Megszólaló
Felvétel indul. 1997. május tizenkettedikén délelőtt fél tízkor jelentkezem, szokás szerint a vinyicámból, ami magyarul lényegében zártkert, csak én így nem szeretem mondani. Most is kinn maradtam éjszakára, és elég kialvatlan vagyok, mert hajnalig olvastam. Ugyanis elég későn kezdtem csak neki, mivelhogy cimborámat s egyben telekszomszédomat, már megbocsáss, Samukám, de egészen estig itt ette a fene. Mondanom se kell, hogy megint Erka dossziéját bújtam egész éjjel.
Hát mit mondjak, elég furcsa, mondjuk, hogy a túlvilágon akar ez a lány fölkerestetni engemet a mamájával! El tudom ugyan képzelni, hogy nincs az már olyan messze, de ha most belecsípek a karomba, az fáj, tehát ébren vagyok, és a jelek szerint élek is még. De hagyjuk ezt, hiszen lesz még majd bőven, amire vissza kell térni.
Mert mára mást készítettem nektek. Khrm, khrm!, na tehát:
Magam elé képzelt kedves hallgatóim!
Hallottátok talán, legalábbis akik beszéltek tótul, hogy a helybeli öregek még ma is gyakran hívják a kaptárt klátnak. Ami annyit tesz: tuskó - szűkebb értelemben és tájnyelvi szóval: köpű. Bizonyságául annak, hogy a régiek a kivájt fatörzset használták méhodú céljára. Körzetileg illetékes helytörténetünk ezért úgy tarja, hogy szlovák telepes őseink fába vájt méhlakásokat hozhattak magukkal Hontból, Nógrádból vagy Gömörből az eredet-időkben, Mária Terézia idején, a nagy letelepítések során. Fölül fedél, alul röpnyílás, belül pedig léptartó pálcikák - ilyen tuskó-kaptárat használtak, míg át nem tértek majd a szalmafonatú kasokra, vagy ahogy tótul mondják: kvose. Ezeket viszont úgy csinálták, hogy kosárfűzvessző-vázra szalmafonatot tekertek, és betapasztották agyagos, pelyvás sárral.
Azt is mondják - és akkor már persze írják is -, hogy az alföldi szlovákoknál a méhészkedés az Alföldre való letelepedéssel egy időben terjedt el. Persze, hiszen annakelőtte még nem alföldiek, hanem felvidékiek voltak. De ha félre is a tréfát, akkor is mondhatom neked úgy, Erka moja, hogy amióta világ a világ és virág a virág, méhészkedtek a szlovákok is, csakúgy, mint a többi népek, tán csak az eszkimókat kivéve, nem?
Akkor viszont nyilván ismerték a mézet azok is, akik földjeinket mielőttünk, ide települt szlovákok előtt lakták itt, a hajdani Csanád és Békés vármegye határán, és állítólag magyarok voltak. Habár településünknek ez az elődje rövid életű lehetett, és sok lelket nem számlálhatott, hiszen bizonyos hogyhívjákok, fóliánsok 1557-ből, azt mondja, pillanat, csak fölveszem a szemüvegem... 9 házat, három évvel később 14 családot, 1564-ből pedig 20 kaput írnak. Más források szerint ötven évvel később itt falunak már nyoma se maradt, mert földúlta a török. Szól erről a majd újratelepülő községünk sorrendben Negyedik papjának az 1770-es évekből való emlékirata is, ezt fejből tudom, hogy tudniillik bizonyos vásárhelyiek tanúsága szerint, kik a gyulai bégnek alattvalói lévén, oda gyakran el-eljártak, élt közöttük egy asszony, ki saját teste keresményével szokta vala adóját a bégnek megfizetni, s ki azt vallá, hogy már akkor Gyula és Vásárhely között egy falu sem létezett. Sőt, mondja a Negyedik, azon testvéreink, kik 1715-ben telepedtek le Csabán, na, ők sem találtak Szolnok és Arad között falvakat.
És akkor nyilván méhészeket sem.
De itt van nekünk az előbbi krónikás kései utódjának, Huszonegyedik Kokan tisztelendő úrnak a Cselári című, tehát a helyi méhészekről szóló dolgozata, habár ezt is csak emlékezetből idézem, vagyis nem kizárt, hogy színezem. Eszerint a szarvas és Csaba környékére került sokezer felvidéki szlovák telepes társaságában 1740-ben érkezett meg az a nyolcvan evangélikus gazdálkodócsaládból, bíróból, lelkészből és tanítóból álló zárt közösség, amelyikből mi majd leszármaztunk, ámde nem egyenesen ide jöttek, hanem báró Rudnyánszky József szentandrási uradalmára. Ez a kompánia ugyanis hatévnyi helykereső tülekedés után határozott csak úgy, hogy - azt mondja - deputációt meneszt a báróhoz Pestre, miszerint a beszivárgó katolikus magyarokkal fölszikrázó vallási villongások, valamint az egyébkénti helyszűke miatt is ugyan eressze már őket továbbtelepülni, és erről kössenek kontraktust. Ez meg is történt, olyan záradékkal, hogy mindig maguk dönthetik majd el, miféle idegent fogadnak vagy nem fogadnak be maguk közé, és a faji-vallási türelem nagyobb dicsőségére száz egész évig sikerült is kívülrekesztve tartaniok a közibük nem valót. De miután 1746. április huszonnegyedikén, Szent György napján végre áthurcolkodtak a bárónak a mi majdani településünket jelentő, ám azidőtájt lakatlan pusztájára, akkor a parasztok - miért, miért nem? - magában a keletkező faluban csak oly igen szűk, 80-90 négyszögöles háztelkeket osztottak maguknak, hogy ott, egyebek mellett, bizony méhészkedni sem igen lehetett.
Mert mindig el szoktam mondani, hogy: Összeszorulva, szinte hátukat is egymásénak vetve, zsúfoltan építkeztek és laktak a régiek. Sokan szántszándékkal ütötték le kijelölt portájuk határkaróját szomszédjukhoz, rokonukhoz közelébb, mintha valami akolmelegbe akartak volna behúzódzkodni még a házacskájukkal is, melyet pediglen úgy csináltak, hogy a döngölt-agyagos padlatot vagy nyolcvan centire leengedték a földbe, hogy alacsony falakat kelljen építeni, s azokon két kicsi ablakot hagytak csak, mint egy kis tévé, akkorát, előre egyet és az udvar felé egyet, épp csak hogy a tyúkólat szemmel tarthassák, mert gyakori volt a tyúklopás, de Isten ments, hogy a házon túl sok nyílás legyen, nehogy kiszökjön a kemence melege, amit nanáhogy féltettek, hiszen csak kukoricaszárból, szalmából és egyéb gizgazokból nyerték, mert hol volt itt tűzifa, melyből a Felvidéken hajdan jutott nekik bőven?! Nagyon féltek az erős téltől.
Hogy még méhészkedni sem igen volt kedvük.
Na de megmozdultak lassan a dolgok. Mert most jön az, ugye, mikor a mi ősapáink a sűrűn beépített falun kívülre telepítették mindazt, ami nem fért el odabenn, vagyis a szérűket a cséplés helyszínéül, no meg az aklok láncolatát az állatok és állatgondozók számára. Hiszen ezekkel a lábasjószágokkal mitévők is lettek volna tényleg, ha nem a... hogy mondjam?, ha nem ebbe a marhafos- és disznószarszagú körfalvacskába helyezik el őket? A második gyűrűben mérték ki a közös legelőket, a harmadikban pedig kinek-kinek a nevére fölparcellázták a szántókat, mely földekből, ha hiszitek, ha nem, de mint ekkortájt még a Vadnyugaton, tetszés szerint hasíthattak ki a gazdák megművelendő területeket. És noha egy egész jobbágytelek 60 kisholdat tett ki, erre is föl szoktam hívni a figyelmet, hogy az átlagos létszámú család mégis csak egy negyed telket fogott, amelyen aztán, ahogy tehetsége engedte, előbb-utóbb tanyát épített magának, mely köré gyümölcsfákat is ültethetett, ahol végre boldogan sepregethették a nektárt a méhecskék, akiknek annakelőtte csak az aklok környéke jöhetett számításba, nyilván az azokat körbeövező akácosok gyors elterjedésének hála, emezeket illetően pedig Tessedik Sámulenek, a szarvasi evangélikus lelkész-botanikus tudósnak, az akác eltökélt szorgalmazójának hála.
Hogy így volt-e, nem-e, én – Huszonegyedik tisztelendőnk nyomán – legalábbis így képzelem helyi méhészetünk kibontakozását. És úgy mesélem most is, mint húsz év óta bármely méhészegyesületi vagy TIT-előadásomban – akár Csabán, akár a környéken vagy itthon.
S ezért akadok fönn mindig azon, amit 1896-ban kelt falumonográfiájában Tizenkettedik lelkészünk írt ebben a tárgyban, s ami bizony az előbb elmondottaknak csak kisebbik részével vág egybe. Énszerintem az történt, hogy ez az amúgy nagyérdemű krónikás – megengedem, tetszetősen ugyan, de ha lehetek bátor ilyet feltételezni – az alapos utánajárást mellőzve, sietősen tudósít, amikor úgy véli, hogy a méhészet, bár ha akadt ennek is, azt mondja, egy-egy kedvelője, említésre méltó fokra nálunk nem emelkedett, aminek őszerinte abban keresendő a természetes oka, hogy a helybéliek udvarai annyira el vannak foglalva a baromfiak, juhok és más háziállatok által, hogy kertnek, mint a méhek kedvenc birodalmának, egyáltalában nem jutott már hely, a községben pedig eper- vagy akácfából, melynek virágát a méh oly végtelenül szereti, alig egy-kettő akad, míg a szántóföldek viszont, ahol meg a fehér tisztesfű kínál a méhecskéknek ugyancsak nyálcsorgató csemegét, eléggé messzire esnek a falutól. Ily körülmények között, azt mondja, nem csoda, ha a gazdálkodásnak e máskülönben kevés befektetést igénylő s mégis nagy haszonnak járó ága minálunk nem virágzott.
Na de kedves hajdani Tizenkettedik tisztelendő úr!, mondom erre én. Azt ugyan elismerhetem, hogy a méhészkedés terméséből haszonhozó piacozásra nemigen jutott, de sajátmaguknak már a régiek is kipergették a szükségest! Jó, rendben, nyilván nem minden háznál, és nem akarok pont a saját Maco nagyapám példájával előhozakodni, akinél nagyobb mézesbolondot a föld nem hordott a hátán. És nem diktálom le Mara Mamicska összes receptjét az egyszerű mézes tejeskávétól a tucatnyiféle puszedlin át a mákos-mézes rétesig, nem beszélve a szombati ebédek fénypontjáról, mely mindig ugyanaz a makovje-medovje haluske – tessék megtanulni, most már juszt se fordítom le! Na de ha nem virágzott volna mifelénk egykoron is a háztáji méhészet, hát miképpen volna lehetséges, hogy akár az én anyai nagyanyám, akár – teszem azt – a Kuhajda mamovka, de bármelyik jóemlékezetű öregasszony által elősorolt étrendekben, melyeket még a középrendű parasztháztartások is szorosan követtek, a századelőn is legalább annyi volt a méz, ha nem több, mint manapság?
Mariskám!, fiam, szólj hozzá te is!, hát nincsen igazam?
Műfaj: regény
Szerzői jog: Magvető Kiadó