Ha meg akarjuk vizsgálni, hogy mennyiben különbözik a nyugati magyar emigráció sajtója a hazaitól, célszerű e két fórum funkcióit szemügyre vennünk. Némi leegyszerűsítéssel azt mondhatnánk, hogy a magyarországi hírlapok legfőbb hivatásuknak a hírközlést, az orientálást és a kultúraközvetítést tekintették egy meghatározott ideológia jegyében. Ezen célokkal szemben az emigrációban alapított lapok néhány sajátos kívánalomnak is meg kellett, hogy feleljenek. Közülük elsőként a politikai állásfoglalást emelném ki, ami értelemszerűen nagymértékben különbözött a hazai lapokat meghatározó ideológiától. E különbözőség azonban nem merült ki abban, hogy a szerkesztők és a szerzők betöltötték a Magyarországon nem intézményesült ellenzék szerepét, és egy másfajta ideológiát vagy éppen egy ideálisabbnak vélt társadalomképet vázoltak fel, írásaikban arra is törekedtek, hogy szót ejtsenek mindarról, amiről a hazai sajtó hallgatott vagy éppen hallgatni volt kénytelen. Ennek fényében természetesen gyökeresen másként értelmezték például Magyarország közelmúltját, 2. világháborús szerepvállalását, vagy éppen az 1956-os forradalmat. Az értelmezésbeli különbségek természetesen azt a célt is szolgálták, hogy e lapok maguk köré gyűjtsék az azonos gondolkodású emigránsokat, és ezzel lehetőséget teremtsenek egy rendszerváltás utáni új kormányzat kialakítására.
A különbözőségek másik jellemzőjét e lapok nyelv- és kultúramegőrző törekvésében jelölhetjük meg. Az idegen nyelvi közegben e szándékot természetesnek mondhatnánk, különösen addig az időpontig, amíg a hazatérés lehetősége fennállt. Számos újságíró és író, jóllehet elsajátította a befogadó ország nyelvét, írásaiban mindvégig meg kívánta őrizni anyanyelvét, hagyományait és a számára meghatározó értéket képviselő magyar kultúrát, ezért közölnivalóját következetesen anyanyelvén fogalmazta meg. E döntését természetesen elősegítette azt is, hogy az általa preferált sajtótermékeket a hazaiak csak így érthették meg.
Jóllehet áttekintésem a németországi magyar sajtó kialakulására korlátozódik, le kell szögeznem, hogy az itteni lapok nem sokban különböztek más országok vagy földrészek magyar sajtójától, hiszen az eddig felsorolt különbözőségek valamennyi emigráns sajtótermékre érvényesnek mondhatók. Választásom azért esett Németországra, mert a német kultúra és nyelv mindig meghatározó jelentőséggel bírt Magyarországon, ezért az oda telepedett magyar értelmiség számára ismerős, mondhatni, megszokott közegnek számított ez az ország. Németország kiválasztását továbbá az is indokolttá teszi, hogy az európai országok közül itt alapították a legtöbb magyar sajtóterméket, szám szerint 194-et.
Ismertetésemben az 1945 és 1989 közötti időszakra szorítkozom, mivel a legtöbb sajtótermék ekkor született, és ezek bizonyultak a legkarakteresebbeknek is. 1945 előttről mintegy tizenöt lapot ismerünk, de ezek elsősorban egyházi vagy egyesületi lapok voltak, amelyek keveset árulnak el az adott ország magyarságáról. Úgy vélem, hogy rövid áttekintésemet kronológia rendbe kell illesztenem, mivel ily módon válik jól áttekinthetővé az emigráció összetétele, és ugyanakkor megragadhatóbbá a lapalapítók politikai törekvése is.
A cselekvéshez szokott politikusok, valamint közéleti emberek az emigrációban tétlenségre voltak ítélve, hiszen hiányzott számukra az a társadalom, amelyben kezdeményezéseiket keresztül lehetett vinni. Ebben a helyzetben a kimondott és leírt szó lépett elő politikai tetté, vagyis a szónoklat, az írás, a kommunikáció lett a cselekvés egyedüli megjelenési formája. Noha a sajtót történetírásunk másodlagos forrásának tekintjük, esetünkben a lapok elsődleges forrásként jöhetnek számításba, hiszen az állami és átfogó társadalmi szervezetek hiányában az egyes emigrációs évjáratok, azokon belül pedig az egyes politikai, érdekvédelmi, irodalmi csoportok teljesen autonóm módon működtek és álltak harcban egymással a soha el nem érhető hatalomért. Nem véletlen tehát, hogy az emigrációban oly sok sajtótermék jelent meg, amelyekben a közelmúlt eseménytörténete, a szereplők önigazolási törekvése, illetve az ellenfelek vádolása vagy éppen az elhagyni kényszerült haza támadása volt a domináns elem.
Amikor 1945. május 8-án Európában befejeződött a 2. világháború, több mint egymillió kitelepített és elhurcolt magyar tartózkodott Ausztriában és Németországban. Ebből a tömegből rekrutálódott a nyugati magyar emigráció egyik legkorábbi és legnépesebb csoportja. A németországi magyarok többsége az ország amerikai megszállási övezetébe került. Pontos számukat nem ismerjük, mert arról nem készült hivatalos statisztika. Néhány kutató úgy véli, hogy az amerikaiak előtt kapitulált magyar alakulatok tagjai közül mintegy 120.000 ember rekedt Dél-Németországban, míg mások azt állítják, hogy 280.000 katona került nyugaton hadifogságba. Rövid idő elteltével többükben fogalmazódott meg a maradni vagy a hazatérni kérdése. A politikai vagy vallási okokból elhurcoltak magától értetődőnek tekintették, hogy szabadulásuk után haladéktalanul visszatérjenek családjuk körébe, de a náciellenes, konzervatív, liberális, demokrata, szocialista, de ugyanakkor antikommunista személyek többsége úgy döntött, hogy nyugaton marad. Érthető módon ugyanígy gondolkodott a Szálasival rokonszenvező nemzetiszocialisták tábora is.
Az 1945–1948 közötti magyarországi viszonyok megítélésében két egymástól eltérő felfogás és egymással szembenálló emigrációs réteg működött a nyugati országokban. Az egyik politikai ellenfélnek tekintette a budapesti kormányzatot és a kommunista befolyást eltűrő demokratikus koalíciót, a másik pedig, vagyis a két világháború közötti rendszer baloldali emigránsai rokonszenvvel szemlélték és támogatták a magyarországi hatalomváltást, illetve a nyomában kialakult új állami berendezkedést. A nyugatra került konzervatív és horthysta politikusok gyengéje az volt, hogy nem vontak világos és határozott határvonalat maguk és a nyilasok érvelése között. A liberális, radikális és szociáldemokrata emigránsok közül viszont sokan azt a hibát követték el, hogy a kommunista önkényre csak akkor figyeltek fel, amikor az már magyarországi elvbarátaikat is elérte.
A németországi magyar szervezetek és intézmények kezdetben a menekültek támogatását és segélyezését tekintették legfőbb feladatuknak. A képviseleti és jóléti szervezetek mellett az egyház is felismerte azokat a feladatokat, amelyek a kitelepített magyarok menekültté válásából adódtak. Kótai Zoltán volt tábori lelkész közreműködésével létrejött egy Tudakozódó Iroda, amely Iránytű címen lapot indított a Németországban élő katolikusok számára. E lap 1947–1949 között jelent meg. Hasonló módon indult meg a protestánsok gondozó és segítő szolgálata. Az ő törekvéseiket az 1947–1951 között megjelent Harangszó című lap szolgálta. E fórum 1951 októberében beleolvadt az Ausztriában megjelent Jöjjetek című lapba, de 1954 szeptemberében ismét életre kelt Münchenben. 1950 májusa és októbere között a katolikusok is megteremtették fórumukat Szózat címmel, amelyet a németországi magyar katolikus lelki gondozó adott ki.
Hangadó politikai múltját és tekintélyét nézve a horthysta tábor sokkal erősebb volt, mint a különféle árnyalatú nemzeti szocialisták csoportja. Mivel a Németországba és Ausztriába került magyarok tekintélyes hányada katona volt, hamarosan sor került összefogásukra és szervezeteik kiépítésére. Mivel mozgalmuk élén kisbarnaki Farkas Ferenc személyében egy mind politikailag, mind katonailag roppant ambiciózus személy állt, sok katona-, rendőr- és csendőrtiszt csatlakozott hozzá. A Farkas által alapított szervezet, a Magyar Harcosok Bajtársi Közössége 1948 novemberében adta ki Bajtársi Tájékoztatóját, amely mindaddig megjelent, amíg napvilágot nem látott a mindmáig létező Hadak Útján című lap. Ez utóbbi fórum elsősorban azt a célt szolgálta, hogy szerzői újragondolják és értelmezzék a 2. világháború eseményeit számos dokumentum és visszaemlékezés közzétételével.
Az emigrációs színkép szélsőjobboldalán elhelyezkedő nyilasok európai csoportjai a kivándorlások folytán egyre gyengültek. Az Európában maradt Hennyey Árpád Ausztriából irányította a Hungarista Mozgalmat és hivatalos lapját, a Salzburgban megjelenő Út és Célt. Jelentőségében azonban túlnőtt e lapon a Németországban kiadott Hídverők, amely sok ezer kötetes könyvtárt is alapított, rendszeresen gyarapította sajtóarchívumát, amely a magyar nemzetiszocialisták propagandaközpontjává fejlődött.
Németországban és Ausztriában a legolvasottabb lapnak az 1948 januárjában indult Hungária bizonyult. E fórum mérsékelten konzervatív hangot ütött meg, közjogi vitákban nem foglalt állást, és inkább az 1939-es koncepció híveihez húzott, nem pedig az 1947-es politikai garnitúrához. A lap ügyesen egyensúlyozott az 1939-es jogfolytonosságot vallók és a Nemzeti Bizottmánynak Eckhardt Tiborral rokonszenvező szárnya között, egyaránt támogatva mindkettő törekvéseit, ugyanakkor küzdve az 1947-es kisgazda-, parasztpárti és szociáldemokrata politikusok ellen.
Ebben az időszakban a Magyarországon betiltott cserkész mozgalom is teremtett fórumot magának, amikor 1948 novemberében megindította a Magyar Cserkész című lapját. Ugyancsak ebben az évben látott napvilágot az első irodalmi lap is Pásztortűz címmel, amely az erdélyi irodalmi és művészeti folyóirat folytatásaként napvilágot látó irodalmi és kulturális szemle volt. A németországi Rosenheimben indult lap az ötvenes évek elején mindinkább a tehetségtelen költő, Fenyvessy Jeromos domokos rendi pap befolyása alá került, aki egyedül biztosította költségeit. Ekkortól már Münchenben, az Amerika Magyar Kiadó kiadásában jelent meg.
1947-ben megkezdődött a 2. világháború utáni magyar emigráció történetének második szakasza. Ekkoriban kényszerültek ugyanis elhagyni hazájukat mindazok, akiknek rossz személyes tapasztalatai voltak Magyarország szovjet megszállásáról és az országban intézményesült új rendről. Az eltávozottak nem csoportosan hagyták el az országot és nem tömörültek egy helyre, számuk is csekélyebb volt, mint az 1945-ötöské, ám jelentőségben felülmúlták néhány évvel korábban érkezett társaikat. Ez az emigráns hullám hamarosan megkezdte azon politikai keretek megteremtését és mindazon intézmények létrehozását, amelyek a politikai cselekvéshez elengedhetetlenek voltak. Erre az időszakra tehető a már említett Hungária című lap kettészakadása is. A Radvánszky Antal fémjelezte munkatársi gárda leválását elsősorban személyi és taktikai ellentétek okozták, vagyis annak eldöntése, hogy a lap hogyan viszonyuljon a különböző emigrációs tényezőkhöz, például a Nemzeti Bizottmányhoz, a Szabad Európa Bizottsághoz és annak rádiójához, valamint a jobboldal különböző csoportosulásaihoz. A szakadást követően létrejött Új Hungária című laphoz olyan személyiségek csatlakoztak, mint például Cs. Szabó László, Thury Zoltán, Koréh Ferenc, Márjás Viktor, Fercsey János és Kutasi Kovács Lajos.
Politikai érdeklődésű orgánum volt az 1954–1956 között létezett Nemzetvédelem is, amely mögött a müncheni Magyar Nemzetvédelmi Szövetség állt. E lapot erős bolsevista- és pánszlávellenesség jellemezte.
Az emigráns irodalmi folyóiratok megindulása egybeesett az 1947-es emigráció megerősödésével és a nagyobb irodalmi központok kialakulásával. Míg az 1945-ös menekült rétegnek elsősorban a közvetlen érintkezést és tájékozódást, a befogadó országba való beilleszkedést előmozdító, valamint politikájuk igazolását szolgáló orgánumokra volt szüksége, az 1947-esek már irodalmi igényekkel is jelentkeztek. A Nagy Ferenc hívének számító és a protestáns ifjúsági mozgalmakban, valamint az 1944-es ellenállásban szerepet játszó Soós Gézának köszönhetően született meg az Új Magyar Út című folyóirat, amelynek első száma 1950 januárjában jelent meg. Soós lappolitikai elképzelése az volt, hogy felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül tömöríti az 1945-ös és az 1947-es emigráció íróit. E szándékát tükrözte szerkesztői és munkatársi gárdája is. Az Új Magyar Út kezdetben Münchenben jelent meg, de 1952-ben átköltözött Washingtonba, ahol 1956-ig látott napvilágot.
1950 őszén született meg az emigrációba került népi csoport orgánuma, a Látóhatár. Alapítói olyan irodalmi folyóiratot képzeltek el, amely a népi eszme továbbgondolásán és korszerűsítésén kívül fontos feladatának tekinti, hogy a nyugatra került íróknak a lap állandó megjelenési helyet biztosítson és a demokratikus emigrációs közvélemény megerősödésén munkálkodjék. Ez az „irodalmi és politikai” folyóirat arra törekedett, hogy a menekült íróknak legyen közlési lehetősége, valamint olyan színvonalas és tartós fóruma, ahol eszméiket kicserélhetik, és közérdekű kérdésekről vitázhatnak. A lapot megteremtő kis csoport tudatában volt annak, hogy emigrációs körülmények között kimondottan csak népi orgánumnak nincs létjogosultsága. Ezért úgy akartak a maguk népiségéhez hűek lenni, valamint annak fejlesztésén dolgozni, hogy közben nyitottak maradnak minden más művészi törekvés, irányzat, stílusáramlat és iskola iránt. Példaképeiket éppen ezért a Nyugatban, a Húszadik Században, a Magyar Csillagban és a Válaszban jelölték meg. A kezdetben Svájcban, majd Párizsban megjelenő lap, némi címmódosítással egyetemben Münchenbe került, ahol szerkesztői többsége élt. Munkatársai közé tartozott például Márai Sándor, Cs. Szabó László, Szabó Zoltán, Jászi Oszkár, Kerényi Károly, Fejtő Ferenc és Tábori Pál.
Kétségtelen, hogy a korabeli irodalmi és politikai színképen a Látóhatár baloldalt foglalt helyet, de nem azért, mintha a klasszikus baloldal eszméit hirdette volna, hanem azért, mert az 1951–1953-ban megjelent emigráns lapok többsége erősen jobboldali és szélsőjobboldali volt. E lap baloldalisága abban nyilvánult meg, hogy igyekezett következetesen demokrata maradni. Liberális gondolatokat népszerűsített, a két világháború közötti társadalmi viszonyokat kritikával illette, és rokonszenvezett az 1946-ban megteremtett magyar köztársasággal. Jóllehet e törekvések sokakban megbocsájthatatlan véteknek minősültek, a lap, különböző személyi ellentétek és címmódosulások ellenére, Új Látóhatár néven egészen 1989-ig létezett.
A magyar politikai emigráció feladata 1953-ig meglehetősen egyszerű volt, hiszen nem kellett egyebet tennie, mint tagadni a közösséget a magyarországi kommunista hatalomátvétellel, ugyanakkor tiltakozni a demokrácia eltiprása és a Rákosi-féle önkényuralom ellen. A magyar emigráció politizáló része 1953–54-ben már nem csak abban a tekintetben oszlott meg, hogy csoportjai mikor hagyták el Magyarországot és milyen közjogi elméletet választottak tevékenységük elvi alapjául, hanem abban a tekintetben is, hogy miként ítélték meg a Magyarországon és Közép-Európában bekövetkezett változásokat. Az emigráció előtt álló feladatokat illetően az egyik csoport meg volt győződve, hogy semmilyen változásra nincs szükség, mert a hazai ellenállást az emigránsok azzal támogatják leginkább, ha következetesen elutasítják a kommunizmust, nem bízva annak belső átalakulásban vagy a kifelé mutatott arculatváltásban. A másik csoport felismerte a Magyarországon elindult erjedést, és abból azt a következtetést vonta le, hogy a fejlődést a kívülről kezdeményezett akciókkal lehet meggyorsítani. Egy harmadik csoport az addigi emigrációs politika megváltoztatását sürgette, és az új magatartás fontos elemei közé sorolta a hazai fejlődés pozitív vonásainak méltánylását, a reformer irányzatok iránti megértést és a velük való szóértést, valamint az emigráns követelések realista alapokra való helyezését.
Ebben a politikai helyzetben érte a magyar emigrációt az 1956-os forradalom kitörése. Az események kezdetben nem váltottak ki különösebb aktivitást a külföldön élő magyarságból. A politikusok, szervezeti vezetők, lapszerkesztők és publicisták éberen figyelték ugyan a rádiók híreit és az újságok tudósításait, de mindent egybevetve meglehetősen tartózkodónak és tétlennek mutatkoztak.
Az 1956-os forradalom bukása után mintegy 200.000 magyar hagyta el hazáját. Közülük 15.500 fő került Németországba. Az 1956-osokat sokkal előnyösebb elbánás fogadta, mint korábban érkezett társaikat, bár összetételében ez a tábor volt a legheterogénabb. Ekkor hagyták el ugyanis Magyarországot igazán nagy számban mindazok, akiket gazdasági, egzisztenciális okok késztettek távozásra. Miután az 1956–1957-ben távozottak mintegy a magyar társadalom keresztmetszetét adták, minden lehetséges emigráns magatartásra találunk példát soraikban. Sokféleségükkel magyarázható, hogy minden emigráns politikai irányzat és csoportosulás utánpótlási forrást látott bennük. Az új menekültek természetes igénye volt, hogy létrehozzák saját szervezeteiket. E tekintetben különösen tevékenyek voltak az egykori fegyveres szabadságharcosok és a hajdani politikai foglyok.
Az 1956-os sajtóorgánumok közül a párizsi Irodalmi Újság mellett a müncheni Nemzetőr volt a legelterjedtebb és a legnépszerűbb lap. A Nemzetőrt néhány 1956-os menekült és régi emigráns alapította. Közülük is kiemelkedik Tollas Tibor és Kocsis Gábor költő, akik a hazai börtönökben kezdtek el írni. A támogatásukra kész régi emigránsok csoportja a Magyar Harcosok Bajtársi Közössége több tagjából és Kovách Aladár íróból állt. Kezdetben ez a társaság gondoskodott a lap anyagi fedezetéről, de csakhamar hozzájuk csatlakozott a hajdani Hungária több munkatársa is. Tollas Tibor ügyszeretete és fáradhatatlan munkabírása következtében a lap hamarosan olyan népszerűségnek örvendett, amellyel kevés emigráns sajtótermék dicsekedhetett. Olvasottságát az is előremozdította, hogy bő teret adott az emigráció eseményeinek és szervezeti életének, míg személyi jellegű híreivel sokak érdeklődését felkeltette. Szemléletében az 1956-os szabadságharc szelleme és elvei játszottak kiemelkedő szerepet, de ezek értelmezésében erős konzervativizmus, nacionalizmus, hangzatos kommunista- és szocialistaellenesség jellemezte, a más szemléletűekkel szemben pedig gyakorta volt értetlen és türelmetlen.
Az emigráció politikai színképe 1956–57 után lényegesen nem változott meg. Az ötvenhatos menekültek nem hoztak magukkal olyan pártpolitikai programokat, amelyek gyarapíthatták és gazdagíthatták volna a meglévő színképet. Az új menekültek sokféle politikai színárnyalatot képviseltek. Volt köztük konzervatív, kereszténydemokrata, republikánus, királypárti, liberális, népi és polgári radikális, valamint szociáldemokrata és szocialista is.
Az emigráció szélsőjobboldali része nehéz helyzetbe került a forradalom után, ugyanis az ötvenhatosok nem mutattak érdeklődést a hungarista mozgalom törekvései iránt. Az 1956 után nyugatra került nyilas szimpatizánsok egymást bátorították azzal, hogy eszméik terjesztésében messzebbre lehet elmenni, mint korábban, legfeljebb az antiszemitizmusban volt ajánlatos némi óvatosságot tanúsítani. A német és osztrák hatóságok nem nézték tétlenül ezen társaság tevékenységét, ezért például az Út és Cél című lapnak 1957 őszén el kellett hagynia Salzburgot. Ettől kezdve Münchenben jelent meg Cél címmel. A Németországban megjelenő Hídverők ellen is szaporodtak a panaszok, így a hatóságoknak e lappal is foglalkozniuk kellett. Ez az orgánum 1962 után nem jelent meg többé, az archívuma is bezárt, örökét pedig a Londonban megjelenő Hídfő vette át.
Az 1962 novemberi budapesti pártkongresszus lezárta az ötvenhatos forradalom utáni megtorlás korszakát, 1963-tól kezdődően pedig mind több intézkedés vallott arra, hogy a magyarországi kommunista kormányzat konszolidálni kívánja hatalmát. Ilyen értelemben az 1963 eleji amnesztia is a megbékélés szándékát jelezte. Ez az év a magyar emigráció történetében is fordulópontot jelentett, mivel elindult valami, ami később az emigrációban is érdemi változásokhoz vezetett. Nem meglepő tehát, hogy a feladatukat ilyen értelemben felfogó emigránsok 1963-tól kezdődően mind gyakrabban foglalkoztak azzal a kérdéssel, hogy miként ítélendő meg az új magyarországi fejlődés, és hogy a nyugaton élő emigránsoknak miként kell erre reagálniuk.
A magyar legitimista tábor, ha nem is kapott számottevő erősítést az ötvenhatos menekült hullámtól, tekintélyében és erejében mégis nőtt. Az idők folyamán ugyanis mind több jeles közéleti ember adta tanújelét annak, hogy rokonszenvezik a királyság eszméjével. A legitimizmus megerősödéséhez nagymértékben járult hozzá Habsburg Ottó személyisége. Kapcsolata a magyar emigrációval a hatvanas és hetvenes években tovább mélyült, különösen akkor, amikor 1963 júliusától saját folyóirata is megindult. A Csonka Emil szerkesztésében megjelenő Új Európa című havi lap fórumot nyitott számára nézetei kifejtésére, ugyanakkor tekintélyes összeköttetései megkönnyítették e folyóirat megjelenési lehetőségeit és külső kapcsolatait. Az Új Európa nem volt legitimista fórum, de Habsburg Ottó szerepeltetésével éppúgy erősítette a királypártiság eszméjét és táborát, mint ahogy eszmei támogatójának népszerűségét. Az Új Európa valójában 1962 májusában indult Münchenben mint tájékoztató, kulturális és szórakoztató folyóirat a dunai népek együttműködésének szolgálatában, mégpedig magyar és német szöveggel. Csonka Emil 1982 őszén bekövetkezett halála után szűnt meg, jóllehet anyagilag megalapozottnak bizonyult, és olvasótábora is szilárdnak látszott.
Az új helyzet és a tennivalók felmérésének jelentősebb fóruma volt egyebek között a személyi és politikai ellentétek miatt megszűnt Látóhatár utódja, az 1958 nyarán megszületett Új Látóhatár. Ekkoriban ugyanis feloldhatatlannak tűnő ellentét alakult ki a szerkesztők között, akik közül Molnár József és Borbándi Gyula azt a nézetet vallotta, hogy a lapnak a személyes sorsokban bekövetkezett változásoktól függetlenül kell kialakítania céljait, míg Vámos Imre és Horváth Béla úgy vélte, hogy a folyóiratnak erősen Amerika- és Szabad Európa Rádió-ellenes irányba kell fordulnia. A Látóhatár kettészakadásának az lett a következménye, hogy Horváth és Vámos továbbra is eredeti címén adta ki folyóiratát, míg Bikich Gábor, Molnár József és Borbándi Gyula Új Látóhatár címen folytatta a régi lapban megkezdett munkát. E folyóirat nemcsak azért maradt fenn és erősödött meg 1989-es megszűnéséig, mert nem bocsátkozott taktikai kalandokba és nem kötötte sorsát bizonytalan mecénásokhoz, hanem azért, mert kitartott a politikai realizmus és rugalmasság mellett, továbbá előfizetőire és olvasóira épített, nem pedig alkalmi jótevőire.
A magyarországi enyhülési politika kezdetével az emigránsok kezelésében némi differenciálódás indult meg, vagyis felosztották őket jókra meg rosszakra, miközben tagjaikat egyre intenzívebben csalogatták haza. E kampány azonban nem tudta megingatni az emigráció kimagasló alakjait. Ebben az időszakban Németország más elbírálás alá esett, mint egyéb nyugat-európai vagy tengerentúli országok. Budapest tartózkodásában közrejátszott az a tény is, hogy Németország sokkal inkább a menekültek és az emigránsok országa volt, mint bármely más ország. A németországi magyarok mindenképpen büszkék voltak arra, hogy számos kulturális és tájékoztatási intézmény az ő körükből indult el és talált végleges otthonra. Közülük megemlítendő a mindmáig létező Müncheni Magyar Intézet, az évekig Kölnben székelő magyar írói munkaközösség, a sajtóorgánumok közül pedig a Hungária és az Új Hungária, valamint a Nemzetőr, az Új Látóhatár és az Új Európa is.
A németországi katolikus egyház páratlan anyagi lehetőségeit és előnyeit a menekültek egyházközségei és lelkészei is élvezték. A 24.000 magyar katolikus ügyeit tíz lelkészi hivatal intézte. 1955 márciusában Ádám György főlelkész kiadásában jelent meg a Pannonia Sacra című folyóirat, amely 1968 decemberében szűnt meg. 1969 januárjában aztán több egyházi lap (Hiszek, Hírnök, A Kereszt Népe, Magyar Ház, Sorsunk, Új Értesítő, Az Út) összevonásával született meg a már említett Életünk című lap, amely csakhamar az európai magyar katolikusok központi orgánuma lett. Mellette 1965 áprilisában indult meg a Mérleg című tallózó folyóirat, amely rendszeresen tájékoztatott a nyugati világ legújabb szellemi irányzatairól, ismertette a világnézeti tájékozódás szempontjából fontos természettudományi, orvosi, lélektani, szociológiai, teológiai és irodalmi tanulmányokat, illetve könyveket. A magyar protestáns lapok közül a legmaradandóbbnak a külföldön élő magyar evangéliumi keresztények központi orgánuma, az Útitárs bizonyult. Elsősorban az egyszerű hívőket kívánta elérni a Kovács Árpád által szerkesztett Vetés és Aratás című folyóirat.
Az 1975 nyarán Helsinkiben rendezett Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet nemcsak a világpolitikának, de a magyar emigráció történetének is fontos állomása lett. Az emigráció szervezetinek és sajtójának túlnyomó többsége a konferencia és az egyezmény elleni hangulatkeltésben jeleskedett. A nagyobb lapok, így például a Nemzetőr is, nem győzték hangsúlyozni, hogy milyen ártalmasan érinti az európai szabadság ügyét Helsinki. Még szemléletesebbé vált a fordulat 1978 januárjában, amikor az Egyesült Államok visszaadta a magyar népnek a Szent Koronát. E tárgyban nagy véleménykülönbségek alakultak ki. A müncheni Új Európa című folyóirat például kijelentette, hogy amíg Magyarországnak nincs alkotmányos és szabadon választott kormánya, az Egyesült Államok nem adhatja vissza a koronát. E lappal szemben az Új Látóhatár úgy foglalt állást, hogy a koronának ott van a helye Magyarország fővárosában.
A hatvanasas évek végére és a hetvenes évek elejére az emigráció sajtója meglehetősen lehangoló képet nyújtott a világban végbemenő, illetve tapasztalható események és irányzatok megértéséről. A lapokat persze nem lehet elmarasztalni abban, hogy élesen szemben álltak a magyarországi politikai rendszerrel, és minden eszközzel arra törekedtek, hogy ártsanak, ahol csak lehet. A nyugaton élő magyarok közösségi jellege azonban megváltozott a nyolcvanas években. Csökkent a hazai hatalommal való szembenállás hevessége és ugyanakkor erősödött a lapok kulturális jellege. Vonatkozott ez a Nemzetőr szerkesztési politikájára is, amelyben előtérbe került egy olyan ellenzéki magatartás, amely ugyan nem tudott kiegyezni a budapesti kormányzat politikájával, de bírálatával inkább annak módosítására, a nép javát szolgáló kezdeményezések elindítására ösztönzött.
A nyolcvanas évek elejétől kezdve egyre többen használták az emigráns jelző helyett a nyugati magyar megjelölést. Ennek időszerűsége abban rejlett, hogy mind jobban gyengült a magyarországi állapotokkal szembeni ellenállás ereje és csökkentek az eredményes politika tevékenység lehetőségei. Az emigráns politizálást az elszigetelődés fenyegette, mert a nemzetközi helyzet módosulása folytán mind kevesebben támogatták. Ez okozta azt, hogy egyre jobban háttérbe szorult az emigráns szerep szemben a nyugati magyar léttel. Amikor Magyarország ismét szabad lett, az emigránsok akadálytalanul térhettek haza látogatóban vagy véglegesen, és úgy tűnt, hogy vége az emigrációnak, a hajdani emigránsok pedig ezt követően inkább szórvány magyaroknak vagy egyszerűen nyugati magyaroknak nevezhetik magukat.
Miközben több régi lap megszűnt, a németországi sajtó 1986-ban két újjal gyarapodott. Az első az 1986 nyarán Grazban megjelent Motolla volt, amely azt a célt tűzte maga elé, hogy „önálló fórum keretében összefogja a szórvány, kisebbségi és magyarországi fiatalokat”. Az 1990-ben magszűnt lap szerzői és olvasói főként nyugaton született fiatalok voltak. Rövidebb életűnek bizonyult a Hajnal László Gábor szerkesztette müncheni Nemzedékek, amely a magyarságtudat ébrentartását kívánta szolgálni.
A Motolla és a Nemzedékek példája azt mutatta, hogy a nyugati magyarok között befejeződött a lapalapítások korszak, mivel nem voltak meg az ehhez szükséges személyi és tárgyi feltételek. Mint a múltban, úgy a jövőben is a világpolitikai helyzet, ezen belül pedig a hazai valóság minőségének változásai befolyásolták a politikai emigrációt és annak sajtóját. Törvényszerű volt tehát, hogy a hazai közélet demokratizálódásának arányában csökkent az emigráns sajtó iránti igény. Ebben számolnunk kell azzal a ténnyel is, hogy a másodgenerációs magyarok anyanyelve immár a befogadó ország nyelve lett, így hát nem éreztek késztetést magukban az információközlés e formájára, és nem kívánták fenntartani a környezetükben megjelenő sajtótermékeket, továbbá újakat sem szándékoztak létrehozni. A rendszerváltással eltűnt a politizálás addigi formájának jelentősége is, hiszen intézményesen megvalósult mindaz, amiért az emigránsok közel fél évszázad alatt lapjaikban küzdöttek.
(Az előadás német nyelvű változata elhangzott 2008. március 6-án, a Petőfi Irodalmi Múzeum társszervezésében megrendezett "Exil und Arbeit in Deuschland - ungarische Intellektuelle im Deustchland der Zwischenkriegszeit" című tanácskozás keretében.)