Eszter hagyatéka
Márai Sándor – mint sikeres író – a Révai kiadónál jelentette meg Eszter hagyatéka című kisregényét. A könyv hangulata és témafölvetése beleillett az akkori polgári lektűrök sorába. Herczeg Ferenc, Zilahy Lajos, Tormay Cecil, Erdős Renée, Kosáryné Réz Lola, Csathó Kálmán és előttük Molnár Ferenc, Krúdy Gyula és Kosztolányi Dezső már félrevonták a sejtelmes félhomályba burkolózó polgári szalonok függönyeit. A korabeli közönség élvezettel olvasta történeteiket, mert ismerős életek, sejtelmes sorsok tárultak fel: vagy magukra ismertek, vagy az irigyelt tehetősebb réteg vonzó világát vélték megismerni. Márai fiatalságát kiteljesítették a Párizsban eltöltött évek, s mikor hazavágyott a magyar valóságba, hozta magával a francia könnyedség és a rafinált lélekábrázolás kint megismert fortélyait.
Akik ismerik Márait, és újraolvassák például az Eszter hagyatékát, elgondolkodhatnak azon, vajon az új nemzedék számára, akik már csak olvasmányaikból, esetleg filmekből ismerik a háború előtti dzsentroid-polgári világot, egyáltalán mit jelent a regény. Másrészt előttünk bontakozik ki az író világsikere, hiszen német kiadójától, a Piper Verlag igazgatójától tudom, hogy könyvei németül százezres példányokban fogynak, olyanok is, amikről azt hihetnénk, hogy csak mi, honfitársai tudjuk értékelni, mint a sajátosan magyar világot bemutató Szindbád hazamegy című Krúdy-parafrázist.
Az Eszter hagyatéka szinte műhelymunkának, kísérleti regénynek tűnik. Nehezen indul, majd belelendül és felforrósodik. Köztudott, hogy a festőművészek egy sokalakos festmény előtt vázlatokat készítenek, másrészt váltogatják a műfajt, műhelyükből hol rézkarc, krétarajz vagy könnyedén felskiccelt pasztellkép kerül ki. Ilyen a prózában az Eszter hagyatéka. Lélektani szempontból pompás írás, a főszereplő Eszter magatartása szinte bosszantó és sokkoló, a tengődő vidéki hölgyek és urak világa nagyvonalúan megrajzolt, és a könyv felületessége, csaknem hiányosságai teret adnak az olvasó beleélésének, gondolatban megkívánt kiegészítéseinek, talán még olykor mérgelődésének is. Hiszen Eszter mindannyiszor megadja, sőt feladja magát élete érzelmi urának, Lajosnak, aki elhiteti – és ebben az író cinkosan támogatja –, hogy ő is szereti Esztert. De ez a szerelem érdekes módon bár eljut a házasság kívánatáig, ám sosem gyűri le a nőt, mint ahogy egy szerelmes férfitól illik (amire Eszter is valójában vágyik). Lajos mindig megelégszik azzal, hogy imádottja javaiból elcsíp valamit, hogy legvégül az igazi zsákmány, a megöregedett, hozzá haláláig ostoba hűséggel ragaszkodó Eszter megmaradt javát, a házát könyörgi ki, és családja búcsúzóul még a befőttjeit is elviszi.
A regény olyan szerkezetű, lélekábrázolása olyan irritáló, gazdag és titokzatos is, hogy vérbeli film vagy színházrendező, ha esze van, rácsap. Természetesen a filmre vitelének sok csapdája van: egy olyan rendező, aki nem élt az író korában, mit érthet meg mindebből? Hogyan lehet azt a sok emberi játszmát, a küzdést, a feladást, a szerelmet, az irigységet, a nagyobb életcél nélküli vidékiességet úgy felmutatni, hogy ne fulladjon végzetes unalomba? Ezt fokozza a kétely, hogy a mai közönség a szuperfilmek korában, a robbantásokkal fűszerezett akciók zuhatagában rá tud-e hangolódni erre a szomorú letűnt világra. Azaz dehogy tűnt le! A mai Lajosok is a lejmolásból, a lenyúlásból élnek, megcsalva barátot, szeretőt!
Az is igaz, hogy a filmért rajongókhoz eljutnak olyan nagy erejű alkotások is, mint az amerikai Macska a forró bádogtetőn, A vágy villamosa, Nem félünk a farkastól és Ingmar Bergman feszült, néhány szereplős alkotásai. Fellini, Antonioni, Pasolini, de még a maga módján Alfred Hitchcock is megtette a magáét, hogy a filmművészet a maga gazdag kelléktárával – hang-, zene- és képeffektusok együttesében – feljusson az irodalom kifejezésvilágának gazdag emberábrázolási lehetőségeihez.
A tér adva van, a pálya nyitott, csak élni kell a lehetőségekkel, szinte atombombát kell robbantani, hogy ma valaki újat hozzon a filmművészetbe. Az elindító urán, a hasadóanyag, mely mindig újat hoz a művészetbe, és megújítja azt, ritka, de egyetlen szóval leírható: tehetség.
A vetítés elkezdődik, a kritikus elme szorongva várja, hogy mi fakad fel az ellentmondásos históriából. És a vásznon megelevenedik Eszter, a korabeli hölgyek egyszerű és elegáns ruhájában, hozzáillő frizurával egy módos polgári ház miliőjében. Látjuk élni, tevékenykedni, és halljuk a belső monológot, mely felfedi életútját. Sorra jelennek meg életének tanúi és főszereplői, Nunu, a házvezetőnő és barát, a történet folyamatosan kirajzolódik. De ki figyel már csak a történetre? Nagy-Kálózy színészi játéka olyan hangütéssel indul, hogy az ott ülő író, kritikus lénye belerendül. Hihetetlen így játszani, finoman kis mozdulatokkal, visszafogott szavakkal, hitelesen, fájdalmasan és vonzóan. Az első negyedórában beszippantja a nézőt, és viszi a prímet olyan géniuszok mellett, mint Törőcsik Mari, Cserhalmi György és a csöndesen rezignált, bús szeretőt alakító Eperjes Károly. Mindenki elsőrangú: Udvaros Dorottya póriasan, Szilágyi Tibor a reá váró ügyvédi feladattól megfáradtan, érzi és hozza Márait és az általa felidézett világot.
A rendezés kitűnő, szinte megmagyarázhatatlan, hogy egy ötvenes éveiben járó ember hogyan talált kulcsot Eszter világához. Színészvezetése meggyőző, a kép megkomponáltsága, a zeneválasztás, a jelenetek ritmusa és zeneisége harmonikus, és az operatőr is zökkenőmentesen követte a szereplők mozgását, arcjátékát, és érzékenyen reagált a főszereplő testbeszéddel is megerősített, átélt alakítására. És még valami, ami igen fontos: Márai a harmincas években a magyar nyelvhez jött haza, és ő, aki sok nyelven tudott írni, aki német világlapok sztártudósítója volt már huszonéves korában, mindennél többre becsülte anyanyelvünk szépségét, zeneiségét. Sipos József filmjében megszólal Márai prózájának dallama, ha a néző behunyja szemét, élvezheti a gyönyörű magyar beszédhangzást. Hasonlót érzünk, ha Fellini filmjeit olaszul hallgatjuk.
A film végén várjuk, hogy a mozi előtt kifogott lovakkal vár egy régi hagyományokat fölelevenítő hintó, s a közönség maga húzza stílszerűen legalább a Blaha Lujza térig Nagy-Kálózy Esztert, Törőcsik Marit; de a trupp többi tagja is felférne a kocsira. Miközben a stáblista pereg a vásznon, elkap a varázslat: Márai ül mellettem, mint egykor San Diegóban, és amennyire a vénség gödrében lehet, boldog.
Felrémlik Huszárik Zoli, akinek Szindbád című filmjét a Sport moziban mutatták be a szaksajtónak. Zoli félszegen állott a jobboldali kijárat egyik oszlopánál, mi, rádiósok odarohantunk hozzá, és melegen gratuláltunk. Zoltán boldogan átölelte vállam, ám érezve a magányt is, szomorúan mondta:
– Nagyon jólesik, amit mondasz, de te a barátom vagy! Mit szólnak majd mások? – Tekintete a másik kijárat felé fordult, ahol a „szakma” félrefordított fejjel osont ki, mert senki nem akart mások előtt véleményt formálni.
Az idő őt igazolta, filmje örökkön élni fog a magyar és a világ filmművészetében. De jelen vannak a surranók is…
Tájkép örökösökkel
A film bemutatója után Jean Roy ezt írta lapjában: Saluonns donc comme il le mérite le raffinement de l’écriture József Sipos qui, avec l’Héritage d’Esther, réunit le gratin des comédiens hongrois… Pour l’ambiance, c’est Tchekhov, pour la réferance-cinématograhique, James Ivory. De la belle ouvrage.
A Cinema teatro tudósítója írja: „…il film appare solido anche dal punto di vista stilistico e narrativo…”
Idéztem a francia kritikust, aki Sipos József filmjének finomságáról beszélt, s dicséri a nagyszerű magyar színészeket és ezt a filmalkotást, mert megérdemlik, mert Csehov világának hangulatát és James Ivory munkáinak filmszerűségét idézik fel számára. Az olasz beszámoló kiemeli az Eszter hagyatéka erőteljesen stilizált eszközvilágát és elbeszélő erejét.
Érdemes összevetni a külföldi visszhangot a hazaival annak tudatában, hogy Márai elsőfokú örökösei mi, magyarok vagyunk. És nemcsak az ő örökségét kell ápolnunk, de észre kell venni azt az alkotói felvállalást is, mely Márai üzenetét híven tolmácsolja. Ma már lehet Huszárik Zoltánt dicsérni. Ám kritikus kortársaink – tisztelet a keveseknek, akik már akkor felismerték jelentőségét –, a hivatalos „megmondóemberek”, párttollnokok, akkor hol voltatok?
A körúton van egy DVD-üzlet, bent az udvarban. Ma már a szenvedélyes filmrajongók könnyen megvehetik, s otthonukba vihetik a legjobb régi és a friss moziremekeket. Gyakran felkeresem, mert igazi filmeket is tart a tulajdonosa. Többnyire kedves, félművelt és tehetős fiatalok járnak ide, kellemes sznobság sugárzik szavaikból. Ez nem lenne baj, valahol el kell kezdeni.
Egy ismerősöm mesélte, aki szintén ide jár filmklasszikusokat vásárolni:
Az Eszter hagyatéka megtekintése után másnap itt vette meg a frissen megjelent Buñuel-filmet. Búcsúzóul megkérdezte a tulajt, az új Márai-filmből rendel-e.
– Nem. Az nem sikerült, televíziós film – válaszolta elutasítóan a tulajdonos.
– Látta? – kérdezte vissza ismerősöm.
– Még nem!
– Akkor mire alapoz?
Zavarba jött; ő nem látta, de a kultúrfórumokon ezt olvasta. Mindent elhisz, amit ezeken a fórumokon olvas? Nem tűnik fel manipuláltságuk? A tévészerűség nem esztétikai kategória, s ha csak ezt emeli ki valaki, akkor egy eszközeiben gazdag alkotással szemben ostobán ellenséges…
Ekkor megszólalt az eladó telefonja, és mivel a vevő nem érezte okát a meddő vita folytatásának, otthagyta az üzletet. Szerinte az életképszerű jelenet rámutatott a gondosan lepusztított „kulturális” közélet állapotára.
Ismerhetjük az internet és a lapok kulturális fórumait, ahol divat a bennfentesség látszata, tetszetős a félműveltség illata, ilyen-olyan csoportérdek és beágyazottság is motiválja azokat, akik a nagyotmondás mesterei: a szakmai hiányosság és sokszor az ismeretlenség homálya gátlástalan véleménynyilvánításra készteti őket. Valószínűleg egy tájékozatlan fiatal számára ez vonzó is lehet. A tapasztaltabb olvasó viszont azt is látja, hogy a szabadosság mögött milyen érdekek munkálkodhatnak. A film leszólását célzó írásokban az is látszik, hogy a felkent kritikus az eredeti regényt és alkalmasint Márait sem ismeri. A leggyakoribb elutasítása, hogy tévészerű. A bíráló arra nem gondol, hogy most épp a televíziózást dicséri, mert egyes csúcsteljesítményei a filmek értékrendjébe is beillenek. Másrészt ki gondolna arra, hogy például Jean Gabin hatalmas alakítása, a Nagy ábránd javarészt televíziószerű felfogásban lett naggyá.
Az igazi baj nem is itt van. De vajon hol tart az iskolai filmesztétika-oktatás, hol van a közszolgálati rádióban és a közszolgálati televízióban a film kultúrájának megmutatása, ezzel az új közönség értővé nevelése?
Itt a nemzet kulturális örökségéről van szó, mely szétszóródik, ha nincs vele bánni tudó örökös. A Népszabadság filmes rovata egykor erős volt és szakszerű, most esetleges, szinte érthetetlen, ahogy kritikusuk, Papp Sándor Zsigmond vakon a kapu fölé lő, ahogy a filmet csepüli. Az olvasó csodálkozik, irodalmár hogyan tudta magát kivonni hatása alól. Úgy látszik, a lapnak Máraival is van elszámolnivalója, hiszen Cserna Szabó András olyan hangon ront Márai könyveinek, ami elsőéves egyetemistához sem lenne illő. Az olvasó azt gondolhatja: „Fiatal barátaim, előbb alaposabban tájékozódni és tanulni illik, utána kell írni, és akkor sem megfellebbezhetetlenül!” S a mértékadó lapnál ilyenkor hol tartózkodik a hasonlóan mértékadó belső szerkesztő?
Amikor Huszárikot méltatlanul gáncsolták, az akkori Magyar Rádió kulturális és irodalmi osztálya kiállott mellette. Midőn Elégia című gyönyörű kisfilmjét a Népszabadság szinte fasisztának bélyegezte, B. Nagy László filmkritikussal a mikrofon előtt védhettük meg a remekművet. Már akkor is volt választási lehetőség és szakmai becsület, amit az is bizonyít, hogy a napilap a későbbiekben korrigált.
Ezzel szemben a Magyar Nemzet szinkronban van e nagyszerű új magyar filmmel, s felismeri jelentőségét. A lap munkatársa, Pósa Zoltán írása méltó a Márai-örökséghez:
A szerelemnek létezik egy angyali és egy démoni arca. Olykor a mennybe viszi, máskor a romlásba dönti a hősöket, ahogy a Válás Budán című regényben tesz tönkre egy látszólag boldog, polgári értékeket híven őrző családot egy évtizedekig tudat alá rejtett szerelmi háromszög. A Márai-művek másik alapmotívuma az emberiség szellemi, érzelmi minőségének állandó romlása, ami lehetővé teszi, hogy az érzelmek és az értelem állandó párbajában a démoni érzések és a világ romlását megtestesítő antihősök győzedelmeskedjenek. Eltűnjön az aranykor, hogy átadja helyét a vaskornak.
Az Eszter hagyatéka című 1939-es Márai-regény középpontjában, melyből Sipos József készített filmes kamara- és kameradrámát, egy látszólag eltemetett, ám egész életen át őrzött, mindennek értelmet adó szerelmi dráma áll. A történet jelen idejében Eszter, a korosodó, ám gyönyörű, érett úrinő, akit Nagy-Kálózy Eszter formál meg, egy elbűvölően régimódi Balaton-felvidéki kis kastélyban őrzi méltósággal és költői erővel a stigmát, mely örökös magányra ítélte. Kifinomultan visszafogott, pasztellérzelmekben mégis gazdag életének osztályos társa a hozzá hasonlóan decens, medalionra kívánkozóan vonzó idős nagynéni, Nunu, akit Törőcsik Mari kelt életre Márai szellemében. Az idillien törékeny, mindennapi árnyjáték szereplői Eszter üdítő univerzumában élnek. Csöndes méltósággal szerelmes a csodálatos nőbe Tibor (Eperjes Károly), komoran és elszántan imádja őt a közjegyző Endre (Szilágyi Tibor).
Mindannyian érzik, hogy szomorkásan, öregesen lírai idilljükbe hamarosan újra berobban Eszter élettragédiájának negatív főszereplője, a kókler Lajos (Cserhalmi György), hogy kiforgassa Esztert utolsó menedékéből. Lehengerlőn szuggesztív, nem eredendően elvetemült figura, ama régi, aranykori világ emberarcú rosszfiúja, amelyben a tiszták, az Eszterek, a Nunuk, a Tiborok, az Endrék őrzik tisztességüket, melyet a túlélésnél is fontosabbnak tartanak. Ám Lajost, akinek még létezik egy jobbik énje is, aljasságra kényszerítik a vaskor, a pénz világának modern és kíméletlen démonai, az új asszony (Udvaros Dorottya) és a hamis fejlődés kóklerei, a haszonéhes „gyerekek”. Ettől válik Márai története tökéletesen maivá, mely itt és most érvényesebb, mint keletkezésének évében, 1939-ben.
Márai leheletfinom világát, pasztellérzékeny hőseit az utóbbi években immár harmadízben viszi filmvászonra rendező. Az első Márai-film Iglódi István rendezése: A gyertyák csonkig égnek korrekt módon végigfényképezett színdarab. Szép film az író életéről, haláláról Szalai Györgyi és Dárday István alkotása, Az emigráns. Sipos József lírai, csöndes, az irodalmi alapanyaghoz hűséges kamaradrámát teremtett Márai regényéből. Elhisszük Márainak, hogy a szerelem és az emberség a tegnapi, mai törpék világában is erősebb a modernizmus gonosztevőinél.
Pósa Zoltán felméri, hogy Sipos József és csapatának munkája olyan remekmű, amely ajándék a magyar film és irodalom számára. Ezt pedig írástudó embernek kötelessége hirdetni és feltárni. A történet végén Eszter kimerülten ül a sivár szobában, kifosztva és reményvesztetten. Nunu, öreg barátnéja van csupán mellette, aki jelenlétével, aggódó szeretettel oldja fel a drámai pillanatot: két ember egy elvesztett életjáték után, két ember szemben a halállal, az idősotthon fenyegető közelségében. S ekkor Eszter megkéri Nunut, hogy olvassa fel Lajos egykor hozzá írt hazug vagy őszinte leveleit. Nunu, Törőcsik Mari olvasni kezd, s Nagy-Kálózy Eszter belekapaszkodik ebbe az utolsó életfoszlányba. A jelenetet nem lehet leírni. A színészi alakítás csúcsa, emberi színjátékában a bukás utáni életsors megemelkedése, az egyén feltámadása és így a győzelem éneke, mert a gyarló emberi lét újra értelmet nyer benne. Oscar-díjaknál nagyobb elismerést érdemelnek: szeretetünket és tiszteletünket.
Eszter hagyatéka (2008)
Rendező: Sipos József – Operatőr: Gózon Francisco – Főszereplők: Nagy-Kálózy Eszter, Törőcsik Mari, Cserhalmi György, Eperjes Károly, Szilágyi Tibor
Akik ismerik Márait, és újraolvassák például az Eszter hagyatékát, elgondolkodhatnak azon, vajon az új nemzedék számára, akik már csak olvasmányaikból, esetleg filmekből ismerik a háború előtti dzsentroid-polgári világot, egyáltalán mit jelent a regény. Másrészt előttünk bontakozik ki az író világsikere, hiszen német kiadójától, a Piper Verlag igazgatójától tudom, hogy könyvei németül százezres példányokban fogynak, olyanok is, amikről azt hihetnénk, hogy csak mi, honfitársai tudjuk értékelni, mint a sajátosan magyar világot bemutató Szindbád hazamegy című Krúdy-parafrázist.
Az Eszter hagyatéka szinte műhelymunkának, kísérleti regénynek tűnik. Nehezen indul, majd belelendül és felforrósodik. Köztudott, hogy a festőművészek egy sokalakos festmény előtt vázlatokat készítenek, másrészt váltogatják a műfajt, műhelyükből hol rézkarc, krétarajz vagy könnyedén felskiccelt pasztellkép kerül ki. Ilyen a prózában az Eszter hagyatéka. Lélektani szempontból pompás írás, a főszereplő Eszter magatartása szinte bosszantó és sokkoló, a tengődő vidéki hölgyek és urak világa nagyvonalúan megrajzolt, és a könyv felületessége, csaknem hiányosságai teret adnak az olvasó beleélésének, gondolatban megkívánt kiegészítéseinek, talán még olykor mérgelődésének is. Hiszen Eszter mindannyiszor megadja, sőt feladja magát élete érzelmi urának, Lajosnak, aki elhiteti – és ebben az író cinkosan támogatja –, hogy ő is szereti Esztert. De ez a szerelem érdekes módon bár eljut a házasság kívánatáig, ám sosem gyűri le a nőt, mint ahogy egy szerelmes férfitól illik (amire Eszter is valójában vágyik). Lajos mindig megelégszik azzal, hogy imádottja javaiból elcsíp valamit, hogy legvégül az igazi zsákmány, a megöregedett, hozzá haláláig ostoba hűséggel ragaszkodó Eszter megmaradt javát, a házát könyörgi ki, és családja búcsúzóul még a befőttjeit is elviszi.
A regény olyan szerkezetű, lélekábrázolása olyan irritáló, gazdag és titokzatos is, hogy vérbeli film vagy színházrendező, ha esze van, rácsap. Természetesen a filmre vitelének sok csapdája van: egy olyan rendező, aki nem élt az író korában, mit érthet meg mindebből? Hogyan lehet azt a sok emberi játszmát, a küzdést, a feladást, a szerelmet, az irigységet, a nagyobb életcél nélküli vidékiességet úgy felmutatni, hogy ne fulladjon végzetes unalomba? Ezt fokozza a kétely, hogy a mai közönség a szuperfilmek korában, a robbantásokkal fűszerezett akciók zuhatagában rá tud-e hangolódni erre a szomorú letűnt világra. Azaz dehogy tűnt le! A mai Lajosok is a lejmolásból, a lenyúlásból élnek, megcsalva barátot, szeretőt!
Az is igaz, hogy a filmért rajongókhoz eljutnak olyan nagy erejű alkotások is, mint az amerikai Macska a forró bádogtetőn, A vágy villamosa, Nem félünk a farkastól és Ingmar Bergman feszült, néhány szereplős alkotásai. Fellini, Antonioni, Pasolini, de még a maga módján Alfred Hitchcock is megtette a magáét, hogy a filmművészet a maga gazdag kelléktárával – hang-, zene- és képeffektusok együttesében – feljusson az irodalom kifejezésvilágának gazdag emberábrázolási lehetőségeihez.
A tér adva van, a pálya nyitott, csak élni kell a lehetőségekkel, szinte atombombát kell robbantani, hogy ma valaki újat hozzon a filmművészetbe. Az elindító urán, a hasadóanyag, mely mindig újat hoz a művészetbe, és megújítja azt, ritka, de egyetlen szóval leírható: tehetség.
A vetítés elkezdődik, a kritikus elme szorongva várja, hogy mi fakad fel az ellentmondásos históriából. És a vásznon megelevenedik Eszter, a korabeli hölgyek egyszerű és elegáns ruhájában, hozzáillő frizurával egy módos polgári ház miliőjében. Látjuk élni, tevékenykedni, és halljuk a belső monológot, mely felfedi életútját. Sorra jelennek meg életének tanúi és főszereplői, Nunu, a házvezetőnő és barát, a történet folyamatosan kirajzolódik. De ki figyel már csak a történetre? Nagy-Kálózy színészi játéka olyan hangütéssel indul, hogy az ott ülő író, kritikus lénye belerendül. Hihetetlen így játszani, finoman kis mozdulatokkal, visszafogott szavakkal, hitelesen, fájdalmasan és vonzóan. Az első negyedórában beszippantja a nézőt, és viszi a prímet olyan géniuszok mellett, mint Törőcsik Mari, Cserhalmi György és a csöndesen rezignált, bús szeretőt alakító Eperjes Károly. Mindenki elsőrangú: Udvaros Dorottya póriasan, Szilágyi Tibor a reá váró ügyvédi feladattól megfáradtan, érzi és hozza Márait és az általa felidézett világot.
A rendezés kitűnő, szinte megmagyarázhatatlan, hogy egy ötvenes éveiben járó ember hogyan talált kulcsot Eszter világához. Színészvezetése meggyőző, a kép megkomponáltsága, a zeneválasztás, a jelenetek ritmusa és zeneisége harmonikus, és az operatőr is zökkenőmentesen követte a szereplők mozgását, arcjátékát, és érzékenyen reagált a főszereplő testbeszéddel is megerősített, átélt alakítására. És még valami, ami igen fontos: Márai a harmincas években a magyar nyelvhez jött haza, és ő, aki sok nyelven tudott írni, aki német világlapok sztártudósítója volt már huszonéves korában, mindennél többre becsülte anyanyelvünk szépségét, zeneiségét. Sipos József filmjében megszólal Márai prózájának dallama, ha a néző behunyja szemét, élvezheti a gyönyörű magyar beszédhangzást. Hasonlót érzünk, ha Fellini filmjeit olaszul hallgatjuk.
A film végén várjuk, hogy a mozi előtt kifogott lovakkal vár egy régi hagyományokat fölelevenítő hintó, s a közönség maga húzza stílszerűen legalább a Blaha Lujza térig Nagy-Kálózy Esztert, Törőcsik Marit; de a trupp többi tagja is felférne a kocsira. Miközben a stáblista pereg a vásznon, elkap a varázslat: Márai ül mellettem, mint egykor San Diegóban, és amennyire a vénség gödrében lehet, boldog.
Felrémlik Huszárik Zoli, akinek Szindbád című filmjét a Sport moziban mutatták be a szaksajtónak. Zoli félszegen állott a jobboldali kijárat egyik oszlopánál, mi, rádiósok odarohantunk hozzá, és melegen gratuláltunk. Zoltán boldogan átölelte vállam, ám érezve a magányt is, szomorúan mondta:
– Nagyon jólesik, amit mondasz, de te a barátom vagy! Mit szólnak majd mások? – Tekintete a másik kijárat felé fordult, ahol a „szakma” félrefordított fejjel osont ki, mert senki nem akart mások előtt véleményt formálni.
Az idő őt igazolta, filmje örökkön élni fog a magyar és a világ filmművészetében. De jelen vannak a surranók is…
Tájkép örökösökkel
A film bemutatója után Jean Roy ezt írta lapjában: Saluonns donc comme il le mérite le raffinement de l’écriture József Sipos qui, avec l’Héritage d’Esther, réunit le gratin des comédiens hongrois… Pour l’ambiance, c’est Tchekhov, pour la réferance-cinématograhique, James Ivory. De la belle ouvrage.
A Cinema teatro tudósítója írja: „…il film appare solido anche dal punto di vista stilistico e narrativo…”
Idéztem a francia kritikust, aki Sipos József filmjének finomságáról beszélt, s dicséri a nagyszerű magyar színészeket és ezt a filmalkotást, mert megérdemlik, mert Csehov világának hangulatát és James Ivory munkáinak filmszerűségét idézik fel számára. Az olasz beszámoló kiemeli az Eszter hagyatéka erőteljesen stilizált eszközvilágát és elbeszélő erejét.
Érdemes összevetni a külföldi visszhangot a hazaival annak tudatában, hogy Márai elsőfokú örökösei mi, magyarok vagyunk. És nemcsak az ő örökségét kell ápolnunk, de észre kell venni azt az alkotói felvállalást is, mely Márai üzenetét híven tolmácsolja. Ma már lehet Huszárik Zoltánt dicsérni. Ám kritikus kortársaink – tisztelet a keveseknek, akik már akkor felismerték jelentőségét –, a hivatalos „megmondóemberek”, párttollnokok, akkor hol voltatok?
A körúton van egy DVD-üzlet, bent az udvarban. Ma már a szenvedélyes filmrajongók könnyen megvehetik, s otthonukba vihetik a legjobb régi és a friss moziremekeket. Gyakran felkeresem, mert igazi filmeket is tart a tulajdonosa. Többnyire kedves, félművelt és tehetős fiatalok járnak ide, kellemes sznobság sugárzik szavaikból. Ez nem lenne baj, valahol el kell kezdeni.
Egy ismerősöm mesélte, aki szintén ide jár filmklasszikusokat vásárolni:
Az Eszter hagyatéka megtekintése után másnap itt vette meg a frissen megjelent Buñuel-filmet. Búcsúzóul megkérdezte a tulajt, az új Márai-filmből rendel-e.
– Nem. Az nem sikerült, televíziós film – válaszolta elutasítóan a tulajdonos.
– Látta? – kérdezte vissza ismerősöm.
– Még nem!
– Akkor mire alapoz?
Zavarba jött; ő nem látta, de a kultúrfórumokon ezt olvasta. Mindent elhisz, amit ezeken a fórumokon olvas? Nem tűnik fel manipuláltságuk? A tévészerűség nem esztétikai kategória, s ha csak ezt emeli ki valaki, akkor egy eszközeiben gazdag alkotással szemben ostobán ellenséges…
Ekkor megszólalt az eladó telefonja, és mivel a vevő nem érezte okát a meddő vita folytatásának, otthagyta az üzletet. Szerinte az életképszerű jelenet rámutatott a gondosan lepusztított „kulturális” közélet állapotára.
Ismerhetjük az internet és a lapok kulturális fórumait, ahol divat a bennfentesség látszata, tetszetős a félműveltség illata, ilyen-olyan csoportérdek és beágyazottság is motiválja azokat, akik a nagyotmondás mesterei: a szakmai hiányosság és sokszor az ismeretlenség homálya gátlástalan véleménynyilvánításra készteti őket. Valószínűleg egy tájékozatlan fiatal számára ez vonzó is lehet. A tapasztaltabb olvasó viszont azt is látja, hogy a szabadosság mögött milyen érdekek munkálkodhatnak. A film leszólását célzó írásokban az is látszik, hogy a felkent kritikus az eredeti regényt és alkalmasint Márait sem ismeri. A leggyakoribb elutasítása, hogy tévészerű. A bíráló arra nem gondol, hogy most épp a televíziózást dicséri, mert egyes csúcsteljesítményei a filmek értékrendjébe is beillenek. Másrészt ki gondolna arra, hogy például Jean Gabin hatalmas alakítása, a Nagy ábránd javarészt televíziószerű felfogásban lett naggyá.
Az igazi baj nem is itt van. De vajon hol tart az iskolai filmesztétika-oktatás, hol van a közszolgálati rádióban és a közszolgálati televízióban a film kultúrájának megmutatása, ezzel az új közönség értővé nevelése?
Itt a nemzet kulturális örökségéről van szó, mely szétszóródik, ha nincs vele bánni tudó örökös. A Népszabadság filmes rovata egykor erős volt és szakszerű, most esetleges, szinte érthetetlen, ahogy kritikusuk, Papp Sándor Zsigmond vakon a kapu fölé lő, ahogy a filmet csepüli. Az olvasó csodálkozik, irodalmár hogyan tudta magát kivonni hatása alól. Úgy látszik, a lapnak Máraival is van elszámolnivalója, hiszen Cserna Szabó András olyan hangon ront Márai könyveinek, ami elsőéves egyetemistához sem lenne illő. Az olvasó azt gondolhatja: „Fiatal barátaim, előbb alaposabban tájékozódni és tanulni illik, utána kell írni, és akkor sem megfellebbezhetetlenül!” S a mértékadó lapnál ilyenkor hol tartózkodik a hasonlóan mértékadó belső szerkesztő?
Amikor Huszárikot méltatlanul gáncsolták, az akkori Magyar Rádió kulturális és irodalmi osztálya kiállott mellette. Midőn Elégia című gyönyörű kisfilmjét a Népszabadság szinte fasisztának bélyegezte, B. Nagy László filmkritikussal a mikrofon előtt védhettük meg a remekművet. Már akkor is volt választási lehetőség és szakmai becsület, amit az is bizonyít, hogy a napilap a későbbiekben korrigált.
Ezzel szemben a Magyar Nemzet szinkronban van e nagyszerű új magyar filmmel, s felismeri jelentőségét. A lap munkatársa, Pósa Zoltán írása méltó a Márai-örökséghez:
A szerelemnek létezik egy angyali és egy démoni arca. Olykor a mennybe viszi, máskor a romlásba dönti a hősöket, ahogy a Válás Budán című regényben tesz tönkre egy látszólag boldog, polgári értékeket híven őrző családot egy évtizedekig tudat alá rejtett szerelmi háromszög. A Márai-művek másik alapmotívuma az emberiség szellemi, érzelmi minőségének állandó romlása, ami lehetővé teszi, hogy az érzelmek és az értelem állandó párbajában a démoni érzések és a világ romlását megtestesítő antihősök győzedelmeskedjenek. Eltűnjön az aranykor, hogy átadja helyét a vaskornak.
Az Eszter hagyatéka című 1939-es Márai-regény középpontjában, melyből Sipos József készített filmes kamara- és kameradrámát, egy látszólag eltemetett, ám egész életen át őrzött, mindennek értelmet adó szerelmi dráma áll. A történet jelen idejében Eszter, a korosodó, ám gyönyörű, érett úrinő, akit Nagy-Kálózy Eszter formál meg, egy elbűvölően régimódi Balaton-felvidéki kis kastélyban őrzi méltósággal és költői erővel a stigmát, mely örökös magányra ítélte. Kifinomultan visszafogott, pasztellérzelmekben mégis gazdag életének osztályos társa a hozzá hasonlóan decens, medalionra kívánkozóan vonzó idős nagynéni, Nunu, akit Törőcsik Mari kelt életre Márai szellemében. Az idillien törékeny, mindennapi árnyjáték szereplői Eszter üdítő univerzumában élnek. Csöndes méltósággal szerelmes a csodálatos nőbe Tibor (Eperjes Károly), komoran és elszántan imádja őt a közjegyző Endre (Szilágyi Tibor).
Mindannyian érzik, hogy szomorkásan, öregesen lírai idilljükbe hamarosan újra berobban Eszter élettragédiájának negatív főszereplője, a kókler Lajos (Cserhalmi György), hogy kiforgassa Esztert utolsó menedékéből. Lehengerlőn szuggesztív, nem eredendően elvetemült figura, ama régi, aranykori világ emberarcú rosszfiúja, amelyben a tiszták, az Eszterek, a Nunuk, a Tiborok, az Endrék őrzik tisztességüket, melyet a túlélésnél is fontosabbnak tartanak. Ám Lajost, akinek még létezik egy jobbik énje is, aljasságra kényszerítik a vaskor, a pénz világának modern és kíméletlen démonai, az új asszony (Udvaros Dorottya) és a hamis fejlődés kóklerei, a haszonéhes „gyerekek”. Ettől válik Márai története tökéletesen maivá, mely itt és most érvényesebb, mint keletkezésének évében, 1939-ben.
Márai leheletfinom világát, pasztellérzékeny hőseit az utóbbi években immár harmadízben viszi filmvászonra rendező. Az első Márai-film Iglódi István rendezése: A gyertyák csonkig égnek korrekt módon végigfényképezett színdarab. Szép film az író életéről, haláláról Szalai Györgyi és Dárday István alkotása, Az emigráns. Sipos József lírai, csöndes, az irodalmi alapanyaghoz hűséges kamaradrámát teremtett Márai regényéből. Elhisszük Márainak, hogy a szerelem és az emberség a tegnapi, mai törpék világában is erősebb a modernizmus gonosztevőinél.
Pósa Zoltán felméri, hogy Sipos József és csapatának munkája olyan remekmű, amely ajándék a magyar film és irodalom számára. Ezt pedig írástudó embernek kötelessége hirdetni és feltárni. A történet végén Eszter kimerülten ül a sivár szobában, kifosztva és reményvesztetten. Nunu, öreg barátnéja van csupán mellette, aki jelenlétével, aggódó szeretettel oldja fel a drámai pillanatot: két ember egy elvesztett életjáték után, két ember szemben a halállal, az idősotthon fenyegető közelségében. S ekkor Eszter megkéri Nunut, hogy olvassa fel Lajos egykor hozzá írt hazug vagy őszinte leveleit. Nunu, Törőcsik Mari olvasni kezd, s Nagy-Kálózy Eszter belekapaszkodik ebbe az utolsó életfoszlányba. A jelenetet nem lehet leírni. A színészi alakítás csúcsa, emberi színjátékában a bukás utáni életsors megemelkedése, az egyén feltámadása és így a győzelem éneke, mert a gyarló emberi lét újra értelmet nyer benne. Oscar-díjaknál nagyobb elismerést érdemelnek: szeretetünket és tiszteletünket.
Eszter hagyatéka (2008)
Rendező: Sipos József – Operatőr: Gózon Francisco – Főszereplők: Nagy-Kálózy Eszter, Törőcsik Mari, Cserhalmi György, Eperjes Károly, Szilágyi Tibor
Kapu, 2008. 5. sz.