Kenyércédulák, Kedd

Contributors

Megszólaló

Most már be kellene oltanom magam többféle színes

és durrogó folyadékkal. Egészen le a tű, a központi szervekig,

ahol eldől egy-egy jól megtervezett délelőttnek vagy délutánnak

vagy akár sorsdöntő másodpercnek a végleges sorsa,

de mint egy teleszkópos hurkatöltő, akkorával, annyit,

és más lesz az élet. Trópusi akváriumból kiszivattyúzni

a tintát, amelytől olyan élénken mozognak, bálnából

a lúgos kémhatású zsírokat, dianából a sósborszeszt,

és szigorúan növénykísérletekkel hozzá a megfelelő

adalékokat, ként, salétromot, glicerint, milyen arányban.

Csinálni ezzel valamit. De úgy, hogy vegytani zsákutcaként

verje nap nap után az élményparkot elborító cintányérokat

a jégeső, hogy a titkos csővezetékeken az egész országot

behálózó mocsári tűz minden búcsúban felvillanyozza

a körhintákat, és hogy a kényszerlakótelepek üresen álló

házainak dobbanását álmában is meghallja a száz éve

ugyanazon plombákat emésztő kígyó. Vagy addig hátrálni

látásban és gondolatban, amíg a fény kis reszketéssel

elkapcsolódik a mennyei feliratoktól és a félelem

kozmikus körei egyetlen nevető pontba zsugorodnak össze.

Vagy marad az egész ugyanígy, változatlanul, csak a hatalmas

harctéri szobrok mágneses kőzete pörgeti fel a karomon

az összes órát, és akár el se induljak sehová, mert mire

odaérnék, úgyis mindenhol már hajtogatnák össze a terepszínű

drapériát és pakolnák vissza a tokjukba a lábatlan aligátorokat.

Egy helyben kellene mindent, gyönyör, szenvedés, olyan

túlzásig fokozódott testérzékeléssel, mint egy belső

hegyomlás: minden tétova intés, hogy nem én, legörög

egészen az ágyékomig, ahol mégiscsak belőlem, de valami

leltározatlan. És megelevenedik végre a sötétség.

 

Műfaj:  vers