Ki látott engem?

Márai Sándorról az utóbbi évben annyi cikk, tanul­mány jelent meg, mintha most fedezné fel újra a magyar irodalomtörténet. A hosszas hallgatásnak egyik oka az elmúlt időszak légköre, a másik az önkéntes száműzetésbe vonult író elzárkózása, a személye és munkái iránti érdeklődés vulkánszerű kitörése pedig életműve súlyát, a magyar irodalom huszadik századi együttesében hatal­mas, hiányt betöltő szerepét jelzik. Márai régebbi és újab­ban, kint írt regényei nélkül elképzelhetetlen a modern magyar irodalom. Par excellence író, úgy író, ahogy festő mondjuk Van Gogh vagy Csontváry. Hatalmas szakmai tudása, félelmetes műveltsége, világjáró hajlama mind-­mind arra predesztinálták, hogy a magyar irodalom (sok­ban romantikus, anekdotázó, naturalista, realista hajla­ma) vele városias formát nyerjen. A lenyűgöző stílusban alkotó, az önmagát szinte teljes mértékben az irodalomba menekítő„Homme pour l’art" megtestesítője. Érdemes röviden felvázolni pályaképét. MáraiGrosschmid Sándor 1900-ban Kassán született, testvére Radványi Géza néven lett világhírű filmrendező. Korán elkerült hazulról, külföldi – német és francia – egyetemekre is jár, több német nyelvű és magyar lap párizsi levelezője. Személye és munkássága korán szenvedélyes viták közép­ pontjába került. Sokan öncélúnak, nihilistának tartották, a polgári esztéták pedig a Szépség apostolának. Márai a MŰ szolgájának vallja magát, szerinte az író akkor végzi jól feladatát, ha géniusza hívását követi. Valójában Márai éppúgy közösségi író is, erre többen rámutattak. (A Puszták népét Márai Egy polgár vallomásai című regényéhez hason­lították, nem ok nélkül.) A polgárság életútjának ábrázolása nála egyáltalán nem a polgár eszményiesítését jelenti, a lázadás, a kiszakadás (Zendülők) éppúgy belefér eszmekörébe, mint a polgári öntudat ábrázolása (Egy polgár vallomásai, Féltékenyek). „Voltaképpen csak egyetlen él­mény van: a család” – vallja, s ezt az élménykört európai színvonalon, magyar környezetben, nálunk szokatlan lélektani hitelességgel mutatja meg. Cocteau, Mauriac, Hervé Bazin munkáit hol megelőzve, hol velük egy hullámhosszon ábrázolja a válságba került Európa kínzó bizonytalanságba zuhant család-drámáját. S mikor úgy látja, a család, a polgárság veszendőbe ment, felbomlóban van, akkor kezdi kibontani a letűnt életforma, a polgári család életének egykorvolt megtartó értékeit.

A tékozló fiú vallomása ez? Szó sincs róla: a „zendülő" az adolescence európai keserű felnőtté válása. Krónikája tük­rözi a gyermekkor s a haza sorsának drámai sorsfordula­tait. A családkép csak később, a háború után válik számára keserű, drámai jelentéshordozóvá. Szülővárosa és Buda jelkép értékű, hűvös, elegáns prózája érzelemmel telítődik, ha róluk szól. Krúdy, akiről regényt is ír: nemes nosztalgia. Esszéi, kritikái, újságcikkei példaértékűek. Remek érzékre vall: munkái a Révai Kiadó famentes papírján, azonos formátumban jelentek meg. Minden kötet elején felsorolva a többi Márai-munka. Az érettségi óta kész író, huszonéve­sen olyan könyvet ír (Istenek nyomában), amelynek jóslatai világtörténelmi méretekben válnak be. Hitler jelentkezése idején azonnal látja a démonit, a veszélyt. Életművet ír az első perctől kezdve, könnyedén, habár kényszerítve moz­dul ki a jelenkora dimenziójából, de nem érzi igazán jól magát az emigráció távlatában.

Nem hiszem, hogy néhány sorban jellemezni lehet. Csupán e néhány bevezető sorral megpróbáltam ráhango­lódni San Diegó-i beszélgetésünk tárgyára, útvonalára.

 

Egyik délután. Kint gyönyörű idő, bent kellemes félárnyék. Megnézzük a tv híradójának bevezető néhány percét. Sör­rel kínál. Rágyújt. Kellemesen érzi magát, jó napja van, fe­ledi az öregséget.

Az asztalon a Garrenek, a megjelenésre váró könyv levo­nata. Benne többek közt a Zendülők. Elmondom, egyete­mista koromban mennyire szerettem, s megvolt apám könyvtárában. Mikor franciául olvashattam az Enfants terribles Cocteau-regényt, szinte büszke voltam, hogy nekünk a magyar irodalomban a Zendülők, méltó hozzá. Felcsillan. Jöjjön velem! Bemegyünk a hálószoba kis elő­terébe, a szentélybe. Két nagy hajóláda áll előttünk. Egyiket felnyitja, benne munkáinak idegen nyelvű fordításai. Bordó vászonba kötve egy könyv Les revoltés, NRF Paris, 1931! Mutatja büszkén. (A másik láda kiadatlan kéziratait rejti több ezer oldalon!) Márai szeretettel veszi kézbe:

-  Gara fordította, egy franciával dolgozott együtt. Ara­nyos, kedves, becsületes ember volt a kis Gara. Kommunista volt és csalódott. - Soha nem felejtem el: negyvenhatban kijutottam az országból és Párizson át utaztam Londonba. Ez volt az első alkalom a háború után, hogy ki lehetett utazni, és Gara Párizsban felkeresett. Borzasztó szegényes viszonyok között élt. Hozott ajándékba Lolának egy darab­ka fr ancia szappant.

Önkéntelenül is megkérdezem, hogy Gara László (az itthon is ismert és fordításai, a magyar irodalmat franciául bemutató , kiváló antológiái alapján nagyra becsült irodal­márunk) már akkor Franciaországban élt?

-  Hogyne! Gara mikor mi Párizsba értünk, rögtön a házasságom után, ahogy mi neveztük: az aláírás után (kimentünk huszonnégyben Párizsba és ott voltunk har­mincig, harmincegy tavaszán jöttünk vissza Pestre) Gara már ott volt. Nem sokkal fiatalabb, mint mi, az első világháború után ment ki.

Miközben a ládából előkerülnek könyveinek finn, olasz, angol, német, cseh, dán s még ki tudja hányféle kiadásai, Márai mester hagyja, hogy kedvemre turkáljak és gyönyör­ködjem a szép és érdekes gyűjtemény anyagában. Szóba hozom, hogy első hosszabb külföldi tartózkodása idején tulajdonképpen hány lapnak is dolgozott.

- Dolgoztam a Frankfurter Zeitungnak. Színes tárcari­portokat írtam egy kiállításról, egy könyvről, egy esemény­ről. Komoly, nagyon jó lap volt, igazi világlap volt. Kölyök voltam még, huszonhárom-huszonnégy éves és elküldtek például Keletre, meg is írtam egy könyvet – Istenek nyomá­ban – ez a Frankfurter Zeitungban jött először, aztán lett könyv. Rendkívül gavallérok voltak. A németek, ha éppen nem foglalkoztak tömeggyilkossággal, rendkívül nagystílűek tudnak lenni – teszi hozzá.

Boldogan görnyedünk a nagy láda előtt. Elégedetten gondolok arra, hogy most jó a kedve és fizikai állapota is annyira kielégítő, hogy még élcelődésre is jut erejéből. Megemlítem, hogy Pesten nekem megvan az Istenek nyomában képes kiadása, amelyet az ő fotói tesznek még hitelesebbé, de nagyon fontosnak érzem azt az új kiadást is ( hatodik ezer), amelyet 1937-ben pompás előszóval egészített ki.Ennek kapcsán az ifjúságról, az utazásról, a világ gyanútlan felfedezéséről beszélgetünk.

Itthon kikerestem és felidéztem ezt a Márai Sándorra nagyon jellemző Előszót: Ez úti jegyzetek egy ifjúság és egy utazás találkozásának em lékeit örökítik meg: e találkozásnak már több mint évtizede. Most, mikor az új kiadás számára átolvastam s átjavítottam e sorokat, különös honvággyal észleltem a lelkesedésnek és a bizakodásnak azt a dacos hőfokát, mely a könyv lapjairól su­gárzott felém; e jóhiszemű lelkesedésre csak az első ifjúság képes, mikor az ember szentül hiszi, hogy a világot tiszteletére talált ák fel és rendezték be, s a találmánynak - fajtáknak, tájaknak, emberi és emberfölötti alkotásoknak - igazi értelme, hogy ő, az utas, megismeri, lelkesedik érette és használja. Lelkes utazó voltam. E lelkesedés a könyv egyetlen jogcíme.

Stein Aurél természetesen más szempontokkal utazik. De az ifjúság kegyetlen erővel látja a világot, s a látomás ereje néha pótolja a tudományos érzékelés bonyolult és finom műszereit. Az a fajta utazás, mely úgy látja a tájakat és a népeket, mint v alamilyen víziót, nem alkalmas arra, hogy megrögzítse a hely- ­és néprajzi valóságot; de, keverve az utazó lélek lelkesedésének hőfokát a látomás sugártörésével, végül mégiscsak üzenetet közvetít, mint a kristályban elfogott és színképre bontott sugár, egy idegen világból. Mikor Keletre indultam, két öltözet vászon ruhát, egy trópusi kalapot, megdöbbentően kevés pénzt és G oethe „Faust"-ját vittem magammal. Ez a felszerelés nem volt szakszerű. Időközben, kevésbé kalandos utakra, józanabb és alaposabb felszereléssel indultam el. A trópusi kalapról már Alexandriában kiderült, hogy teljesen használhatatlan, mert ragad és meleg. Mégis, a három hónapos út minden pillanatá­ban úgy éreztem, kutató vagyok, s valahol két világ, az érzékelhető és az érzékelhetetlen világ délkörei között végzek ásatásokat, a „Faust" egy gyűrött példányával zsebemben. Ilyen szerénytelen az ember, kezdetben. Szeretnék még egyszer az élet­ben ilyen szegényesen és szerénytelenül utazni.

 

Nem hagyhatom szó nélkül: amit a könyvben jósolt a franciák libanoni szerepéről és jövőjéről, szinte szó szerint bekövetkezett. Izrael és palesztinok szembekerülését is előre látta.

-   Főleg azon a területen, amit ma Izraelnek hívnak, egészen különös helyzet volt, úgy huszonhatban. Izrael még nemlétezett, de a telepesek már ott voltak és nem is akartak elmenni. Apalesztinok még ott voltak és nem akar­tak elmenni. Nem voltak összeütközések, legalábbis nem gyakran. De ma már látjuk az eredményt: a kétfajta embert nem lehetett szinkronba hozni. Azsidók nyugati emberek, hiába származnak Keletről…

– Párizsban még milyen lapoknak dolgozott?

– A Prager Tageblattnak, egy német nyelvű prágai Ujságnak is dolgoztam és az említett Frankfurter Zeitungnak. Tulajdonképpen akkor máshová nem is dolgoztam, de ez is elég rendes elfoglaltság volt. Kellemes, szép munka színes cikkeket írni, beszámolni arról, ami Párizsban történik.Évekig csináltam ezt. És akkor tényleg „magyar éhség" tört ki rajtam: a magyar nyelvben, a magyar irodalomban élni. Hazajönni! Hat évig voltunk Párizsban, míg hazajöttünk.

Közbevetem: ekkor kezdődött pályájának legterméke­nyebbidőszaka.

-   Párizs előtt Berlin. Először Frankfurtban jártam egyetemre, aztán Berlinben. Berlin akkor, huszonhárom körül – valódi világváros volt. Nagystílű és vállalkozó.

– Akkor lehetett már érezni a közelgő hanyatlást?

–          Nem! Anácizmusnak még nyoma sem volt! Demokrácia volt. Infláció is volt ugyan, de aztán rendbe hozták. Én mindig úgy voltam Párizzsal, hogy ott valamilyen vidékies elfogódottságot éreztem. Elfogódottsággal néztem a szelle­müket, logikájukat, az ízlésüket, a francia irodalmat és művészetet. És még valamit, nemcsak gáláns értelemben: a francia nőt. Az nagy valaki, az tartja az országot. Jobb, mint a férfi – bár mindig nevetséges ilyen általánosságokat mon­dani – a francia nő, az tartja a családot és tartja az országot. Valahogy sohasem éreztem otthon magam Párizsban. Lola szerette… Lola nagyon szerette… én csodáltam, ámde nem szerettem. Megkönnyebbülés volt, amikor haza­jöttem. Az Ujság nagyon jó lap volt, kitűnő volt. Jó újságírás folyt, Zsolt Béla szájas volt, de arrogáns talán nem… és remek debatter. - (Elgondolkozva beszélt egy számára szép emlékű korszakról.) De a kommün után visszamaradt egy ilyen antiszemitizmus és antikommunizmus, vegyülékeny közhangulat, amiből aztán kinőtt a nácizmus és nyilasok és minden egyéb. Akkor még a zsidók, akik átvészelték a háború és a kommün utáni antiszemita hangulatot, nagy erővel kapcsolódtak bele a társadalmi és a nemzeti életbe, kitűnő alkotók voltak a kereskedelemben, iparban és művészetben. És aztán volt egy proletár zsidóság is, kis­polgári… és volt az elit. Még jobb volt ez az elit a Felvidé­ken és Erdélyben. - Hát kezdődött aztán Németországban a nácizmus és arra sajnos a középosztály felelt. Talán nem is a középosztály, hanem az értelmiségi proletariátus és nagyon csúnya dolgok jöttek.

 

A Sértődöttek első kötete, a Hang erről így beszél; a negyvenes években írta Márai:

Egy korszak, amelyben feltűnik a „démoni" és megsem­misíti a kezdődő békés esztendők családias hangulatát. Csapdájába kerül az elit polgárság, hatalmába zuhan a középosztály és szenved tőle a nép. S a magyar szóra, magyar életre kiéhezett írót itthon is utoléri a hang, az euró­pai válság. Bátran száll szembe vele, amíg a toll elég erre.

De térjünk még egy időre vissza Párizsba. Az akkoriban szemtelenül fiatal Márai milyen írónagyságokkal került testközelbe.

-  Többet ismertem, volt úgy, hogy leviziteltem. Gide-t személyesen nem ismertem, csak levelet írt nekem, mikor a Révoltés megjelent. Nagyon szépeket írt. Ugyanakkor a Nouvelle Revue Française-ben Gabriel Marcel, jó nevű kritikus egy többoldalas tanulmányt, inkább hozzászólást írt, hogy mi van e jelenség mögött. Csak egy generációs „révolte”, vagy egy generáció most vállalja azokat a tiltakozásokat, amiket az öregek elmulasztottak. Szóval, nem elég csak tiltakozni, azt elmondani, amit nem akarok. Azt is ki kell mondani, amit akarok! A „révolte”-nak hatá­rozottan voltvisszhangja. - Aztán, amit nem nagyon szeret­tem - volt egy romantikus idő, amikor gyorsan és könnyen írtam - A gyertyák csonkig égnek című regényt kiadta a Plon kiadó, Régnier fordításában, aki a francia követség kulturá­lis attaséja volt.

– A Zendülők fordítása milyen volt? A könyv fontos állo­más életművében.

–  Azt Gara és egy francia fordította franciára, jól. Ami azt illeti, én is fontosnak tartom, benne lesz a Kanadában most megjelenő kétkötetes regénygyűjteményben, a Garrenekben. Én nem tudom milyen a könyv, jó vagy rossz, vagy nem sikerült amit akartam, vagy nem is tudtam mit akarok, csak írtam, valaki diktálta, hogy írjam meg. De az bizonyos a Garrenekben, ha elszánja magát egy kiadó, hogy kiadja ezt az ezeroldalas monstrumot, abban van lehetőség.

-  Ma már annyi könyvet adnak ki külföldön és belföldön, már nem is lehet megkülönböztetni, olyan tömegben áram­lanak a könyvek, ami talán attakíroz egy kiadót. Az a helyzet: megjelenik egy könyv és megjelennek a kritikának álcázott hirdetések, óriási mennyiségben. De ha bemegy valaki egy könyvkereskedésbe és megkérdezi a segédet, hogy kapható-e ez vagy az a könyv, azt mondja: majd keres­ni fogom. Már nincs disztinkció, csak nagyon ritkán.

-  Amerikában próbálkoztak például Prousttal. Proustot senki sem ismerte, kiadták az A la recherche-t, nem az egészet. De ha egy intelligens átlag amerikai könyvolvasót megkérdez, hogy mit szól Prousthoz, hát így fog nézni... (szemléletesen mutatja). Ugyanez a helyzet Thomas Mann-nal. Amerikában nagy politikai rokonszenv fogadta és nagyon támogatták. Külföldi írót, itt? Ugye volt Molnár Ferenc, aki nem volt nagy író, de a századvégi úgynevezett polgári színjátékot elsőrendűen csinálta, abból a körből határozottan márka volt. Knut Hamsun évekig itt élt, egy sorát sem adták ki soha, azt sem tudták, hogy létezik. Vagy Musil például, aki egyike az igazán kiváló korunkbeli íróknak.

Musil Magyarországon egyre népszerűbb, itt Ameriká­ban egyáltalán ma ki a népszerű író?

-      Részben a jó, részben a mesterségesen felfújt zsidó irodalom (van egy cionista-judaista irodalom is), amely zárt körben hat, az amerikai zsidóságban, amely elég nagy lélekszámú. Hogy külföldi írónak kinek van itt visszhang­ja? - Az angolt, ha külföldinek tekinthetjük, annak van. Az kétségtelen, Huxleyt itt mindig megbecsülték, Aldous Huxleyt. Bemard Shaw-t nagyon becsülik. Shakespeare-t, itt San Diegóban, a Globe Színházban egyebet sem játszanak, joggal: nemzeti intézmény. De eleven külföldi író, itt? ... Magyar volt: Molnár. Jókai megjelent – nem feleltek rá. Mikszáth megjelent, a Szent Péter esernyője, arra feleltek. Például Theodore Roosevelt, mikor Európában járt meg­látogatta Mikszáthot. Kiadták Németh Lászlót, mestersé­ges kiadásban… Maupassant-t a klasszikusok közül, azt hiszem azt olvassák.

– Tolsztojt és az orosz klasszikusokat mennyire isme­rik?

-  Tolsztojt nagyon! Olvassák.

A beszélgetés nagyon kellemes hangulatban folyik.

Márai, bár tudom, a bort jobban kedveli, most sört szürcsöl. Bort,  s engem is többször kínál. Ahogy sötétedik egyre élénkebb lesz, látszik, hogy az esti és éjszakai olvasgatás megszokott életmódja, az esti meditációk idején igazán éber.Marasztal. Indulnék, barátaim szerint elég veszélyes a városban, különösen itt, a nagy erdős park szélén, egyedül mászkálni. A kedves invitálásnak azonban nem lehet ellenállni:csaknem éjfélig beszélgetünk. Szóba kerül, mennyi cikk és tanulmány jelent meg az elmúlt évben róla Magyarországon. Megkérdezem: isme­ri-eazokat. Nem éri váratlanul a kérdés, azért kis töprengés után válaszol:

- Hát igen, olvastam ... Kérem, az emberre ráragaszta­nak két vignettát. Az egyik az, hogy „polgár", a másik „euró­pai". Ráteszik, mint az emlékműre a táblát. - De az emlék­műveknek az a sorsuk; először megnézik az iskolás gyere­kekis, aztán jönnek a kutyák és lepisilik (derűsen), másra már nem érdemesek ezek azemlékművek. - Azt hiszem, le kell telni a purgatóriumi időnek minden író halálát követően, míg meg lehet mondani, mi az,ami megmarad belőle. Igaz, amit Goethe mondott Eckermann-nak, amikor az azt kérdezte, hogy mi volt a leitmotiv a Faustban... „Kedves fiam, ha én azt tudnám" - válaszolt Goethe.

- Halála után kiderül az emberről, mit akar mondani. Én azt akartam mondani, hogy nem tudom mit akartam mondani... De megkíséreltem néha elmondani, hogy a feudalizmus, a dölyfös úrhatnámság és a szegény proli között, van egy réteg, amit elkereszteltek polgárnak. Ami alkotó réteg volt, amelynek a légköre nemes és jó volt. Hasa volt a „burzsujnak", de a légköre az jó volt és néhány száz év alatt felépített egy műveltséget. És ez a légkör elpusztult. Ezt az elpusztult légkört iparkodtam rögzíteni abban, amit néha itt-ott megírtam. Mindent: hol, mire felelt ez a „légkör". Ez valóban elpusztult és nemcsak a kommuniz­musban pusztult el. De van valamiféle nosztalgia ma is iránta! Határozottan, érezhetően van nosztalgia, nem a kupon-vágó polgár után, hanem egy emberi magatartás iránt, amely nem örökli és nem is szerzi, hanem csinálja azt a levegőt, amiben él, alkot. - Nálunk különösen a Felvidéken és Erdélyben volt egy alkotó polgárság. Budapesten is volt, itt a jó zsidórétegnek egy nagy része is idetartozott. Aztán volt a polgári légkörnek egy groteszk része, ami nem volt rokonszenves.

Megemlítem, hogy sajátos zeneiségű prózájában érzé­sem szerint egész Közép-Európa miliője, légköre benne van, szétforgácsolt életet élő emberek balsorsa és tragikus világa. Ugyanakkor a mindennapi élet folyamata a családi élet keretében megnemesül, a dinasztiák műve megmentő érték, az ifjúkor lázadásai ellenére is.

- A Polgár vallomásaiban iparkodtam megírni, igyekez­tem bevezetni az olvasót a polgári légkörnek a hátsó szobá­jába, ahol a valóság van. - Életemnek egy kínos végső konklúziója, ha szabad ezt mondanom egy hosszú élet után, csak egyet vontam le a magatartást illetőleg, megsér­tődni nem szabad. Káromkodni szabad, mérgesnek lenni szabad, ha megütnek és muszáj, visszaütni, szabad. De megsértődni nem szabad! Ez nagyon fontos, ezt minden­kinek ajánlom. Ha valaki megsértődik, akkor megbukik. Iparkodtam nem megsértődni, de volt egy pillanat, amikor kissé megsértődtem attól, amik a magyar irodalmi életben teremtek. - Amikor egy Németh László nevű, tehetséges, szapora szavú, szeminarista hajlamú író meghirdette a „hígmagyarságot" - nem kell fejcsóválva elmenni a szó mellett, jól szembe kell nézni vele! Szóval kiderül: miután apai őseim Németországból jöttek háromszáz év előtt, aztán mindegyikük magyar férfiakkal-nőkkel házasodott és ott élt, apám keveset tudott németül, a magyaron kívül más nyelvet nem tudott, hogy ezek, mindannyian híg-­magyarok vagyunk… Először is, Magyarországon tiszta faji képletet felállítani nagyon nehéz. Szóval kiderült, hogy „híg-magyarok” vagyunk és ezt el kellett viselni... Legalább a nyelvet, azt nem tudták elvenni az embertől, a gyönyörű magyar nyelvet. A tömörségét a magyar nyelvnek. Egy a háromhoz az arány, a fordítók jól tudják. Ami a magyar­ban egy szó, az angolban legtöbbször három, mármint nem is szó: fogalom, kifejezés.

Közbevetem: sokáig élt Itáliában, az olaszhoz képest is elmondható ez? S tudomásom szerint németül, franciául anyanyelvi szinten beszél.

-     Ahhoz képest is, föltétlenül, és a franciához képest is, az angolhoz képest is, amely a magyarnál sokkal bőbeszé­dűbb. ..

-     Úgy érti, hogy a magyar súlyosabb?

-     Hihetetlenül súlyos, olyan, mint a black hole, olyan sűrűségű ... Én tulajdonképpen csak franciául és németül tudok úgy, ahogy. Angolul, na, az olasz titokzatos nyelv, négy igeragozással, de olvasni már ment és a beszélgetés, úgy, ahogy most is beszélgetünk. De ahhoz zenésznek kell lenni, hogy egy idegen olaszul jól megtanuljon. Francia, német: igen. Angolul itt van egy leküzdhetetlen nehézség, a prononciation, a kiejtés. Itt a bennszülöttek göcseji nyelvjá­rásban beszélnek. Vagyok, egy szó! I am, Io sono, Je suis már kettő! Szerencsés eset, ha csak kettő.

Ady Endre szépen élt ezekkel a súlyos szavakkal - emlí­tem meg és idézem:

„Vagyok, mint minden ember: fenség, Észak-fok, titok, idegenség, Lidérces, messze fény, Lidérces messze fény.”

-   Ady rendkívül nagy költő volt. Eleinte nem volt önkri­tikája, nem tudta mi az, amit leír. Aztán, amikor ezen túl­jutott és megszólalt benne a költő, kétségtelenül a legna­gyobbak közé tartozott. A halottak élén című kötet és azt megelőzően néhány nagy verse, a Különös éjszaka volt és a többi - nem kell sokat írni - az remekmű! - Érdekes, magyar nőíró volt és van jó néhány, de igazán jelentős egy sincs. Igaz, a nők nagy „végrehajtók". Nagyméretű végre­hajtók, kivitelezők, de sajátos módon bizonyos műfajok­ban nem tudnak alkotók lenni. Nincs női drámaíró, zene­szerző, építész, sebész sincs.

Viszont nagyon jó belgyógyászok és pszichológusok...

-           Kitűnőek! Prózaíró van. Itt van egy költőnő, Emily Dickinson. Fehér ruhában, mint egy kísértet ment át az éle­ten. Amit írt, nem szép versek: csak költészet... kis különb­ség, szép verseket nem nehéz írni! - Aztán voltak nagyon te­hetséges prózaíró nők és vannak, McCarthy például. Angliában hajdanvolt Virginia Woolf... Az valóban nagy tehetség volt. Az angol irodalomhoz érve feltétlenül tehetséges író mondjuk Graham Greene. Honour and power. Hatalom és dicsőség, az kitűnő! És Oscar Wilde?

-  Wilde, ha éppen nem játszotta clown-szerűen a pederasztadandyt. A Readingi fegyház balladája, a Dorian Gray, minden modorossága ellenére él. Elég?

Igen.

-   És aztán jött ez a mánia, mint Gide-nél. Gide igazán nagy tehetség volt, akik értenek franciául azt mondják, hogy Gide a legtisztább franciasággal írt. De folyton az önvád, a pederasztaság. Mazochizmusa állandóan ingerlő magatartás. - Amellett a pederasztasággal az a helyzet, hogyitt vonulnak az ablak előtt hatalmas zászlókkal az aggastyánok. Alig tud már menni, de viszi a zászlót: „Kijöttünk a rejteklyukból!" Nézem őket, itt már háromszor-négyszer voltnagy buzeráns felvonulás. Az ember nézi őket és az a gyanúja, ez nem szexuális manifesztáció. Ez társa­dalmi-politikai manifesztáció.

– Egyfajta elkülönülés?

– Az oktrocizáló közízlés elleni tiltakozás. De ezeknek nem az a fontos, milyen a nemi magatartásuk. Az csak ürügy – természetesen, akik kezdték azoknál nem vitás -, de ma már ez sport.

Eljutottunk a tömeg és az elkülönülés kérdésköréhez. Ortega yGassetről mi a véleménye? A Tömegek lázadására gondolok természetesen . . .

– Ortega egyike a legtermékenyítőbbeknek, századunk­nak fermentumszelleme volt. Kitűnő ember volt.

Márai Sándor regényei lélektani szempontból igen árnyaltak. Egy-egy család, leginkább a több regényében is feltűnő Garren család sorsát, hétköznapját a körülmények mellettdöntő mértékben határozzák meg a lelki tényezők. Az öröklött, a szerzett tulajdonságok, a képességek. Az ősök, a szülők tisztelete és a lázadás. A serdülés korának hevületeés a felnőttkor csalódott világa. Jogosnak érzem tehát a kérdést, írás közben mennyire figyelt a pszicholó­giafejlődésére, Freudra, Ferenczire, Szondi Lipótra?

-  Freud föltétlenül becsületes ember volt és hitt abban, amit meghirdetett. Viszont a freudistákkal ez nem volt fel­tétlenül mindig így, sok volt az üzlet és a divat az egész freudizmusban...

A Csutorában és máshol is megfricskázza az analízisre járókat...

-     Nos, Freud olyan becsületes volt, hogy a végén, mikor szegény már a torokrákban a halállal küzdött - (lehet, inkább ínyrákja volt?) -, elismerte, megvan a lehetősége annak, hogy súlyos pszichikai és idegzavarokat gyógysze­res eszközökkel lehessen gyógyítani. Ez az ő részéről na­gyon nehéz elhatározás volt, ezt bátran kimondani.

-     Ma már egyre jobban felbontják a szervezetet és a gé­neket. A kromoszómák és az enzimek útvesztőjében kide­rül, hogy igenis az idegjelenségek és az idegkatasztrófák mögött lehet biokémiai egyensúlytalanság, amit a pszicho­analízis nem tud megoldani. Terapikus értelemben nincs pszichoanalitikus gyógyítás. Az analízis nagyon érdekes, mert kimondja, megmutatja ezt, vagy azt a hajlamot stb. Az öreg Freudban volt annyi becsület, hogy a végén ezt ki­mondja.

–        Szondi Lipót tesztjével találkozott?

-     Kérem, abban a Szondi-tesztben az volt a különleges és meglepő: nagy különbség, hogy valakinek a nagyapját a kocsmában verekedés közben érte a szerencsétlenség, hogy kiszúrták a bal szemét. Vagy a szülés, esetleg gyermekkori baleset okozta. A kocsmai verekedés által okozott félszeműségből származhat ez és az, bosszúvágy és a többi...

Vannak különös dolgok. Mennyire igaz az, valamilyen biokémiai elhatároltság prenatálisan is kialakulhat. - Eb­ben a székben ült valaki, akit ismertem, nem közelről, de eléggé. Beszélgettünk és jött a sztriptíz, a vetkőzés: egyik lepel a másik után hullott le. És az illető, aki teljesen nor­mális életet élt, azt mondta: az ő életének egyetlen mozgató­rugója van – most már körülbelül ötven-hatvan között van –, a bosszúvágy. De nem a politikai bosszú. Középnemesi származék, elvesztett mindent, de nem azért akar bosszút állni. Próbáltam megtudni, mit akar hát megbosszulni.

Nem tudta megmondani. - Aztán később mégis valami kijött.Nemis az első beszélgetésnél. A következő történt. Az illető családja, szülei egy határszéli magyar városban éltek,középbirtokosok. A határon állott a házuk. Tizennyolcban átjöttek a szomszéd államból garázda, részeg alakok. Megölték az apát és lelőtték az anyát, aki éppen várandós volt,hasba lőtték. Csodálatos módon az anya, akit megoperáltak, túlélte a merényletet és megszülte gyerekét, ezt az embert.

Ésebben a székben ülve elmesélte, benne gyerekkora óta élt a bosszúvágy, s az olyan kínzó volt, hogy néha felállt, és elment a társaságból, mert félt, hogy ez az ösztöne manifesztálódik. Ebben az érdekes a következő: prenatális sérülés egy felnőtt ember életébe átnyúló indulati energiákat gerjeszt. Nem vagyok orvos, sem pszichológus, nem tudom,hol az agyvelő szenzora és a neuronok hányadik hónapban kezdenek érzékelni. Nem tudja?

– Talána magzat két hónapos korától? Nem tudom mikor alakul ki az idegrendszer . ..

–        Na mármost, ha az lehetséges, hogy egy prenatális sérülés ilyen hatást vált ki,érdemes lenne megkeresni a történelemben, ha lehetne, a nagy gonosztettek, a nagy bosszúállók motívumait. Kétségtelen a szex, hiúság nagy motívum lehet, a szexuális sértettség. S a kapzsiság, a hatalomvágy… Nem is kell, hogy a nő megsértse, csak ne érezze magát erősnek ahhoz, hogy örömet és kielégülést nyújt. Ebből gyakran fejlődhet ki bosszúálló alaptermé­szet.

Például Hitler...

– Erősen! Föltétlen volt benne szexuális alacsonyrendű­ség, másodrendűség. A bajuszka ugye, a fürt, a fölcsapott gallér,mikor bejön ... Az jellegzetes dolog, mikor az esőkabát gallérját elegánsan felhajtja: átmenet a férfi és a nő között. A furcsán rejtett feminimség és a maszkulinság, és annak a sehol nem eldőlt többlete, ez mind benne volt. Goetheírt erről egy helyen, a démoniról. Vannak emberek, akiknem túlságosan okosak, nem nagyon bölcsek, nem is műveltek, de olyan démonikus erő sugárzik belőlük, a bosszúvágy, aminek nehéz ellenállni.

A történelemben sok ilyen személyiség volt. Magyaror­szágon az első világháború utáni válságos időszakban nem tűnt fel sok hasonló aberrált figura? A polgári forradalom­ban sok rossz ösztön szabadult fel.

-     A '18-as forradalom tulajdonképpen nem szociális for­radalom volt. Nem nagyon bírálta, nem nagyon tagadta, nem dobálta kővel azt a társadalmi rendet, ami akkor úgy nézett ki, hogy elpusztul, amiből az első világháború kinőtt. Ez nem szociális forradalom volt, egy vesztes háború volt, valami rosszul elintézett bűntudat, hogy csináltunk valamit, aminek se füle se farka. Párizsban, a Café du Dôme teraszán - amikor kikerültem Lolával huszonnégyben - volt néhány irodalmi csoport, „asztal". Az egyiknél én is ott ültem, egy kitűnő prágai újságíró, Egon Erwin Kisch vitte a szót. A Prager Tageblatt munkatársa volt, oda engem is ő ajánlott be akkoriban. Az asztalnál különféle unaloműző társas­játékot űztek. Egyik napon Kisch azt mondta, hogy rosszul megy a lapnak, ki kell találni egy jó headlinet, ami fellendí­ti... Persze ő nyerte meg. A következő címet ajánlotta: Franz Josef lebt... Ferenc József él! A háború elmarad….Ez volt tizennyolcban is, furcsa groteszk bűntudatnak alig nevezhető düh, hogy az egésznek nem volt semmi értelme.

-     Én ott voltam a magyar képviselőházban, mint frissen érettségizett, a budapesti egyetemre éppen beiratkozott, de nem nagy szorgalommal bejáró újságíró. AMagyarország című lapba, amelynek egyik szerkesztője egy Buza Barna nevű volt földművelésügyi miniszter volt, behozott engem, ahogy akkor azt mondták slapajnak, mindenesnek. Meste­rem volt egy Török Gyula nevű nagyon érdekes és tehetsé­ges író, akkor lehetett harmincéves és hamar meg is halt. A legszebb halált kapta, szerelmeskedés közben a budai császárfürdőben agyvérzés érte. Szóval akkor kiküldtek engem Török Gyulával a képviselőházba. Gyorsírást ugyan nem tudtam, de jegyezzem, mi történik és Török írja hozzá a kopfot, a bevezető sorokat. - Azt az ülést, amikor Tisza István bejelentette, hogy elvesztettük a háborút, soha nem felejtem el. Ott ültem, ott lapultam Török Gyula mellett. Elsőéves filozopter voltam és fiatal gyerekújságíró. Török figyelt - vörös szakállas ember volt -, én is nagyon figyeltem. Tisza István akkor miniszterelnök volt. Sötét szemüveget hordott, akkoriban operálta Grósz tanár, glaukómája volt, vagy nem tudom mi. És úgy látszik valami bőrbaja lehetett, mert kesztyű volt a kezén és úgy hadonászott és mutogatott; hogy elvesztettük a világháborút.

-   Mikor később Kisch kitalálta a „headline”-t, eszembe jutott ez a jelenet. Tudniillik Tisza is ezt mondta, illetve ez volt a lényege: semmi értelme nem volt. Lelőtték Ferenc Ferdinándot. De miért kellett ezért az oroszokkal, a franciákkal és az angolokkal hadra lépni. A kérdés akkor aktuális volt, ma már nem. Nem tudjuk, hogy a vádlottak logikusan cselekedtek-e - ahogy Jules Renard mondja -, csak cselekedtek, mert lehetett...

No, még egy utolsó cigarettát! Mennyit szív naponta?

-   Nyolc, tíz darabot.

– Ha még élek, szeretnék írni egy hálaódát. Az öreg Szophoklészről mondják, hogy amikor vénember volt, kilencven múlt, úgy száz körül, állítólag egy hálaódát írt az istenekn­ek. Megköszönte, hogy végre és teljesen megbízhatóan impotens, mert eddig, még nyolcvan körül is, ha meglátott egy szemrevaló nőt, azt mondta talán, talán. Aztán végre nyugton lett. - Én szeretnék egy antiódát írni, megköszönni a cigarettát, ami tüdőrákot okoz és szívgutát és elhülyít... És annyit adott életemben, az összes kínos nagy pillanatok­ban olyan csodálatos feloldást és megkönnyebbülést. Csak a mozdulat, nem ami benne van! Nem a nikotin: a füst és a mozdulat... Kölyökkorom óta dohányzom. Igaza van az összes ellenzéknek, azért, mert káros és büntetendő.

Márai mester kedvtelve gyújt rá egy újabb cigarettára. Még sokáig beszélgetünk. S aztán egy nagyon kellemes találkozás emlékével búcsúzom el.

Úton a hotelbe, némi kerülővel megyek, a kivilágított népesebb avenue-n igyekszem a Howard Johnson szálló fe­lé. A parkban sok a bevándorló, és még ki tudja, miféle ala­kok járkálnak, többen már alusznak a fűben. „Verba vo­lant!..." – a latin közmondás jár állandóan fejemben. Na­gyon igaz! Addig nem fekszem le, míg nem rögzítem írás­ban a beszélgetés körülményeit. Még mindenre emlékezem, hiszen nem akármilyen élmény Máraival szót váltani. Mikor reggel felé újraolvasom az írott szöveget, hiteles­nek és pontosnak érzem. Közben arra gondoltam, hogy valószínű az agg mester éppen akkor fejezte be az éjszakai olvasást, azzal a kellemes tudattal pihentem le, hogy az el­következő napokban még többször találkozunk.

 

(Furkó Zoltán: Márai Sándor üzenete. Bp. 1990. Püski. 13-36.)