Megszólaló
Most már be kellene oltanom magam többféle színes
és durrogó folyadékkal. Egészen le a tű, a központi szervekig,
ahol eldől egy-egy jól megtervezett délelőttnek vagy délutánnak
vagy akár sorsdöntő másodpercnek a végleges sorsa,
de mint egy teleszkópos hurkatöltő, akkorával, annyit,
és más lesz az élet. Trópusi akváriumból kiszivattyúzni
a tintát, amelytől olyan élénken mozognak, bálnából
a lúgos kémhatású zsírokat, dianából a sósborszeszt,
és szigorúan növénykísérletekkel hozzá a megfelelő
adalékokat, ként, salétromot, glicerint, milyen arányban.
Csinálni ezzel valamit. De úgy, hogy vegytani zsákutcaként
verje nap nap után az élményparkot elborító cintányérokat
a jégeső, hogy a titkos csővezetékeken az egész országot
behálózó mocsári tűz minden búcsúban felvillanyozza
a körhintákat, és hogy a kényszerlakótelepek üresen álló
házainak dobbanását álmában is meghallja a száz éve
ugyanazon plombákat emésztő kígyó. Vagy addig hátrálni
látásban és gondolatban, amíg a fény kis reszketéssel
elkapcsolódik a mennyei feliratoktól és a félelem
kozmikus körei egyetlen nevető pontba zsugorodnak össze.
Vagy marad az egész ugyanígy, változatlanul, csak a hatalmas
harctéri szobrok mágneses kőzete pörgeti fel a karomon
az összes órát, és akár el se induljak sehová, mert mire
odaérnék, úgyis mindenhol már hajtogatnák össze a terepszínű
drapériát és pakolnák vissza a tokjukba a lábatlan aligátorokat.
Egy helyben kellene mindent, gyönyör, szenvedés, olyan
túlzásig fokozódott testérzékeléssel, mint egy belső
hegyomlás: minden tétova intés, hogy nem én, legörög
egészen az ágyékomig, ahol mégiscsak belőlem, de valami
leltározatlan. És megelevenedik végre a sötétség.
Műfaj: vers