlyozzuk ez utóbbit már csak azért is, mert az egykorú kritikusok közül Thurzó Gábor a Halál Velencébencímű Thomas Mann-remeklés utánérzé-sének vélte Márai könyvét.[4] Szerinte a regény „…végig irodalmi hatások alatt áll. (…) végeredményben Thomas Mann egyik közismert novellájának – Der Tod in Venedig – alig álcázott változata. Föltűnőek és kínosak a megegyezések, akár tájhangulatról, mint [a] forró délszaki égöv hangulata, akár emberekről, mint a porcelángyáros vagy az árus alakja, akár epizódokról, mint az őrült megjelenése a hajón – van szó”. Fried István, noha kijelenti: mindez „…talán nem is oly képtelen állítás”, végül inkább a két mű számottevő különbségeit hangoztatja.[5] Magunk úgy találjuk: ámbár regény és elbeszélés hasonlóságainak thurzói listáját még gyarapítani lehetne – A sziget hőse csaknem annyi idős, mint Gustav von Aschenbach, ő is hirtelenül zökken ki léte addigi rendjéből és fegyelméből, utazása közben Münchenben is tartózkodik, megérinti őt is a „másik”, a triviális élet honvágya, eszmélkedéseiben úgyszintén nagy szerep jut a klasszikus görög kultúrának, kivált Platón filozófiájának –, az a kérdésköteg, amelyet Márai könyve „tárgyal”, merőben más, mint a Thomas Mann-elbeszélésé. Könnyen meglehet, hogy Askenasi története tudatosan, szándékosan rájátszik a Halál Velencében számos elemére, mozzanatára, szituációjára (stb.), A sziget szerzője azonban ügyelt arra, hogy műve kompozíciójában, de főként problematikájában sajátlagos, szuverén vállalkozás legyen. Thomas Mann elbeszélése – végső soron, durva egyszerűsítéssel – nietzschei gyökerű, A tragédia születésében kifejtett két princípium, az „apollóni” és a „dionüszoszi” küzdelmére épül – Márai könyvéről aligha mondhatnók ugyanezt. Askenasi válsága, tette, végzete teljesen elüt az Aschenbachétól, másmilyen gondolatkör ölt testet benne.

 

A sziget főhősének krízisét az az élettani jelenség váltja ki, amely – jóval nagyobb nyomatékkal – feltűnt már az író korábbi, Bébi vagy az első szerelem című regényében is: a férfi klimaktérium. Ez gyötri az ötvenedik életévéhez közeledő Askenasit úgyszintén, e válság indítja el a végzetes úton, ez szabadítja föl benne ama vágyakat, indulatokat, ösztönöket – és kérdéseket, amelyek ifjúkorában még a felszínen voltak, később viszont a rendezett, fegyelmezett életvitel, a rációsegélyével a mélybe szorultak. A regény korántsem véletlenül idézi meg a főalak fiatalságának egyik szerelmi jelenetét, a dühödt kérdezést, az öléshez hasonlatos ölelkezést, korántsem véletlenül részletezi az őt sokféle kalandba (kis híján a homoszexualitásba is) kergető szomjúságot, kíváncsiságot, amelyet felnőttként, tudósként, házasemberként megkísérelt elfojtani. Hasztalanul. A lappangó ösztön, az elhallgatott kérdés a klimaktérium idején ismét a felszínre tört, s az Eliz elvesztése miatt érzett fájdalom óráiban gyilkosságba taszította. E ponton viszont a krízis egy másik dimenzióba, az élettaniból a pszichológiaiba fordul át.

Nekünk úgy tűnik föl: igazuk volt azoknak a kritikusoknak (így Rónay Györgynek), kik a regényt s Askenasi tettét a freudizmussal vonták kapcsolatba. A szigetmélylélektani alkotás is, művészetté lényegítve benne él a bécsi mester tanítása. A könyv egyik freudi szellemű okfejtését (ölés–ölelés rokon voltáról) már említettük volt, ideje jött szóba hozni a többit is. Askenasi többször is rádöbben, hogy a világ, a dolgok megismeréséhez, a titkok megfejtéséhez nem elég az értelem, a józan ész (a tudat); kellenek az érzékek, az ösztönök, kellenek a hirtelen megvilágosodások, kell az irracionális, a tudattalan is. Rádöbben nemkülönben arra, hogy a „…jóságos, harmonikus és teremtő idea” mellett „Van egy romboló idea is! (…) Lenn a pincében, ládák és más »következmények« között guggol, zubbonyában (…) Egy másik, romboló s nem kevésbé »értelmes« vagy »értelmetlen«, mint a harmonikus és alkotó… »Van egy másik kaland is«” (az első kiemelés tőlünk, a második Máraitól!). Nem meglepő, hogy tette – „a másik kaland” – után ilyképp meditál: „…a »rend« csak az egyik oldal (…) A rend, az összefüggés, ez az egyik part, talán a nappal; de mit kezdel a másikkal, az éjszakával, amely hozzá tartozik és belőle következik, nincs élet nélküle, s felbomlik benne minden, amit a nappal egymásba rótt és épített?…” (a mi kiemeléseink!) – „Nappal” és „éjszaka” ugyanilyen (freudi) értelmű szimbolikája a Válás Budán, illetőleg A gyertyák csonkig égnek című regényben is feltűnik. – Végül, de nem utolsósorban: Sigmund Freud ihletését a legékesebben épp a gyilkosság bizonyítja. Nézetünk szerint nem holmi „action gratuite” ez, mint Bálint György[6] és vele egyetértve Fried István véli[7], hanem inkább az indulatáttétel tipikus esete. Illesszük össze a bizonyítékokat! Az amúgy is mély válságot megélő Askenasit görcsös fájdalom teperi le Eliz elvesztésének hallatán. Amidőn föleszmél, az jut eszébe: „Talán türelmesebben kellett volna faggatni (….), vagy erélyesebben, talán megfélemlíteni. (…) Esetleg megölni”, majd meg: „Most, hogy Eliz elment, tulajdonképpen megkérdezhetek akárkit. A portást is.Vagy a szőke nőt, aki visszanézett. A nőt a negyvenkettesből” (a magunk kiemelése!). Az intuíció – egyebek közt – a bilincs szót is eszméletébe löki. Az Eliztől kapott nyakkendők egyikét köti föl, mielőtt útnak indul. A szigeten a megölt nő „csontos” kezéről „Eliz puha kisleánykeze jutott eszébe”, hogy monológja végén az Istennek mondja el: „Szegény, ő csak hívott, mint a többiek (…) Mint a többi, miért ne? … Ezt tanulta… De az ember egy napon mégis ideges lesz, és rácsap a kezükre… Sajnos, elvonta a kezét, mikor meg akartam fogni… Hát megfogtam a nyakát… tudod, csak meg akartam mondani neki, hogy egy nő miatt nem érdemes tönkremenni, nevetséges… De olyan ügyetlenül viselkedett…” (a szerző kiemelése!). Hisszük, a kommentárok fölöslegesek: a német nő Eliz pótléka – helyettes halott.

A sziget mélylélektani regény, ám a pszichológia síkjára ráépül egy újabb réteg: a filozófiai. Askenasi megszállottként keresi a dolgok (legfőként a szerelem) titkos lényegét, a teljes boldogságot és kielégülést, az eszményit, a tökéletest (mondjuk ki máris: a részlegességek, az esetlegességek világa helyett az ideavilágot), s lázas kutatásai során elébb Platón, majd (a görög bölcset fölváltva) Isten a végső instancia számára. Ez a fordulat, ez az áttűnés a legkevésbé sem meglepő. Platón ideatana – az újplatonikus Plótinosz közvetítésével – beolvadt a kereszténység eszmekörébe. Nincs itt terünk hosszas bölcseleti fejtegetésekre – a részletek, az összefüggések részint az említett gondolkodók műveiben, részint bármely filozófiatörténeti kézikönyvben megtalálhatók –, be kell érnünk annyival: ademiurgosz (teremtő) fogalma Platónnál tűnik föl elsőül. A görög gondolkodó szerint a világ két részből áll: egyik az igazi, a legvalóságosabb létezők (az „ideák”) tartománya, másik az árnyképeké, a tökéletes dolgok tökéletlen lenyomataié. Földi létünk ez utóbbiak közt telik (ezt fejti ki az Állam Hetedik könyvének híres „Barlanghasonlata”), vagyis itteni világunk csupán egy árnyék –, csupán egy látszatvilág, amelyet az érzékelés mutat meg nekünk. De, mert a halhatatlan lélek „odaátról” költözik belénk, életünk során fokozatosan emlékezni kezdünk az igazi világra, az ideákéra. Nos, A sziget lapjain ez történik Askenasival (s egy utalás szerint nemcsak vele, hanem minden ismerősével): egyre jobban szenved a látszatok, az esetlegességek világában, s mind mohóbban szomjúhozza, keresi, követeli az „ideát”, s mert nem leli, gyilkosságra vetemedik végül.

Platón neve és ideatana többször is fölbukkan a regényben. Askenasi eredetileg nem Ragusába készült, mert számára „…az irodalom a kaktuszokkal, Platónnal és az ideával arrébb kezdődött”. „Tájak, világ, tömeg, emberek, a másik élmény” – töpreng „kínlódva” a hajó fedélzetén, majd hirtelen rátalál az egyedül pontos szóra: „Mindez csak következmény” (…) „»Platón!« gondolta hálásan, megindultan. S mint aki (…) megint érti az összefüggéseket, (…) könnyen és gyorsan fűzte fel ennek az egyetlen szónak fonalára mind a csillogót, útszélit és önként rendbe sorakozót, amit látott; a tájat, a világító várost, a hajót emberivel, a »következményt« tehát, egy jóságos, harmonikus és teremtő idea egyszerű, csaknem banális következményeit” (a szerző kiemelése!). – Két megjegyzés kívánkozik ide. Az egyik: utóbbi idézetünkből kiviláglik, hogy az „idea” már itt a „demiurgosszal”, a teremtővel azonos. A másik: e részlet folytatásában – citáltuk volt! – a platonizmus a freudizmusba fordul át. – Izgatott kutatása közben (midőn a táncosnővel élt) Askenasi úgy érezte: „Közvetlenül ahhoz, aki a választ ismerte – az »ideához«, mint ő nevezte – egyelőre még nem fordulhatott kérdésével. Dacos volt, és egyedül kutatott tovább”, majd, mikor válsága idültté lett, Platón (épp Platón!) „számára megsiketült.” Közvetlenül a gyilkosság előtt azon meditál: „…mi célja lehetett az »ideának« a teremtménnyel…”, tette után (a templomban) vele akarna beszélni, hogy a szigeten már meg is szólítsa az „ideát”, ki a görög bölcs demiurgoszából akkorra a kereszténység Istenévé lényegült. A teremtő azonban hallgat; árnyékvilág és ideavilág közt nincs átjárás, nincs dialógus.

A sziget főhőse olykor önkéntelenül visszaemlékezik rég elfeledett dolgokra, s nemegyszer érzi úgy, hogy a vele és körötte történő eseményeket egyszer már átélte ugyanígy. Ez utóbbi jelenség, az úgynevezett „déjà vu”, a memóriacsalódás kapcsán ki is mondja ama filozófus nevét, aki – Platón mellett – szinte észrevétlenül a magáéhoz hasonlítja a regény eszmevilágát: a Henri Bergsonét. Askenasi eszmélkedése, útja az elérhetetlen idea felé nyilvánvalóan a francia gondolkodó tanait követi[8]. Ráébred, hogy Annát és közös életük tárgyait és emlékeit „…soha többé nem dobhatja ki az életéből…”, tisztában van azzal, hogy „Az értelem eszközeivel nem tudott választ kapni…” léte nagy kérdésére, ezért – Eliz, azösztönlény oldalán – „…kénytelen az olcsóbb, gyanúsabb és tisztátalanabb eszközökkel kutatni tovább, amilyen a test, az érzékek”, majd az intuíciókra bízza magát. Nos, ezek egytől egyig oly fölismerések, amelyek rendre megtalálhatók Bergson filozófiájában, jelesül Teremtő fejlődés című, 1907-ben kiadott munkájában. E művet a franciául kitűnően tudó Márai akár eredetiben is, akár anyanyelvén is olvashatta, lévén, hogy a traktátus – dr. Dienes Valéria fordításában – 1930-ban magyarul is napvilágot látott. A sziget tanúsága szerint olvasta is. A fentebb citált szövegrészletek párhuzamként idézzük Bergsontól a következőket (a helyesírás mai szabályai szerint): „…a múlt megmarad magától, automatikusan. Kétségtelen, hogy minden pillanatban mindenestül követ bennünket. (…) Az bizonyos, hogy múltunknak csak igen csekély részével gondolkozunk; de egész múltunkkal (…) kívánunk, akarunk, cselekszünk.” – „Az értelmet az életnek természetes nemértése jellemzi. (…) az ösztön ellenben, (…) ha kikérdezhetnők és felelni tudna, az élet legbensőbb titkait leplezné le nékünk. (…) az ösztön nem az értelem tartományából való (…) Az ösztön szimpátia. (…) az életnek belsejébe vinne bennünket az intuíció, (…) az érdekmentessé vált, önmagára eszmélő ösztön (…). Az intuíció (…) Már-már kialvó lámpa, csak ritkán lobban, akkor is alig pár pillanatra. De fellobban (…) ott, ahol életérdek kerül játékba. Személyiségünkre, szabadságunkra, (…) sőt talán sorsunkra is vet valami gyenge világosságot, mely azonban mégis áttöri az éjszakát, melyben az értelem hagy bennünket”.[9]Magyarázat ide úgyszintén aligha kívánkozik. Más kérdés, hogy Askenasit az intuíció nem az „ideához”, hanem a gyilkossághoz juttatja el.

 

Bölcseleti szempontból A sziget különös „kevercs”, így eshet meg, hogy szövegében a platonizmus nem csupán a freudizmussal, hanem Bergson tanaival is határos. A „déjà vu” jelenségéről a francia filozófus értekezett, Platón pedig az Állam Tizedik könyvében kifejtette, hogy a halhatatlan lélek a földi lét végén az ideák birodalmába jut, hol jutalomban avagy büntetésben részesül, majd ismét valaminő porhüvelybe – ember vagy állat testébe – költözik. E két teória vegyülése magyarázza (magyarázhatja) a regényhős egyik – tán leginkább meghökkentő s félre is érthető – képzelgését. Askenasi, ki már korábban is találkozott a „déjà vu” furcsa érzésével, a szigeten arra vél emlékezni, hogy valamikor, nagyon rég volt már hasonló színhelyen s körülmények közt, s ő élte át hajdan Jézus Krisztus szenvedéseit. Mindez ily durva egyértelműséggel ki nem mondatik, a szövegrész utalásai, jelzései finomak, sejtelemszerűek, mígnem a főhős nem azonosul nyíltan a haldokló Megváltóval, az ő utolsó szavait ismételvén. Bármi groteszk „egybeolvadás” is ez, a szituációból s a hős előző emlékezeti csalódásaiból többé-kevésbé logikusan következik, s még a bölcseleti hátteret sem nélkülözi.

Askenasi a jelenségvilágból a lényegvilágba, az „árnyképek” közül az ideák közé kívánkoznék. Az autentikus létet keresné, illetőleg a lét – számára – legnagyobb kérdéseire az autentikus válaszokat. Tapasztalnia kell azonban, hogy – Platón híres hasonlatára utalunk! – ő is csak „barlanglakó”, s nincsen módja kitörnie a látszatok, a sémák, a konvenciók, a banalitások, a közhelyek, az előítéletek univerzumából, amelyben még a szerelem, a szexualitás, a házasság is csupán könnyed, partnerváltogató szórakozás avagy gépies rutin, udvarias szolgáltatás. A főhős mégis megkísérti a lehetetlent, ám „lázadása” közben folyvást érzékeli: a közeg, az árnyékvilág ellenállásán túl a nyelv vonta korlátokba is beleütközik. Az inautentikus létnek a nyelve is csak inautentikus lehet, s Askenasi rádöbben: a lényegről kizárólag hallgatással, esetleg az intuíció ritka pillanataiban feltoluló szavakkal lehet hitelesen beszélni, márpedig ő „beszélni” szeretne, nem „társalogni”. Amidőn az ideavilág felé indul, ekként meditál: „Úgy látszik, (…) az élet más anyagból készül, mint amit eddig ismertem. A nyelv is idegen anyag, csak jelzés, útmutatás, mint a képírás. Ahhoz, hogy megmondjanak valamit, előbb le kellene fordítani a nyelvet…” (tőlünk a kiemelés!), ám „Az emberek kényelmesek. (…) Néhány kész fogalmuk van, barátság, szerelem, házasság, kaland, viszony; s azt hiszik, e kész fogalmakban elfér az élet. Hát nem fér el.” A sziget csúcsára érvén, hallgatván a tenger „Idegen szöveg”-ét, elébb ráébred: „…talán nem is füllel és értelemmel kell hallgatni ezt”, majd levonja a konzekvenciát: „Egyszer meg kellett szabadulni ettől is: az »értelem« szűkös szókincsétől, néhány százezer fogalomtól, melyek féltékenyen őriztek valamilyen titkot, amelyet sem egészen befogadni, sem teljesen kifejezni nem bírtak”, hogy végül magának az „Ideának” panaszolja el: „Én a legjobbat akartam, a legtisztább fogalmazást, úgy akartam lefordítani a Te szövegedet az élet nyelvére, ahogy eredetileg fogalmaztad… Sajnos, úgy látszik, nem lehet. Hiányoznak a szavak, durvák és tökéletlenek, meg sem közelítik az eredetit…” (a szerző kiemelése!). Megjegyeznők: a legutóbbi citátum nem pusztán a nyelvi kifejezés gyarló voltára, hanem a földi lét, a földi tettek gyarlóságára is vonatkozik. Az árnyékvilág nem válhat azonossá az ideavilággal, az emberi szó sem az Igével.

(A regényben újra s újra fölbukkanó nyelvkérdésnek létezik másmilyen interpretációja is. Fried István „De hol a sziget?” című tanulmánya[10] „…az 1930-as esztendők általános európai »rosszérzésé«-vel, „a világ széthasadtságá”-val pántolja össze Askenasi személyiség- és nyelvválságát. Okfejtése A sziget azon – direkt és indirekt – valóságvonatkozásaira terjeszti ki figyelmét, amelyek számunkra is fontosak, ám ezúttal kevésbé hangsúlyozzuk őket.)

Az ideakereső Askenasi a mű során mindvégig szemben áll a fecsegő felszínemberek gyülekezetével, azokkal, kik a rekordokért lelkesülnek, kik folyvást halaszthatatlan dolgaik után sietnek, azokkal, kik „divatos zeneközhelyek”-ben – egyáltalán: a közhelyekben – üdvözülnek, kiknek minden helyzetről és cselekedetről ab ovo megvan a véleményük – azokkal, kik hivatalosan „egészségesek”, s kivetik maguk közül a „beteget.”. Őt „egy különös hang” szólítja belülről, olyasféle, aminőről Ortega y Gasset beszél: „Különféle létlehetőségei között minden ember talál egy olyat, amely az ő autentikus léte. És azt a hangot, amely őt e felé az autentikus lét felé hívja, »elhivatottságnak« nevezzük.”[11] Szükségtelen itt Márai és Ortega szellemi kapcsolatáról értekeznünk, mindössze annyit mondunk: Askenasi „elhivatottsága” az ideakeresés. Ez az elhivatottság ragadja ki őt tisztes (?) polgári életkereteiből, immár titoktalan házasságából, s hívja „a szenvedélyes kutatás” „veszedelmes út”-jára. Valóban csak „pótcselekvés” volna „kalandja” Elizzel, átlépés egy konvencióból a másikba?[12] Nem gondolnók, hiszen a főhős maga is tisztában van azzal, hogy számára a táncosnő csupán kísérleti alany, átmeneti társ, afféle katalizátor – út valami felé, de nem a megérkezés . Fontos mozzanat, hogy Askenasi akkor veszíti el „Platónt”, amikor – elhagyván Elizt – átmenetileg szünetelteti „kutatásait”, s belesüllyed ekként a mindennapiság világába, ám „visszakapja” tüstént, amidőn – hallgatva intuíciójára – „föllázad”, s eldönti: Ragusában fog kiszállani.

Megkerülhetetlen a kérdés: elmeháborodott lény A sziget főhőse (olyan, aminőnek „tükörképe”, a hajóra hurcolt gyilkos mutatkozik), avagy „csupán” jóvátehetetlen bűnre vetemedő ember, ki összeroskadt, mert a vállalt feladat meghaladta erőit és lehetőségeit? A regényszöveg nem ád egyértelmű választ; mindvégig e kétfajta lehetőség közt lebeg, egyszer a kivételes műveltségű, okosságú, intelligenciájú, másszor a zavart tudatú férfit láttatván Askenasiban, úgyannyira, hogy a mű utolsó harmada már nem váltogatja, hanem mindjobban összevegyíti e szélsőségeket. Az utóbbi megoldás sugalma szerint (is) a hőst határesetnek kell tekintenünk, kit nemes rögeszméje, az ideakeresés túlemelt már a józan ráción, ám innen tartott még az őrületen. Askenasi kétarcú, groteszk lény. Megfér benne – Németh Andor egykorú kritikájának[13] szavával szólva – a „fausti tudásszomj” és a szánalmas kisszerűség: amidőn nagy panasztétele előtt mezítelenre vetkezik, „…észrevette, hogy sajnálattal nélkülözi a sámfákat, mert szerette éjszakára kifeszíteni a cipőket…” „Esete” – végső soron – a lét lényegére kíváncsi és a szabadságra áhítozó ember bekerítettségét, szomorú kudarcát példázza. Az emberét, ki szükségképp a „barlang”, a látszatvilág foglya marad, így a titkok fátylát föl nem lebbentheti, ki az Idea és az ideák keresése közben bűnbe esik, áthágván egyszersmind a földi normát s az égi parancsolatot, kit vonz, de nem elégít ki a vallás, a kolostori lét fegyelme és békéje, ki magát az Istent ostromolja nyugtalan kérdéseivel, választ, magyarázatot azonban nem kaphat tőle, ki minél kétségbeesettebben lázad, annál kevésbé rázhatja le a közösségi élet béklyóit, kit jelképes és valóságos börtönbe hurcolnak vissza vágyott magánya szigetéről.

Számunkra nyilvánvaló: Askenasi történetében, dilemmáiban, gyötrelmeiben és csődjeiben – ha közvetett módon, sokszoros áttételekkel is – a Márait folyvást és intenzíven foglalkoztató gondok s gondolatok tárgyiasulnak. Ha elbúvik is a história és a hős mögé, ha távolságot tart is az egyes szám harmadik személyű narrációval és a helyenként ironikus modalitással, személyes érintettségét aligha tagadhatnók. Askenasi létkérdései egyben Márai létkérdései is, légyen szó akár az ideakeresésről avagy a polgári életkeretek és konvenciók elleni lázadásról, a nyelv, a nyelvi kifejezés elégtelen és tökéletlen voltáról avagy a házasság kiürüléséről és válságáról, az észelvű világszemlélet korlátairól avagy az ösztönök és az intuíció fontosságáról, a kételyek övezte istenhitről avagy az elrendelt magányról, a „szigetember” végzetéről. Egytől egyig oly problémák, amelyek a regény írója számára a legkevésbé sem voltak idegenek – épp ellenkezőleg: napjában szembesült s küszködött velük. Szerző és hős „rokonságának” legfőbb, mondhatni, perdöntő bizonyítéka: az Egy polgár vallomásai eredeti, még csonkítatlan szövege elárulja, hogy a folyvást „kielégületlen” Márai is a „teljes kielégülést” kereste, s Berlinben éppúgy járt egy nőimitátorral, egy állástalan iparoslegénnyel, amiként A sziget nyelvtudósa.[14] (Azt már csak futólag említjük, hogy Márai egyik utóneve szintén Henrik volt, akár az Askenasié. Személyes érdekeltségére ily módon is utalt.)

 

Bármi paradox is, a szó válságát tételező, a nyelv, a nyelvi kifejezés gyarlóságát, esetlegességét, pontatlanságát panaszló Márai Aszigetben fölényes stílművészként lép elénk. A regény „irályának” mesteri voltát, érettségét, eleganciáját, finomságát, árnyalatosságát (stb.) szinte az összes egykorú kritika méltatta, a legszebben tán Kardos László, a Válasz 1934-es évfolyamában[15] és Karinthy Frigyes, a Nyugat hasábjain. Mivel a mű stílusarculatának, nyelvi értékeinek tüzetes elemzése önálló tanulmányt igényelne, itt csupán egy észrevételre szorítkozunk. Minket is lenyűgöz Márai nyelvmágiája (a hőség nyelvi megjelenítése az első fejezetben – egy példa a számtalan közül – valóságos remeklés), mégsem hallgathatjuk el: e bravúros stiliszta tolla olykor – nagyon ritkán! – önkényes és helytelen szóhasználatba („kidukáló”), illetőleg túlontúl keresett, már-már szépelgő futamokba téved („Mint az öntudatnak egyik csaknem teljesen kimerült erőtelepéből, úgy világított még e szempárból a lélek fénytartalékának utolsó, hamvadó szövétnekmaradéka…” – olvashatjuk Askenasi alakmásáról, a „lázadóról).

Nincs kétség: némi belső aránytalanság ellenére A sziget a legjobb Márai-regények közé tartozik, s epikánk történetében, értékhierarchiájában úgyszintén előkelő hely illeti meg. A valóban maradandó alkotások sorába utalja elbeszélés-technikájának megannyi újdonsága, jellegadó sajátosságainak (így például időszemléletének, nézőpontváltásainak) merészsége és modernsége, problematikájának összetett, szokatlanul filozofikus volta – és a műegész bizonyos fokú talányossága. A sokféle megközelítés, értelmezés után és ellenére is lappang benne valaminő rejtély, titokzatos elem. Valami megfoghatatlan és megnevezhetetlen.

 

 

[1] Karinthy Frigyes:Márai Sándorról “A sziget” alkalmából. In: Nyugat, 1934. I. 169–172.

[2] V ö.: Rónay László: Márai Sándor. Bp., 1990. 128. – Uő: Márai Sándor.Akadémiai Kiadó, Bp., 2005. 157.